Próbálkozása hiábavaló.
Bármennyire is igyekszik uralkodni az arcvonásai fölött, akkor se sikerülne komolyabb mederbe terelnie a beszélgetésünket, ha éppenséggel az lenne a célja. Eleve röhejes volt az egész találkozás, már ami a kezdeti részét illeti, képtelenség lenne elhitetni egymással vagy önmagunkkal, hogy nincs ebben semmi humoros – akár a sejtbiológiáról is folytathatnánk értekezést, akkor is elejtenénk pár olyan megjegyzést, ami mosolyt csal a másik arcára.
Visszavágására is csak egy mosollyal vagyok képes reagálni, volna kedvem tovább fűzni, de már így is épp elég hülyeséget hordtam össze, amivel önmagamat leptem meg a legjobban. Felszabadító volt ez az őszinte egymást húzás, apró viccek sorozata, jelentett is legalább annyit, mint egy földön fetrengős nevetés. Azzal a kis különbséggel, hogy ebben az esetben nem fájdult bele a rekeszizmom. Pihentetés testnek-léleknek; mint valami rossz reklám szlogenje.
A jópofizás ezzel szemben a legkevésbé sem tűnik pihentető elfoglaltságnak, pláne, hogy ezt itt ilyen intenzíven kéne művelni. Megfordul a fejemben, hogy talán nekem is be kéne ruháznom egy mosoly-maszkba, talán még egy papagáj is jól jönne a vállamra, hogy helyettem ismételgesse az „Igen, Tanár úr” és a „Nem én voltam” mondatokat s a további kliséket, de mivel egyik ilyen jellegű gondolatom se komoly, hamar el is illannak.
- Nem kell mentegetőzni, nem nézném ki belőled, hogy a tanárok ölebe vagy – a vigyorom épp elég szemtelen ahhoz, hogy Raphy megsértődhessen, ha akar, egyidejűleg tudhassa, hogy nem akartam bántó lenni, sőt, inkább valami bókféle szaladt ki a számon. Merő véletlenből.
Kérdő pillantását látva veszem a célzást; nyilvánvaló, hogy magyarázatot vár, de szándékosan nem mondok semmit, csupán pislogok, mint aki nem érti, mire fel ez a nagy értetlenkedés, én ugyan semmit se csináltam. Hadd higgyen, amit akar. Nézegetném én tovább is, elvégre van mit, sőt a két szemem pont erre való, de ennyire még én sem vagyok arcátlan. A végén még zavarba hoznám, vagy ő mondana valami olyat, amibe belevörösödöm. Rég késztettek már pirulásra, nem most akartam újból megtapasztalni milyen is úgy istenigazából zavarba jönni.
Dehogynem jött be a célzás.
Egyszerűen csak nem voltam az a fajta, aki rögtön elbolondul, ha hall egy arcpirítóbb beszólást, egyszerűbb volt úgy tenni, mintha fogalmam se lenne szavai kétértelműségéről. Hadd szenvedjen meg ő is egy kicsit.
- Akkor csak egy szabályt szegtem meg. Hacsak nem felejtetted ki a felsorolásból, hogy a birtokon tilos a rongálás és a tűzgyújtás.
Egy pillanatig se próbálok úgy tenni, mint akit érdekel is ez az egész, engem aztán nem gátol meg semmi, házirend ide vagy oda, mindig a saját szórakozásomra cselekszem.
Szeretek adni, bár az igaz, hogy szeretek kapni is.
Most fordul elő először a beszélgetés során, hogy hirtelen nem tudok mit mondani, s el kell gondolkoznom mi az a határ ameddig el lehet menni minden komolyabb – mondjuk valami tizennyolc éven aluliaknak nem ajánlott – következmény nélkül.
- Majd valahogy meghálálom – közlöm egyszerűen, halkan belenevetve a kifújt füstbe. Ennél frappánsabb nem jut most az eszembe, még a sokatmondó kacsintás is elmarad, ami egy ilyen mondathoz törvényszerűen járna. Hadd dolgozzon szabadon a fantáziája, nem vagyok én semmi jónak elrontója, ezzel a konkrétumokat nélkülöző válasszal csupán a kreativitását próbálom beindítani. Első lépésként, még ha nem is teljesen szándékosan, de rávettem, hogy kirobbanó sikerrel megszabadítsa az erdőt egy bokortól, s tábortüzet készítsen belőle. Rég voltam már ilyen jófej.
