Tornerans Mágusképző Szakiskola
Köszöntünk mindenkit az oldalon!

Amennyiben már regisztrált tag vagy, kérjük kattints a Bejelentkezés gombra, viszont ha vendég, nézz bátran körbe, itt is, és a főoldalon is (amit elérsz fent, a Főoldal gombra kattintva). Amennyiben regisztrálni akarsz, klikk a Regisztráció ikonra a fenti menüsortban, töltsd ki a tesztet, és pár nap után be lesz regisztrálva a karaktered!

Kellemes böngészést kíván: a vezetőség

Tornerans Mágusképző Szakiskola

Tornerans Mágusképző Szakiskola :: http://torneransmagusk.atw.hu/
 
FőoldalHomeGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokFelvételizésBelépésRegisztráció

Share | 
 

 Télikert

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next
SzerzőÜzenet
Akane Achironu
avatar

Female Kos Jelige : XVIII. A Hold
Hozzászólások : 2752
Tantárgy(ak) : Átváltoztatástan tanár
Kor : 684

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Pént. Jan. 15 2010, 03:32

A vigyor szépen lassan eltűnik arcáról a visszaszólalásra. Ó nem, cseppet sem jó előjel, ha Akane ennyire gyorsan és szélsőségesen vált mimikát, mert ez mindig határozottan annak a jele, ha valami nem tetszik neki. Természetesen ő úgy érti, hogy diszharmónikus jelenség becses személye. De aztán csak megvonja könnyedén, kecsesen a vállát.
- A diszharmónia és a káosz az én kényelmes otthonom.
Elvégre igazat mond, hiszen ahol ő megjelenik, ott mindig fenekestül felfordítja a normális emberek életét és nyugalmát. De ő pontosan ilyenkor érzi jól magát, ő nem kímél senkit és semmit, ő... nos, amióta az iskolába jött, azóta határozottan elpuhultnak érzi magát. Hogy ebbe közbejátszott-e az, hogy pont előtte végzett szeretett Jinjével, aztán nemrég megtalálta annak reinkarnált lelkét egy nyugati férfiban, aki ráadásul pofátlan módon tört be az életébe... Áhh, ugyan, dehogyis.
Nem tetszik neki, ahogy kihúzza magát Kurt előtte, így gyanakvó tekintettel méregeti kissé, majd amikor megszólal a fiú, szemei azonnal felvillannak dühödten. Egy kisebb hullám tör ki testéből, jelezve a haragot, aztán teljesen hirtelen emeli fel a legyezőjét ütésre, s már lendületet is vesz hozzá, hogy jól felpofozza vele a fiút.... amikor megáll.
Szaporábban kapkodja a levegőt, az kétségtelen, miközben végigméri a fiút. Nem kedveli ha becsmérlik, vagy a tudásával kekeckednek, főleg akkor nem, ha úgy véli, hogy egy nála sokkal alacsonyabb rangú teszi ezt (nah, de a szemében ki nem az?). Aztán lassacskán leengedi a legyezőt, hogy újra már csak a friss levegőhöz jutásra használja. Majd nagy levegőt vesz és kifújja azt aztán elmosolyodva hűvösen.
- Keresve sem találsz olyan mestert, aki ismerné az átváltoztatások tiltott tudományát és gyakorolta... gyakorolja is.
Ó bizony, Akane nagyon jól ismeri ezeknek a tudományoknak a gyakorlatát. Az más, hogy miféle legendák terjengenek ezekről, vagy éppenséggel milyen keveset ismernek belőle mások. Ezeket még a középkorban gyakorolták, az ő fénykorában, s mindezekből teljességgel és hagyományosan elfogadottan csak az animágia maradt fent. Ugyan az ő korában csak abban volt kiemelkedő tudású, hogy hamarabb sajátította el az átváltoztatástant és az animágiát is (mint ezt bizonyos mellékhatásokból tudjuk), illetve szeretett új varázslatokat kikísérletezni. Mert a középkorban minden jóravaló átváltoztatás mester ismerte a tiltott tudományt, azonban ugyebár mindezek közül egyedül Akane áll a fiú előtt teljes valójában. Persze a tiltott tudományok mindössze azt jelenti, hogy olyan varázslatok halmaza, melyeket embereken alkalmaznak, vagy éppenséggel magukon a varázslók. Magabiztosan mered le a fiúra, aztán előrébb hajol, egészen annyira, hogy pár centire legyen a fiú arcától az arca. Úgy suttogja halkan.
- S jobb ha eszedbe vésed, hogy mester választja a tanítványt, nem fordítva. Még egy ilyen beköpés és...
Nyitva hagyja a mondatot, aztán nagyot sóhajtva egyenesedik fel összeszűkült szemekkel lepillantva rá.
- Ti kölykök aztán nagyon fárasztóak vagytok. Még jó, hogy Erin se az enyém, és nem is kellett ügyködnöm a felnevelésnél.
~Hogy a szülésről ne is beszéljünk.~
Vonja meg a vállát, nem igazán zavartatja magát az örökbefogadás miatt most már. Sokkal inkább lenne kiakadva, ha valami világbéke megváltó-jelölttel átkozta volna meg a sors. Viszont magában elmosolyodik az előnevelt gyerek gondolatra. Nah igen, így azért sokkal könnyebb, ráadásul nem is kell sokat foglalkoznia a lánnyal, elég ha esténként összeülnek és piálnak egy jót. Az alkoholista nők álma egy ilyen gyerek!
Körbepillant, felméri a terepet, aztán Kurt felé fordul.
- Most megtanítalak a tiltott tudományok egyik veszélytelenebb varázslatával. Méghozzá az energia összpontosító varázskörökre. Még nem tudom, hogy a többieknek megtanítom-e később, majd meglátom hogy teljesítenek.
Keres egy padot, aztán fejével affelé bök, hogy üljenek le. Amint mindketten helyet foglaltak, csettint egyet és máris megjelenik az ölében egy papírköteg és egy toll. Kérdő tekintettel fordul a fiú felé.
- Érdekel, vagy esetleg... -negédes mosoly-... keresel egy másik mestert?

_____________

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Michael Bloxham
Diák - Extremus
avatar

Male Bika Jelige : Művészetek hercege, a zongora és a gitár védőszentje
Hozzászólások : 280
Évfolyam : Második
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Vas. Jan. 17 2010, 20:36

I've found your bear - what should I do? Can I sleep with you now too?


Unalom… semmi tennivaló, semmi érdekesség. Idejöttem ebbe a kastélyba, és olyan unalmas, hogy még a szabályokat sem szegem meg. Túl kevés van, túl könnyen lehet őket áthágni, akkor meg mi az izgalom benne? December vége óta még nem is voltam büntetésben, ezzel a rekordjaim könyvébe simán feliratkozhatnék. És még jó csajok sincsenek… Ez igen is kibírhatatlan. Egyetlen jó elfoglaltságom itt a zene, sikerült olyan jó hangzást kialakítanom a szobámban, hogy ha gitározok, akkor szinte rezeg a levegő. Hisz minden rosszban van valami jó, nem?
Miközben a kastélyban sétálgatok, megpillantok egy feltűnően csinos lányt, nem kell mondanom, kitalálod, azonnal megálltam, és ellenőriztem, hogy hol vagyok. A télikert, oké, ez eddig megvan, talán már voltam is itt párszor, ha nem is sokáig. Finoman megigazítom fejszőrömet, s már el be is lépek az ajtón. Csalódnom kell, nem egyedül van. Van vele egy másik srác, ugyan nem valószínű, hogy szerelmesek, de hagyom őket, lesz még itt ígéretes préda, addig meg kibírom nélkülük. Ne hidd, hogy olyan hűdenagy szoknyapecér vagyok, jó-jó, régen voltak problémás helyzeteim is, mint amikor listát vezettem a kollégiumban tavaly az ott lakó lányokról, hogy ki volt meg, és ki nem, de hát 16 voltam, na, és már nem vagyok olyan, mondhatni, benőtt a fejem lágya. Hiszen elmúltam 17, a mágusoknál az pedig fontos szám, hiszen a felnőtté válást jelképezi. Már belátom, hogy mekkora baromság volt, amiket ott csináltunk a haverokkal, ugyan nem bántam meg őket, de tök mindegy.
Hirtelen nagyon boldognak érzem magam, visszakerül arcomra a szokásos vigyor, majd ledobom magamat a fűre mindenkitől jó messze, hogy ne is vegyen észre senki, és semmi, csak aki pont arra jár – és remélem, hogy vagy senki, vagy valaki normális ember kerül ide.
Nagyon jó érzés újra napos helyen lenni, fel is tűröm a térdemig a farmeromat, és a pólómat egészen a nyakamig, gyakorlatilag már csak dísznek van ott. Sokkal felszabadultabb vagyok, jól érzem magam, nincs melegem. No meg arra is jó, hogy megtudjam, csak tavaly voltam-e vonzó a lányok szemében, vagy még ma is utánam néznek-e, így felhúzott pólóval. Az eredmény tökéletes, és a várt; minden előttem elment hölgy rápillant felsőtestemre és arcomra. Tudom, hogy jóképű vagyok, régen még zavart is némely szituációkban, de megtanultam kihasználni, és úgy látszik, az elmúlt két hónapban kimaradt edzések nem rontottak hasam és mellkasom mindenképpen pozitív megjelenésén. Miután felmértem ezen pontokat, szemem lehunyom, elvégre nem azért jöttem, hogy azt nézzem, hogyan bámul meg néhány csaj, csupán pihenni és ellazulni. Szerencsére hamar fogyni kezdenek a sétálók – vagy csak a szemhéjam lecsukása után én nem figyelek oda a léptek zajára.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Violetta J. Worth
Diák - Pugnax
avatar

Female Halak Jelige : A Kiszámíthatatlan
Hozzászólások : 1383
Évfolyam : Második
Kor : 27

