Szökőkút

*Scarlet lépdel lassan az iskola kertjében. Vidám, hiszen az idő szép, és tavaszias, esetleges gondjainak súlyát sem érzi ilyenkor. Térdig érő koptatott farmer van rajta, kicsit feltűrve az alján, és egy narancssárga-fehér kockás póló. Öve helyett oldaltáska van rajta kivételesen, kezében meg a sötét varázslatok kivédése könyvét lóbálja. Alapjában véve át akarta nézni, miket vettek az elmúlt órákban, de a friss levegő és a napsütés kicsalogatta a könyvei mellől a természetbe. A tankönyv is csak jelképes értékkel bír a kezében, hiszen nem gondolta ő se komolyan, hogy most tanulni fog... Egyszerűen csak... Ha muszáj lenne, se menne. Ásít egy hatalmasat, gyorsan szája elé kapva a keézt, majd beletúr göndör tincseibe, eligazítja. Mindeközben sétál is, és lassan megérkezik a szökőkút melletti padhoz, amire leül, könyvestül, mindenestül. Hátradönti kicsit a fejét, élvezi a napsütést, kiüríti a fejét, megpróbál semmire gondolni, de ez egy egészen nehéz feladat.*

*Samantha sétál kint. Egy egyszerű farmer halászgatyó van rajta, és egy krémszínű póló. Lazán sétálgat odakint, s tásaságot keres. Aztán észre is vesz egy lányt. Odasétál hozzá, remélve h nem zavrja majd.*-Szija! Samy vagyok. Pugnaxos.

*A közeledő léptek zajára kinyitja fekete szemeit, és körbenéz. Rámosolyog a kavicsos úton megjelenő lányra, akin egyből kiszúrja a pugnaxos kitűzőt, és rámosolyog. Talán ez vezérli őt Scar-hoz, esetleg az ő pugnaxos kitűzője, az, hogy elehet, valami közös bennük... Ki tudja. Mindenesetre ő rámosolygott az ismeretlen lányra, aki pár pillanattal ezután már talán egy kicsit kevésbé ismeretlen. Még egyszer rámosolyog, meghallva a nevét*
-Szia, és Scarlet vagyok, szintúgy pugnaxos. *a kijelzője felé bök, majd kicsit odébb csúszik a padon, helyet kínálva ezzel a lánynak*
-Hm... Érdekes, hogy még nem ismerlek. Habár... Azt hiszem láttam a nevedet egyik hálókörleteknél lévő papíron. *göndör, fekete tincseit elkezdi ujjaira csavargatni. Gondolkodik.*
-Samantha Cerry, ugye? Mármint ez a teljes neved. *zavartan elmosolyodik, megvonja a vállát. Nem tudja, hogy sikerült megjegyeznie a nevet, lehet az teszi, hogy minden nap elhaladt amellett az ajtó mellett, ami mögött elméletileg ő is lakik. Gondolkozik, hogy kezdjen beszélgetést, semmi értelmes nem jut eszébe (szép szokása szerint).*
-És... Mi járatban errefelé? *rámosolyog megint, kicsit talán félősebben.*

Ohh hát elég keveset hagyom el a szobám. Éés igen ez a teljes nevem.*Mosolyog rá kedvesen a szaktársára.*Hát kijöttem sétálni egyet. Hamár ilyen gyönyörű időnk van.*Mondja és közben lehuppan ő is a padra.*-Te? Pihi a sok tanulás mellett? *Kérdez vissza Kedvesen. Közben kényelmesen elhelyezkedik ő is a padon. Tényleg nagyon kellemes idő van most odakint. És gyönyörű minden ebben a szikrázó napsütésben. Egy kiszabadult tincset a füle mögé igazít, majd nyugisan ücsörög tovább.*

//És akkor fagy egyenlőre Smile

//

//és olvad Smile

//

*Miközben beszélgetnek, ölébe veszi a könyvét, és annak a széleivel kezd el babrálni, és úgy hallgatja érdeklődve a lányt.*
-Mit tudsz annyi ideig csinálni a szobádban? *elvigyorodik, de valójában tényleg fogalma sincs, ő mit csinálna, ha akárcsak egy hetet a szobájában kéne töltenie. Nincs ott semmi, csak a ruhái szanaszét szórva, néhány félbehagyott regény, kotta, gitár... Oké, talán egy darabig ellenne, de hol van a társaság? Ráadásul ennivalóra is szüksége lenne, habár valószínű, hogy csak szimplán elkerülte a lányt az étkezéseknél, és Sam valójában nem éhezik egyedül a szobájában... Vagy valaha élő szobatársain kitanulta a kannibalizmust, és...
Megrázza a fejét. Elég volt ennyi a képzeletéből, talán kicsit sok is, inkább koncentrál Samre, hiszen eggyel több barát sose árt.*
-Ehh, azért annyira sokat nem tanulok. Ha akarnék se tudnék koncentrálni rá, hiszen folyton-folyvást kinézek az ablakon, és pár perccel később arra döbbenek rá, hogy valahol teljesen máshol vagyok. ~mondjuk kannibálok között... Vagy Toscanában... Vagy akárhol máshol, csak nem a könyvnél.~ *elvigyorodik*
-Lényeg a lényeg, akár tanulni kéne, akár nem, nem most fogok. *újabb mosoly kerül az arcára, jókedvének nincs semmi akadálya, hisz' az idő szép, a társaság elsőre jónak tűnik, a második véleménye meg még kialakulóban van, de az is pozitív egyelőre.*
-És... Hmm... *elhallgat, hirtelen jut eszébe, nem is tudja mit kérdezzen. Zenélsz? Olvasol? Milyen órái vannak? Miket szeret csinálni? Mind egy-egy talán unalmas, sablonszerű bemutatkozós beszélgetés kezdeménye, amit lehetetlen elkerülni.*
-...Szóval miket szeretsz csinálni szabadidődben? És milyen származású vagy? *Nem akarja ő lerohanni, áh, dehogy, egyszerűen csak előtört rajta a Scarlet-ösztön.*

