Boszorkánysarok erdő

Sötét árnyak, sötét erdő
Leányom, légy csendes figyelő
Próbálkozásod immár meddő
Magával ragad a sötét fertő.

Csend honol, madár se csicsereg
Minden lény itt fázik, s didereg
Jobb ha csak állsz deremedten
Itt minden mozdulat végzetes.

Menekülj ahogy csak bírsz
Itt csak halál vár, s kín
Fuss, loholj egészen amíg
szabad levegőt nem szívsz.

Az erdő sem különb ám a várostól, mely a peremén épült. Ez a hely olyan, mintha önmaga egészében egy hatalmas élőlény lenne, mely mozog, lélegzik mozdulatlanul. Elég csak egy kicsit is a közelébe kerülnöd, s már érzed is, ahogy a lélegzetvétel szív magába, ahogyan elnyel minden fényt is. Valóban csak a sűrű lomboknak köszönhető ez? Azonban nem ez az egyetlen furcsa ebben az erdőben... Amit észrevehetsz az a csend. Máskor a csend nem ilyen feszült, sűrű, és nehéz. Itt azonban az, nem hallhatsz állatokat, nincs madárcsicsergés, mintha mindet felfalta volna a hely maga. Persze.. A városbeliek suttogják ám, hogy az erdő szövetséget kötött banditákkal, boszorkányokkal, kiket magábafogadott, hogy vérrel és halállal fessék be avarját, s a fák gyökereit. Ez mind mende-monda, legenda, azonban a sok furcsa érzés, és körülményt látva, érezve már elgondolkozol rajta Vándor, hogy valóban kitaláció? Még a leggonoszabb városi emberek is
kerülik e helyet. Bolond vagy-e, vagy bátor kedves Vándor? Rajtad áll, hogy merre vezeted utadat.

írta: Gabriel Diego Rocca

**Hozzászólások** : 4

A Boszorkánysarok erdőben mi másra is számíthatna az ember, mint holmi bibircsókos banyákra, gonoszabbnál gonoszabb erdei teremtményekre. Bár, igen bátor, és legyen is legény, leány a talpán, aki ide belép, mégis szinte hívogatja az embert. Kevés földi teremtény tudna ellenállni a csalogató kis laknak. mint ahogyan Jancsi és Juliska sem tudott ellenállni a mézeskalács házikónak, minden bizonnyal az erre járó embereknek is nehezére eshet. Főleg, mert a szomjúság, ami úrrá lesz rajtuk a lak közelében, arra készteti őket, hogy inni kérjenek, betérjenek a barátságos nőszemélyhez. A kívülről takaros, belül romlott házikó, az erdő szélétől nem túl messze található,melyhez az elején sötét, majd fokozatosan világosodó ösvény vezeti el a kíváncsiskodó embereket.
Persze, ahhoz, hogy ide eljuss egy igencsak sötét, fákkal borított részen kell keresztül mennie. Nem egy vakmerő ember fia, lány járt már erre, és a boszorkány is szívesen látja a vendégeket.
A boszorka, aki amúgy egy velejéig romlott nőszemély, szintén elég csábító tud lenni, és ha ránéz valaki nem is gondolná, hogy ő is azokhoz a bibircsókos fajzatokhoz tartozik. Nem a szó szoros értelmében, hiszen van jegyese még ha szíve szerint eltenné őt lábáról, vagy éppen alól, de igen meggyőzően tud érvelni a mellett, hogy itt maradjanak nála a naiv, hívatlan vendégek.
A varázslásban, átkokban, és bűbájokban jártas Boszorkány keze közül nehéz a menekvés. Gátlástalan nőszemély, aki úgy véli, hogy az ember éppolyan játékszer, mint az egér, ami egy életre kelt seprűnek köszönhetően pita formáját felvéve szolgált eledelül a Boszi koromfekete macskájának.
Az erdő az ő birodalma, nincs olyan dolog, ami szemét, fülét elkerülné. Ha máshol nem is, itt minden bizonnyal királynőnek érezheti magát, ahol úgy bánhat az ide érkező alattvalókkal, ahogy neki éppen kedve támad hozzá. Persze, az édes méz is lehet keserű, és talán ennek a keserűségnek köszönhetően vált még romlottabbá.
De az is lehet, hogy szimplán nem szereti a csendháborítókat, akik megzavarják nyugodt hétköznapjait lépteik zajával. Épp ettől a csendtől válik félelmetessé a hely, hisz még a fák se susognak, az állatok sem zajonganak.

*Szinte természetes, hogy Warren is érzékelte a változásokat. Meg is lepődött, hiszen még soha nem látta a másik kastélyt. És bár már sokszor járt Tornerans városában, nem emlékezett rá, hogy valaha is lehetett volna látni a kastélyból, és hogy ilyen ódon házai lettek volna. Hallotta ugyan repesgetni a kósza pletykákat, miszerint az iskola többé nem a XXI. században van, hanem a középkorban, de nem tudta, mit higyjen el ebből, és mit ne. Ezért indult útnak, hogy kiderítse az igazságot. És mivel nagyon-nagyon kíváncsi és bátor, sőt vakmerő leányzó, talán érthető, miért lépett be az erdőbe. Szinte lenyűgözte a göcsörtös fák látványa. A szokatlan csend irritálta őt, egyfolytában arra várt, hogy az egyik öreg fa mögül egy sötét alak ugorjon ki elé. Ennélfogva pálcáját készenlétben tartotta, de a sötétség ellenére nem használt Lumen-t. Próbált minél halkabban lépkedni, nehogy észrevegyék. Mikor talpa alatt mégis megreccsent egy-egy ág, ilyedten rezzent össze, és már emelte is pálcáját. És ekkor, végre rájött, hogy tulajdonképpen egy ösvényen sétál. Ha a kis "út" nem világosodik ki, talán nem is veszi észre. De mivel most már elegendő fény van, az ösvényen halad tovább, egészen addig, amíg egy kis házikóra nem talál. Na erre nem számított. És bármilyen furcsa, de csábítja őt a ház, annak ellenére, hogy nem akar oda bemenni. Mégis közelebb megy, és egy nagy sóhajtás után lenyomja a kilincset.*
~Ha nem lesz nyitva, berúgom az ajtót.~ *határozza el magában, ám meglepetésére a kis faajtó kitárul, így ő akadálytalanul be tud menni.*

**Hozzászólások** : 4

Ma sem telt máshogy a napja, vagyis nem kezdődött másképp, mint az összes többi. Reggel felkelt, átkozta a sorsot, hogy még mindig Cain jegyese, és még senki nem tette el láb alól, hogy neki végre könnyebb legyen, elfogyasztotta a más számára, neki tökéletesen megfelelő reggelit, kissé gusztustalan reggelit, majd belenézett gömbjébe, hogy mi hír a nagy világban. A rövid híradó megtekintése után, fellapozta hatalmas családi örökségét, hátha talál valami olyan lötyit, vagy éppen bűbájt, amit még nem ismer, és hasznára válhat. A hosszas lapozgatást macskája, amit jobbal Korminak lehetne nevezni, noha ő Mister Maximiliamnak hívja, de néha csak Misternek becézi, szóval, ő dörgölőzött lábához. Szinte egyetlen társasága a fekete macska, de nem mintha bánná, nem sértődik meg, ha éppen senki nem látogatja őt. Noha szépségét nem szívesen takargatja, azért csurran cseppen néha pár vakmerő, aki őt elszórakoztatja.
Túlságosan belemerülhetett a könyvbe, és talán éppen emiatt nem vette észre az időközben közeledő Melindát. Erre is csak akkor érez rá igazán, mikor Mister Maximilam figyelmezteti.
~Hmm...-dörzsöli össze hamvas tenyerét-... nocsak, ki jár az én kis erdőcskémbe?!~
Mint önmagához igencsak hű nő, először a tükörhöz vezeti útja, és egy csettintés elhangzása után külsejét némileg kedvesebbé, tetszetősebbé változtatja. Hátha még megijedne a hétköznapi viselettől a szőke kislány, és akkor mi lenne az ő kis játékával?!
Aztán ruháját is leporolja, ne tűnjön már úgy, mint egy útszéli lepattant.
A művelet nem vesz sok időt igénybe, mégis ennyi elég volt ahhoz, hogy időközben Melinda rátegye kezét a kilincsre. Nem kellett volna hiszen az önmagát igencsak megvédő boszorkány, megbájolta lakját, és a kilincs megforrósodva egy kicsit megégeti a lány tenyerét.
Az ajtó nyitódik, és mögötte ott áll a Boszorka teljes életnagyságban, barátságos mosolyát elővéve.
- Üdvözöllek Melinda!

