Nem túl kicsi bőröndöt húzva maga után jelenik meg új iskolája udvarán. Mély lélegzetvétel után tekint fel az ódonnak nem mondható épületre. ~Még mindig nem értem, hogy mi a fenét keresek itt!~ Az élete elég nagy fordulatot vett azok után, hogy Lucius elment a bagolykőből. Talán éppen ezért hajtott fejet Nagyanyja kívánalmának, miszerint itt kéne tovább folytatnia az iskolát. Bár, vannak, akik 18 évesen már nem iskolába járnak, neki ezek szerint még ez lesz a sorsa, egy jó darabig.
A szélfútta kósza barna tincseket kisöpri arcából, majd a hatalmas levegőt tüdejéből kifújva topog tovább a kastély felé.
Nos, félelmek, azok vannak jócskán. Bár, félteni nem kell, hiszen talpraesett a kis barna, de azért mégis egy vadidegen helyre került, vadidegen emberek közé. Ahogy a gondolatok végigsuhannak fejében, ajkába harapva fojtja el a kibuggyanni kívánkozó könnycseppeket. Mivel mindennél jobban számít neki Nagyanyja akarata, és tulajdonképpen ő bólintott, ő vállalta el, így siránkozásnak helye nincsen, csak tennie kell a dolgát, míg egy kis ideig, vagy legalábbis addig, míg valami mágikus diploma nincs a kezében, és nem tud elhelyezkedni a minisztériumba.
barátokat pedig eddig is könnyen szerzett, nem is az a csendes típus.
A sok tekergő gondolat, a költői kérdések annyira elvonták a figyelmét, hogy már ott topog az iskola bejáratánál. Ahogy így visszagondol a másik iskola előző 4 évére, az is így kezdődött. Kétségekkel telve, lassan, aztán pedig elröppent 4 év. nem mondhatni, hogy nem volt tartalmas, számtalannyi emlék köti az iskolához, talán éppen ezért is olyan nehéz az a kézmozdulat, amivel kinyitja az ajtót.
Nem is sieti el. Kicsit tétován igaz, de mégiscsak visszafordul, és lehuppan a fűbe. Ráér még bemenni azon az ajtón, míg itt ül, addig kicsit élhet a honvágyának.

Mit is csinálhatna az ember a fűben ücsörögve, egy vadidegen iskola előterében?! No igen, a kérdés költői, a válasz igencsak várat magára. Verona sem tudja igazán, hogy mit tehet ilyenkor az ember. Mintha valami vagy éppen valaki mentőangyalt várna. De az angyal igencsak késik, Vero pedig kezd beletörődni a sorsába. Elég agresszíven túr bele a hajába, néhány tincs fenn is akad ujjai közt.
- áucs...! - hallatszik egy halk, vékony hang.
Kis igazgatás után, újra visszakerülnek a göndörödő barna tincsek a helyükre. Bár, a fejszerkezet elég istenes, ahhoz képest, milyen volt 2-3 éve.
Kissé hunyorít, a vakító napsugaraknak köszönhetően. Mérgelődik is magában, amiért hosszú farmerját vette fel, és nem pedig az új halásznadrágot, amit Ríka hozott neki Londonból. De általában így szokott járni a zöld szemű Boszi. Ha az lenne rajta, akkor tuti hideg lenne, és akkor mérgelődhetne amiatt. Kicsit lazít vékony ingén egy két gomb kioldásával. talán senki nem szól be, ha kicsit kivillan a köldöke.
Két kezére támaszkodva dől meg kicsit hátra, és úgy figyeli a távolban mászkáló diákokat. Szeirnte mindenki fura szerzet. Jól lehet eddig leginkább csak könyvben, vagy éppen képen látott tünde, törpe szerzeteket, de éppen ez volt az egyik ok, amiért Nagyija ezt az iskolát választotta. El is mosolyodik a fura "lényeken", de aztán igyekszik moderálni magát, hiszen most itt ő az idegen. De az is lehet, hogy a gúnyos mosoly inkább csak Lucius mellékhatása, aki jókora egoval engedte útjára a lányt.
Igaz, a madarak csiripelnek, a szél kissé himbálja a közeli fák ágait, mégis elég jól kivehető, hogy a fűben közeledik valaki. Hirtelen fordítja arra a fejét, és kikerekedett szemekkel néz fel a már közelében tartó alakra. Igazából az "ezt nem hiszem el" gondolat futkos végig agyhullámaim nem egyszer, vagy százszor. És körülbelül úgy is pislog hozzá. De szerencsére nem ő az, akinek először meg kell szólalnia. Van ideje némi harácsolással hangot köszörülnie magának, no meg felpattanni a földről. Egészen Robert nyakába. Lehet, az angol fiú nem igazán díjazza a lány kirohanását, de Vero mindig is ilyen érzelem dús, és egyből kimutató emberke volt.
- Sziaaaaa! - az ölelés szoros, csak meg ne fojtsa szegény fiút. - Ezt nem hiszem el ... tényleg nem hiszem el.... e-e-eeeez hihetetlen... - kissé ellép, de nagyon minimálisat, hiszen ha egy álom is, nem kéne olyan gyorsan elillannia - ...te hogy? Hogyhogy? Mikor?