Háth, minden félét.*Vigyorog a lányra.*Mikor mihez van épp kedvem. Van hogy tanulok, festek, rajzolok, vagy ha nagyon olyanom van varrok. Szóval mindent.*Nevet fel.*-A tanulást én se nagyon tudom.Mert mindíg másra figyelek. De azért haladok. *Mondja mosolyogva.*Hm a szabadidőmben? Akármit. Mint amiket a szobámba.*Feleli, mert nehéz lenne felsorolni mindet.*-Származásom pedig, nincs. Mármint elég sokat utaztunk, és soha nem volt állandó lakhelyünk. |gy erre nem igazán tudok felelni. Te? *Kérdez ismétcsak vissza.*

*A gyönyörű napfényes idő megint kicsalogatta a szabadba. Egyszerűen képtelen volt bent megmaradni, amikor az ablakon szemtelenül besettenkedő napsugár huncutul csiklandozni kezdte az arcát. És akkor azt gondolta, hogy ki ő, hogy a természettel szembe szálljon. Ha a nap őt akarja egy kicsit megörvendeztetni, akkor bizony hagyni fogja magát.
Ma a szökőkút felé sétált, azt hallotta, hogy a faragása gyönyörű, és a víz csobogását felüdülés hallgatni. Már látta és érezte is a víz frissítő illatát. Arra felé indult el, amikor mellette meglátott egy padot, és rajta két lányt. Egyiküket ismerte, még pár héttel ezelőtt találkoztak Scarral a társalgóban. A másik lány viszont ismeretlen volt neki. Mivel látta a jelvényeket, és tudta, hogy egy házból valók, feléjük sétált, arcán egy halvány mosollyal.*
- Sziasztok! - köszönt oda nekik. - Nem bánjátok, ha csatlakozom? - kérdezte, majd helyet foglalt mellettük. Gondosan eligazította halványkék szoknyáját és fehér, rövid ujjú felsőjét, majd a lányokhoz fordult. - Titeket sem hagyott békén ez a csalafinta nap? - kérdezte bohókásan, majd hirtelen fejéhez kapott, és az ismeretlen lányra nézett. - Ne haragudj - mosolygott rá. - Amelie Clarkson vagyok, szintén pugnaxos diák - mutatkozott be, és kezét nyújtotta üdvözlésre.

*Ahogy Scarlettel beszélget ,észreveszi a közeledő lányt.*Szia! Engem nem, ülj csak le.*Mosolyog rá.*Igen nagyon hivogató idő van. Én Samantha Cerry vagyok. Röviden Sammy. *Ereszt meg ismét egy barátságot mosolyt. *Te sem bírtad odabent igaz?

- Szia Sammy! - köszöntötte kedvesen a lányt, majd a nap felé fordította arcát.
*Hagyta, hogy a napsugarak finoman végig simítsanak arcán, miközben a lágy, tavaszi szellő vígan belekapott néha a hajába. Ő mosolyogva tűrte a természet ezen évődését, és semmit sem tett, hogy ezt megakadályozza. Kinyitotta szemét, és nézte a csobogó vizet, melynek illata most még jobban érződött, mint először. Tágra nyílt szemekkel nézte, hogy minden órában egyre jobban éled fel a természet. A fű zsenge zöld színben pompázott, és remek illata volt. Néhol látni lehetett kis ibolyákat, és rengeted gyermekláncfüvet, amik sárga kis fejükkel pajkosan mosolyogtak a nagyvilágra. A közelben egy kisebb hangya csoport menetelt, talán valami élelem után kutatva. A fák ágain madarak csiviteltek, vígan zengve éneküket, és hangosan üdvözölve a tavaszt.
A kérdésre Amelie csak elmosolyodott és bólintott.*
- Lehetetlen volt bent megmaradni. Csak nézz körbe, minden most újul meg, és mi lehetünk olyan szerencsések, hogy mindezt végig nézzük - kicsit pirulva hagyta abba lelkes beszédét. Úgy látszik, hiába temetkezett Scar a könyvébe, még így hatással volt az emberekre. Kíváncsian fordult Sammy felé.
- Még nem láttalak egy órán sem - kezdte. - Melyik csoportba jelentkeztél? Mivel szeretnél majd foglalkozni? - kérdezte érdeklődve.

//fagyunk//

* Nos Vivien egészen addig nem mer hátra nézni amíg biztosnak nem érzi magát a seprű nyélen, és tudja hogy merre kell menjen. Így marad le a látványos elindulásról. Csak annyit lát hogy Daniel nagyon apró, és ha csak valamilyen csoda, vagy varázslat nem segít rajta, akkor már nem is kell Vivien annyira száguldjon. De hamar megfordítja tekintetét, és inkább az utat figyeli, mert már amúgy is majdnem neki ment egy madárnak. Végülis a sebessége kicsit csökken, de így is valószínűleg megelőzi a Pugnaxost. Végül leszáll, és körbenéz. megigazítja a kalapját meg a naciját, helyet foglal és bevárja Dant.*
- A szájhős...