*Rémülten kapta hátra kezét, miután a kilincs megégette. Az ajtóban egy (férfiszemmel nézve) igencsak tetszetős külsejű nő állt, mégis volt benne valami furcsa.*
- Milyen undok megoldás ez? Ilyen bűbájt tenni az ajtóra... Öhm... Honnan tudja a nevem? Mindegy is. Figyelmeztetem, prefektus vagyok, és ha még egy ilyen kellemetlen meglepetés vár rám ebben a házban, szólok a karvezetőmnek, és ő majd ellátja a baját... *itt elakadt a szava, és vett egy nagy levegőt, mivel ezt az egészet (majdnem) egy levegővel mondta el. Aztán rájött, hogy hirtelen nincs mit mondania, így szinte alig észrevehetően körülpillantott a szobában, ahol álltak. Egy fekete macska, egy kristálygömb, és sok-sok bájitalos fiola. Ehhez hozzájárult még az a különös félhomály, ami egyes tárgyaknak csak a körvonalait engedte látni. Valahol legbelül Melinda is érezte, hogy itt nincs minden rendben, és hogy a középkorról szóló pletykák mégis igazak.*
- Öhm, tudja egyáltalán mi az a prefektus? *kérdezte, egy kicsit megvetően. Ujjai görcsösen rászorultak pálcájára, mivel nem érezte magát biztonságban.*

[Sebastian Diederick, Amelie Clarkson]

*Csendben hallgatja a szomorú dalt, melyet a fiú játszott ismét fuvoláján. Végig nézett magán és a fiún, és kicsit hitetlenkedve gondolt bele abba, hogy homlokegyenest mást csinálnak, mint amire Elvira intette őket. A lány rézszínű ruhája, melyet a középkori nemes kisasszonyok is megirigyelhettek volna tőle, lágyan leng alakján, barna selyem talárja pedig puhán simul rá. A fiú felé fordul, és miközben ő játszik, halkan megszólal.*
- Nem akartam megint olyanba ütni az orromat, ami nem tartozik rám - sóhajtja, miközben az erdő felé sétálnak. - Rossz tulajdonságom, hogy állandóan kérdezek, de máskor szólj nyugodtan, ha valami nem tartozik rám, és akkor becsület szavamra, csendben maradok - mondja halvány mosollyal ajkán, de az rögtön el is hal, amikor elérik az erdő szélét, és megtorpanás nélkül tovább mennek. Karján libabőr játszik, levegőt is halkan vesz, és ritkán. ~ Nem szeretem a sötét helyeket ~ -nyöszörögi magában, de ezt a fiúnak nem mondja meg. Bár sejtheti, mert olyan közel ment hozzá, hogy néha egymáshoz ér karjuk, miközben sétálnak. - Nem tetszik ez nekem - böki ki végül. - Szerinted nem furcsa, hogy ilyen nyomasztó csend van itt? Hiszen egy erdőben élnek madarak, apró és nagyobb testű állatok. Valamilyen zajnak kellene lennie! - makacskodik, miközben néha ijedten kapja egy-egy irányba a fejét, ha valamelyikük rálép egy száraz, korhadt faágra.

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

-Ugyan semmi baj. *Szólal meg és elteszi fuvoláját, majd sóhajt.* -Én mindig őszintén szoktam válaszolni a kérdésekre, még ha egy kicsit feszélyez is. Megszoktam, hogy bárki kérdésére válaszolok, bármilyen témában. Az őszinteség célra vezetőbb, mint az, hogy folyton elhallgatunk dolgokat.
*Ahogy belépnek az erdőbe megérzi a benne terjeszkedő, hívogató hatalmat és arcán sötét mosoly fut végig amit szerencséjére Amelie nem lát. Nyugodt léptekkel halad tovább, hallgatja, hogy nem neszez-e valami közelben, majd ismét szájához emeli fuvoláját és lassabb, baljósabb dallamot kezd el játszani. Fuvolája hangját messzire viszi az erdő fái között a szél. Hollója hirtelen megjelenik a fák között és gazdája vállára telepszik, de ő nyugodtan játszik tovább. A zene halkan visszhangzik és így olyan, mintha minden honnan ez a zene szólna. Néha lopva Ameliere néz és fürkészi. Egyre beljebb haladnak az erdőbe és úgy egyre nagyobb a homály ami körül veszi őket, de ez nem nagyon érinti meg kedveli a sötét helyeket.*

*Csak bólint a fiú szavaira, megérti őt is. ~ De nem mindenki tudja kimondani minden bánatát, hiszen azok sokszor olyan fájdalommal járnak. Néha jobb elrejteni őket a mélybe ~ - fordul meg fejében a gondolat, és amikor újra meghallja a fuvola szót, ijedten pillant a fiúra.*
- Szerinted jó dolog, ha felhívjuk a figyelmet magunkra? - kérdezi a szokásosnál vékonyabb hangon.
*Amikor a holló megjelenik, idegesen sikkant egyet. Az idegeinek nem tesz egy jót ez az egész, és megfordul a fejében, hogy talán még sem volt jó ötlet éjszaka barangolni egy olyan erdőben, amit nem ismernek, és amit halálos, mély csend vesz körül. És az sem segített neki, hogy a fuvolából most nem az ismert szomorú dallam szállt, hanem valami hátborzongató, és kísérteties.*
- Khm...Sebastian - szólítja meg halkan. - Nem szeretem a sötétet - súgja neki csendesen, beismerően, és nyel egyet, miközben érzi, hogy torka kezd kiszáradni. - Hogyan tudsz ilyen nyugodtan sétálni? - kérdezi, miközben tekintete ide-oda cikázik. Egyszer oldalra pillant, egyszer a hátuk mögé, nem tud nyugodni.