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Vas. Jan. 17 2010, 21:12


Pretend like If you hadn't found that, and we could sleep together

Az egész kastély kihalt, bár lehet, hogy csak én látom így, de az egész olyan komor, levert és unalmas. Semmi se történik errefelé, és még esélyem se volt arra, hogy akkora hibát kövessek el, amiért penderítenek innen. Vicces, lassan már egy éve leszek itt és még semmi, pedig aztán… Na mindegy, úgy tűnik a 18 év, az 18 év, és ilyenkorra az ember már megkomolyodik annyira, hogyha megígér valamit, azt be is tartsa. Pedig aztán, én azt mondtam, hogy sose… Hogy nem lesz olyan alkalom, amikor a szülői okosság és butaság fölém kerekedik, és én olyan leszek, mint egy kezes bárány. Na jó, a helyzet nem ennyire túldramatizált és vészes, egyszerűen csak jobbnak látom, hogy itt vagyok, mint otthon, a „családdal”. No, de azt hiszem ez nem is tartozik ide, inkább térjünk vissza az eredeti kiinduláshoz, amely nem más, mint a Pugnax padlástere, ahol én már nem bírom ki idegileg, így jön az ötlet, hogy egyik kedvenc helyemre meneküljek el. Ha nem is napokig, de egy kis idő, egy kis levegőváltozás biztosan jót tesz majd nekem. Na meg az emberek… Nekem itt fent nincs sok ismerősöm, amit nem is nagyon bánok, mióta kiderült, hogy a Karvezetővel is vannak rokonszálak, mert a végén még az is kiderülne, hogy a fél kar a rokonom, amit nem igazán bírnék elviselni. Gyorsan felkapok magamra néhány elviselhető göncöt, amelyre még nem aggattam rá azt a jelzőt, hogy „itthoni” és elindulok, amilyen gyorsan csak tudok.
A körletet elhagyva máris érzem a változást. Errefelé nagyobb az élet, kisebb csoportok is kialakultak már, mint ahogy az lenni szokott. És mi az érdekes? Az, hogy nekem sikerül az összesből kihúznom magam, melyből az is kivehető, hogy nem igazán érdekelnek az itteni emberek. Igen, úgy tűnik, azért nem sok mindenben változtam, mert ez az évek során valahogy rajtam maradt. Hiába, egyszer kivettek egy olyan környezetből, ahol sikerült beilleszkednem, ahol sikerült nekem lenni az egyik fő embernek, és ezek után azt várják, hogy beilleszkedjek. Vicces, ez, az, ami valószínűleg itt nem fog bekövetkezni.
Elérve a Télikert ajtójához, kissé letörten nyitok be. Nem az bánt, hogy nincs itt senki, aki megkérdezné, hogy mi a baj, vagy miben segíthetne nekem. Sokkal inkább bánt, az, ahogyan néhányan tudnak nézni, mintha még sose láttak volna embert, de én most kivételesen inkább nem szólok meg senkit. Egy apró sóhajt kipréselek az ajkaim között, majd lassan elindulok a kertben, és csodálkozva pillantok végig, mintha még sose jártam volna itt. Néhány ágat ki-kikerülgetek, néhány embernek visszaköszönök. Néha megállok és nézelődöm, mint egy kislány. Szemeim kikerekednek, és már tudom, hogy egy másik világba csöppentem bele, éppen ezért is szeretem ezt a helyet. Aztán tovább indulok, nézem az eget és, mindent, ami éppen nem a lábam előtt hever, ezért is következik be egy nálam már nem is meglepőnek nevezhető dolog. Egy kiálló ág, sikeresen gáncsol ki, melynek következtében én egyszerűen a földön kötök ki és elterülök. Ahogy oldalra fordítom a fejemet, azonban észreveszem, hogy valaki éppen mellettem fekszik, és nem is igazán egy ágban estem el, hanem inkább egy lábban. Egy kisebb köhögés mellett, felülök, és jobban megfigyelem a földön fekvő úriembert, aki nem is ismeretlen számomra.
- Nocsak, versikélő fiúcska, felcsaptál szép lányokat elgáncsoló, gonosz kisördögnek? – Nézek rá egy hatalmas vigyor kíséretében, majd ismét szemügyre veszem a már ismerős felsőtestet, ami nem is olyan régen még az uszodában is szemet szúrt már, csak akkor valamiért nem tettem szóvá.
- Vagy csak magamutogatóvá váltál, mert ennyire kicsi az önbizalmad? – Igen, nem tudom megállni, hogy ne szóljak be valamiért. Ez van, most már nem az igazmondó kislánnyal találkozott össze, aki éppen jó hangulatban van. Íme az, aki olyankor vagyok, amikor nincs semmilyen átok. Sok sikert a túléléshez.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Michael Bloxham
Diák - Extremus
avatar

Male Bika Jelige : Művészetek hercege, a zongora és a gitár védőszentje
Hozzászólások : 280
Évfolyam : Második
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Vas. Jan. 17 2010, 22:16



A nyugalom, és a pihenés nem tart sokáig, már majdnem álomba szenderülök, amikor valami, vagy valaki megbotlik a lábamban. Nem fáj, egy női finom láb, s bizony nem marad állva, hamar eldől, amit felpattanó szemeim segítségével végig is nézek. Az uszodában nem is figyeltem fel a lány remek alakjára, s nőiességére, de erre most sor kerül, ha már ilyen hangulatban vagyok, s nemrég még a tavalyi kollégiumban való szórakozásomon járattam az agyam. Sosem tagadtam, hogy egoista vagyok, tudom, hogy nem vagyok híján önbizalomnak, de élvezem, és nekem ez a fő, hisz még fiatal vagyok, előttem áll az élet.
Már épp ugranék, hogy brit úriemberként nyújtsam számára a kezemet, de most elfelejtem egy kicsit az etikettet, melyet egykor nagyapám oly’ erős kézzel és szigorral próbált „betanítani” nekem. Hisz itt van mellettem egy szép lány, akit hamarosan át is ölelek, vagyis csak a vállára teszem a kezem, reménykedve, hogy nem ijesztem meg nagyon, elvégre az ágak nem szoktak ölelkezni. De úgy tűnik hamar balra fordul a feje, s fel is ül… de minek? Olyan puha a fű, élvezet rajta feküdni, vissza is húzom, ha hagyja. Remélem, hogy őszinte csodálatára, de visszavigyorgok, nem fogja elrontani a napomat, nem fogom hagyni.
- A hangsúly a szép lányokon van – Nevetek halkan, s mikor látom, hogy szemügyre veszi felsőtestemet, a kiváló megfigyelő képességével olvasok Juliette arcából. Az arcról olvasás mindig ment nekem, egy probléma van: mindig azt látom, amit látni akarok.
- Te sem vagy híján női idomoknak, de nem várom el tőled, hogy beismerd, hogy nekem mennyire jó felsőtestem van. Az túl lányos lenne, nem igaz? Vagy te nem a fiúkat szereted? – Továbbra is remekül szórakozok, arcomon folyamatosan ott tündököl a mosoly, nagyon szeretek Juliette társaságában lenni. Nagyon vicces tud lenni ez a „goromba pokróc”-ság, ha ezt ő nem is tudja magáról.
- Ó, hidd el, önbizalmam nem apró, bár simán befér az ajtón – Szólok önelégült vigyor kíséretében, s felidézem a medencében való találkozásunkat, s nem bírom ki, hogy a lány példáját követve ne szóljak be.
- Látom már lekerült rólad is az átok, s rajtam se hat már, mint látod. Úgy látom, újra meg kell ismernünk egymást. Mondjuk te elég sokat elárultál magadról, persze – cinkosan – nem fogom elárulni őket senkinek, becs szó, és nekem nem szokásom hazudozni – nevetek fel önfeledten. – Tudod, szerintem vegyél vissza a bunkóságból jókislány, de azt csinálsz, amit csak akarsz. – Folytatom a rövid nevetgélés után, s az eddig a varázseget bámuló tekintetemet a mellettem fekvő leányzóra irányítom, s viccből finoman belefújok a fülébe, majd rá is mosolygok. Akármennyire is utál, vagy tesz úgy, hogy utál engem – nem tudom, de én bírom őt, ritkán van ilyen remek kedvem ebben a kastélyban, s a mostani hangulatomért szerintem neki tartozom, ha ő nem jön, nem valószínű, hogy ilyen önfeledten tudnám elszórakoztatni magamat.
- Szerinted van élet az űrben? - Teszem fel irónikusan a kérdést, nem is tudom, hogy miért, de nagyon olyan hangulatom van, mintha újra 9 éves lennék, s valakivel ülnék a csillagok alatt, s a medvét meg a szekereket keresném.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Violetta J. Worth
Diák - Pugnax
avatar

Female Halak Jelige : A Kiszámíthatatlan
Hozzászólások : 1383
Évfolyam : Második
Kor : 27

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Vas. Jan. 17 2010, 22:46



Na igen, nem kell sokat várni, hogy az én okos kis agyamból kipattanjon, hogy nem egy közönséges ágnak köszönhetem az esést. Talán még a segítségemre van a kéz is, ami fogalmam sincs, hogy hirtelen, hogyan került a vállamra, bevallom egy kicsit meg is rezzenek. De aztán, amint megpillantom a gazdáját, az idegen kéznek kicsit megnyugszom. Éppen ezért kapja a nem igazán kedves szavakat, de nem bántásból szóltam így hozzá. Nem akarok én senkit se megbántani, egyszerűen ez a természet maradt meg rajtam, amin már sokan próbáltak változtatni, de nem igazán sikerült nekik. Azon pedig eléggé meglepődök, hogy miután felülök visszahúz a földre, de inkább hagyom magam.
- Jham bocs, hogy csak egy magam fajta esett el benned… - Igen, egy kicsit erős volt nekem a kiemelése, és magamra veszem pillanatok alatt. Én próbálom nem a legbunkóbb formámat hozni, erre egymás után kapom, és kapom tőle a „jobbnál-jobb” megszólásokat, amik egy kicsit elgondolkoztatnak. Jó, tudom… Én vagyok az, aki mindig mindent túl reagál, s jelen esetben is eléggé felborzolja az egész ügyet, de nekem ez már sok. Nem vagyok hozzászokva, ahhoz, hogy valaki ilyeneket mondjon nekem, de így legalább annyit elér vele, hogy átérzem, mi szokott lezajlani egy-egy áldozatomban.
- Nem azért, de attól még, hogy nem ugrok a nyakadba, nem olvadok el a felsőtestedtől, és nem mászok rád, nem a lányokat szeretem. Bár tudom, hogy a te önteltségednek és hiúságodnak ez felfoghatatlan tény, de nem fogok, azért rád mászni, mert ilyen felsőtesttel rendelkezel. – Burkoltan is, de végül felfoghatja annak, hogy kapott egy dicséretet. Ha azt várja, hogy nyíltan mondjak bármit, ami neki kedvezni fog, amit ellenem fordíthat, vagy, amitől akár felsőbbrendűnek érezheti magát mindenki felett, akkor nagyon rossz helyen keresgél. Én nem ilyen vagyok, és előbb hagyom itt, minthogy ilyet tegyek, akár van rajtam átok, akár nincsen.
- Megismernünk egymást? Szerintem, már ez a pár szó is elég volt mindkettőnknek, nem gondolod? Te elkönyvelsz engem bunkónak, hisztisnek, esetleg még hülyének is, azért, mert éppen ilyen a kedvem. Én meg… - Veszek egy nagy levegőt, mert már kezd idegesíteni kissé a vigyorgás és minden egyéb. Pedig én tényleg nem akartam semmit se felfújni, még mosolyogtam is könyörgöm, ami tőlem eléggé újdonság, de, ha ő így, akkor én is így…
- Én meg elkönyvellek önteltnek, és szintúgy bunkónak, ha ez neked megfelel. – Kissé felvonom a szemöldököm, bár meglepő, hogy, amíg beszélek ugyanazt a nyugalmat mutatom, mint az első szavaknál. Hangom is rezzenéstelen, arcomról pedig nem sokat tud leolvasni. Nem szeretem, ha az én arcomból, szememből vagy mozdulataimból olvasnak, az túl egyszerű. Mikor a fülembe fúj kissé felvonom a szemöldökömet és egy picit oldalra billentve a fejemet tekintek a melettem fekvőre.
- Ez mire is volt jó? - Teszem fel végül a kérdést, és még egy darabig nézegetem a mellettem fekvőt, nyugodtan vagyok, aztán megunom, és inkább visszaülök. Nekem sokkal jobb így és inkább csak így nézelődök tovább.
- Őszintén, ezen még nem igazán gondolkoztam. – Tekintek vissza Michaelre, majd úgy döntök inkább visszadőlök és úgy nézegetem az eget. Valahogy nekem nincsen kedvem veszekedéshez, ha ezt észreveszi, akkor még talán esélye is van arra, hogy egy darabig még „boldogítsam”.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Darnay Hajnal
Diák - Pugnax
avatar