*Végül is ha a távolságot nézzük, akkor elsőre nem is rossz, amit ő leszáguldozott, de az utolsó pár métert már két lábon és seprűvel a kezében teszi meg. Levetődik a szökőkút peremére, és kezét a hajába nyomva rázni kezdi a szőke tincseket, hogy megszabaduljon az összeszedett levelektől, gallyaktól, ne talán bogaraktól. Félszemmel a lányra pillant, majd befejezi a "tisztogatást".*
-Nos... Elém állt egy fa, és azért maradtam le ennyire.
*Valami poént lő be, mert, hogy ez kifogásnak nem felel meg az egyszer biztos. A seprűt lerakja a medence széléhez.*
-Azt hiszem akkor kénytelen vagyok megferedőzni...
*Hátrapillant a vízre. Pár pillanatig habozik, majd ujját belemártja a vízbe.*
-Hideg a víz. Nem baj, majd összeszedek egy kis tüdőgyulladást és nem kell órára járnom.
*Javíthatatlan ő képes mindig a dolgok jobbik oldalát nézni, túlzottan optimista.*
-Amúgy gratulálok!
*A nagy akció előtt kezét még Vivien felé mutatja, hogy gratulálhasson.*

* Eleinte még arra is gondolt hogy előveszi a fiút, de túl nevetséges szegénynek az ábrázata hogy haragudjon, hanem inkább elnveti magát.*
-Óóóó... Csak egy? * incselkedik a vesztessel. Tekintete végig követi a fiú mozdulatait, és alig várja hogy megmártózzon a vízben. Igaz hogy amennyit húzza az időt, és amennyire látszik a félelme vagy nem is tudja milyen Danielnek kezdi sajnálni*~ Tulajdonképpen én is ezt kellett volna csináljam. Mit sajnálom? Legyünk inkább túl rajta~
- Én is gratulálnék...* fogadja el a jobbját a szőkének, de annyira gonosz hogy közbe a másik kezével belöki a vízbe. Már csak remélni tudja hogy ezért a gonoszságért nem kap büntetést.* - ... a szép fejeshez. * A lényeg hogy egy tanár se járjon a környéken...*

*A kérdésre tehetetlenül vonja fel a vállát, és pár pillanattal később leengedi. A kézfogásnál nem sejt semmit sem, de amikor érzi, hogy egyensúlya kezd elveszni akkor eléggé meglepődik. Nem kellett volna neki segítség magától is belement volna a vízbe, de már nincs mit tenni. Háta koppan egyet a szökőkút aljával, majd pár pillanat múlva már ül a medencében. Haja, felsőteste és még a combjai sem úszták meg a vizet. Viszont annak kimondottan örül, hogy a cipői nem lettek vizesek mivel nem igazán van másik, és mezítláb érdekesen mutatna az iskolába.*
-Nos... Köszi a fürdetést.
*Megrázza a fejét, hogy valamelyest megszárítsa a haját. Ugyan ő nem olyan gonosz, hogy magával rántson egy lányt. Kikászálódik a szökőkút medencéjéből, és fegyelmezetten ül a szélén. Pár pillanattal később a lány felé fordul.*
-Szóval mikor megyünk fagyizni?
*Szemeiben gyermeki lelkesedés csillog, hát igen le lehet kenyerezni a fiút a fagylalttal különösen ha az csokoládé ízű. Közben az ingét kezdi kigombolni, hogy ne rá faggyon a felső, bár nincs hideg, úgyhogy még hűsítheti is a ruhadarab.*

* Az a látvány ami a szemei elétárul, nem nagyon nevette meg. A koppanáskor inkább megrémült, hogy nem-e sérül meg ismételten Daniel, de amikor látja hogy semmi baja sincs egy nagyot sóhajt és megvakarja a fejét.*
- Valahogy nem így terveztem.... Bocsi. * Azért leül mellé hogy jobban "megvizsgálja" hogy van. A kérdésre elneveti magát, és megkócolja a Pugnaxos haját.*
- Úgy látom nincs is semmi bajod, azon kívül hogy vizes vagy. Nem hűlsz meg ha elmegyünk és fagyizunk?* Hangja már-már anyáskodó, hiszen szégyelné magát ha miatta fázna meg az újdonsűlt haverja. A fejéből már teljsen kiment a verseny tulajdonképpen. Valószínüleg nem is fogja felhántorgatni hogy legyőzte.* - Ahogy te akarod. Akár még ma is vagy holnap, vagy egy hónap múlva behajthatod rajtam.

-Semmi gond, ennél rosszabbakat is túl éltem már.
*Legyint egyet a lány aggodalmaskodására.*
-A megfázás meg elég hamar kikúrálható, és nyáron is ugyan ezt teszem így most sem hiszem, hogy megfáznék, vagy bármi hasonló.
*Határozottan mosolyog, bár ezt a mosolyt hamar megtöri egy tüsszentés.*
-Na jó azt hiszem tévedtem.
*Mondja miközben az orrát törölgeti. Végül egy nagyot szív a levegőből. És kinyújtóztatja a végtagjait. Most már jobban is szemügyre veheti magát. De mindig csak arra jut, hogy egy kis víz nem árthat neki.*
-Szerintem a fagyit halasszuk más korra... Tekintve, hogy még mindig meg kell találnom azt a patkányt...
*Kicsit elhúzza a száját, de erről eszébe jut egy kérdés.*
-Amúgy mi a helyzet a macskáddal? Csak mert remélem nincs vadászós kedvében.