Az unalmas utazás, és a még unalmasabb kezdet után, mintha valami hirtelen robbant volna, és az eddigi képzeteket, "valóságot" hirtelenjében megváltoztatta volna. Amolyan endorfin robbanás, minek hatására Vero szíve majd kirobban mellkasából. Alig bír viselkedni, alig bírja csillapítani magát. Noha ellépett a fiútól, azért a keze még közel van kezéhez, mondhatni összeérnek, hogy azért érezze, hogy tényleg itt van, és nem csalás nem ámítás, talán, sőt, egészen biztosan többre számíthat ebben az iskolában, mint ahogyan azt elképzelte idejövetele során.
Mandulavágású zöld szemeit Robertre emeli. Igen, könnyedén kiolvasható belőle Vero öröme, boldogsága, és a a nyugodtság, miszerint nem is rossz. Azok a hülye kényszerképzetek, amikre az ember úgy rá tud kattanni néhány unalmas perc közepette. Nah jó, volt egy pár unalmas óra az, de nem is ez a lényeg.
Itt áll előtte Robert, aki igazán meghatározó személy volt a lány életében, annak ellenére, hogy olyan sok időt töltöttek távol egymástól. De mindezeket az időket a viszontlátás öröme feledtette.
- Ezt annyira nem gondoltam volna... - mondja hatalmas veronás vigyorával arcán - ... de még álmodni sem mertem volna róla.
Igen, ilyenkor elég nehéz értelmes mondatokat összerakni, főleg Veronak, aki amúgy is szerencsétlen tud lenni, nem hogy még a töménytelen endorfin hatására még beszéljen is.
- Engem nagyi küldött... vagyis - vesz egy kisebb levegőt, és nyomatékosítva magyarázza idejövetele miértjét - ... jobban mondva, kötelezően ajánlott volt ide jönni. Először pocsék volt, de most... áááá - még egy mély levegő, hatalmas vigyor, szikrázó szemek - ... most nagyon tutíííí. És drága barátom, nagyon úgy tűnik, hogy te az én sorsom, és én a te sorsod vagyok. - teszi hozzá egy szájszéli vigyorral. Nos, Robert nem menekül. Nem mintha futásra készen állna vero mellett, de még az esélyt sem kapja meg. Legalábbis a lány nem hagyja. Bele is karol ex- és mostani háztárs, barát és régi nagy plátói szerelem karjába, majd szépen sorjában válaszol a feltett kérdésekre.
- De azért hozzá tartozik a történethez, hogy Lucius, nem tudom meséltem-e róla, de mindegy is, nagyon hosszú, szóval Lucius elment Svédországba, Alexával elég csúnyán öszerúgtuk a port, és egyéb nem is annyira fontos történések miatt, már nem nagyon találtam a helyem. Egy kicsit voltam Svédben, majd a Nagyinál Olaszban, aztán feltett a vonatra, és itt vagyok. - mondja el egy szuszra- És igen, én is abba az extremusba vagyok osztva. Minő véletlen... - sunyi vigyor az arcán, bár hátsó szándék nincsen, épp csak hatalmas öröm, hogy már nincs elveszve, és újra önmaga lehet.
- Igencsak megváltoztál Robert Trianus! - beletúr a kósza tincsek közé, kicsit össze is kuszálja - gondolom döelenek utánad a csajok! - kis kaján vigyor, kíváncsi tekintet. No igen, Verona az Verona.