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

*Nyugodtan sétál tovább az egyre nagyobb homályban ami körülveszi őket, mikor aztán Amelie megemlíti, hogy nem bírja ezt a sötétséget, abbahagyja a fuvola játékot és elteszi a hangszert, majd lassan előhúzza pálcáját és felemeli.*
-Lumen! *Ahogy kimondja a rövid varázsigét pálcájával végén fény gyúl ami először kicsit vakítóan hat, de nem sokkal később mind kettőjük szeme hozzászok a fényhez. Ha Amelie, most Sebastian arcára pillant nem csak az erdő az amitől megrémülhet. A fiú arca nyugodt, merev, olyan fehér, hogy szinte izzik a sötétben, szemei szintén sötéten izzanak, a homlokán szétterülő széles heg épp oly groteszk módon néz ki, mint az arcán elterülő sötét mosoly amin át kivillannak fogai. Egész testéből sugárzik a gonoszság és az ártó szándék. A hatást a tollait borzoló fekete holló teszi teljessé, amitől az egész alak még kísértetiesebben néz ki. Mikor pontosan tudatosul benne a fény jelenléte azonnal rendezi vonásait. Persze ez mind egy pillanat műve volt, ha Amelie nem időben nézett oda akkor az egészből semmit sem vesz észre.*
-Nem tudom miért, de soha sem féltem a sötétségtől, annál sokkal ijesztőbb dolgok is léteznek.
*Nyugodtan lépked tovább egyre közelebb jutnak a boszorkány kunyhójához még ha, nem is látják még azt.*

*Amikor abba marad a baljós dallam, kicsit megkönnyebbülten fújja ki a levegőt. A vakító világosság miatt csak hunyorogni tud, és már fordul Sebastian felé, hogy megköszönje, amiért neki eszébe jutott a nyilvánvaló, miszerint van pálcájuk, de torkán akad a szó, ijedten hátrálni kezd. Szíve őrölten ver, arca fehér lett, mint a frissen esett szűz hó, és nem tudván mást tenni, sikít egy hangosat. Erejét beleadva, már nem törődik azzal, hogy esetleg valaki meghallja őket. Az összes mai feszültség így távozik belőle. Aztán eszébe jut, hogy jobban tenné, ha pálcája után kapna, és a gondolatot tett követi, hamarosan a fiúra fogja varázsfegyverét, aki...., úgy nézett ki, mint a fény bűvölés előtti pillanatokban. Zavarodottan nézte a fiú arcát, a szemeit, kutatta éles fogait, de azoknak már nyomuk sem volt. Zihálva, kicsit remegő kézzel lépdel vissza a fiúhoz, szemében egy kósza könnycsepp csillog. Pálcáját még mindig rá irányítja, de egy kicsit lejjebb engedi. Megáll a fiú előtt és zavartan habogni kezd.*
- Én..., nem tudom mi ütött belém - magyarázkodik, miközben szemei még mindig hatalmasra nyitva néznek a fiúra. Valószínűleg kisebb sokkon esett át. - Amikor felvillant a lumen, én..én, nekem úgy tűnt, mintha az arcod, nem is tudom, megkeményedett volna, a szemeid szinte feketén parázslottak - magyarázkodik bal kezével most már hevesen gesztikulálva -, és a fogaid pedig kint villogtak, és olyan élethű volt, félelmetes, és hátborzongató - súgja megint remegve, és nyel egy nagyot. - De most, minden rendben - motyogja. - Biztosan hallucinálok - mondja kis kétségbeeséssel hangjában. - Ez is biztosan ennek az erdőnek a hibája, körüllengi a gonosz - szól bosszúsan, majd int, hogy mehetnek tovább. - Sajnálom, hogy így megijedtem, és...azt is, hogy pálcát fogtam rád - néz a fiúra éjkék szemeivel, melyből látni lehet, hogy igazat mond. Majd elteszi pálcáját, gondolván, bőven elég, ha egyikük megvilágítja az utat.

**Jelige** : XV. Az Ördög **Hozzászólások** : 32

*Amelie és Sebastian sokáig nem veszi észre a jelenlétét. Ez igazából nem lepi meg, elég jól el tud rejtőzködni, még akkor is, ha éppenséggel nem ez a szándéka, mégis.. a két diáknak biztos nem az lesz az első dolga, hogy minden egyes fa lombkoronáját, és ágait végigvizslatják, nem ül-e ott éppenséggel valaki. Elnézegeti mindkettőjüket, igyekszik a mozgásuk, viselkedésük, és szavaik alapján minél több információt leszűrni. Zöldessárgás, macskáéhoz hasonló íriszei meredten bámulják az idegeneket, akiknek pár perc után talán még a tarkója is elkezdhet viszketni a folytonos bámulástól, és szép lassan tudatosul bennük, hogy nincsenek egyedül.
A fiú azonban sokáig azonban meg sem szólal. Nem azért, mert nem szeretné, hogy észrevegyék. Végeredményben teljesen mindegy neki. Egyszerűen csak fölöslegesnek tartja. Kicsit félrebiccenti a fejét. Furcsák ezek az idegenek, nagyon furcsák. Még egymástól is megriadnak.*
- Érdekes.
*A mély doromboló hang halk, ám az erdő feszült, mozdulatlan csendjében jól kivehető. Az is, hogy honnan jön. Gazdáját is épp emiatt hamar fel lehet fedezni egy közeli tölgyfaágon ücsörögve, ahogy hátát a törzsnek támasztja. Alig lehet náluk idősebb, talán még fiatalabb is. Félhosszú, hollófekete fürtjei kusza rendezettségben állnak, és ugyan némelyik a szemébe lóg, mégis jól kivehető az íriszek furcsa színe. Bőrnadrágot visel, felső ruházat gyanánt szíjjak sokasága fonja körbe a karcsú, szálkás felsőtestet bőrét, és ugyan néhol elővillan a sápatag, fehér bőr, mégsem kelti azt a hatást, mintha bármelyik pillanatban leeshetne róla. Szabályos arcvonások, nemesi él, már csak közömbös arckifejezéséből, és tartásából ítélve sem holmi parasztfiú, bár véleménye szerint ezek az idegenek nem értenek ahhoz, hogy megkülönböztessék az uralkodói réteg és a plebs tagjait. Hosszú ujjai közt két babát tart, amelyek –ugyan távolról nem látszódnak annyira, de – kísértetiesen emlékeztetnek Ameliere, és Sebastianra.*
- Ti az idegen kastély szerzetei vagytok?
*Inkább kijelentés, mintsem kérdés. Bizony már ő is felfigyelt a furcsa kastélyra, és arra, hogy annak lakói szép lassan kezdtek kiszivárogni a környező területekbe. Hogyne hallott volna, a nővére olyan hangerővel hisztizett, hogy egy süket is meghallotta volna, na meg emellett.. az információszerző részleg vezetője is ő, épp Cain emberei ne számoltak volna be a különös jelenségről? Ennek ellenére a fiú nem tűnik túl veszélyesnek, már csak azért sem, mert a bóklászó párossal egyidős. Az pedig, hogy mik rejtőznek a csend és a közönyös arc mögött.. végül a tudatlanság igencsak boldogító.*
- Nem szerencsés itt tartózkodnotok.

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

*Mikor látja, hogy Amelie hátrálni kezd előle és pálcát szegez rá, rá ébred, hogy túl későn rendezte vonásait, de mind1 jó ez így, a lány úgy is hallucinációnak fogja fel az egészet és ki ő, hogy nemes kisasszonnyal vitázzon.*
-Semmibaj, nem a te hibád. Nyilván az erdő teszi és az idegeskedés. A feszültség bolondját járathatja az emberrel. *Nyugodtan beszél, hangja rideg és különösen dallamos. Majd a halk dorombolás szerű hang irányába fordúl.* -Nem de uram?
*Végig nézi Caint, és elsőre parasztnak ítéli, majd mikor jobban megnézi arcára visszatér ugyan az a kifejezés,mint amitől Amelie megijedt az előbb, nem is próbálja titkolni valódi vonásait. Szemeivel megpillantja a bábokat és nagyjából sejti is, hogy mik azok, hiszen bár sárvérű és egyáltalán nem veti fel a pénz rengeteget tanult a mágia minden ágáról. Egyenlőre nem tesz említést róluk, de már tudja, hogy a fán gubbasztó ficsúr képességei nagy valószínűséggel meghaladja az övékét.*
-Jól sejti az úr, a Boszorkány és Mágus képző Tornerans kastélyából jöttünk. ÉS lehet benne valami, hogy nem éppen a legbiztosabb környék az ahol most tartózkodunk, de az embernek követnie kell a szíve hangját, főleg ha az üvölt a fülébe. *Közelebb lép Cainhoz és magasabbra emeli pálcáját.* -Somnus! *Szólal meg határozott hangon, mire pálcája végén jóval erősebb fény gyúl nagyobb körben bevilágítva az erdő fáit és így jobban kivehető az arcán ülő gonoszság nyoma.*
-És, ha szabad megtudnia, egy magamfajta pornak, hogy mit keres egy nemes ezen a zord vidéken amit így átsző a gonoszság?