Female Bika Jelige : Pukkancs, Gumilány, Angyalka, Csiszolatlan gyémánt
Hozzászólások : 410
Évfolyam : Első
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Hétf. Jan. 18 2010, 02:08

[Hétfő délelőtt]


A mai csodás délelőttön felkelek a szokásosnál (délnél) előbb, és kimerészkedem a Pugnax padlása által nyújtott jó kis helyemből, és egy kis sétára indulok a kastélyon belül. A hétre elegem van a a hóból és a hidegből, örülök a kastély melegének, és tavaszra vágyik a lelkem. Rózsákra, rügyező új hajtásokra, tiszta, felhőtlen kék égre, és selymesen zöld fűre. Az egyetlen hely, ahol ez most megteremtődhet számomra, az a télikert, és ezt jól tudván arrafelé veszem lépteimet. Mivel még mindig érzem a megfázást, amit szánkózás közben gyűjtöttem, rendesen felöltöztem annak ellenére, hogy éppen a télből készülök átlépni a tavaszba. Fekete, koptatott farmer, türkiz kivágott pólómat eltakarja fehér kötött garbóm. Hajam kibontva, kis fekete pánt benne hátrafogja a rövidebb tincseket, megóvva ezzel szemem épségét. A gyönyörű nagy ajtó előtt pár pillanatra megállok toporogni, felkészíteni magam a gyönyörű látványra, majd kitárom magam előtt az ajtót.
Orromat egyből megcsapja az ezeregy különböző virág illata, és én boldogan lélegzem be az illatkavalkádot. Szememet elvakítja pár pillanatra a napsütés, és hirtelen boldog leszek, mert megtaláltam a helyet, amire éppen vágytam. Hátrahajtott fejjel és becsukott szemekkel élvezem a nap meleg cirógatását az arcomon és a kézfejeimen, és egy pár pillanat alatt átmelegszem. Olyan művészi hangulatom lett ettől a helytől, szeretnék most rajzolni... Még jó, hogy erre az eshetőségre voltam felkészülve magam ismerve. Kezemben egy a tenyeremnél alig nagyobb könyv, pálca, és toll van. Elindulok egy kicsit beljebb a télikertben, nem elfeledkezve körbenézni, és élvezni az egyedüllétet a "természettel", ami így megadatott nekem. Mennyi ember nem is tudja, milyen jó átlépni csak úgy egyik évszakból a másikba! Hány varázsló, aki ide jár, nem tudja értékelni a télikert gyönyörűségét, és csak a tömérdek virágmennyiséget és csepp giccsességét látják meg! Sóhajtok egyet, tovább sétálok. Megtalálom az orchideákat, és a mellettük lévő helyet, ahova néhanapján lejárok. Ez se különlegesebb, mint a többi része a helységnek, csak nekem lehet szebb talán itt a különböző orchideákkal. Leülök a fűbe, majd meggondolom magam, és hasra fekszem, magam elé téve a hozott holmijaimat. Miután kényelmesen elhelyezkedtem, felcsapom a könyvet: ott van rajta a könyvtári jelölés, és egy csomó lap áll ki belőle, tele Hajnal-skiccekkel, és üres papírokkal. A könyv pedig a rajzok életrekeltésének első kötete a legegyszerűbb kis varázslatokkal - ezt olvasgatom és ennek a varázslataival foglalkozom szabadidőmben az elmúlt pár hétben.
Gyorsan megtalálom, hol fejeztem be, hála a behajtott saroknak. Megtalálta a keresett részt. Pár perc alatt lerajzolom a tőlem fél méterre lévő orchideáknak a vázlatos képét, aztán újra elolvasom a bekezdést, és még egyszer a biztonság kedvéért. Ráteszem a pálcámat a képen az orchidea egyik szirmára, és varázslat mormogása közben végighúzom rajta a pálcám.
A pálcám vége mintha ecsetkén működne, és a papír mintha selyem lenne... A lila és az erős rózsaszín közötti szín üti meg az előttem lévő szín a papíron. Elmosolyodom, de le is olvad az arcomról a mosoly, amikor már az egész lap ezt a színt kapta meg.
- Ahh...Jaj.

_____________
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Michael Bloxham
Diák - Extremus
avatar

Male Bika Jelige : Művészetek hercege, a zongora és a gitár védőszentje
Hozzászólások : 280
Évfolyam : Második
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Hétf. Jan. 18 2010, 21:07


Halvány félmosolyt küldök felé, mikor megrezzen vállam súlyától, nem akartam megijeszteni, tényleg, de sikerült egy kicsit, ez a kicsit pedig látszólag nem volt rá negatív hatással. Örülök, hogy segítségére tudok lenni, de annak még jobban, hogy amikor megpillant, akkor megnyugszik. Akaratlanul is az jön le nekem, hogy megkedvelt egy picit a múltkori alkalommal, de ebben se lehetek biztos, tudom jól.
Bevallom, Juliette meglepetést okoz nekem a hirtelen felindulásával, elvégre nem csak ő mosolygott, én is inkább vicceltem, mint halál komolyan gúnyolódtam rajta, de hát ilyen az élet, nem lehet mindig minden tettünk sikeres. Arcomról is egy kicsit lehervad a mosoly, ugyan most sem tűnök komornak, inkább valahol félúton a kettő között.
- Ó, mondták már, hogy milyen nehéz tud lenni a felfogásod? Ez egy bók volt, egy csúnya lány alól kihúztam volna a lábam – nevetek halkan, bíztatóan, majd magamhoz szorítom a vállán lévő kezemmel, s a vállamra billentem a kobakját. Mindenki közvetlen jellemnek ismerhet meg, nem szeretek távol lenni a civilizációtól. Ha ez Juliettét irritálja, nem tehetek róla, persze én tudok változni, mondjuk, bevallom, hogy irtózatos makacsságom miatt nehezen.
- Tőled nem is várom el. Amilyennek megismertelek… gondolom, félsz, hogyha bárkinek valami szépet mondasz, akkor rögtön ki fog téged használni – nem akarom megbántani ezekkel a szavakkal sem, nem akarom, hogy azt higgye, hogy én azt hiszem, hogy kiismertem őt, hiszen ettől távol állok. – Persze nem biztos, hogy így van… sőt! Tudom, hogy messze nem vagyok olyan jó emberismerő, mint amilyennek hiszem magam – újabb mosoly kíséretében mondom ezeket, remélem, hogy végre megértette, hogy nem gondoltam komolyan azokat a mondatokat, melyeket előbb kiejtettem a számon.
- Figyelj – szólok, miközben finoman kihúzom feje alól a karomat, majd felülök. -, tudom, hogy ritka nálad, hogy mosolyogsz, elmondtad ezt is. És bevallom, hogy kicsit túllőttem a célon, adtam okot a túlreagálásra… szóval bocsi. Elfelejthetnénk? És igen, én meg akarlak ismerni, de ha te nem akarsz, akkor szerintem most távozz, hiszen akkor feleslegesen raboljuk egymás idejét. Vagyis inkább én a tiédet, én időmilliomos vagyok, és örülök, hogy veled tölthetek el egy kicsit belőle, de ha te nem… nem tartalak fogságban, szabad akaratodból vagy itt, és persze el is mehetsz, ha úgy tartja kedved - igen-igen, kicsit elkomolyodtam, ami viszont tőlem ritka. A további szavait is lereagálom, aztán meg csak reménykedek, hogy kedvel engem annyira, hogy itt marad… ha nem, akkor így jártam.
- Hidd el, én nem könyveltelek el semminek, na jó, egy vonzó lánynak, de semmi másnak, oké? Nem vagy hisztis, se bunkó, se hülye. Te egyedi vagy, és néha ilyen arcodat mutatod a világnak. No meg néha túlreagálod a dolgokat, de ismétlem, jelenleg én adtam rá okot. De ne vitatkozzunk, jó? Nem szeretnék veszekedni, tényleg. Neked is vannak hibáid, és nekem is, nyugodtan könyvelj el olyannak, amilyennek látsz, én sosem állítottam, hogy annyira jól ismerném magam. Én el tudom fogadni az embereket, olyannak, amilyenek, ha te nem… arról megint nem tehetek – az utolsó szavaknál még a mosoly is visszatér az arcomra.
- Tudod, ez semmire sem volt jó. Még mindig nem érted? Pedig egyszerű, mint az egyszer egy. Maradj, és elmagyarázom – vigyorodok el újra, sármosan pillantva Violettára. Visszafekszek, és bevallom, szörnyen nagyon kíváncsian várom, hogy lelép-e vagy sem. Ha marad, akkor kinyújtom a karomat, hogy párnaként szolgáljon neki, tudok én illedelmes is lenni. Ha meg megy, akkor, nos, csupán sajnálom.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Violetta J. Worth
Diák - Pugnax
avatar

Female Halak Jelige : A Kiszámíthatatlan
Hozzászólások : 1383
Évfolyam : Második
Kor : 27