Ebben a tudatban várom a következő lépést, ami feltételezem, a tűzgyújtás lesz. Örömmel besegítenék, ha nem lennék olyannyira hanyag, hogy a szobámban hagyjam a pálcámat – most, hogy így eszembe juttatja, kezdem is kissé védtelennek érezni magam, hiszen még varázstalan önvédelemben sem vagyok csúcs, tőlem aztán nem szabad semmi mortal combatosat várni, többnyire elég a szavaimmal védekezni.
- Akkor majd megpróbállak nem feszültté tenni – szólalok meg újból ezúttal rá se nézve. Kívülről úgy tűnhet, hogy a leégett csikk eldobásával vagyok ennyire elfoglalva, az igazság viszont az, hogy a vigyoromat próbálom elrejteni. Milyen lenne már, ha én is felvenném ezt a kétértelmű stílust? Ennyire azért nem akarom növelni az önbizalmát.
Vigyorát látva egy pillanatra felveti bennem a fejét a gyanakvás, elvégre nem tudhatom, minek a felgyújtásához szottyant kedve így hirtelen, de mire a tűzcsóva megjelenik a pálcája végén, a balsejtelmet felváltja bennem az érdeklődés. Mennyivel jobban szeretem én a tüzet, mint a vizet… azért persze igyekszem nem túl lelkes arcot vágni, bár a legkevésbé sem érdekel, mennyire néz piromániás pszichopatának. Főleg úgy, hogy ezért a címért ő simán versenyre kelhetne velem.
- Remélem, a fény nem vonzza ide a vérfarkasokat – jegyzem meg csak úgy mellékesen, olyan komoly arccal, mint aki tényleg tart a szörnyek megjelenésétől. Valójában nincsenek ilyen jellegű félelmeim, az égen ragyogó telihold és az erdő közelsége ellenére is teljesen biztonságban érzem magam, az esetlegesen errefelé kószáló szőrmókoknak csak van ennyi eszük, hogy ne jöjjenek pont a mi közelünkbe. A következő kérdésre is úgy válaszolok, mintha csak annyit állapítottam volna meg az előbb, hogy szép csillagos az ég. A stílusomra vonatkozó megjegyzést elengedem a füleim mellett. Ha nem tetszene neki, már nem lenne itt.
- De, ráhibáztál. Fantasztikus a logikád. Végül is, az Extremusba tényleg azok járnak, akiknek van stílusuk, a Pugnaxba a notórius gyújtogatók, a Pilluba pedig az összes többi tolonc – újabb vigyor, talán még meg is tapsolnám az ügyességéért, ha nem hallanám meg a tó felől jövő hangos csobbanást. Akaratlanul is felkapom a fejem, noha kétlem, hogy bármi okom lenne az aggodalomra; a vérfarkasok csak nem tartanak fejesugró-versenyt a holdfényben…

- Remek megállapítás. Tényleg nem szoktam ilyet csinálni – közlöm válaszként, reményeim szerint minden lehetséges gyanút eloszlatva afelől, hogy egy megszállott stréber vagyok. Hazudhattam volna is, csak úgy a vicc kedvéért, hadd ijedjen meg egy kicsit, de ilyenekkel nem szoktam poénkodni.
Az előző iskolámban nem fektettek túl nagy hangsúlyt az elméleti tantárgyak oktatására, hiszen nem második Einsteineket akartak nevelni belőlünk, hanem színészeket. Legalábbis, olyasmiket. Évekkel ezelőtt még érdekeltek is a varázslással kapcsolatos tanulmányok, mondhatni, egészen lelkes voltam, kihasználtam a bennem megbújó varázserő minden cseppjét – ami valljuk be, nem kevés -, nem kevés fejfájást okozva ezzel a környezetemnek. És magamnak. De ez utóbbit hagyjuk, a végén még megtudja a bátyám, hogy már megint egy mondatban emlegetem a családon belüli erőszakkal, és… igen, szóval lépjünk ezen át. Miután puszta dacból bedobtam a pálcám a kerti tóba és előálltam az ötlettel, hogy én mugli iskolába mennék tanulni, jóformán alig foglalkoztam a mágiával. Kivételt képeznek ez alól azon esetek, amikor véletlenül felgyújtottam egy-egy függönyt, spontán pofára esést idéztem elő az idegesítőbb személyeknél, és a többi, és a többi. Tényleg véletlen volt! Anyám, az édes, elmagyarázta kicsi, tudatlan lányának, hogyha egy hozzám hasonló gyerek nem használja ki a benne rejtőző különleges tehetséget, kihasználja az magát, mások, de elsősorban a saját kárára. Szóval amikor beraktak ide, jócskán meghökkentem az órarendemen.