*Nem tetszik neki, ahogyan Sebastian beszél vele. Felületesen lélegzik, s keze ismét finoman remegni kezd. ~ Valami nagyon nem stimmel itt. Már megint mibe keveredtem? Miért kell nekem mindig pattogni, miért nem tudok nyugodtan megülni a fenekemen, mint minden normális lány?! ~ - dühös magára, mert megérzései általában jók szoktak lenni, és most tudja, hogy nagy gondban van. Már megint... ~ Az sem biztos, hogy az előbb hallucináltam... ~ - ötlik fel benne a gondolat, és ijedt pillantással fürkészi Sebastian arcát. ~Ugyanaz, és mégis más. ~ Annyira elmerül a gondolataiban, hogy értetlenkedve néz a fiúra, hogy vajon kihez beszél. Megfordul, és felpillant, arra, amerre a pálca mutatott. A fiatal fiú fog valamit a kezében, de azt nem látja, hogy mit. Míg Sebastian beszél hozzá, addig ő megszemléli az idegent. ~ Nemes arca van, és a tekintete..., megfog és nehezen tudsz szabadulni tőle. Úgy ücsörög ott fent, mintha csak egy kecses macska lenne. De a negatív energia, ami körbe veszi, borzongató. Meglátszik, hogy nem érzi feszélyezve magát az erdőben ~ - elemzi gondolatban a fiút, amikor rádöbben, hogy a mellette álló fiúban is hasonló változások mentek végbe. Amint beléptek az erdőbe, otthonosan kezdett mozogni. Az a kedvesség, előzékenység, amit rövid ismeretségük alapján észre vett, eltűnt, és csak a ridegség és valami sötét maradt helyette. Szemöldök ráncolva fordul feléje. ~ Az embernek követnie kell a szíve hangját, főleg, ha az üvölt a fülébe ~ - cseng a fülébe vissza a mondat második fele. Már éppen felszólítaná, hogy ezt magyarázza meg neki, amikor újra meglátja a rémisztő vonásokat az arcán. Halkan nyöszörög, és kicsit hátrálni kezd. ~ Valaki segítsen... ~ - még, ha hangosan kiáltott volna fel, akkor sem jött volna senki, hogy megmentse. Elvira óvta őket, de ők nem törődtek szavaival, hanem újra neki vágtak egy útnak, amiből Amelie úgy érezte, hogy nem sikerül majd győztesen kikerülnie.
Nem elég, hogy bajban vannak, de Sebastian az utolsó mondatával színtisztán provokálni kezdi az idegent. Úgy érezte, ezt igazán nem hagyhatja, még akkor is, ha egyet értett abban, hogy ez a fiatal fiú bizony barátjuk nem lehet, csak ellenségük.*
- Jó estét, fiatal úr! - biccent, magára erőltetve aranyvérű maszkját. - Meglepő, hogy valakivel összetalálkozunk ily kései órán - néz rá, miközben fejét kicsit oldalra billenti. - Elhiheti, amint lehet, tovább állunk innen - fűzi még hozzá. - Önben kit tisztelhetünk? - hangja kedves, de hideg. Olyan, amilyen egy előkelő család leánygyermekétől elvárható. Nevét direkt nem mondja, amíg nem kérdeznek rá, megtartja magának. Elvirától megtanulta, hogy nem okos dolog csak úgy, fűnek-fának, kócos hajú, fán ücsörgő fiatal fiúnak, elárulni a nevét.

**Jelige** : XV. Az Ördög **Hozzászólások** : 32

*Nem úgy néz ki, mint aki túl sok mindent szándékozik kezdeni a bábukkal, viszont ahogy a kezében tartja, a kis babák úgy lesznek egyre részletesebbek és részletesebbek. Igazán jól elvan azzal, hogy miközben őket nézi, úgy tökéletesíti a kis teremtményeit. Habár ő nem rajong olyannyira a szépségért, mint Ludwig, azért szeret alapos és precíz munkát kiadni a kezei közül. Elnézegeti a párost, de túlzottan nem illetődik meg tőlük. Sebastian arckifejezése számára inkább nevetségesnek hat, mintsem kétségbeejtőnek, mégsem nevet. Érdekesek, de annyira azért egyelőre mégsem, hogy egy arcrándulást is produkáljon.*
- Boszorkány és Mágusképző… hm.. Értem.
*Rendben, most már nagyjából vannak elképzelései miféle hely lehet az, de még sosem hallott arról, hogy lenne ilyen. Ebben a korban nem szokás tanítani a mágiát és csak olyan művelhetik, akik tényleg tehetségesek benne – a nép pedig tiszteli őket emiatt. Hallgatja a fiú barokkos körmondatait, de meg sem moccan.*
~Sokat beszél feleslegesen. Bosszantó.~
*Ennek ellenére Cain nem olyan, mint aki elsőre másra támadna. Semmi értelme sincs. Legalábbis egyelőre, így úgy trónol tovább a tölgyfaágon, mint valami fekete nagymacska. Kezével egy pillanatra eltakarja a szemeit a hirtelen fény miatt – nincs ő ehhez szokva kérem, Cain általában a laborjában kísérletezik.*
- Szeretek itt lenni, ez minden.
*Valójában a jegyesét jött meglátogatni, bár nem szívesen, és félúton meg is gondolta magát. Ráér az még. Amúgy sem kedveli ezt a boszorkányt, ez pedig kölcsönös, szóval nincs itt semmi probléma. Mindenesetre neki nem kell aggódnia, az Erdő Boszorkányának hála neki ezen a helyen nem eshet baja.*
- Miért vágsz ilyen arcot? Olyan, mintha rosszat ettél volna.
*Jegyzi meg, miközben egyik lábát feljebb húzza, ezzel kényelmesebb pózba helyezkedve. Szabad kezével hajába túr, hogy hátraigazítson pár szemébe lógó tincset. Olyan kis közömbös fiú ez. Egyedül a szemei olyanok, mintha az ember veséjébe látnának, és kifürkészhetné minden gondolatát. Olyan metszőek és van bennük valami nyugtalanító , amit pontosan nem lehetne meghatározni .
A lány valahogy szimpatikusabb neki. No, semmi olyasmiről nincs szó, hogy kedvelné, de még nem tud semmi érvet amellett, hogy bosszantó lenne. Az nála egyáltalán nem játszik, hogy nemes-e avagy sem az illető. Az ő szemében minden ember egyenlő. Egyenlő kísérleti alany vagy játékszer. Végül is, Cain csupán egy unatkozó kamasz. Az unatkozó kamaszok sok furcsaságra képesek.*
- Nem mondtam, hogy menjetek el? Engem nem zavartok. Pusztán szóltam, hogy veszélyes ez a környék.
*Úgy mondja, mintha kicsit meglepné ez az értetlenség, kérdés, hogy ez a gesztus őszinte-e.*
- Cain Laenaren.
*Azt nem teszi hozzá, hogy Farquem egyik uralkodója. Előbb-utóbb bizony ezt majd ők is megtudják. Ha itt lesz az ideje, tehát inkább előbb.*
- Hogy késő, vagy nem késő, az igen relatív. A vámpírok számára ilyentájt még csupán kora délután van. Azonban elnézve titeket, még nem találkoztatok velük. Szerencsés.
*A baljós előérzetek, és komorság ellenére, egészen kedvesnek lehet nevezni.*