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Hétf. Jan. 18 2010, 21:42


Ne bántsad, Ő ártatlan *.*


Egy apró sóhajt préselek ki ismételten az ajkaim között. Ez tőlem amolyan megszokott „mozzanat”, bár ha valaki megkérdezné, hogy ez mire is jó, nem tudnék megfelelő, pontos és értelmes választ adni rá. Egyszerűen, csak megszokás, ami talán nem is olyan idegesítő és feltűnő, mint én azt gondolom. Egy darabig csak nézelődök, majd azt veszem észre, hogy fejem szépen lassan Michael vállán támaszkodik meg. Gondolom említenem se kell, hogy arcom hirtelen vesz fel, egy felismerhetetlen grimaszt, mellyel meglepődöttségemet fejezem ki.
- Nem tehetek róla, hogy nem egy Einstein vagyok, na… - Fakadok ki, de nem veszem magamra. Inkább megbékélek vele, mert tudom, hogy nem sok értelme lenne most még ezen is vitatkozni mellesleg eléggé furcsán hatna jelenesetben.
- „Amilyennek megismertelek”. – apró mosoly jelenik meg az arcomon, mert talán neki is hamar leesik, hogy egy találkozásból igazán nem lehet levonni semmiféle következtetést. Az pedig éppen csak a véletlen műve volt, hogy sikerült akkor kifognia, amikor az átok késztetése, akarata felettem állt. Ha azt vesszük, ez nem is ér, mert gyakorlatilag Ő tudja ki is vagyok, de én semmit se tudok róla.
- Egyszerűen attól félek, ha valaki közel kerül hozzám, akkor használ ki. A kettő nem ugyanaz. – Miközben a hozzá szóló szavak elhagyják a számat inkább csak lesütőm a szememet. Nem szeretném én az életemet kitálalni neki, tehát jobb lesz, ha jelenleg megelégszik ezzel. Aztán valami hirtelen megváltozik, ahogy hallgatom a hozzám intézett szavait, újból felkerül egy fal, mely akarva akaratlanul is késztet arra, hogy, amikor éppen kihúzza kezét a fejem alól, automatikusan odébb is csusszanjak pár centivel, és én is felüljek.
"én meg akarlak ismerni"Először csak ezekre a szavakra leszek figyelmes, így bevallom, hogy a tartalmas beszédéből számomra csak néhány szófoszlány maradt meg. De ez a pár szó, eléri a kellő hatást, ami nem más, mint, hogy én csak némán meredek egy darabig magam elé és lassan elkezdem tépkedni a füvet. De nem úgy, mint egy elmebeteg, egyszerűen, mint a kisgyerekek, mikor játszanak, mert nekem éppen most, erre van szükségem.
- Én…én inkább maradnék. – Szólalok meg végül halkan, de tevékenységemet továbbra se hagyom abba. Nem, egyáltalán nem szeretnék érzelgős lenni, nem fogok a nyakába borulni, az ölébe ülni, vagy megölelni őt, de nekem ezzel a párszóval jelenleg most kicsapta a biztosítékomat, mert bevallom őszintén, én ilyet nem sokszor hallok.
- Ezek csak lényegtelen apróságok. – mosolyodok el kissé. – Inkább tényleg felejtsük el, aztán majd elkönyvellek akkor, amikor már tudok mi alapján mondani rólad valami véleményt. – Igen megadom magam, mert jelenleg nekem nagyon nem hiányzik egy kisebb veszekedés se, nem, hogy egy hatalmas. Ha meg tudunk állapodni az nekem csak jó. Bár gondolom, abba biztos lesz belekötni valója, hogy megint nem beszélek sokat. No, de könyörgöm, ne várja, hogy minden egyik pillanatról a másikra megváltozzon, mert annak hatalmas káosz lesz a vége.
- Hát, akkor magyarázd el… - Tekintek rá egy pillanat erejéig, és még egy mosolyt küldök felé, de aztán gyorsan minden vissza. Jobb nekem, amíg ezt tudom játszani, amúgy is arra, hogy visszadől, hamar felfigyelek, ám én még mindig tartom inkább a távolságot. A fű kiirtását ennek ellenére inkább befejezem, és inkább csak nézelődök előre, oldalra, bármerre csak nem felé, hátha így legalább vissza tudok állítani valamit abból a bizonyos falból, még mielőtt meg kellene szólalnom.

Kis idő eltelik, vagyis inkább hosszú-hosszú percek miközben beszélgetnek, de be kell látniuk, hogy a kezdeti nehézségek bizony még ott vannak, és így nem biztos, hogy ma sokáig kibírják egymás társaságát. Még néhány szót váltanak egymás között, majd megegyeznek, hogy valamikor máskor egy újabb találka keretében megbeszélik a dolgokat. Igen, kivételesen nem csak úgy hirtelen fognak egymással összefutni, hanem a megbeszéltek alapján. Ez már haladás.


A hozzászólást Juliette V. Worth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Feb. 11 2010, 19:16-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anselmo Vasquez
Diák - Extremus
avatar

Male Oroszlán Hozzászólások : 235
Évfolyam : Első
Kor : 27

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Hétf. Jan. 18 2010, 23:17

Borzalmasan kezdődött a reggel. Igazából egy-két napja minden reggelem így kezdődik. És mindennek az oka a társalgó fotelja. Na meg az, hogy elaludtam benne. Akkor jó ötletnek tűnt, de most, fogamat szívva, bevallom, hogy ez volt mostanában az egyik legrosszabb döntésem. Még ma is darabosan járok, mint akit hátba vágtak, hogy járjon egyenesen, aztán most nem tud lehajolni sem. És konkrétan tényleg alig tudok lehajolni.
Igazából ágyban kellett volna maradnom és pihenni, meg forró fürdőket venni, de..., kaptam egy fülest. Nem pofonra gondolok ám, hanem hogy valaki bizony ma éppen a télikertben tartózkodik. Hajnalomnak tőlem nem kell félnie, de most már biztosan sejti, hogy tényleg van valaki, aki segít nekem őt megtalálni.
Amikor nem lát senki, a falba támaszkodom egy pillanatra, aztán folytatom az utamat. A manó azt mondta, keressek egy cseresznyefaajtót, és az vezet majd a télikertbe. Nem sok reményem van hozzá, nem igazán tudom elképzelni, hogy egy fa majd vidám mosolyt csal az arcomra. Bár akinek ekkora kínja van, mint nekem, azon nem is kell csodálkozni. Lehet, hogy inkább a gyengélkedőre kellett volna mennem? Hülye ötlet volt...
A keresett helyiség ajtaja előtt megállok, majd benyitva egy pillanatra megtorpanok. Azt senki sem mondta, hogy a hely olyan, mintha tényleg valaki átléphetne egyik pillanatról a másikra a tavaszba. Beljebb lépek, magam mögött becsukva az ajtót, szemeim ide-oda járnak, egyelőre még csak a helyet térképezik fel. Talán tetszik a hely, talán... Az mindenképpen pozitívum, hogy itt sokkal melegebb van. Azzal meg sem próbálkozom, hogy levegyem a pulcsimat, mert tudom, hogy akkor valami fura nyögés törne fel belőlem, azt meg még félre értik, aztán nagyon gyorsan magyarázkodhatnék.
Végre eljutok odáig, hogy ne csak bámészkodjak, hanem elkezdjek keresgélni is. Néha belebotlok egy ismeretlenbe, de pillantásra sem méltatom, megyek tovább. Aztán nem is olyan messze feltűnik egy ismerős popsi és egy hajzuhatag. Szemeim vidáman megcsillannak a napszemüveg mögött, ahogyan megközelítem őt halkan, már amennyire a darabos járásom miatt ez lehetséges. Lepillantok a lapra, majd megköszörülöm a torkom.
- Khm..., nem tudtam, hogy ennyire szereted a rózsaszínt - nevetés bujkál a hangomban. - Szia - köszönök neki halkan.
Leveszem a napszemüvegemet, és ahhoz a fához sétálok, amihez, ha leülök, pont szembe leszek Hajnalommal. Nagy nehezen leereszkedem, és egy huppanással leülök.
- A büdös francba! - nyögök fel hangosan, miközben hirtelen kiegyenesedem, és pár pillanatig úgy is maradok. Aztán óvatosan nekidőlök a fának, mint valami rozzant száz éves, és onnan pillantok a lányra.
- Próbáld csak meg még egyszer. Menni fog az. Koncentráció lényege az egész - dörmögöm, majd lehunyom a szemem és nagyokat lélegzek.
Az egy dolog, hogy most leültem. De, hogy a francba fogok én innen felállni?!
Ügyes vagy, Vasquez fiam...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Darnay Hajnal
Diák - Pugnax
avatar

Female Bika Jelige : Pukkancs, Gumilány, Angyalka, Csiszolatlan gyémánt
Hozzászólások : 410
Évfolyam : Első
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Kedd Jan. 19 2010, 00:36

♪♫♪
"Let me tell you about a girl I know, (...) This little woman drives me insane. "

Nem a halk léptek zajára figyelek fel, hanem a rám vetődő árnyék miatt kapom fel a fejemet. Amikor meglátom Anselmot, először megrázom a fejem, és köszönés helyett természetesen másképp válaszolok neki. Imádom a megjelenéseit, annyira magabiztosak és hát igen... Férfiasak.
- Tudod egyszer a manódat megdermesztve látod viszont, aztán olvasztgathatod a kályhán. - Összehúzom a szemem. Ezt tényleg veheti fenyegetésnek is, szegény kicsi besúgó akár egy festményben akár egy bokorban bujkál.
- Nehheeem szeretem a rózsaszínt! Olyan fejem van, mint aki szereti a rózsaszínt?! - Kisebb mérges fejrázás a válaszom, és felemelt hangnem. Elmosolyodok ahogy ránézek, tudja fene miért, és amikor leveszi a napszemüvegét és látom a zöld szemeit még szélesebbre húzódik mosolyom.
- Köszi szépen. - Ahh, miért is köszönöm meg, ha annyira reflexszerűen jön neki? Még a végén visszateszi.
Újra a rajzom felé fordulok, gondolván, csak előjön valami szándékkal, mégis minek köszönhetem cseppet sem váratlan megjelenését. Megnyugtató, hogy nem csak beképzelem magamnak a követést, de valahogy tényleg létezik. Csak tudnám, hogy csinálja! Nem rombolnám én le az egész rendszerét teljesen, néhanapján még jól is esik, hogy ennyi figyelmet szentel rám. De ennek ellenére jó lenne, ha lehetne mellette magánéletem is. Vajon a követéssel együtt a családfámat is megkaparintotta, és háttérnyomozásokat is végzett, vagy nem jutott semmire?
Hirtelen kapom fel a fejem a káromkodásra, és felhúzom a szemöldökömet. Végigmérem rendesen, olyan görcsösen ül ott, mint aki karót nyelt. Összekötöm magamban a fonalat, és...
- Valami bajod van? - Elvigyorodom, aztán odébb teszem a könyvet, és mellécsúszok - gonosz kislányból mindent tudó és értő nagylányként. Újabb mosoly jelenik meg az arcom erre a gondolatra.
- Tudod, ráér ez, amúgy is annyi a szabadidőm ... - ...mint egy átlagos tanulónak. Semmi, de csinálok magamnak, és azt én szívesen szánom rád, drága, ugyanis nincs jobb dolog annál, mint néhanapján hallani a kiáltásod, hogy "fáááj!". Mert értem én a célzást, hiszen olyan erős volt, hogy egy falat is megrengetett volna. Olyan kis álszent vagy édesem! Csak azt nem tudom, hogy tényleg fáj-e neked, vagy csak megjátszod az egészet. Ujjaim elkezdenek a karján felfelé sétálni az arca felé, majd egyszer végigsimítok rajta, és elengedem.
- Csak nem ígéretem betartása végett igyekeztél erre oly sürgősen? - Kacéran mosolygok rá, és olyan közel van hozzá a fejem. Nem tenném máskor, de most tudom, hogyha játszik, hogyha nem, szerepéből nem mozdulhat - így nagyobb, meggondolatlan mozdulatokat se tehet. Ez jóleső gondolattal tölt el, ki van szolgáltatva nekem... Csak az a kérdés, hogy miért is akarnék én ezen változtatni?
Mert rendes vagyok, azért. Felpattanok a helyemről, és megkérem, hogy feküdjön el arccal előre, már ha kér a mesterfokú szolgáltatásomból. Ha nem megy a veszedelem királyának, segítek is neki, mert angyalszárnyak nőttek a hátamra.
- Mit csináltál, drága? - Igazat megvallva, fogalmam sincs, mikor kezdtem el tőle átvenni ezeket a becézgetéseket, mert eddig nem volt szokásom, de amikor vele vagyok, helyénvalónak tűnnek ingerlése céljából. Mint ahogy a "csóók" szót se használtam túl gyakran köszönésképpen, de abban a szituációban helyénvalónak tűnt.
Azt hiszem kezdek rákapni a játék ízére, de ha nem vigyázok, a végén nem fogok tudni leszokni róla.