Gyógynövénytan? Na ne röhögtess. Illúziómágia? Mi a franc?! Varázsfegyvertan? Ez csak egy rossz vicc lehet!
Ennyit rólam és a bizakodásról.

Nem kerüli el a figyelmemet, hogy újfent rajtam legelteti azt a két szép szemét, de profi módon leplezem az észrevételemet, nem is szólok semmit. Pedig lenne mit. Ha még sokáig folytatja, biz’ isten nem hagyom szó nélkül, de egyelőre csak nézem a magasba törő vöröses-narancssárgás lángokat, amiktől ugyan lassacskán kifolynak a szemeim, de legalább a nem kívánatos gondolataimat megfékezik. Csak akkor pillantok újból Raphyra, amikor visszakérdez a válaszomat hallva; az a sunyi tekintet mindent elárul.
- Az maradjon az én titkom – felelem egyszerűen, talán kicsit sablonosan is, de ennyit még én is megengedhetek magamnak. A nagymamák sem osztják meg a nyugdíjasklub többi tagjával a legfinomabb mézessütijük receptjét, nehogy már én is kiadjam a bizalmas információimat! Arról nem is beszélve, hogyha valami olyat mondanék, ami eleget tesz annak a tekintetnek, én magam is megbánnám később. Még ha a következmények kellemesek is lennének, úgy szólva.
Tekintetemmel követem a kezét, ami arra a bizonyos gyenge pontra mutat, és bármennyire is igyekszem uralkodni magamon, kitör belőlem a hangos nevetés. Voltaképpen semmi vicces nincs ebben, mégis nehezemre esik abbahagyni.
- Mintha az összes vérfarkas férfi lenne – jegyzem meg immár komolyabb arccal. Micsoda szerencse, hogy ilyen könnyen rendezem az arcvonásaimat.
- De persze, elbánunk velük. Gondolom szabadidődben folyton szörnyekkel harcolsz – a hangomat árnyalatnyi gúny is észrevehető, ami ugyan nem teljesen ellene irányul, de azért ott bujkál, mint levetkőzhetetlen rossz szokásaim egyike. Akármennyire is jól elvagyok valakivel, valahogy hiányzik belőlem a hajlam a száz százalékos, bűbájos kedvességre.
Igyekszem a lehető legjobban mereszteni a szemeimet, hogy lássak valamit a tóból és a közvetlen partból, de az előttem tornyosuló tűzrakás és a sötét nem könnyíti meg a dolgomat, s bár vak nem vagyok, semmit nem látok. Legalábbis semmi olyat, amire számítanék. De mire is kéne számítanom? Nádasból előugró vámpírra? Sárkányokra? Nos, arra semmiképp sem, hogy a pólómat erőteljes rántás éri hátulról. Igazán nem szokásom a zajos ijedezés, de a hangomat jelenleg egy sikítószellem is megirigyelhetné. S ha nem lenne elég a rémült kiáltás, még fel is ugrom, majdnem ráesve a mellettem ülőre. Beletelik pár másodpercbe, mire leesik, hogy támadásról szó sincs, a közelben semmi veszély, csupán az a félkegyelmű pugnaxos próbálta rám hozni a frászt. Sikeresen.
- Te idióta! – közlöm finoman és nőiesen, belebokszolva a magát szörnyen viccesnek képzelő Raphael vállába. Lila folt nyilván nem marad utána, de legalább éreztetem, mi a véleményem az ilyen jellegű tréfákról.
- Még egy ilyen és… - inkább hagyom lógni a mondat végét, leginkább azért, mert semmi értelmes nem jut eszembe, ami kellőképpen fenyegető lehetne. Csendesen fortyogva állok fel végül és veszem az irányt a móló felé, egyrészt azért, hogy ne adjak több lehetőséget az ijesztgetésre, másrészt pedig azért, hogy ellenőrizzem, mi a halál zörgött ott az előbb. Gyanús, hogy csak egy béka, pontosabban én ebben reménykedem; semmi olyasmivel nem szeretnék összefutni, ami széltében és hosszában meghaladja a tíz centit. Nem vagyok bátor. Ha mondtam is ilyet, csak vicceltem. A deszkák csendesen nyikorognak a lábam alatt, ahogy megteszem az első lépéseket a nyílt víz felé, ami nemhogy csábítana, inkább kifejezetten taszít. De csak sétálok előre, hogy aztán a móló szélén megtorpanjak és a rám vetülő holdfényben előbb röviden hátrapillantsak a vállam fölött Raphyra, hogy jöjjön csak, ha akar, majd az előttem elterülő vizet szemléljem meg.