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

*Ameliere néz aki láthatólag megijedt a rajta újra végbe menő változásoktól, de gyorsan rendezi is vonásait, pillanatnyi kizökkenés miatt mutatta meg való gondolatait, melyek arcára kiültek. Gyöngéden megfogja a lány kezét és közelebb húzza magához. Majd átkarolja derekát.*
-Bocsáss meg, ha megijesztettelek, nem volt szándékomban, csak tudod ez a hely kihozza az emberből a valódi arcát. *Kedvesen a lányra mosolyog, majd rendezett arcvonásokkal, újra az a viszonylag jóképű, barátságosan mosolygó srác lett akit általában mindenki lát benne, majd visszafordul az idegenhez, aki most már nem annyira idegen tekintve, hogy bemutatkozott, fejében egy gondolat kezd megfogalmazódni, majd azonnal ki is mondja ami eszébe jutott.*
-A nevem Sebastian Diederick, örvendek önnek. És kérdésedre válaszolva nem a hasam fáj, csak az erdő jótékony hatása mutatkozott meg képemen.
*Enyhén meghajol, majd megfordul. Elengedi Amelie derekát és újra megfogja kezét olyan gyöngéden, mint ahogy magához vonta.*
-Akkor hát engedelmével, mi tovább mennék, hosszú napokat és legalább annyi éjszakát.
*A lány kezét fogva elindúl arra amerre indultak, pálcáját lejjebb eresztve, miközben sétál dúdolni kezd, ugyan azt a dallamot, mint amit fuvoláján játszott. Agyában zakatolnak a fogaskerekek, egyre jobban hívogatja az erdő mélye, és a boszorkány kunyhója ami felé közelednek. Hollója nyugodtan ül gazdája vállán néha csapkod egy kicsit szárnyaival.*
-Tényleg sajnálom, ha megijesztettelek Amelie, nem akartam, hogy ilyen korán lásd a valódi arcomat.
*A lányra néz és gondolkodik, majd ismét megszólal ezúttal szinte csak suttog,olyan halkan, hogy a lány is nehezen hallja meg.*
-Ne félj, téged soha sem bántanálak, kedvellek így hát ha kell, az életem árán is megvédelek.
*Újra dúdolni kezd és sétálnak tovább.*

*Próbálja tartani a rideg pillantását, de a fiú olyan különös, hogy többször meginog, és kíváncsian fürkészi fura mozdulatai és különös beszéde miatt. Ahogy ücsörög ott a fán, mint egy macska, szája sarkában megbújik egy kis mosoly. ~ Tényleg olyan, mint egy macska. ~ Aztán egy más valami is bevillan, ami az előző gondolatmenetet követi. ~ Egy olyan macska, aki az éjszaka sötétjében csak a megfelelő zsákmányra vár ~ - szemei nem mutatják gondolatait, csak hevesen dobogó szíve. Sebastian ezt a pillanatot választotta, hogy finoman magához húzza. Szíve még gyorsabban kezdett verni, mint egy madáré, amit egy ember hirtelen a kezeibe zár. Aztán felpillant a fiú szemeibe, melyek ismét zölden ragyogtak le rá. Kutatóan keresi az előbbi vad vonásokat, de azoknak nyomuk sem volt. Furcsállva néz rá, de szólni nem szól, csak bólint egyet. ~ Úgy is lesz még időnk megbeszélni. Legalábbis remélem ~ - gondolja, miközben a körbe pillant, és ismét a fán kényelmesen ücsörgő fiún állapodik meg a tekintete. A Sebastian szavainál meglepetten néz fel a fiúra, majd vissza Sebastianra.*
- Honnan veszed, hogy ő a hercegek egyike? - kérdezi megütközve.
*Az ő képzeletében a hercegek magasak, daliásak voltak, tartásuk tükrözte nemességüket, és beszédük sem volt hasonló, mint Cain-é. Hiszen ő csak egy fiatal fiú, aki nem tisztességes ruházatot, hanem valami bőrszíjjakból álló bohózatot viselt, és egy fán kuporgott, mint egy rossz kölyök. ~ Nem, biztosan nem lehet az ~ - dönti el magában határozottan.*
- Amelie Clarkson - mutatkozik be. Ha Sebastian megtette, ő sem maradhat ki belőle. - Tudjuk, hogy nem mondta, hogy menjünk el. De nem is marasztalt bennünket, fiatal úr - okítja ki finoman a fiút, majd arcán először őszinte mosoly tűnik fel. - De, mint láthatja, nem vámpírok vagyunk, így mégis azt kell mondanom, hogy kései órán fűzte a sors egybe utunkat - kötötte az ebet a karóhoz.
*Szeretett volna már valami érzelmet látni a fiú arcán, de ő csak válaszolgatott, és kérdezett, nem úgy tűnt, hogy szimpla bárdolatlansággal ki lehetne őt hozni a sodrából.*
- Ha pedig találkoznánk velük - folytatta -, akkor azt hiszem, meg tudnánk védeni magunkat - jelenti ki határozott hangon. Csak azért, mert a gyengébbik nem képviselője, még ne higgyék, hogy elveszett lenne.
*Kezét Sebastian kezébe csúsztatja, és mielőtt elfordulna, hogy folytassák útjukat, még így szól.*
- További szép éjszakát kívánok, fiatal úr - köszön, direkt nem használva a nevét. Ez sokkal inkább illett hozzá. Még fürkészi kicsit a sárgás szemeket, majd egy apró biccentés után enged a gyengéd húzásnak, és a fiú mellett megindul.
*Mennek előre, de Amelie nem sejti, hogy mi lehet a céljuk. Csak azt tudja, hogy mennie kell.*
- Sebastian, nem gondolod, hogy kérdezősködnünk kellett volna? Lehet, hogy ez a fiú tudja, hogy miért vagyunk itt a középkorban - súgja neki halkan. - Nem biztos, hogy rendesen válaszolt volna, de talán adott volna valami utalást, nem tudom... - töpreng, majd inkább csendben marad.
~ Lehet, hogy jobb kicsit várni, és eltávolodni a fától, és csak utána beszélni ~ - gondolja. *Látja, hogy Sebastian mondani szeretne neki valamit, de nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. Ezzel eszébe juttatta a következő dolgot. Hogy vajon mi történt a fiúval nem is olyan régen. Amikor végre megszólal, felé fordul, de kezét nem ereszti el, nála az is a bizalom része. ~ Csak ne bánjam meg ~ - gondolja kicsit szomorkásan, majd ő is vesz pár levegőt, mielőtt kibökné kérdéseit.*
- Mi történt veled? Amikor először megijedtem, az sem volt hallucináció, ugye? Olyan veszedelmes tekintettel néztél rám... - habogja kicsit zavartan, majd a fiú következő szavaira bátorítóan megszorítja a fiú kezét. - Nem haragszom rád - adja meg kicsit zavartan a feloldozást, miközben egyre beljebb sétálnak a fojtogatóan csendes erdőben.