_____________
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anselmo Vasquez
Diák - Extremus
avatar

Male Oroszlán Hozzászólások : 235
Évfolyam : Első
Kor : 27

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Kedd Jan. 19 2010, 01:35

- A manómat hagyd csak békén, jó szolgálatot tesz, ahogy a példa is mutatja - vigyorgok rá féloldalasan. - És ne nézz ilyen szigorúan, mert a végén megtalálok..uh..ijedni - tök mindegy hogyan mozdulok, így is-úgy is fáj.
A kérdésre óvatosan felnevetek, de ezt is kár volt, már attól fáj a hátam, ha levegőt veszek.
- Igen, pontosan olyan cuki kislányos pofid van, aki olyan fanatikus, hogy még a bugyija is biztosan rózsaszín - ugratom, mert miért ne.
Annyira aranyos volt, ahogyan feltette a kérdést, hiba lett volna nem válaszolni rá. A köszönömre felvonom a szemöldökömet, és elgondolkodom rajta, hogy vajon mikor lett automatikus, hogy vele beszélgetve nem viselem a napszemüvegemet. Már megint valami, amivel hozzá alkalmazkodtam, csak azt nem tudom, hogy mikor döntöttem el azt, hogy én valójában kompromisszumképes is tudok lenni. Ha valaki tudja, dobjon meg egy bagollyal, hogy én se a sötétbe tapogatózzak.
A fának támasztva fejem hiába hunyom be a szememet, ettől a fájdalom még nem múlik el. Ez tuti valamelyik tanár műve lehetett. Biztosan megbűvölték úgy a bútorokat, hogy ha elalszik rajta egy diák, macskásodjanak el úgy a végtagjai, hogy többet eszébe se jusson ezt megtenni, hanem az ágyában hajtsa álomra a fejét. Most olyan jól esne nyújtózkodni egyet, megropogtatni kicsit a csontjaimat, de félek, hogy akkor már konkrétan az arcomra lenne írva a fájdalom.
- Valami van - morgom halkan. - Miután ott hagytál, ölelés nélkül, a társalgóban, ott rendezkedtem be az alvásra, mert nem volt kedvem a fél kastélyon átmenni. Aztán reggel úgy keltem fel, hogy alig bírtam felállni, és a hátam konkrétan egy merő csomó és fáj.
Fél szemmel rásandítok és csak magamban morgok. Miért ilyenkor kell játszania a kacér lányt, amikor mozdulni is alig bírok. Nézem, ahogyan mellém csúszik és a karomon játszik. Behunyom a szemem, és elkönyvelem magamban, hogy biztosan nem hisz nekem. Azt hiszi, szórakozom vele, pedig most tényleg nem vagyok jó formában. Arcomon érezve kezét szemeim felpattannak, szavaira hangosan fújom ki a levegőt.
- Hajnalom, én itt éppen haldoklom, te pedig kinevetsz engem? - ránézek és ha most nem veszi észre, hogy halálosan komolyan beszélek, akkor soha. - Két napja halogatom, hogy elmenjek e a gyengélkedőre és kérjek e valami bájitalt vagy kencét, de hát jött az infó, hogy merre talállak, így hát hozzád jöttem inkább - kacsintok rá, és áldom az eget, hogy a dumám mindig jó volt.
- De, ha már itt tartunk - hülye lennék, ha nem kovácsolnék belőle előnyt. És lehet, hogy a végére nem fogok ennyit nyögni, és talán még fel is tudok kelni a földről. Ha nem, akkor a mai éjszakámat meg itt töltöm. Ennél rosszabb már úgy sem lehet...
Feküdjek hasra..., aranyos. Lassan mozgok, ahogyan előre mozdulok, aztán pedig óvatosan akarok átfordulni, de inkább puffanás lesz belőle, de szerencsére a puha fű jobbára felfogja a nyögésemet. Karjaimat fejem alá teszem, és halkan kérem meg.
- Légy velem kíméletes - hangom mint egy haldoklóé.
Jó, hogy nem látott olyankor, amikor náthás voltam. Tuti, hogy egy év múlva is azt hallanám tőle vissza. Aztán nem csak a fülemig, de az agyamig is elér egy szó, mire a fájdalom ellenére is elmosolyodom egy pillanatra.
- Jó tudni, angyalom, hogy ennyire aggódsz értem, hogy már beceneveket is kapok - talán nem okos dolog pont most ugratni, mikor éppen a hátam vált szabad területté számára.
- De azért ne feledd, pontosan számon tartom, hogy még egy öleléssel is tartozol nekem, behajtom ám majd rajtad - karjaim közül motyogom ezt neki.
A hátamat akaratlanul is megfeszítem, mert fogalmam sincs, mikor támad le a kis hurrikán.
Biztos, hogy jó lesz ez nekem?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Darnay Hajnal
Diák - Pugnax
avatar

Female Bika Jelige : Pukkancs, Gumilány, Angyalka, Csiszolatlan gyémánt
Hozzászólások : 410
Évfolyam : Első
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Kedd Jan. 19 2010, 02:31

♪♫♪
"Hey man, don't look so scared. You know I'm only testing you out.
Hey man, don't look so angry, you're real close to figuring me out.
"

- Ijedni, dehogy félsz te tőlem! Mától kezdve fogsz csak. - Gonosz mosoly, igazán megérdemli, ha megpróbál átverni.
- Attól még, hogy a bugyim színéről beszélsz, attól még csak a képzeletedben játszhatsz vele. - Haha. A szó szoros értelmében felhúzom az orrom, és egy grimaszt vágok neki, sőt még a nyelvem is kinyújtom rá.
Ez tényleg én vagyok? Ilyen vagyok, ha jókedvű vagyok? Mondjuk amíg nem nekem kell néznem a saját hülyeségeimet, addig nincs baj. Sőt, másoknak még tetszik is, és jelenleg ez a lényeg.
A hosszú, tényleg hosszú mondatának felfogom az értelmét. Elgondolkozom egy pillanatra, hogy talán mégis igazat mond, és elültetem a kétkedés csíráját magamban, ami persze nem zárja ki nekem a játékot, csak fokozza lehetőségeim tárházát.
- Persze, hogy kinevetlek, nem látod a helyzet iróniáját? Mozdulni se tudsz, én pedig nyugodtan ... - Nem fejezem be a mondatom, hagyom, hagy féljen egy kicsikét jobban. Szemem előtt lebeg már a kép, ahogy elkezdem rajta szokásos masszázsom, amitől a legbékésebb emberek is ordítani kezdenek, és tagadnám, ha azt mondanám, nem élvezem ezt a képet. Fülig érő vigyoromat nem láthatja, de segítő kezem érezheti, ahogy előresegítem elhelyezkedését, el nem feledve a bennem élénken élő képet.
Most visszaadhatom neki az összes kis fájdalmat, amit ő okozott nekem elejtett kis megjegyzéseivel. Eljött a bosszú ideje, amikor kiszolgáltatottan fekszik előttem, és semmit nem tud tenni a saját maga érdekében.
Ekkor szólal meg elhaló hangján, és megjegyezném, ha színészkedik, akkor nagyon jól csinálja. Hatalmas szívem összeszorul ezekre a szavakra, és elpukkad az álomgömböm, meghagyva maga mögött a valóságot. A valóságban pedig soha nem tudnék ártani olyannak, aki nem tud visszaütni. A valóságban saját küldetésemnek tekintem az ilyen emberek védelmét, és életképességük növelését. Sóhajtok egyet, hát miért vagyok én ilyen jószívű azokkal, akiket szeretek? Ez lesz a vesztem egyszer.
Óvatosan átlépek Anselmon az egyik lábammal, és térdre ereszkedek. Ráülni terveztem, mert úgy csak kézhezállóbb, de ez azonnal megváltozott a haláli hang hallatán. Nem válaszolok neki, pedig gonosz énemnek ezeregy jobbnál jobb, fájóbbnál fájóbb válasza lenne. Ehelyett inkább óvatosan nekilátok háta állapotának felmérésének, de ez pulcsin keresztül kicsit nehezen megy. Felhúzom a szemöldököm, és hirtelen jött idegességemben megvakarom gyorsan a szemöldököm. Hát ez csodálatos. Mikbe keveredem én!
- Felhúzom a pulcsid, és ha egy mukkot mersz szólni, olyat vágok a hátadra, hogy három nap és három éjjel itt fogsz feküdni, amíg meg nem esik rajtad valakinek a szíve hogy gyógyítóért fusson. - Jaj, milyen szép, kerek, mesébe illő mondat! Ígéretemet be is váltom, feltűröm az útban lévő ruhadarabokat annyira, ameddig azok már nem takarják a hátát. Apró kezeim újra Anselmo izmaival és hamarosan megtalált görcseivel kezdenek foglalatoskodni. Ha valami gonoszat mer szólni, tényleg ütök a hátára egyet, ennyire még nem lettem szent. Szép fokozatosan erősítek a masszázs mértékén, és magamban próbálom felidézni a tanult technikákat. A görcsöket megpróbálom feloldani, de csak csóválom a fejem. Mekkora ember, mekkora izmokkal és szájjal, és mégis milyen puhány!
- Hallod, te még soha nem aludtál el kanapén? Ennyire kímélték a fényesre pucolt hátsódat, hogy nem szoktattak hozzá ilyen helyzetekhez? - Lehet lehangoló lenne ez a helyzet, ha nem érezném magam ilyen alkalmakkor nőiesebbnek magam mellette. Hiszen mindenki tudja, hogy a női kéznek a hatása gyógyító... És amúgy se vállalom el minden ember masszírozását.
Azért körbenézek, és rájövök, milyen idilli is ez a helyzet a tavaszi napsütéssel, és az orchideákkal. Megértem, hogy mások miért gondolják azt, hogy ez giccses, olyan, mintha egy festményben ülnék.
Nem sietem el a kínzást, vagy kényeztetést, hívja aminek szeretné. Tőlem telhető legnagyobb tudásom adom bele, ami persze közel se olyan, mintha valaki a szakmából csinálná ugyanezt, de lehet szórakoztatóbb. Én mindenesetre néha elmosolyodom, továbbra is élvezve, hogy jelenleg Anselmo drága ha nem is lelki, de fizikális épsége tőlem függ. Süt a nap, és itt vannak a virágaim is, úgyhogy mi okom ne lenne vidámnak lenni? Csak a sablonos környezet miatt? Lehet nem véletlenül vált sablonossá.
Befejezem a műveletet, visszahúzom a pulcsiját a helyére, aztán visszamegyek a fa mellé.
- Tudod, egy alkalom nem lesz elég a hátadnak, lehet fel kéne így is keresned a gyógyítód. - Elméletileg most már nem kellene annyira fájnia a hátának, küszködjön csak ő a felüléssel, ha látni szeretne.
- Vagy esetleg tanulj meg jógázni. - Széles vigyor, elképzelem Anselmot valami kitekert jógaállásban. Hát igazat megvallva, nem sok kell ahhoz, hogy halk kis kuncogásom hangos röhögésbe csapjon át.