*Egy magas, fekete hajó srác lép be a kapunk, fekete csuklyás úti köpenyt visel, vállán egy fekete holló ül és nézi a park fáit. A fiú kezében egy közepes méretű táskát tart amiben cuccai vannak. Köpenye alatt kopott farmert és egy megfakult ujjatlan pólót visel, alkarjára egy tok van felerősítve amiben tőrét tartja. A lepukkant suhancnak kinéző srác, leteszi táskáját egy pad mellé és leül. Csuklyáját lehajtja, így láthatóvá válik szép vágású arca és méregzöld szemei. Kisimítja egyik fekete tincsét ami szemébe lóg és nagyot sóhajt.*
-Nos Ed, itt vagyunk. *Szólal meg hollója felé fordulva.* - Ez az új otthonunk úgyhogy viseld jól magad, megértetted? *Kérdi vigyorogva és megsimogatja madár fejét. Kényelmesen hátradől és várja, hogy valaki jöjjön és útba igazítsa. Lábait táskáján pihenteti. Pár perc ülés után lassan elalszik, nem hiába hosszú út volt és ő elfáradt.*

*Mikor hallja, hogy valaki megköszörüli torkát, lassan felébred, ásít egyet, majd az illetőre néz. Elmosolyodik és feláll.*
-Nagyon örvendek. Igen én volnék Sebastian. *Illedelmesen meghajol. Nem nagyon reagál arra, hogy a csomagok eltűnnek, ám a holló kicsit idegesen borzolja tollait.* -Megmondtam, hogy viselkedj. *Súgja neki csöndesen. Mikor Dorothea elindul ő is utána indul, nyugodt léptekkel halad mellette és figyelmesen hallgatja.* -Köszönöm, de nincs kérdésem.
*Követi amerre vezeti és alaposan szemügyre vesz mindent.*

[Ireth Benkovits]

*Clio ma valahogy nagyon nem akart kikelni az ágyából. Egész nap csak feküdt és vergődött, hiszen torka rettentően fájt, s reggel még hangja sem volt. Kétségbeesetten túrta fel a szekrényét valami gyógyszer után kutatva, de csak annyit tudott elérni, hogy már némileg visszajött a hangja, s kissé elviselhetőbb a fájdalom. Mikor végre gyógyszerkereső hadművelete végére ért, úgy döntött, hogy felöltözik és körbenéz, hátha valahonnan szerezhet valami hatásosabb orvosságot.
Fekete bő, csípőnadrág van rajta, egy vörös topp, kedvenc szürke pulcsija, aminek kapucnija baseballsapkás fejére van húzva, lábán egy szürke edzőcipő, vörös cipőfűzővel, haja hajgumival van felfogva, de nem mindet tette fel, így egy hosszabb frufru takarja arcát. Torkára egy vörös-fekete kendőt kötött, hogy valami melegítse.
Elindult lefelé a szobájából, zsebre dugott kézzel, leszegezett tekintettel. Nem volt most túl jó hangulata és azt sem értette, hogy mi a baja a torkának, mivel mielőtt lefeküdt volna, még minden rendben volt. Nem is nézett körül, sőt semerre sem nézett. Akár be is csukhatta volna a szemét, hiszen ismerte a járást a suliban, így kevés volt az esélye, hogy valamibe beleütközzön. Haladt előre, azt sem figyelve merre megy, majd egyszeriben az iskola bejáratánál találta magát. Gondolt egyet, s kinyitotta a kaput, s kilépett a szabadba, ahol azonnal melegebb levegő csapta meg, hatalmas napsütés és madárcsicsergés. A hatalmas fény egy pillanatra elvakította, amint felemelte a fejét, de aztán hamar sikerült megszokni a fényt, s kilépett az iskola épületéből. A faajtó nagyot csapódott mögötte, s ő folytatta útját, illetve céltalan bolyongását.