- Na úgy látom megeggyeztünk.* bólint, de elvigyorodik a tüsszentésre.*
- A macskám... hát ... fogalmazzunk úgy hogy jobb ha adok neki enni... egy jó nagy adag halkonzervet.* Jobbnak tartja nem megijeszteni azzal hogy nem állna ellent egy macska se a hófehér, valószínüleg duci patkánynak.*
- Remélem hamar megtalálod. Nem biztos hogy mindenki jó vacsorát ad a kedvenceinek. Én ha megtalálom az üldözött alanyt szólok, vagy már be is csempészem a ketrecébe.
- Na de én viszont már megyek is... Vissza kell még szolgáltatni a seprüket. Elvihetem a tied is. Szerintem seprűn gyorsabban haladok, mint te gyalogosan. Nem ajánlom hogy ma felszálljál még a seprűre.* Felpattan a szökőkútról és összeszedi a seprüket. AZ egyikre felül, a másikat valahogy megfogja a kezébe.*
- EZt megoldom szerintem. Na próbálj meg vigyázni magadra! Szia! * Integet és gyorsan el is suhan a seprűn.*

*A halkonzervre csak kiölti a nyelvét. Látszik a fiún, hogy nem kimondottan a kedvence a halas ételek egyike sem. Bólint egyet a segítség nyújtásra.*
-Hát, mindenképp szólj, hogyha vissza akarod csempészni. Elég sötét sarokból szedtem ki a ketrecét.
*A seprű visszavivő dologra csak mosolyog és átnyújtja a lánynak.*
-Én meg felvánszorgok a padlásra és ruhát cseréle. Meg aztán még lejövök vacsorázni. Fel-alá rohangálok a kastélyban.
*Hiába, nem ő lenne az, hogyha nem tenne ilyeneket.*
-Ne aggódj vigyázok magamra, ahogy tőlem kitelik. Szia, és majd megzargatlak egyszer a fagyi miatt.
*Kacsint egyet a lány felé, és útját a kastély bejárata felé veszi.*

Ideje körbejárni ezt a helyet, hiszen eddig nem volt sok ideje erre, mivel Serena lekötötte őt szobájában. Ami nem baj persze, csak most már lenne felderíteni a terepet, s meglesni, hogy mik a legjobb helyek egy kis sziesztához esetleg. A magányhoz hozzászokott már, így társaságot nem is keres igazán, inkább egy nyugodt, csöndes helyet. Az kell neki, azzal többet tud kezdeni, mint egy csicsergő csapattal. Egyenlőre még amúgy sem talált olyat, akivel több időt eltudna szívesen tölteni.
Komótos léptekkel sétál ki a parkba. Most kicsit jobban felöltözött, ilyenkor este biztosan lehűl a levegő, bár az öltözködést még így sem vitte túlzásba. Egy egyszerű fehér pólót vett fel sötét farmerrel, s egy V kivágású fekete pulóvert. Nem egy fázós típus, sosem volt az. A fekete pilóta-napszemüveg most is társul öltözékéhez, még akkor is, ha már elkezdett sötétedni. Annyira megszokta már, hogy ott csücsül orrán a műanyag keret, hogy szinte rosszul érzi magát nélküle. Rakoncátlan, barna tincseibe a szél bele-bele kap, de mintha a fiú még élvezné is ezt.
Zsebre tett kézzel indul el, lába viszi őt oda, ahova csak akarja, most éppenséggel a szökőkút felé. S amint meglátja a szép kis építményt arcán mosoly jelenik meg. Ugyan olyan, mint mindig, még ez sem nevezhető őszintének.
Egy szimpatikus padra ül le, egyik lábár felhúzza, s rákönyököl, fejét oldalra billentve csodálja a szökőkutat. Ez a jó Damienbe: a legkisebb, legáltalánosabb dolgokban is meglátja a szépet. Mindig azt vallja magában: Ő csak a világ jobbik oldalát szemléli...

Kedvenc vagy nem kedvenc, mindenesetre fekete göndör hajú közepesen vidám Scarletünk megjelenik a kastélyon kívül. Hogy mit csinál errefelé éjnek évadján, maga se tudja, nem is érdekeli különösebben, amíg nem unja magát halálra. Ma egy fekete ujjatlan pólót vett fel egy koptatott térdig érő farmerrel. Az ujjatlan pólója fölé felvette fűzőjét is, és hogy válla se legyen szabadon a hűvös éjszakában, egy fehér blúzba is belebújt. Lábán szimpla bokazokni, és mint mindig, most is piros tornacipő.
Nyugodtan rója a köröket a kastély körül, különösebb cél nélkül, elmerülve gondolataiban. Nem áll ez messze a lánytól, gyakran szokott olyan mélyen járni saját eszmefuttatásaiban, hogy egy kívülállónak úgy tűnik, külön dimenzióba jár. De aki megtalálja a kulcsot a gondolataihoz, megtalálja a kulcsot a furcsa dimenzióbeli különbségek eltüntetéséhez is. Nem néma ő, szokott beszélgetni, csak idegenekkel talán kicsit visszafogottabb. Természetesen kivételes esetek adódhatnak, példának okáért, ha valaki átszeg az ő szemében egy igazán fontos szabályt. Ezeknek a szabályoknak az iskolaihoz semmi köze nincs: saját maga alakította ki. Egyszerűek, nagy része illemtanból fakad.
Tehát sétálgat elmerengve, nem nagyon figyeli merre jár. Amíg nincs kint az iskola területén kívül, addig elméletben baj nem érheti, úgyhogy miért aggódna? Végül valahogy a szökőkútnál köt ki, ahol viszont motozó-hangok kizökkentik gondolatmenetéből. A hang forrását keresi, ahol meglátja a napszemüvegben ülő fiút. Szeme kikerekedik, zsebéből előkotor egy órát, aztán újra felnéz, hogy talán csak rosszul látta. De nem: tényleg napszemüveg. Megcsóválja a fejét, magában komplett idiótának elkönyveli, de nem tehet róla, hogy az érdekes esetek vonzzák: így elindul felé, de nem nagyon tudja mit mondjon.
- Hmm ööö... Szia. - Rávigyorog.
- Rég óta vagy már a suliban? Nem láttalak még. Scarlet vagyok. - Hadarja el az utolsó mondatot, majdnem elfelejtett bemutatkozni. Kínosan beletúr a hajába, és felcsavar egy göndör tincset az ujjára.