_____________
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anselmo Vasquez
Diák - Extremus
avatar

Male Oroszlán Hozzászólások : 235
Évfolyam : Első
Kor : 27

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Vas. Jan. 24 2010, 22:15

Érzem én, hogy segíteni próbált, örülök is neki, meg nem is. Egyáltalán nem mulatságos, hogy egy tizennyolc éves, majd két méteres pasi egy kicsi lány segítségére szorul. Most komolyan. Hogy a francba fogok én innen felállni? Szégyen szemre meg kell majd várnom, míg elmegy a télikertből, aztán majd valahogyan feltérdelek és feltornázom magam, szépen lassan... Mint az anyatetü. Pazar.
- Nem tennél bennem soha kárt, mert akkor tudnád, hogy csalódok benned, és bármennyire is tagadod, most már ezt nem bírnád elviselni - dörmögöm karom rejtekéből és csak remélni merem, hogy nekem van igazam.
Ha most kapnék vissza mindent, ami miatt ő annyiszor megsértődött, lehet, hogy a gyógyító fog értem jönni, és halálom napjáig bicegni fogok. Nem kell nevetni, nem tudja senki, hogy ebbe a kis pukkancsba mekkora erő van. Hangtalan nevetés kezd rázni, azért mégis csak itt fekszem előtte, meg hát a hátam is belesajdulna egy nagy röhögésbe...
- Hajnalom, sokat kell még tanulnod, ha azt hiszed, hogy a fiúk a lányok bugyijával szeretnének játszani - megrázkódik a vállam, aminek persze én iszom meg a levét, mert a nevetés nyögésbe fullad, de ez akkor is kihagyhatatlan volt.
És ilyenkor nem látom, hogy milyen arcot vág...
- A helyzet nem ironikus, csupán sajnálni való, hogy egy ilyen jóképű fiatalember, mint én, itt szenvedek, és te, mint jelenlévő kisasszony, segítség előtt még kacagsz egyet a káromra - dünnyögöm, és be kell vallanom, szigorúan csak magamban, hogy talán még én is jót mosolyognék a szituáción, ha nem velem esne meg az eset. De így...
A figyelmeztetésre egy halk "oké" a válaszom, remélem, ezért még nem csap meg. Különben is, szerinte repdesek az örömtől, hogy itt vetkőztet, és még csak meg sem tudok hirtelen fordulni, hogy a karjaimba kapjam? Csendben tűröm inkább, hogy ügyködjön a hátamhoz. Ha most bunkó lennék, pedzegetném, hogy vajon ez az első eset, hogy egy kisportolt, izmos vállal és háttal találkozik-e, de akkor tuti itt hagyna a francba.
Így is kellemetlen, hogy csak nyögni tudok, ahogy apró kezeivel masszírozni kezdi a hátamat. Szeretném szimplán csak élvezni az érintését, de ezt a kis görcsök, a csomók megakadályozzák, és szégyenszemre néha még meg is rándulok; alapos munkát végez a drága...
- Ha még legalább kanapé lett vo..volna - nyögöm a fájdalomtól kissé hangosabban. - De nem..., nem kanapén aludtam, hanem egy fotel-puff-fotel tákolmányon a kandalló közelében - a franc tudja miért jön ez a vallomás, ostobaságom bizonyítója. - Most már legalább tudom, hogy a majd két méteres magasságommal egy göröngyös tákolmányon, félig ülő helyzetben elaludni nem a legszerencsésebb ötlet - morgom, miközben akaratlanul is jólesően megborzongok a kezei alatt.
Széles vigyor kúszik az arcomra. Öröm az ürömben, ugye így mondják...?
...
Szemeim megrebbennek és értetlenül emelem fel a fejemet. Megdörzsölöm arcomat és szemeimet, miközben érzem, hogy a finom kezek visszahúzzák rám a pólómat. Elaludtam volna?
- Mondd, hogy nem horkoltam - hiába, napok óta nem aludtam rendesen.
És csak csacsog itt mellettem, miközben én még azt sem tudom biztosra megmondani, hogy mennyi kettő meg kettő. Óvatosan a hátamra fordulok és így nézem egyszer az elvarázsolt eget, egyszer pedig őt.
- Mi lenne, ha kötnénk valami egyezséget? - nézek rá kérdőn, egy félmosollyal. - Semmi kedvem a gyengélkedőn tölteni órákat - morgom újra a "plafonnak", miközben karommal eltakarom a kezemet, de csipkelődő hangja és szavai már megint nem hagynak nekem nyugtot.
- Megtanítasz rá? Amilyen fürgén pattantál fel rólam a domb alján, biztosan jó sokat tornázol - vigyorgok rá szélesen, majd két kezemmel lassan felnyomom magam, és balra-jobbra fordulok, megmozgatom kicsit az oldalamat és a hátamat.
- Annyi biztos, hogy a kezeid aranyat érnek - odahúzom magam a fához, és kezeit elkapva egy kópés vigyorral kézcsókot nyomok kacsójára. Nézem nevető arcán a kis szeplőket, közelebb hajolok, és arcára is adok egy rövid puszit, miközben csak a szemeit nézem.
Szerintetek rizikót vállalok? Talán most van olyan jó kedvében, hogy ne pofon legyen a jutalmam. Nem húzódom el, csak épp egy kicsit és oldalasan a fának döntve a fejem nézem az arcát, haja csiklandozza az arcomat és az orromat, ahogyan belemászok a magánszférájába. Fürkészem egy ideig, mintha régen láttam volna utoljára.
- Ki az a Robert?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Darnay Hajnal
Diák - Pugnax
avatar

Female Bika Jelige : Pukkancs, Gumilány, Angyalka, Csiszolatlan gyémánt
Hozzászólások : 410
Évfolyam : Első
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Hétf. Jan. 25 2010, 00:17

♪♫♪
"Amikor összehozta az Isten a világot, a férfiból egy darabot kivágott hogy megcsinálja neki belőle a nőt. Azóta áldják a fiúk teremtőt."

Nagyon is vicces ez a helyzet az olyan aranyos kis gonosz angyaloknak, mint én. Csak annyit nem értek, hogy minek jött ide, ha tényleg valami baja van, és nem akar így mutatkozni előttem. Talán amiatt, mert olyan ritkán mászom ki a Pugnaxos karhelységen kívülre, ahova szerencsére nem teheti be a lábát. Lehet nem véletlenül töltök ott sok időt.
Még szép, hogy tagadom. Én olyan szívesen tennék benne kárt... Sóhajtok. Mégse tennék, de attól még nyugodtan örülhetek annak, hogyha más nem csak szavakkal piszkálja, vagy esetleg saját magában tesz kárt. Azért összehúzom a szemöldököm, és természetesen letagadnám az egészet, ha nem lenne ilyen hülye a lelkiismeretem ami érzékeny a legkisebb hazugságokra is. Persze, ha tudnék Anselmo kételyeiről, nem állna semmi akadály előttem a letagadás kapcsán. De naiv vagyok, és így...
- Nem értem teljesen az összefüggést a bántalmazás és a csalódás között. Te élvezed, ha végre valaki visszaüt. - Elmosolyodom, már megint az ő elemzésénél tartunk, úgy tűnik minden beszélgetésem itt köt ki. Nem is csoda, hogy én ezt a témát most befejezettnek tekintem, és inkább rá koncentrálok, és a masszázsra. De nem is csoda, hogy kap egy fájdalmas kis ütést a hátára a nevetés és a gonosz megszólalás miatt. Remélem fáj neki.
Remélem nem sokáig fáj neki.
- Csak egyszer maradj már egy kicsit csendben! Elképesztő vagy. Amúgy sincs igazad, úgyhogy ne nevess úgy, mintha az év viccét mondtad volna el. - Elhúzom a számat. Miért tekint mindenki csecsemőnek engem kapcsolatok terén? Olyan ártatlan lenne az arcom, vagy csak a sok tanulással töltött időm miatt? Az átlag emberi felfogás felháborító. Nem látják a cselekedetek közötti kapcsolatot, a mögöttük lévő mozgatórugót. Anselmo is csak néz, de nem lát.
- Inkább örülnél annak, hogy egyáltalán segítek! - Grr. Vadmacska stílus visszatért ideiglenesen. Ha gonoszkodik, akkor félretéve lelkiismeretem itt hagyom, komolyan mondom! Nem tudja mikor kell abbahagyni a piszkálásomat?! Akaratlanul is felerősödnek mozdulataim. Lassan higgadok le, és váltok vissza normális módba, nagy levegő ki-be, ki-be. Jókedvem pedig visszatér azon tény közlésekor, hogy mi történt a hátával. Felnevetek. Milyen kis amatőr!
Örülök a csendnek, habár nem gondolkozom el azon, miért is hallgathatott el Anselmo. Így viszont nyugodtan koncentrálhatok a hátának mozgására, akaratlan rángásaira. Hallgatom a csendet, és nincs kedvem szólni, csak mosolyogni. Tessék lássék, ilyen egy vidám Hajnal, így nézek ki, amikor senki se figyel. Örülök a semminek, örülök mindennek, ami körülöttem van: fény, virágok, meleg. Anselmo. Még neki is örülök, hogy csendben van végre valahára pár percre.
De mint minden, ez is véget ér, karjaim a sok mozgatástól már lassan fájni is kezdenek. Ennek ellenére jókedvem megmarad, és csak mosolygok a kérdésen.
- Nem, dehogy horkoltál. - Ez mindent megmagyaráz. Máskor is aludhatna a jelenlétemben, annyira csendes volt. Csak azt sajnálom, hogy az arcát nem láttam közben. Enyhe kis megjegyzésemet megint komolyan veszi, újfent elcsodálkozom. Gondolkozom, feldereng előttem egy kép. Ugye a jóga az jóga, nem az a megszokott mozgásforma, mint a futás. A jógán a pozíciók felvétele a fontos, azok megtartása, és a végén emiatt erősödünk. De azok a pozíciók...
- Kizárt eset, hogy én veled jógáznék, inkább megmasszírozlak még kétszer. - Kicsit meghökkenek, viszont nem akarok elcsodálkozni látványosan a kijelentésemen. Ehh, jaj, mit tettem már megint? Néha azért jó lenne egy kicsit többet gondolkozni egy kijelentés előtt. Hogy a fenébe fogok ez alól én kibújni?
Elmerengek, sehogy se jó ez így. Meglepődök megint, hogy hogyan került a kezem Anselmoéba, de azért elmosolyodom a kézcsókra. Igen, ennyi azért jár nekem, igenis fáj a karom!
- Hát, köszönöm szépen. - Rámosolygok, aztán megnézem arany kis kezeim. Legközelebb már csak azt érzékelem, hogy ott van teljesen mellettem, és arcomon érzem leheletét. Húzódnék odébb, de megkapom a nekem járó puszit. Ennyit a nagyszájúságról, először a földre, aztán az égre szegezem a tekintetem, és a változatosság kedvéért elpirulok. Utána oldalra nézek, hogy elküldjem a fenébe amiatt, hogy az én múltkori játékom játssza, de már megint olyan közel van! Szám félig nyitva, hogy nyugodtan, hang nélkül lélegezhessek. Szeme most kifejezetten idegesít, és mennyire örülnék most, ha rajta lenne az idióta szemüvege! Akkor nem tudnám, hogy mennyire figyel, figyelt. Azt hiszem itt az ideje odébb húzódni, amit meg is teszek rögtön. Nem megyek messzire, csak pont annyira, hogy újra rendesen viselkedhessek. Kartávolságon belül maradok.
Újabb meglepődés lesz úrrá rajtam. Nem válaszolok egyből, szemét fürkészem - hálát adva, hogy még sincs rajta napszemüvege.
- Egyik barátom, beszél magyarul. Miért? - Zöld szempárbaj. Az agyamban a kerekek lassan megindulnak, aztán elmosolyodom.
- Csak nem féltékeny vagy, hogy nem csak veled töltöm az időmet? - Újabb mosoly, aztán tovább gondolkozom. Nem véletlenül lehetett a múltkor egy olyan gondolatom, hogy valaki követ. Persze, azt eddig is tudtam, hogy Anselmo tényleg követtet, de azért ez már mégis túlzás!
- Hidd el, ha egyszer fény kerül a hírforrásodra, tényleg kitekerem a nyakát. - Szemem összeszűkül. Életet akarok! Hogy képzeli? - ...De tudod, közel állok ahhoz is, hogy most itt helyben neked ugorjak és megfojtsalak. Mennyivel könnyebb lenne az életem, ha nem kémkednél utánam...! - Ez már igazi Hajnal sértődöttség. Felháborodásom elnyomott minden más érzést, és most már tényleg közel állok ahhoz, hogy itt hagyjam. És nem csak úgy, mint eddig, hanem úgy, hogy ha legközelebb találkozunk, akkor is faképnél hagyom.
Felállok, és odaállok elé. Újra piros a fejem.
- Szüntesd meg a kémkedést utánam, különben ... Különben... Itt hagylak! - Annyira hülyén, annyira gyerekesen hangzik! Tisztában vagyok ezzel attól a pillanattól kezdve, hogy kimondtam.
- Nem vagyok a játékszered, valami kutyád, hogy követtess! Nem bánhatsz velem így! - Kezem elkezd remegni, úgyhogy magam előtt összekulcsolom. Fogalmam sincs, hogy lehetne az ilyen helyzetet valahogy normálisan kezelni. Addig nem volt bajom a kémkedésével, amíg arra használta, hogy találkozzunk, de hogy az életemben vájkáljon, az túlmegy minden határon! Egy rossz szó, és én már itt sem vagyok. Mondhat amit akar, ennek semmi köze Roberthez, ebben csakis én, és a megsértett magánszférám érintett.