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

*Amelie felé fordul, végigsimítja haját és sóhajt. Énjének azt a részét pillantotta meg, amit nem akart, hogy valaha is lásson bárki is ameddig nincs itt az ideje, de sajna ez nem jött össze, most már csak abban reménykedhet, hogy a lány nem fog még jobban megijedni tőle, ha elmondja az igazat. Hosszú másodpercekig vacillál magában, majd végül úgy dönt, hogy az a legjobb húzás, ha elmondja az igazat.*
- Nem, nem hallucináltál, és nem rád néztem úgy, csak most, hogy nem rendeztem az arcom megláttad, hogy milyen vagyok valójában. Tudod mondtam, hogy érdekel a fekete mágia. *Sóhajt, és megáll, magával szembefordítja a lányt.* -Vissza akarom hozni a húgomat, és ez csak úgy lehetséges, ha fekete mágiát tanulok, és nem riadok vissza az ember áldozatoktól. Valójában gonosz vagyok, és utálom az embereket, utálom a gazdagokat és a pökhendi aranyvérűeket.
*Méregzöld szemeivel a lány szemeit fürkészi, fejében zakatolnak a gondolatok, nem akarja megsérteni, vagy megijeszteni, nagyon fél attól, hogy ezzel sikerül elűznie maga mellől.*
-Esküt tettem, hogy megvédem azokat akiket szeretek, és bár aranyvérű vagy ez rád is vonatkozik. Nem ismerlek sok ideje és te sem engem, de egyre jobban kedvellek. És meg is szerettelek.
*Végig simítja a lány arcát , és elmosolyodik.*
-Ha ennyire megijeszt a valódi arcom, akkor nem mutatom előtted többet ígérem. Nem szeretném, hogy félj tőlem, vagy, hogy úgy gondold, hogy ártanék neked.
*Elengedi a lány kezét és elindul tovább, előveszi fuvoláját és újra elkezd játszani, ezúttal egy vidámabb, pergősebb nótát, hogy oldja a feszültséget. Közben néha lopva Ameliere néz, szíve hevesen ver, nagyon reméli, hogy a lány nem akad ki rá, és nem hagyja itt faképnél.*

*Behunyt szemei nem akadályozzák meg abban, hogy ne érezze, amikor a fiú finoman végig simít a haján. Halkan szusszan egyet, és nem tudja, hogy ez most jó, vagy sem. Jobb kezét ökölbe szorítja; össze van zavarodva, és kellene valaki, aki utat mutat, vagy éppen megmondja, hogy mit kellene tennie, mert most egyedül nem megy. Tudja, hogy a saját életét kellene élnie, a maga döntéseivel, de ez most olyan lehetetlen elvárásnak tűnt. Fáradtan, kimerülten, elcsigázottan néz fel Sebastian méreg zöld szemeibe, és hiába van ott az a kedvesség, ami a legelején, mert minden egyes szava egy kegyetlenül nagy pofon neki. Keserűen húzza el száját.*
- Sebastian, mit vársz tőlem? Aranyvérű vagyok, gazdag, és bár nem szeretem, ha a rossz tulajdonságaim vannak előtérben, aláírom, hogy pökhendi és sokszor sznob vagyok - nyögi ki értetlenül. - Én nem tehetek arról, ami veled történt a múltban, de nem hinném, hogy én tudok vagy akarok változtatni azon, aki vagyok. Büszke vagyok a származásomra, a családomra, a neveltetésemre - jelenti kis csöpp elhatározással a hangjában.
*Csak tehetetlenül áll, és kémleli a fiú szemeit. Szeretné, ha azt mondaná, hogy mindez csak egy rossz vicc. De nem, Sebastian nem nevet, nem mosolyog, csak figyeli komolyan.*
- Nem tudom, hogy mit mondhatnék. Össze vagyok zavarodva, megijesztesz - hajol közel egy pillanatra a másikhoz, és annak ingébe mormogja a szavakat. Vissza egyenesedik, úgy folytatja. - Én azért vagyok itt, hogy tanuljak, és egyszer gyógyító legyen belőlem. Az életet pártolom, és nem értek egyet a fekete mágiával, főleg, ha az élet alapvető dolgaiba piszkál ezzel bele - motyogja még mindig. - Még akkor sem, ha a szeretett húgodról van szó - suttogja.
*Amelie is elvesztette azt az embert, akiről egykoron azt hitte, hogy a minden lesz neki, és sok csodát élhetnek meg együtt, de Sors Anya akkor is közbe szólt, és elvette tőle őt és az álmaikat.
A fiú még mindig fogja a kezét, és ő nem tudja, hogy kapaszkodjon belé, vagy engedje el. Most nem néz rá, a földet pásztázza zavarában, no meg a cipőjét, mintha valami nagyon érdekes dolog lenne rajta.*
- Nem játszom a szavakkal, és megpróbálok veled sem - kezdi, de rögtön bele is pirul, nem így akarta mondani. - Természetesen eszembe sem jutna játszani veled - magyarázkodik, és reméli, hogy Sebastian érti, hogy csak zavarában nyökög össze-vissza. - Én, tudod, én is elvesztettem valakit, aki mindenkinél fontosabb volt nekem - hangjából őszinte bánat hallatszik. - Nem mondom azt, hogy soha sem leszek képes mást szeretni - pillant rá zavartan -, de ez így nekem gyors. Ismerjük meg egymást, de ne rohanjunk, és ne kelljen olyan szavakat használnom, amikben nincs egy fia őszinteség sem. Én is kedvellek, de - mosolyog bocsánatkérően -, túl sok mindent zúdítottál rám egyszerre, és ezt is fel kell dolgoznom - közben a fiú elengedi a kezét, és tovább indul. Ajkaihoz emeli a fuvolát, és egy vidámabb dalt játszik rajta. Amelie csak pár másodpercig hezitál, majd végül utána indul. - Így neked is jó lesz? Végül is, nem sietünk sehová sem, lesz négy évünk, hogy jobban kiismerjük egymást - a végére ismét csak motyogás lesz belőle. Fogalma sincs, hogy Sebastian mit szól az ötletéhez, és ahhoz, hogy már volt valaki, aki az életének fontos része volt.

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

*Csak hallgatja a lány szavait, nem bosszantja fel magát, nem érzi őket sem sértőnek, sem bántónak, csak őszintének. Lehet, hogy Amelie aranyvérű, de ez őt egyáltalán nem zavarta, és nem is zavarja.*
-Sajnálom, hogy te is elvesztettél valakit, és tudom, hogy az, hogy vissza akarom hozni a húgomat természet ellenes, és belepiszkál az élet szabályaiba, de az élet, és a sors, mindig kegyetlen volt a magamfajtához, lehet, hogy ezért is választjuk olyan könnyen a sötét hatalmak vonzását.
*Tovább hallgatja a lány szavait, és közben gondolkodik. Igaza van és tényleg túl gyors a tempó, de hát ő mindig heves volt, és gyors tempót diktált, de tud lassítani, ha kell.*
-Rendben, én is úgy gondolom, hogy ez lesz a legjobb. De nekem már nem igazán van mit elmondanom, mindent tudsz rólam, amit csak tudni lehet.
*Újra szájához emeli fuvoláját és tovább játszik. Egyre beljebb jutnak az erdőben, a fák sűrűsödnek körülöttük, de ez őt nem zavarja, egyre jobban tetszik neki ez a hely, és a sötét légkőr ami körüllengi, olyan otthonosan mozog itt, mintha már sokadjára járna itt. Ahogy beljebb haladnak, úgy kerülnek közelebb a boszorkány kunyhójához. Míg végül meg is pillantják, nem messze tőle megáll, és elteszi a fuvolát és megszólal.*
-Nos, mi a véleményed? Szerinted bemenjünk abba a lakájos házikóba? Ha akarod visszafordulhatunk, nem erőltetem, hogy bemenjünk, ha nem akarsz.
*Mosolyogva Ameliere néz, nagyon szeretne be menni, mert úgy érzi, hogy onnan jön az a hívogató sötétség, de tényleg nem erőltetheti rá az akaratát, és azt sem várhatja el, hogy egyedül menjen vissza a kastélyhoz.*