Amint sétálgat, egyszeriben olyan furcsa érzése támad. Beleszippant a levegőbe, s ismeretlen szagok ütik meg az orrát. Nem feltétlenül kellemetlen, de egyértelműen ismeretlen szagok. Érzi, hogy valami nem stimmel, habár a földet nézve sétálgat. Meg akarja igazítani a frufruját, s el is indul a keze, de végül nem ér célba. Félúton megállítja kezét. Most már muszáj körülnéznie, mert tuti, hogy valami megváltozott. Megtorpan, majd felemeli baseballsapkás fejét, s már nem csak érzi, hanem látja is, hogy valami nem százas. Az első, amit meglát, az ismeretlen dombok, amiknek nem kéne ott lenniük. Döbbenten áll, s nézi az ismeretlen tájat. Szeme lassan vándorol végig a messzeségen, míg nem meglátja a kastélyt, ami tegnap még szintén nem volt ott. Egyre nagyobb döbbenet ül ki arcára, az álla is leesik, persze csak képletesen. Most már gyorsabban nézi tovább a messzeséget, így a várost is meglátja, aminek régies házai igazán nem tartoznak bele a 21. századi világnézetébe. Keze, ami eddig a frufruja megigazításához vezető út felénél megragadva marad, most hirtelen leesik maga mellé, s Clio egyre kevésbé érteti, hogy vajon mi történhetett. A távolba bámulva áll, azt sem tudva, hogy van e valaki a környezetében, majd megszólal.*
- Itt meg mi a fészkes fene történt?*Kérdezi a megfázástól kissé rekedtes hangon. Ez egy felkiáltás akart lenni, de mivel hangja nem teljesen jött még vissza, így körülbelül egy normális beszédhangosságnyi hang jött ki végül torkán.*

[Clio Wynmore]

*Az eltelt időben, kissé messzebb sétált az ajtótól, körbenézett a kastély környékén és szerencsére azt tapasztalta, hogy a kastély tartozékai, mint pl. az üvegház, az uszoda vagy egyéb ilyen építmények, mind a helyükön vannak, hiszen láthatóak a parkból. Legalább ez egy kicsit megnyugtatta. Arra jutott, hogy csak a külső környezettel történt valami. De vajon mi? Végül is újra a kastély ajtaja felé veszi az irányt, valami olyasmi célzattal, hogy keres valakit, aki talán érti, tudja, vagy egy icipicike fogalma is van róla, hogy mi folyik itt. Már az eszébe jutott, hogy küld egy levelet otthonra, hátha ott tudnak valamit, de a messzi kisváros koránt sem modern képe elkedvetlenítette.* ~Olyan, mint valami időutazás...~ *Képed el a saját ötletétől és el is veti a levélírást. Ha nem is utaztak vissza a múltba, akkor sem valószínű, hogy otthonról, sok száz km-ről tudnánk valamit is segíteni. Képtelen egy helyzet....
Ekkor pedig hirtelen megszólal mellette egy hang: "Itt meg mi a fészkes fene történt?", és ez a hang eléggé váratlanul éri Irethet, aki éppen gondolataiba merülve, cipőcskéjét bámulva körbe sem nézett. Tehát a hang hallatára hirtelen ugrik egyet. Nem igazán az az ijedős fajta, de ez a mostani szokatlan helyzet erősített aggodalmain. Szóval kissé ijedten kapja fel a fejét, ám megnyugszik, amint szerencsére egyik diáktársát látja maga előtt. A mai napról már bármit el tudott volna képzelni, szóval még akár azt is, hogy egy hatalmas sárkány telepedett melléje és hozta rá a frászt. Még jó, hogy nem így van. Tehát az kezdeti ijedtség után megnyugodva lép a lány felé, akit ismer is, azt meg kell hagyni, hogy nem túl sokat beszélgetett vele. Pedig Clio a szobatársa, de mivel Ireth keveset mozdul ki a külön kis lakrészéből nem volt sok alkalmuk társalogni.*
- Hát nekem fogalmam sincsen. *Szólal meg, mintegy válaszként Clio kérdésére és közben újra körbe tekint, kezét pedig a hajkoronájába fúrja, hogy megvakarja a feje búbját. Szemével követi azt az irányt, ahová a lány is néz, majd folytatja.*
- Amikor kinyitottam a szobaablakot, ez a látvány fogadott, lejöttem, hogy körbenézzek és még mindig tart. Vajon mi történhetett? *Zárja le egy költőinek tűnő kérdéssel, hiszen valószínű, hogy a lány sem fogja tudni. Az is lehet, hogy a tanárok sem tudják.*