Azon kívül, hogy ül és bámul ki a fejéből semmit nem csinál. Mintha a szökőkútra bámulna, ám mivel szeme takarásban van nem lehet biztos benne az ember. Még csak azt sem lehet mondani, hogy elmélkedik. Szimplán csak néz, gondolatai most megálltak egy kis esti pihenőre. Nem futkosnak emlékek, gondolatok, eszmefuttatások fejében. Ha az ember belenézne semmit nem látna. No nem azért, mert tök hülye, hanem mert olyannyira képes kikapcsolni agyát, hogy szinte semmire nem gondol azokban a percekben, esetleg órákban. Ritka az ilyen, de a jelek szerint létezik, legalábbis Damien Zephyrine képes rá.
Ám a csendes, gondolatmentes perceknek is vége szakad egyszer, jelen pillanatban akkor, mikor meghallja az egyre közeledő lépteket. Igaz, hogy csak félszemére vak, ám érzékszervei még így is sokkal kifinomultabbak lettek. Többek közt a hallás is. Így nem meglepő, hogyha az ismeretlent még nem is látja, már tudja, hogy közeledik. S lassan ide is ér, sőt, meg is szólítja a magányosan üldögélő fiút.
Lassan felemeli fejét, s sötét szemüvege mögül a lányra néz. Arcán itt töltött csekélyke ideje alatt nem először jelenik meg meglepett kifejezés. Magában újra konstatálja, hogy az itteni lányok tényleg nagyon szépek. Vagy az is lehet, hogy csak ő látott kevés valamirevaló nőt életében. Egyik sem kizárt. Mindenesetre Damien szemében minden nő szép a maga fura, különleges formájában.
- Bonsoir! - Köszön vissza a lánynak anyanyelvén, aztán csak hallgatja az elhadart választ. Szája szeglete mosolyra görbül, ám a gesztus félbemarad, mintha csak magára parancsolna a fiú. Talán így is van. - Nemrég érkeztem, Scarlet. Damien vagyok. - Hunyorít rá a lányra amit persze ő nem láthat. Rossz szokás.
Nem is nagyon tud mit mondani. Sosem volt az a bőbeszédű fazon, aki csak csivitel egyfolytában, s be nem áll a szája. Ő az a csendesebb típus. S tekintve, hogy nem sok emberrel kommunikált életében még furcsa is neki, hogy itt az emberek megszólítják őt. Nincs hozzászokva. Sem az emberekhez, sem a beszédhez. Utóbbi mintha hangján is érződne, kiejtése is olyan, mint aki nincs beszédhez szokva. No meg a francia akcentus erősen kiérződik szavai mögül. Ezen idővel majd igyekszik csiszolni, egyenlőre ahhoz próbál, hogy újra emberek között van.
- Öm...mhm... - Bukik ki belőle egy értelmes megszólalás a sok gyöngyszem közül. - Quel bon temps fait il! - Hadarja el egy szuszra francia mondanivalóját. Aztán észbe kap: ez már nem Dijon, itt nem sokan értik meg azt amit mond. De talán jobb is, ha nem érti a lány ezt az elmés mondatot. Hiszen melyik tökfej beszélget lányokkal az időjárásról? A tökfejek...
- Te régóta vagy itt? - Próbál összehozni egy értelmes mondatot, remélhetőleg nem nézik hülyének. Nem tudja. Ez a fiú igazából semmit nem tud a világról, csak azt, amit 6 éves kora óta sötét szemüvege mögül lát...

Eléggé idegesítő, hogy amíg odaér, nem látja, hova néz a fiú. A napszemüveget már tényleg elküldi a csudába, nem szereti, ha nem tud alapvető dolgokat leolvasni az emberek arcáról, olyanokat, mint undor, vagy elismerés a megjelenéséért. Francia köszönés. Nézi a felgörbülő szájsarkat, talán hülyének nézi? Ő maga is hasonlóan szokta magára erőltetni a komor arcot, ha valaki ilyesmit csinál. Végeredményben mindegy, ő itt van most, még akkor is, ha azt a nyelvet, amin hozzá beszélnek, nem érti, és addig itt is lesz, amíg nem tudja meg, amiért jött. A köszönést még érti, igen, azt még 49 másik nyelven is tudja, köztük a japánt, és a hindut is. Ez van, fogadás az fogadás, még akkor is, ha 50 nyelven kell megtanulnia különböző köszönéseket. De Scarlet szereti az ilyesmit, és ilyen időkben érzi, hogy talán nem volt teljességgel hasztalan régebbi időtöltései se. Ettől függetlenül a franciául akkor se tanult meg, csak a köszönést, így a teljes mondatnál már eléggé megakad. Pedig az időjárással nem nagyon trafálhat mellé Damien, hiszen minden angol származású ember imád az idejükről panaszkodni akár órákon keresztül is, bárkinek, aki hajlandó meghallgatni.
- Igen, eléggé régóta... - Ha most nem kérdezi meg amiért jött, akkor sose fogja, úgyhogy inkább ledarálja csak úgy, mint az előtte lévő mondatokat. Persze, ha tudná az igazi okot, sose említené meg, hiszen az udvariasság egy bizonyos része azért jelen él benne, csak a kíváncsiságát nem tudta sose leplezni.
- Miért van rajtad sötétben napszemüveg? - amint kimondta, egyből utána egy feszültséget oldó kérdést is feltesz.
- Melyik karba jársz?
Igen, Scarlet pont olyan, aki mindig mindent feszeget, amíg az áldozata ki nem nyög valami választ rá. Aztán minden bizonnyal abba köt bele. Ettől függetlenül állva ezt eléggé kényelmetlen csinálni, így még egy kérdés kibukik belőle:
- Leülhetek, vagy inkább húzzak valamilyen melegebb égtájra? - Vidáman elvigyorodik. Nem szokása köntörfalazni, tudja hogy kérdésrohamai erősek, és ha őt érne egy ilyen, már idegesítő hülye libának nevezné az illetőt, aki mindezt neki szánta. Ebből fogva sokszor ajánl fel ilyesmit, hogy még az elején elküldhessék, habár általában nem szoktak vele élni. Ha igen, akkor meg nem zavartatja magát, egyszerűen tovább áll, nem a sértődős típus.