_____________
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anselmo Vasquez
Diák - Extremus
avatar

Male Oroszlán Hozzászólások : 235
Évfolyam : Első
Kor : 27

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Hétf. Jan. 25 2010, 02:01

Fene vinné el, hogy mindig kiforgatja a szavaimat. Szóban persze, bármikor, élvezem, ha csatázhatok, de azért hadirokkantat kérem szépen, ne csináljunk belőlem. Túl fiatal és túl jóképű vagyok ahhoz.
- Szavakban, Hajnalom, abban visszaüthet nekem bárki, de a fizikai bántalmazást mellőzzük inkább, jó angyalom? - dörmögöm neki halkan.
Az a baj, hogy most nem nagyon vagyok abban a visszavágós kedvemben. Azért a fájdalom mindenkiből visszavesz egy kicsit, és nem tudja 100%-ig hozni a megszokott formáját. Legalábbis én biztosan nem. Sőt, most elárulok egy titkot. Nekem még a nátha is egy halálos betegség. Még jó, hogy itt mostanában nem volt influenza járvány...
Az ütésre felköhögök és megbotránkozva, méltatlankodva mordulok fel.
- Te lány, meg akarsz engem ölni?! - pampogok.
Nem fájt annyira, de azért egy hátfájós embert nem szoktunk csak azért is bántani, csak hogy megneveljük. Hangosan sóhajtok egyet. Van még mit megtanítani a lánynak, annyi biztos.
- Meg különben is, tessék érteni a viccet, és valamit rákontrázni, ne hagyd magad mindig - igen, ez valamiféle kioktatás volt részemről.
Fontos lenne, hogy megtanulja, hogyan kezelje a magam fajta, olykor seggfej pasikat. Nem szabadna rögtön felkapnia a vizet, hanem egy olyan laza kis replikát kellene visszavágnia, hogy én ne tudjak rá reagálni. Vagy pont fordítva, tudjak rá reagálni, és a piszkálódásból így játékos szócsata is lehet.
- Hidd el, örülök... - zavartan ejtem ki ezeket a szavakat, és el kell gondolkodnom rajta, hogy azok a lányok, akik a pénz miatt, vagy a futó kapcsolat reménye mellett megtennék e azt, amit ő, hogy önzetlenül segítsenek. Valószínű az olyan lányok mind itt hagynának a francba.
Furcsa, hogy olykor sikerül a legutolsó gondolatot tovább feszegetnünk, boncolgatnunk álmunkban, én alva is ezen gondolkodtam végig.
- Az jó, elvileg amúgy sem horkolok - össze-vissza beszélek, és ha éberebb lennék, ennek egyáltalán nem örülnék.
Furcsa, hogy ez a helyiség tényleg csak káprázat, hamar hozzá tud szokni az ember. Talán természetellenesen is nyugodt, mégis néha napján jó szolgálatot tehet. A heves kijelentésre elvigyorodom, bár pasiból vagyok, tudom, hogy mi az a jóga. Művelni nem tudom, de annyi biztos, hogy érdekes pozitúrákat lehet felvenni...
- Szavadon foglak, Hajnalom, és nagyon köszönöm az ajánlatodat - csapok le rá halál komoly arccal, csak miután visszateszem a fejem a fűre, utána kezdek szélesen vigyorogni.
Az, hogy zavarba jön a közelségemtől, meglep azok után, hogy múltkor viszont sokkal oldottabb volt. És akkor még nem is találkozott az én kidolgozott hátammal. Szórakozottan nézem a halvány pírt arcán, de most eszemben sincs kigúnyolni érte. Annyira...édes. Ha ezt közölném vele, vagy kinevetne, vagy hülyének nézne. Megtartom inkább magamnak. Úgy is odébb húzódik, felhúzza a kis falait, nehogy nekem könnyebb legyen átjutni azokon. Kis bestia.
Az, hogy feltettem a kérdést, csak bizonyítja, hogy mekkora egy marha vagyok. Nem akartam, Merlin a tudója, hogy nem, egyszerűen csak kibukott belőlem.
- Egyszerűen csak érdekelt - vonok vállat, miközben haragos szemeit figyelem. - Nem vagyok féltékeny, tudom, hogy utánozhatatlan vagyok, és ez tetszik neked - hjaj, jobb lett volna, ha befogom inkább a számat.
Nézem, ahogyan feláll mellőlem és csak mondja, és mondja a magáét.
- Túl sokat képzelsz magadról - szűröm a fogaim között, miközben lassan én is felállok. Így már mindjárt jobban tetszik, helyre állt bizonyos rend, én magasodom fölé. - Különben is, azt szeretném én látni, hogy nekem esel - vonom fel a szemöldökömet. - Mindig is tudtam, hogy lételemed, hogy megérinthess, és akkor még engem szólsz le - kicsit elbagatelizálom a dolgokat, de remegő kezeit meglátva közelebb lépek hozzá és szorosan előtte állok meg. Felemelem az állát, hogy a szemébe nézhessek.
- Nem kémkedtem utánad - minden szót hangsúlyosan kell mondani, csak hogy megértse azt a makacs fejével. - Én is a lugasban voltam, de ott hagytalak titeket. Csak meghallottam a nevét, amikor mondtad. Ennyi - és még így is volt.
Meg kell hagyni egy madár légterét, mert, ha nem érzi bezárva magát, úgyis visszarepül. Én így gondolkodom Hajnalról is. Ismerkedjen kedve szerint, nem vagyok senkije sem, hogy ebben meggátoljam.
- Minek nézel engem, valami maffiózónak? - arcomon mosoly, de a hangom komoly marad.
Talán megérdemlem, hogy felmerüljön benne ez a feltételezés rólam, de hogy ilyen hangnemben beszéljen velem a kis csitri, ez azért bosszantó.
- Ha ki akarnálak sajátítani - lágyan végig simítok a nyakán -, mindig ott lennék, ahol te. Ha ki akarnálak sajátítani - rajzolom körbe az ajkait -, fent tartanám, hogy senki sem nézhet rád az engedélyem nélkül.
- Én mégis, mint egy idióta, marha - villannak meg a szemeim és hangomat is felemelem -, hónapok óta várok arra, hogy észre vegyed, nem akarom ezt megtenni veled, mégis jó... - egyetlen rántással húzom magamhoz, és számat ajkaira tapasztom.
Egy mérges, dühös, vágyott, talán kétségbeesett csók ez. Elindulok, arra kényszerítve, hogy hátrálni kezdjen és egy fának döntöm a hátát. Szorosan ölelem, miközben ajkait kóstolgatom a kezdeti düh után egyre finomabban. Ujjaim eltűnnek szőke hajtincsei között, egyedül hüvelykujjammal simítok végig néha arcán.
Nem tudom ezzel mit akarok bizonyítani. Egyáltalán akarok-e valamit bizonyítani? Vagy ez az a vágy, ami legelső veszekedésünk alkalmával felébredt bennem, és azóta nem hagyott nyugodni?
Amilyen hirtelen csókoltam meg, úgy is hagyom abba, de még mindig tartom az arcát. Mellkasom gyorsan emelkedik, ahogy megpróbálom minden érzelmemet visszafogni, de érzem, hogy ma csúfos kudarcot vallok.
- ... mégis jó néha veled lenni - hirtelen engedem el, és lépek hátra pár lépést. - És ezért gyűlölnöm kellene téged - nézem zöld szemeit, és komolyan beszélek. - Még sem tudlak. Pedig elhiheted, megpróbáltam...
Elfordulok és a hajamba túrok, majd az ajtóra mutatok.
- Tessék, ha akarsz, elmehetsz, nem tartóztatja őkegyelmét senki - utálatos seggfej vagyok ebben a pillanatban, kiszolgáltatva egy olyan szituációban, amitől már két éve védem magam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Darnay Hajnal
Diák - Pugnax
avatar

Female Bika Jelige : Pukkancs, Gumilány, Angyalka, Csiszolatlan gyémánt
Hozzászólások : 410
Évfolyam : Első
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Hétf. Jan. 25 2010, 14:05

♪♫♪
"Come on and take another piece of my heart and break it."