A szent cél érdekében bármit.

A nevetés elhalása után már tényleg nem tudom – pontosabban nem akarom – tovább fűzni ezt a témát, valahogy nem fűlik most fogam a gyengepontok boncolgatásához. Az erre vonatkozó beismerő vallomásokat szeretem inkább hanyagolni, jobb a szellemi-fizikai legyőzhetetlenség fényében tündökölni, bármilyen jellegű sebezhetőség bevallása nélkül. Ki tudja, mit mikor fordítanak ellenünk.
Persze annak a valószínűsége, hogy most, ebben a pillanatban bármelyiket is ki akarnánk használni a másik ellen, elég kicsi, de sose lehet tudni ugyebár. Nem mintha azért a sunyi vigyorgásért és az elejtett megjegyzésekért nem érdemelne meg pár célirányos rúgást. De egyrészt kedvem sincs ilyesféle megerőltető megmozdulásokhoz, másrészt amúgy sem vagyok az a verekedős fajta; inkább a szavakkal való ütés az erősségem. Néhány megfelelő megjegyzéssel ugyanúgy a földre lehet küldeni valakit, mintha egy jobbegyenestől fogna padlót.
Lovarda? Mi a fene, itt olyan is van? Vagy csak ez is része volt a poénnak, sose lehet tudni. Inkább nem kérdezek rá, annyira nem érdekel, nem is vagyok egy nagy állatbarát, még egy katicabogár sem éli túl mellettem hosszútávon. Tapasztalatból mondom. Vannak emberek, akikhez az a kutya se megy oda, aki mindenki máshoz nyáladzva dörgölőzik, akik mellett egy teve is szomjan halna, akik egy kaktuszt is képesek kiszárítani. Na, én közéjük tartozom. Részben ennek köszönhető, hogy az állat- és növénygondozós tárgyakat nem szeretem, részben pedig annak, hogy nem is érdekelnek. Még akkor sem, ha egy pelikán tüzet okád, vagy egy tujának méregfogai vannak.
- Két óra között? Te jársz órákra? – vonom fel a szemöldököm hitetlenkedve, remélve, hogy veszi a lapot és rájön, hogy ugyanúgy nem gondolom komolyan a szavaimat, ahogy ő.
- Mondtam én, hogy mindent felrobbantasz – nevetem el magam halkan jogos elégedettségemben, hogy mennyire sikerült beletalálnom a fiú egyik fő tulajdonságába. Az eddigiekből sikerült leszűrnöm a következtetést, hogy vagy tényleg piromániás, vagy csak szereti extrémebb módon megviccelni az embereket. Mint a mugli mesében az a törp, a hupikékek közül, amelyik robbanó ajándékokkal rohangál. Csak kék bőr és fehér sapka nélkül.

A bocsánatkérésre csak egy sokatmondó oldalpillantással reagálok, szinte már a cseppet is látni lehet a fejem mellett – gyerekes tréfa volt, de kétségkívül hatásos. Én, a naiv, nem számítottam rá, hogy figyelmetlenségemet kihasználva nekiáll ijesztgetni, hiszen ha tudtam volna mire készül, biztos nem adom meg neki azt az örömöt, hogy nekiállok sikítozni. Az annyira… nem vall rám. A sikításról valahogy mindig azok a lányok, azok a gyenge lányok jutnak az eszembe, akik egy darázstól is kivágják a magas cét, várva, hogy a szörnyetegtől megmentő szőke herceg karjaiba omolhassanak. Én pedig nem akarok ezekhez a Paris Hilton-klónokhoz hasonlítani. Hogy ki az a Paris Hilton? Mindegy, jobb is, ha nincs róla fogalmad.
Enyhén előre hajolva szemlélem a vizet, ahol legnagyobb megkönnyebbülésemre tényleg nem fedezek fel semmi oda nem illőt, úgy mint krokodilt, vízihullát, Loch Ness-i szörnyet. Számítok Raphy közeledésére, ahogy arra is, hogy ismét megpróbál megijeszteni, de vagy tényleg nagyon ügyesen oson, vagy csak én vagyok süket, de a lényeg, hogy még ha nem is kiáltok fel ijedtemben, alaposan összerezzenek, amikor hátulról megragad. Talán még az egyensúlyomból is kibillennék, ha nem tartana olyan szorosan – olyan zavarbaejtően szorosan.