*Csak hallgatja a fiút, de nem tudja, hogy helyes lenne e, ha kimondaná a véleményét. Olykor olyan makacs és csökönyös tud lenni, mint egy szemár, és ez most is megmutatkozott volna. Szívesen hiába szállt volna vele, hogy igenis ellen lehet állni a sötét oldal csábításának, ha igazán akarja. De nem mondja, csendben marad, és csak magában dörmög az orra alatt. Amúgy sem tetszett neki, hogy ennyire besétáltak az erdőbe. ~ Lehet, hogy annak a kis fura szerzetnek, hogy is hívták, ja, igen, Cain, szóval, lehet, hogy igaza volt, és vissza kellett volna fordulnunk ~ - morfondírozik magában, és habár megnyugtatja a vidámabb fuvolaszó, akkor is tisztában van vele, hogy nem normális, ha az erdőben ilyen nagy csönd van.
Sebastian megértő szavaira őszinte mosoly tűnik fel arcán, olyan, amilyen az erdőben eddig nem is játszott ajkain.*
- Azért biztosan te is tudnál még magadról mesélni - jegyzi meg. - Én pedig majd, ha kiérünk innen, mert ugye kijutunk innen - néz egy pillanatra a fiúra -, akkor mesélek majd neked. Amiről csak szeretnéd - teszi hozzá, és arcán megint megjelenik a halvány rózsaszín pír.
~ Merlinre, nem vagyok már 15 éves csitri, mikor fogok ebből kinőni? ~ - rimánkodik gondolatban egy pillanatra az ég felé, majd megrázza a fejét, tudván, hogy felesleges, amit csinál.
*Annyira elmerül már megint a saját magában folytatott vitával, hogy észre sem veszi az előttük álló kis kunyhót. Vissza akar fordulni, Merlinre, de mennyire! Nem akarja egyetlen egy idegszála sem, hogy tovább menjenek. Őt taszítja ez a hely, és szomjas is kezdett lenni. A kastélyban szeretett volna lenni, az ágyában. De aztán rápillant Sebastianra, és a lelkes mosolya láttán csak panaszosan nyög egyet.*
- Menjünk - adja be a derekát. - Te kopogsz, te beszélsz, már ha egyáltalán van itt valaki ~ bárcsak ne lenne ~. És nem maradunk sokáig, amint lehet, visszamegyünk a kastélyba, egyben, és ezúttal lehetőleg úgy, hogy nem esik semmi bántódásunk. Nincs kedvem még egy taslihoz - húzza el a száját, és úgy sorolja feltételeit, mint aki elhiszi, hogy ezeket be is lehet tartani.

**Hozzászólások** : 4

[Melinda]

Elég szemtelen a lány, de mit tegyen, nem akar egyből az elején ráijeszteni. Inkább csak mosolyog az orra alatt, majd meglátjuk akkor is ilyen éles lesz-e a nyelve, mikor csúszómászók jönnek ki a torkán.
Kedvesen beinvitálja a lányt, nem szólal meg, lényegében neki teljesen mindegy, hogy mi az a prefektus, az erdőnek ő a királynéja, felőle lehetne Melinda egy királykisasszony is, akkor is ő most itt csak egy vendég.
- Talán nem kéne ilyen éles nyelvednek lenni, ha már egyszer vendégségbe jöttél valakihez. - jegyzi meg széles erőltetett mosollyal az arcán, miközben egy könnyed mozdulattal megfordul, és a nem túl messzi asztalhoz siet.
- Teát? - teszi fel mosolyogva a kérdést, annak ellenére, hogy dühe kezd elharapódzni rajta. De nem bántja a lányt. Még nem. Majd, mikor kedve lesz hozzá, addig inkább csak eljátszadoznak kicsit. Mármint ő. Melinda meg kénytelen lesz tűrni.

[Amelie&Sebastian]

Miután olyan jól kiszórakozta magát a reggeli kis üveggömb nézelődésben, kényelmesen elhelyezkedik asztala mellett. Úgy érzi, ma megint jó napja lesz. Végigsimít ruháján, és mint aki jó háziasszony lenne, egy ruhás kosarat fog kezébe, hogy legalább valami oka legyen kimenni a takarosnak tűnő házból. Lassan nyitja ki az ajtót, hiszen, ha már esetleg közelebb értek a gyerekek, nem kívánja a finom falatokat elijeszteni. Először csak fejét dugja ki, majd lassan egész kecses testével kilép azon az ajtón.
Lassú léptekkel, kosárral a hóna alatt indul meg a ház mellett lévő két fa köz kifeszített kötélhez. Igaz, nem teregetésre szokta használni, de ez most lényegtelen. Mintha csak véletlen látná meg a gyerekeket, akik igaz nincsenek karnyújtásnyira, de, nos mint mindenért ezért is meg kell doglozni.
- Talán kerestek valamit vagy valakit? - szólal meg jól hallható hangerővel, széles mosollyal arcán.
hangja kedves. Olyan benyomást kelthet, mintha csak egy kis erdei kunyhóban élő asszonyka lenne, aki éppen várja haza férjét a mai favágásból. Nos, a megtévesztés jó fegyver, és az évek, évtizedek során kellően kitapasztalhatta, a leghatásosabb módszert.
Miközben várja választ, éppen a ruhákat kezdi el kiteregetni.

*Annyira elmerül a szabályok tisztázásában, hogy észre sem veszi a mozgolódást. Egyre csak mondja, hogy mi a feltétele annak, hogy ne forduljanak azonnal vissza. Annál nagyobb lesz egy pillanatra a rémülete, amikor meghallja a feléjük szálló kérdést. Ijedten fordul a hang irányába, hiába, ma már nincsenek olyan formában az idegei, és feszülten figyeli a... teregető hölgyet. Meglepetten nézi a mozdulatait, majd közelebb lép Sebastianhoz, és halkan, száját alig mozgatva súgja neki oda.*
- Ez most valami vicc? - szemei tükrözik a hangjában fellelhető hitetlenséget.
*Idefele jövet minden idegszála megfeszült a halotti csöndben, a saját maguk által keltett zajok folyamatosan a frászt hozták rá, arról a fiatal fiúról nem is beszélve, aki sejtelmesen, hátborzongatóan, mégis valami furcsa kedélyességgel közölte velük, hogy ő nem menne tovább a helyükben, és okosabb lenne visszafordulni.*
- Szerinted az a fiú, ööö Cain, csak viccelődött velünk? - kérdezi még mindig suttogva.
*Hiába van rossz előérzete, a nő olyan kedvességgel pillantott rájuk az előbb, hogy képtelen most durván vagy hidegen reagálni, így arcára ő is varázsol egy kis mosolyt, majd közelebb sétál a teregető hölgyhöz.*
- Szép estét! - köszön illedelmesen. Egy pillanatra elgondolkodik azon, hogy vajon tényleg elengedheti-e magát, de végül dönt a másik kedvessége. - Amelie Clarkson vagyok - mutatkozik be -, ő pedig az kartársam, Sebastian Diederick. Nem kerestünk mi senkit, igazából, sétálni indultunk - kezd bele nehézkesen -, kíváncsiak voltunk, hogy mi történhetett a környezetünkkel. De nem gondoltam volna, hogy van olyan ember, aki képes ellakni egy ilyen...khm, csendes helyen - vallja be, miközben árad belőle a szó. - Ma reggel az egész iskola arra ébredt, hogy a középkorban vagyunk. Én ész nélkül a városba rohantam, mondván, nem lesz semmi bajom, Sebastian pedig utánam. Aztán persze, hogy bajba kerültünk, nem is én lennék, ha nem kerülnék valami kalamajkába, aztán jött El....., valaki, aki kimentett minket a szorult helyzetünkből. Vissza is kísért minket a kastélyba, de Sebastiant vonzotta az erdő - pillant a fiúra, majd vissza a nőre. - Szóval elindultunk ide, mármint az erdőbe, nem Önhöz, hiszen nem tudhattuk, hogy lakik ezen a helyen egyáltalán valaki - kezd kicsit hadarni. - Útközben találkoztunk egy fiatal fiúval, szerintem fiatalabb volt nálam, azt mondta, forduljunk vissza, ő nem menne tovább, ha a helyünkben lenne, de nem hallgattunk rá, és most itt vagyunk. És persze azt sem értem, hogy miért ijesztgetett bennünket, jaj, hogy is hívták, Cain, igen, szóval nem értem, hogy miért mondta azt, amit mondott - fejezi be kissé esetlenül, észre sem véve, hogy az egész napjukat fél perc leforgása alatt kifecsegte egy idegen embernek.