Ő nem kicseszés képen szólalt meg franciául, csupán kicsit elszokott az angol nyelvtől, s hajlamos zavarában anyanyelvén megszólalni. Saját maga nem tud több nyelven, csak ezt a kettőt ismeri, s használja. A többi nem is nagyon érdekli.
A lány válaszára csupán bólint, ám a következő kérdés egyáltalán nem lepi meg. Hozzá van szokva ehhez, s hát az emberi kíváncsiság kegyetlenül erős tud lenni. Bár igazából nem tudja mit tegyen. Nem akarja mutogatni minden kíváncsiskodónak íriszeit, hiszen nem véletlen dugja szemüveg alá. No meg a sötétben amúgy se látszik, így szimplán mondhatná azt is, hogy megszokta már a szemüveget. De sajnos nem kenyere a hazudozást. Így inkább csak egy rövidke, ámde őszinte válasszal rukkol elő.
- Fél szememre vak vagyok... - Néz rá a sötét üveg mögül Scarlet-re. Remélhetőleg a téma nem lesz feszegetve. Amúgy sem szeret magáról beszélni, szívesebben hallgatja a mások beszámolóját. De előtte még az általános kérdésekkel meg kell küzdeni.
- Extremus. És te... - Gyors pillantást vet a kitűzőre. - Pugnax, ugye? - Mosolyodik el halványan, alig észrevehetően azzal a tipikus Damien féle mosollyal.
Nem nagyon tudja még, hogy áll egymással a többi kar, de valószínűleg itt is van némi viszály, mint általában mindenhol. Idővel valószínűleg ő is megismeri ezeket, ám egyenlőre még nem tapasztalt semmi ilyesmit. Igaz, nem is találkozott sok emberrel, szám szerint 2-vel, s ők is saját karából valóak voltak. Scarlet az első, akit megismer egy rivális karból.
A lány szókimondó stílusán majdnem elneveti magát. Szórakoztató egyén ez a lány. Szája szeglete ismét megrándul, s most olyan illúziót is kelthez az emberben, hogy igazi mosoly lesz ebből, ám nem. Ismét csak egy rándulás, ugyan úgy, mint mindig. Mintha csak szája megkötött volna az évek alatt, s rendes, őszinte mosolyra nem is lenne képes. Talán így is van, bár nagy valószínűséggel az itt töltött idő folyamával változni fog. Ha több ilyen ember is van, mint Scarlet, akkor minden bizonnyal így is lesz.
- Persze, nyugodtan ülj csak le. - Int a pad felé, miközben ő maga is arrébb húzódik, mivel jelenlegi helyzetében pontosan az ülőalkalmatosság közepén terpeszkedik.
Miután a lány helyet foglalt másik lábát húzza vel, mely közelebb van új ismerőséhez, majd karjával rátámaszkodik, s állát megtámasztja hajlatába. Így fürkészi a lányt egy ideig. Rossz szokás. Jobban szereti csak nézni az embereket, mint kommunikálni. De sajnos nem ülhetnek itt egész este, s kukán bámulhatják egymást, egyszer csak meg kell szólalnia, s illene végre valami bölcs dolgot is mondani. Ha más nem is, de bölcsebbet az eddigieknél.
- Te merről jöttél, Scarlet? - Hunyorít ismét a másikra. S bizonyisten érdekli a fiút a lány válasza. Így nem is szól többet, csak csendben ül, néz, s hallgatja a feleletet. Egy biztos: Damien-nél jobb hallgatóság nem igen akad^^.