- Javíthatatlanul hülye vagy – ingatom meg a fejem szemeimet forgatva. Mire az utolsó szó végére érek, egy mosoly is megjelenik az arcomon, annak ékes bizonyítékaként, hogy értékelem, ha valaki nem viselkedik unalmasan. Márpedig a piromániára és szívbajokozásra erősen hajlamos srác mindennek tűnik, csak unalmasnak nem, még ha a tettei egy kicsit kiszámíthatóak is.
- Talán hajlandó vagyok megbocsátani – bólintok nagy kegyesen -, abban az esetben, ha…
Most az én ajkaim húzódnak félreérthető mosolyra, ahogy lassan udvariasnak aligha nevezhető közelségbe lépek hozzá, s lassan kiveszem a kezéből az öngyújtót, majd kihúzom a szájából a cigarettát. Nem hagyom magához térni az első meglepetésből, tétovázás nélkül indul el a kezem a nadrágja felé, az ujjaim a zsebébe csúsznak, s végül összezáródnak a cigisdoboz körül. Nem erre számított, tudom én. Egy ilyen mozdulatsor után ki számítana arra, ami most következik?
Nem hagyok időt a reakcióra: a lehető leggyorsabban húzom el a kezem – dobozostól -, majd lököm hátra.
- … abban az esetben, ha hűsölsz egy kicsit – fejezem be a mondatot, mielőtt a móló szélén átbukva földet, pontosabban vizet érne. Gyorsan arrébb húzódom a felfelé fröccsenő víz elől, s határozott léptekkel elindulok a kastély vélt irányába.
Az elorzott tárgyakat már menet közben süllyesztem saját zsebeimbe. Szemét? Ki, én?

Konidik

A kérlelő szavakra csak felkacag, és szalad tovább, de futás közben még így is megoldja, hogy belenyúljon rögtönzött batyujába. A kezébe akadó nadrág láttán elmosolyodik, és az első nagyobb fa ágára feldobja a nacit, majd szalad tovább. Közben azért nem átall visszakiáltani.
- Már előre félek tőled, ó prefektusok legnagyobbika - a vége nevetésben hal el, és tisztes távolból, onnan, ahol már több a fény, az ösvény mellett, figyeli a földön ücsörgő fiút. Egy pillanatra, de tényleg csak egy másodpercre megsajnálja a fiút. Aztán eszébe jut, hogy a másik megzavarta éjszakai pancsolását ebben a tikkasztó melegben. Csak azért, mert ő ezt megtehette. És azért, mert szerinte a szabályok szentek. Hát ő meg, kérem szépen, fütyül a szabályokra. Ha kell, fehérneműben vonul végig az egész kastélyon, főleg, ha ezzel megbotránkoztathat pár szabályszerető embert.
Különben is, egyszer egy okos ember azt mondta, hogy a szabályok azért vannak, hogy az ember megszegje őket. Ő pedig azóta szót is fogad ennek a mondásnak.
- Ugye te sem hitted azt egy percig sem, hogy megijedek tőled? - kiabál még vissza. Talán csak azért, hogy még jobban felhúzza az amúgy kissé kifáradt fiút.
Kikapja a batyuból a pólót, és már meg is közelíti a következő fát. Egy jól irányzott dobás, és egy alsó ágon már ott is lengedezik a póló. Pár másodpercig kedvtelve nézi a "művét", majd visszalopódzik a fiú közelébe, de nem olyan közel, hogy a másik elkaphassa, és odakiált neki, utoljára.
- A ruháid zászló módjára lengedeznek a nyári éjszakában. A pálcádat az egyik padra tettem le. Jó keresgélést! - hangjában ott bujkál a kárörvendés. - Én elfáradtam, megyek is aludni. Te neked meg gondolom úgyis járőröznöd kell, szóval biztosan nem gond, ha még egy kis időt itt töltesz. Na, jó éjt! - hátra arc, és egészen az iskola bejáratáig szalad, ütemes kocogással.
Ott utoljára belenyúl a batyuba, és előhúzza Konidik pálcáját. Talán egy kicsit füllentett neki, amikor azt mondta, hogy ott találja majd a közelben valamelyik padon. De a fiú mire feladja a keresést, sík ideg lesz, és amikor a pálcát megtalálja a bejárati ajtó mellé fektetve, mérges lesz magára, amiért elhitte a lány egyetlen szavát is.
Dúdolászva indul meg a padlás felé, és a dallamokból nagy nehezen felismerhető a "Walking on sunshine" néhány dallama. Arcán még mindig ott van egy apró mosoly.
Így kössön bele bárki is máskor egy Morgan lányba.

// Köszi a játékot. : )) //