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

*Hallgatja Amelie feltételeit, és bólogat hozzá, nem igazán áll szándékában betartani őket, de semmi kedve magára haragítani, vagy megsérteni a lány, így hát nem mond ellent. Ő is össze rezzen amikor megszólítják őket, és cseppet sem nyugodtan néz a kunyhó mellett álló asszonyra. Gyorsan szemügyre veszi, és nagyon úgy érzi, hogy semmi keresni valója ebben a környezetben, valahogy kakukktojásként hat ebben a sötét erdőben egy kedves kis háziasszony, de ezt nem teszi szóvá. Mikor Amelie oda súg neki, nagyon halkan válaszol.*
-Szerintem, ha ezt viccre vesszük a végén még itt patkolunk el.
*Gondolkodik magában és még mindig furcsálkodva nézi a nőt, majd újra visszasúg Amelienek.*
-Azt hiszem igaza van, és van egy érzésem, hogy ez a nő majd olyan veszélyes, mint az a srác aki a tanácsokat adta.
*Amelie ismét hamarabb kezd el beszélni, mint gondolkodni, bár nem róhatja fel neki, hiszen neki is nagyon tartania kell magát, hogy el ne mondjon mindent, amit a nő csak kérdezhet, de azért kicsit bosszantja a dolog, és ezt szóvá is teszi.*
-Ha többet mondanál neki akkor akár a végrendeletünket is megírhatnád, most már mind1.
*Elindul a kunyhó felé, megfogva Amelie kezét, és maga mellett vezeti. Közben felméri a kunyhót, és a környéket is. Mikor oda érnek két ujjával megütögeti háromszor ádámcsutkáját, ahogy a nőket szokták köszönteni, ezt még nagyapja tanította neki, ezzel lehet a legősibb módon kifejezni a tiszteletet valaki iránt, és enyhén meghajol.*
-Hosszú napokat, és kellemes éjszakát asszonyom.
*Felegyenesedik és a nő szemébe néz.*
-A nevem, ahogy már Amelie bemutatott Sebastian Diederick, nagyon örvendek. Egész nap csak mentünk, és mentünk, és őszintén megvalva már nagyon megéheztünk, és szomjasak is lettünk, így ha megkérhetnénk tudna adni nekünk valami ételt és egy kis vizet. Igazán hálásak lennénk érte.

**Hozzászólások** : 4

[Amelie&Sebastian]

Illedelmesen várja, hogy válaszoljanak neki a fiatal szerzetek, leendő szerzemények. Arcán széles mosoly húzódik a kedvesség egyfajta jeleként, amit meg kell hagyni, elég nehezen sikerült odavarázsolnia. Lassú léptekkel indul meg a diákok felé, és mikor odaér, csak akkor szólal meg.
- Igaz, élettörténetet nem vártam, de köszönöm, hogy elmesélted nekem, Amelie! – mondja negédes hangon. Bár belül nagyon is örül, hogy a lány befogta a csiripelőjét, ő sem meséli el ittlétének egész történetét, pedig lenne mit, de lehet, akkor elfutna a vacsi.
- Nem kell olyan harciasnak lenni fiatal úr! – mondja hatalmas mosollyal az arcán. Ha egy megtermett nagymama lenne, most minden bizonnyal kicsit meghúzogatná az arcocskáját az orra vonalában, de mivel nem nagyon szeret közeli kontaktust teremteni senkivel sem, így ezt most kihagyja, és csak a mosoly marad, no meg persze a kedvességgel megtelt hangja. – Önnek is úrfi! – köszön vissza a fiúnak, talán még kicsit biccent is neki, de lehet csak tikkes.
- Oh, szóval Cain! – jegyzi meg egy nagyobb lélegzetvétellel. ~Még jó, hogy nem jött ide a mihaszna!~ Csak úgy magában zúgolódik, de az ég világon nem mondaná ki hangosan, hiszen neki most kedvesnek kell lennie. – Nem tudom miért mond ilyet, hiszen ő is nap mint nap meglátogat engem. Bár, hogy őszintén szóljak, valami gond van vele. Tudjátok! – körkörösen mozgatja ujját halántéka mellett, hangját is kicsit suttogóra fogja.
- Nos, szomjasak, és éhesek… - mondja, mintha kicsit elgondolkodna, hogy mi van éppen az éléskamrájában - … azt hiszem még maradt egy kis ebéd, no meg egy kis szamóca tea. Ha befáradnak, nagyon szívesen adok mindkettőjüknek enni, közben meg is pihenhetnek, hogy legyen elég erejük visszatérni a lakhelyükre.
A mondat végi pont után óvatosan megfordul, menet közben felkapja a ruháskosárkáját, majd megindul a ház felé. Épp csak egy pillanatra néz vissza, hogy követik-e őt a fiatalok.

*Meghökkent arccal néz Sebastianra.*
- Mi az, hogy itt patkolunk el? Hiszen olyan kedvesnek tűnik - súgja vissza, miközben kíváncsian nézegeti a nőt.
*A következő mondatra viszont egyáltalán nem számít, és megszeppent arccal néz a fiúra. Sőt, ha jobban megnézik az arcát, látni fogják, hogy úgy pirult el, mint kislány korában, amikor a dugi mazsolára járt rá, amikor azt hitte, senki sem látja, majd mégis lebukott. Meglepő engedelmességgel hagyja, hogy Sebastian kézen fogja, és a közelebb sétáljanak a kunyhóhoz. Most, hogy nem az idegenre koncentrál, visszatér az idegesség, amit egész úton érzett.*
~ Kisebb ideg összeroppanás. Örülök, hogy ismét találkozunk... ~ - ironizál gondolatban.
*A nő mondata viszont kimondottan ellenszenvet kelt benne. Nem akarta ő elmondani az egész napjukat, valami történt vele! Hiába a kedves mosoly, ha egy rossz szóval belemászik valaki a most labilis lelki világába. Csoda, hogy nem toppantott eddig egy nagyot, és nem hagyta őket faképnél.
Nem is figyel annyira oda a nőre, inkább a környéket lesi, ami igen, még mindig ijesztően csendes és halott, és szinte kiabálásnak hatnak a szavaik. A fiatal fiú nevére felkapja a fejét, és egyre növekvő ellenszenvvel nézi a nőt, főleg amikor kőrözni kezd az ujjával.*
- Nekem nem tűnt bolondnak - jegyzi meg legártatlanabb hangján, szinte csevegve. - Inkább olyan volt, mint egy nagy gyerek, akit nem lehet csak úgy lekenyerezni - jelenti ki kuncogva, majd megpróbál kicsit illedelmesebb arckifejezést produkálni. - Bár tény, hogy kissé különös volt- bólint fensőbbségesen. - A tea pedig pompásan hangzik, kedves...., hogy is mondta, mi a kedves neve? - érdeklődik ártatlanul, miközben elfordítja egy picit fejét, hogy ne lehessen meglátni okosan megvillanó szemeit. - De én köszönettel visszautasítanám az étket. Tudja, vegetáriánus vagyok, nem eszem húst, és igazán nem szeretnék bonyodalmat okozni Önnek - bazsalyog, egyre jobban játszva a kis úri kisasszonyt. Majd szép lassan elindul a nő után, jelezve ezzel Sebastiannak, hogy induljanak ők is a kunyhó felé.