A szemüveges kérdésre kapott válasznak talán nem kéne meglepnie: de mégis. Vajon mit gondolhatott, milyen ember hord ilyen szemüveget este is? Fülig elpirul, szava elakad. Hirtelen bőbeszédűsége elakad. Sajnos ez a nagy hátránya a szókimondóságnak: nagyon durván bele tud hibázni olyanokba, amikről sose akart volna tudni. Ilyenkor jön a hebegés-habogás.
- Én ... én... Én nem úgy gondoltam, bocsi, bocsiiii... - A "bocsii bocsiii" részt már darálja, az arcára kiül egy sajnálkozó arckifejezés. Nyel egy nagyot. Tudja ő magában, hogy túl kéne lépnie ezen, mert csak feszíti a húrt, hogy a talán nem is annyira békés srác elküldje jó messzire. Nyel még egyet, próbálja gyorsan megemészteni, és túltenni magát ezen, hogy a lehető legkevésbé zavarja őt ezzel a témával tovább. A vörössége ettől függetlenül még tovább megmarad, de a témán változtat, ő pedig leül a padra. Miközben a fiú nézi, felmerül benne, hogy vajon jó oldalon ül-e hogy látja. De bizonyosan, hiszen a padnak ennek a részén adott neki helyet. Megrázza fejét, és vele együtt fekete, göndör fürtjeit is. Rossz szokása, hogyha valamit el akar hessegetni a gondolatai közül, megy vele együtt a feje is. Őt nem zavarja a csend, hirtelenjében nem is tud mit mondani, van elég gondolat a fejében. Ebből mégis kizökken, amikor meghallja Damien hangját. Gyorsan feléfordítja a fejét, és egy pillanatra elmereng, hogy vajon milyen színű lehet a szeme, de utána válaszol. Habár nem olyasfajta lány, aki szereti hosszadalmasan a saját életét ecsetelgetni idegeneknek, de ettől függetlenül most úgy érzi, tartozik annyival, hogy gyorsan más irányba terelje a beszélgetést.
- Londonból. Ott éltem egészen Torneransba való érkezésemig, öcsémmel, Felixxel, és a szüleimmel. Sajna Londonban mugli iskolába jártam, annak ellenére, hogy szüleim, és testvérem is varázsló... Annyira várja már, hogy ő is idejöhessen ~ A kis lurkó...~ ! - vidáman elmosolyodik, feldereng előtte öccse arca.
- Két évvel fiatalabb nálam, nemsokára ő is itt fogja rontani az iskola levegőjét. - újabb mosoly kerül az arcára, attól függetlenül, amiket mond, szereti az öccsét. Végülis, amíg a szülei nem voltak otthon, ő vigyázott rá. Sok emlék feldereng előtte, de visszazökkenti saját magát gyorsan a valóságba, és tovább beszél.
- A szüleim gyógyítók, nem voltak sokat otthon, így a varázslás alapjait otthon, saját akaratomból sajátítottam el. Veled mi a helyzet? Azt hallom a beszédeden, hogy kicsit franciás...

Elmosolyodik. Érdekesek ezek a lányok. Egyáltalán nem sértődött meg, hiszen teljesen normális, hogy az embernek felkelti a kíváncsiságát egy ilyen szituáció.
- Nyugi, nincs semmi baj, ne is törődj vele. - Szólal meg gyorsan a habogást követően, mivel nem szeretné, ha ezzel zavarba hozná a lányt. Azt meg végképp nem akarja, hogy sajnálják őt. Az ő élete teljesen rendben van. Na jó, ez így alapjában véve nem teljesen igaz, hiszen elég sok minden történt vele az elmúlt évek alatt, ami miatt nincs teljesen rendben az élete, sőt, talán soha nem is lesz igazán. Bár a múlt lapjai kifürkészhetetlenek.
Miután az első zavar elillant a lány végre beszélni kezd, Damien pedig érdeklődve hallgatja. Nem azzal hiába dumálsz, úgysem érdekel arckifejezéssel. Őt tényleg érdekli. Mindig szerette hallgatni a mások életét, bár nem beszélgetett túl sok emberrel. És hát... Scarlet igazán rokonszenves lány számára. Talán még soha nem is találkozott ilyennel, mint a mellette ülő lány. De feltételezhetően ez majd változni fog, mivel itt nem valószínű, hogy ezeket a megismerkedéseket, beszélgetéseket és barátkozásokat eltudja kerülni. Nem is akarja igazából. Végre nem érzi magát egy nyomorék, lelencgyereknek, akibe az élet úton-útfélen belerúg. Hiszen az emberek érdeklődnek iránta, beszélgetést kezdeményeznek vele, azontúl még kedvesek is vele. Ritka az ilyen, vagy talán tényleg ennyire eltaszította volna magától őket? Igen, minden bizonnyal ez lehet a dolog mögött.
Mikor Scarlet testvéréről kezd el beszélni szemeiben gyászos fény villan meg, amit szerencsére a lány nem láthat. Erről viszont tényleg nem kéne beszélni. Mivel ronthatná el az ember jobban a beszélgetést, minthogy felhozza szülei és testvérei halálát? Hát szinte semmivel. Persze, Scar az igazat akarja hallani, de ennek még nincs itt az ideje. Később, ha úgy adódik, hogy ez az ismerkedősdi folytatódik, ráér akkor elmesélni ezt. Ez amúgy is hosszadalmasabb történet.
Ám azt nem kerülheti el, hogy magáról beszéljen. Ha most erre nem válaszol, teljesen elvágja kettejük között a beszélgetést. Azt meg nem szeretné. Így hát pár másodpercnyi csend után -míg gondolatait összekaparja- készségesen válaszol.
- Igen, Franciaországban születtem, Dijonban. De igazából nem sokat láttam sem a városból, sem az országból. Sosem voltam az a csavargós forma - Szájrándulás. Jellemző. - Én nem jártam iskolába ezelőtt. Persze, tanítgattak, de a varázslás helyett én inkább másra fektettem a hangsúlyt. Jobban szerettem művelődni, sőt, még most is.
Hümmög egyet valamiféle nyomatékképpen szavai mellé. Hirtelen nem tudja folytatni. Mit mondhatna? Semmit... Nem akar beszélni róla, nem akarja felszakítani a sebeket, melyek sosem fognak begyógyulni. Így hát választhat... Befejezi a társalgást, s elmenekül, vagy felidézi a kínzó emlékeket, de a lánnyal marad. Legszívesebben maradna persze Scarlet-tel, de az első variáció valahogy kecsegtetőbb.
- Öm...mhm... - Bukik ki belőle a tartalmas megjegyzés, miközben felpattan a padról. Nem is néz a lányra, inkább mereven bámulja a szökőkútba csobogó vizet. Nem akarja látni az értetlenséget, vagy esetleg a csalódottságot. Egy dolgot akar csak igazán: menekülni, gyorsan, s messzire. - Mhm... - Frappáns, Mr. Zephyrine szókincse bámulatba ejtő. Egy gyors oldal pillantást vet a lányra, aki bizonyára tök hülyének tarja, majd egy szapora fejvakarás után lábai megindulnak, s sebesen szelik át a gyepet. Nem néz hátra, anélkül is teljesen balfasznak érzi magát. Még egy sziá-t sem volt képes kinyögni. Gratulálunk Damien, bekerültél a T.A.S.C.-ba( Tompa Agyú Seggfejek Clubja^^).
Lassan már alakját sem lehet látni a sötétben. Talán jobb is. Majd ha összeszedte magát felkeresi a lányt, s elnézést kér tőle... Egyenlőre nem. Nehéz nap volt, szüksége van egy kis nyugalomra.

Nah igen, attól még, hogy parancsba adták, hogy nem kell törődni vele, ugyanolyan rosszul érzi magát, mint előtte. De a kérésnek eleget tesz, mást úgy se tehet... Beszél, és próbál nem törődni vele. Az ő élete közel se érdekes téma, semmi különös nem történt vele, legalábbis eddig. Kedves szülők, de nagy hibájuk, hogy sose voltak otthon, mindig mások életének megmentésével törődtek. Kedves, idegesítő öcsi, családilag a szeretet központjában. Mugli barátok nem nagyon, inkább sok-sok ellenség, leginkább mindentkimondó nagy szája miatt. Utál hazudni, és habár ez egy erény, valamit mégis mondania kell helyette. És itt jön szóba az igazság, méghozzá igencsak kegyetlen mértékben. Persze mióta elkerült ebből a közegből, sokat változott, a gondolkodása is érettebbé vált, hiszen már nem egy-két napja volt ez a váltás. Természetesen az itt megszerzett barátok is nagyban hozzájárultak ehhez a jó irányú változáshoz, és a varázslás teljeskörű gyakorlása Scarlet feloldódásához.
Ettől függetlenül nem tud magáról túl sok mindent mondani, sose szerette ezeket a bemutatkozó beszélgetéseket. De tudja, túl kell esni rajta, mert valahogy mindent el kell kezdeni, vagy előbb, vagy később. Egyszerűen csak lehetetlen átugrani ilyesmi részeket, hiszen hogy beszélgessenek bizalmasan, ha azt se tudják egymásról, honnan jöttek, merre tartanak? Ezek azok a beszélgetések, amelyek eldöntik egy-egy kapcsolat sorsát, de legalább az első benyomását. Aranyos? Gonosz? Visszahúzódó, vagy csak rosszkedvű? Szereti ezt, szereti azt? Mindenesetre Scart minden egyes alkalommal meglepi, ha valakit tényleg érdekel az ő hitvány, semmilyen kis élete. Ettől függetlenül ő bizony mindig figyelmes, ha érdekli valami, és minden apróságra figyel olyankor. Ha valakinek a mondanivalóját unalmasnak tartja, akkor közben máshol is jár, valami más dimenzióban is gondolkozik, amellett, hogy az illetőre figyel. De a lényeg megmarad benne, a részletek nagyon sokszor elvesznek. Nem olyan lány, akinek csak úgy magától eszébe jut valakinek a szülinapja, vagy névnapja, mégis vígaszt nyújthat a fájó percekben, és odaadó, figyelemre méltó barát. Bárki, bármikor számíthat rá, de arra is, hogy megkapja a lány száz százalékos véleményét, cenzúra nélkül, akár fáj a kérdezőnek, akár nem.
Ugyanúgy figyel Damienre, mint másra, amikor ismerkedik: nagyon. Az első benyomás számára mindig fontos, bekerül mindenki egy feliratozott dobozba a fejében: szimpatikus, nem szimpatikus, még nem tudom. Ennyi lehetőség van, több nem. De természetesen ezeken belül vannak még skatulyák, de oda már csak alaposabb megismerés után kerülnek be az emberek. Egy dobozból nála nehéz kikerülni, kivéve abból, akinél még nem döntött. Észreveszi újra a szájrángást, elmosolyodik szélesen.
- ...művelődni? - ismétli meg a szót, de a fiú felpattan, ő pedig elhallgat. Na most meg mit csinált? Mert számára úgy tűnik, hogy miatta pattant fel, pedig ő még csak meg se mozdult. A srác elmegy, ő meg csak ül ott meredt szemmel, majd azért mégiscsak felgyullad benne valami az első meglepetés után.
- Neked is szia! - kiáltja még utána, kicsit sem kedvesen. Köszöni szépen, azért neki is van egy tűréshatára, és ez azért mégis csak sok volt neki. Áthágott vagy kétmillió illemszabályt. Biztos ez is valami extremusos dolog, hogy valaki csak úgy felpattan, és elmegy... Hát csinálja csak. Ő is tovább áll, felpattan, és visszasétál a kastélyba, dühösen pattogó léptekkel, és ezer gondolattal a fejében. Nem valószínű, hogy a fiú jó dobozba került... De ki tudja hol végzi a végén.