Azért a bántalmazástól még eléggé távol állok, ezt azért ő is tudhatná. Vagyis, ha egyszer igazából megmutatom neki, hogy tudok bántani valakit, akkor majd megtudja, milyen kegyes is vagyok most vele. Felhördülök.
- Én, megölni, téged?! Te vagy túl puhány, ugyanis a fájdalomküszöböd valahol a béka hátsója és a mocsár között van. - Még hogy én ölöm meg őt! Hahh... Nem is értem, miért ajánlottam fel neki ezt a lehetőséget, mert tényleg nem érdemli meg.
...
Az arcom a kezeimbe temetem. Hülyehülyehülye én, ezekből a gyógykezelésekből már nem tudom kibeszélni magamat, mivel nálam a kimondott szónak még értéke van. Azt hiszem tökélyre fejlesztettem az ilyesfajta "ások magamnak egy gödröt, aztán még mosolyogva is ugrok bele" hadműveletet. Persze, hogy szavamon fog, nem is ő lenne, ha nem fogna. Halkan sóhajtok egyet, ráérek ezzel foglalkozni majd az adott helyzetbe, előre minek keseregni? Ami megtörtént, megtörtént, visszacsinálni nem tudom, és az élet megy tovább a maga útján.
...
Tényleg jobb lett volna csendben maradnia, saját biztonsága érdekében. Most már igazán közel állok ahhoz, hogy egy pofonnal észheztérítsem Mr. Ego őnagyságát. Sziszegve válaszolok neki.
- Azt hiszed, utánozhatatlan vagy? Nézz már körül a karodban, hány pont ugyanolyan ember jár oda, mint te... Egy kezemen biztos nem tudnám összeszámolni. - Még jó, hogy felállok, így magasabb vagyok nála. Sétálok, gesztikulálok, mutogatok a kezeimmel, ami nálam magyarázás közben igencsak általános dolog, és újfent még idegesebb leszek, amint felém magasodik. Utálom, amikor ezt csinálja, mindig azt az érzést kelti bennem, hogy kicsi vagyok, és haragom pont annyit ér, mintha betonfallal pofozkodnék. Ráadásul megint azzal a dumával jön, hogy én mennyire akarom őt. Nekem nem lételemem az ő tapogatása, de neki teljesen biztos, hogy nélkülözhetetlen az életéhez az én idegességem.
- Nem tudom, kinek van már megint a keze a másikon?! - A fejem úgy tartom, ahogy beállította, így őt nézem, meg a szemét. Nincs értelme úgy se elforgatnom, mert úgy is visszaforgatná. Így legalább nem ér újra hozzám, és a szemét is fürkészhetem. Nem hiszek neki, miért hinnék? Véletlenül pont akkor volt azon a helyen, ahol én, és véletlenül meghallotta Robert nevét? Ez pont úgy hangzik, mintha én próbálnék hazudni. Rémes, nem igaz.
- Maffiózó szerepe pont illik rád. - Ha nem lenne a hangulatom ilyen paprikás, akkor még el is játszanék az Anselmo, mint maffiózó gondolattal, sőt még nevetnék is. De jelenleg nem vagyok olyan állapotban, hogy ilyen könnyen el lehessen bánni velem. Vagy... Mégis? Már megint játszik velem, mindig játszik velem... Bőröm meg akaratom ellenére is reagál minden apró érintésére. Nyakam libabőrös lesz ujja nyomán, ajkaim megrándulnak, ahogy hozzáér. Összes aprócska idegszálam figyel, mit akar mondani, miért van már megint túl közel hozzám.
Igazság szerint kicsit megzavarodok, annyira ellentétes mozdulataival a szavai. Arra a feltételezésre azért eljutok magamtól is, hogyha gondolkozás nélkül el tudja nekem mondani, hogy is lehetne engem kisajátítani, akkor már máskor is eljátszhatott ezzel a gondolattal. Elnézek mellette, de amikor felemeli a hangját, újra az arcát kezdem vizsgálni. Figyelek, és már inkább kíváncsi vagyok arra mit szeretne mondani, mintsem dühös rá. Kíváncsiság vs. Düh versenyből úgy tűnik, a Kíváncsiság került ki győztesen, figyelek, de a folytatásra igazán nem számítottam. Annyiszor játszott velem ilyen játékokat, hogy már megszoktam azt, hogy mindig más a végük. A felháborodásom az egyetlen állandó tényező.
Az állandó tényező elpárolog, köddé válik, felszívódik jelen esetben, és csak jóleső, néha hirtelen elöntő melegség marad utána. Először meglepődöttséggel társult ijedtség és valami öröm lesz úrrá rajtam. Ha akarnék, se tudnék menekülni, olyan erősen szorít magához. Hagyom, hagy csókoljon, élje ki magát. Mikor elkezd tolni hátrafelé, és ösztönösen felbomlanak összekulcsolt karjaim, hogy belekapaszkodjanak Anselmo pulcsijába, akkor hirtelen átalakulnak az érzelmeim. Villámcsapásra eltűnik az ijedtség, hogy felváltsa helyét a biztonságérzet, amit szorítása, és magassága, ereje ad. Meglepődöttségemet izgatottság váltja fel, és ezt az egészet tetézi az ismeretlen öröm. Nem mintha eddig nem csókolt volna meg senki, de ez annyival másabb, hogy eltörpülnek mellette eddigi élményeim. Hasonló vadsággal, akaratossággal csókolom vissza, de úgy érzem, mindig alulmaradok, és talán még jobban is élvezem amiatt, hogy most az egyszer nem tudok valakinél felülkerekedni. Húzom magamhoz közelebb pulcsijánál, csak már nincs hova közelebb, egész testemmel hozzásimulok. Auch, a hátam. Belenyögök a csókba, és el is mosolyodom, de amilyen hirtelen jött a fa, úgy is feledkezek el róla, azzal együtt hol vagyok. Kellemes borzongás fut végig rajtam, ahogy először érinti gyengéden az ő ajka az enyémet. Nem gondoltam volna, hogy ilyen is tud lenni...
Ahogy azt sem gondoltam volna, hogy így hagyja abba, ajkaim még nyúlnak az övéi után, akkor is, amikor ő már elhúzta a fejét. Szemeim felpattannak, és igazat megvallva, ha valaki megkérdezné mit lehet most benne látni, fogalmam se lenne. Zilálok, mintha most futottam volna a maratont, kipirult arcomon még jobban látszanak a szeplők. Szemem találkoznak az övéivel, és nem értem a fájdalmat. Nem tudom visszaidézni a mondat elejét, de a második felét még értelmezhetem. Miért kéne utálnia engem azért, mert szeret velem lenni? Megtiltja magának, vagy mi a szösz? Ki előtt szégyenkezik?
Miért fordul el? Miért hagyom leesni az addig görcsösen belékapaszkodó kezeim róla? Még mindig kapkodva szedem a levegőt, ha figyel, hallhatja is, nincs messze tőlem. Miért mennék el, soha nem akartam elmenni. De ha ilyesféle megmozdulásokat vált ki belőle ez az eshetőség, ki tudja... Lehet máskor is élek vele.
Megvárom, amíg szabályozódik légzésem, aztán ellököm magam az addig támaszként szolgáló fától. Odalépek hozzá, és jobb híján megölelem, így legalább nem kell szemébe néznem. Utálok az érzéseimről hangosan beszélni, utálok kitárulkozni, utálok sebezhetőnek lenni. Mégis, ...
- Megmondtam már, hogy tőlem nem szabadulsz annyira könnyen.
Valószínűleg annyira elvette előlem a levegőt csók közben, hogy oxigénhiányos állapotba került az agyam. Ugyanis csak ez lehet az egyetlen oka annak, hogy piszkálódás nélkül beszélek. Vagy meghatódtam? Ördögi tervem sikerrel járt, és ragaszkodik hozzám, meg akar ismerni, nem csak felületesen? Halk sóhaj. Mi van akkor, ha levertem sikeresen az ő falait, de közben elfelejtettem védeni a sajátjaimat?
De a legfontosabb kérdés: Mi lesz most?
Először is egy lépés távolsággal hátra tőle. Nem vagyok nagyon az az ölelkezős típus.
- Most már nem is fáj a hátad, mi? - Rámosolygok, habár fogalmam sincs, hogy bírom ki a nézését. Igazából a fejemben még mindig a pár perccel ezelőtti pillanatok járnak, újra és újra leismétlődve a fejemben.
Nem értem. Se őt, se engem.


// úúú 200. *-* //

_____________
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anselmo Vasquez
Diák - Extremus
avatar

Male Oroszlán Hozzászólások : 235
Évfolyam : Első
Kor : 27

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Hétf. Jan. 25 2010, 23:49

Máskor talán szórakoztatna, ha így sziszegne előttem, mint egy kiskígyó, de az a probléma, hogy valahol biztosan elvesztettem az önkontrollomat, mert legszívesebben fognám és jól megráznám. A hajamba túrok inkább helyette, és csak egy metsző pillantást vetek rá.
- Lehet, de ezzel az a probléma, hogy neked én kellek, különben már régen faképnél hagytál volna - világosítom fel ridegen, hűvösen, mégis metsző hangon. - És ez a problémád, nem az én viselkedésem. Mondd csak, mennyire fáj, hogy igazam van? - nézek rá tűzben égő szemekkel, érzem, hogy hangom azért visszafogott, mert különben már tömegek csődültek volna ide körénk.
Egyre gyorsabban süllyed, majd emelkedik a mellkasom, kapkodva veszem én is a levegőt, a kiabálásával és a gesztikulálásával átragaszt valamiféle idegességet rám.
Megremeg a kezem, amikor megérintem, és szememben csillan valamiféle fény, amiből tudhatja, hogy nem hagyom győzni. Nem hagyhatom győzni, mert akkor itt fogok állni mindenféle védelem nélkül, csupaszon, csak úgy, aki vagyok.
- És le sem tagadhatod, hogy te ezt élvezed. Hajnalom, ha nem így lenne, már réges régen nem lennél itt. Faképnél hagytál volna, de te mindig válaszokat akarsz, magyarázatokat a miértekre, és nem tudod elfogadni a mertet, vagy a csakot, neked magyarázat kell, meg akarsz ismerni, tudni akarsz rólam mindent, amit csak elmondhatok neked. Szívod magadba az információt, minden elejtett kis morzsát, mert ez kell neked. Mert ez kell nekem - a dühös, ingerült szavaim a végére elhalkulnak, és viaskodom, Merlin a megmondhatója milyen erősen viaskodom, legszívesebben ellökném magamtól, és átkoznám magam egy életen át, hogy akkor odaültem hozzá a Tavernában. - Minden a te hibád.
Mennyivel könnyebb őt hibáztatni azért, amiről nem is tehet. Mennyivel könnyebb őt azért hibáztatni, mert olyan, mint egyik másik lány sem. Egyedül az én hibám, mert voltam olyan balfék, hogy egyáltalán felfigyeltem rá. Bunkóbbnak kellett volna lennem vele, el kellett volna löknöm. Csak úgy mint a többit. És itt jött elő a terv buktatója. Ő nem olyan, mint a többi...
- Leszállt a vörös köd a szemedre, és nem látsz tőle, és beszélsz itt össze csacsiságokat - úgy viselkedem vele, ahogyan most szerintem megérdemli. - Te sem gondolhatod komolyan, hogy mint valami ős barbár, jogot formálok rád - megvillannak szemeim. - Megmondtam az én szememben az marad teljes értékű, aki nem akar hozzám igazodni, aki nem adja fel értem a személyiségét - emlékeztetnem kell arra a tengerparti beszélgetésre. - Azzal a fiúval meg azt csinálsz, amit akarsz - ezt valahol mélyen nem gondolom komolyan.
Hogyan is gondolhatnám, amikor olyan édesen simul hozzám, mint most. Ezzel az egyszerű mozdulattal elsöpört minden haragot, és nem marad más, mint az édes ajkai, amiről nem szidás röppen fel, hanem egy édes kis nyögés, ahogy a fának simul a háta. Hagyom, hogy bújjon hozzám, és élvezem, hogy hagyja, magamhoz húzzam. Felmordulok, ahogyan szenvedélyesen válaszol minden csókra, s csak nagyon nehezen tudom magam rávenni arra, hogy elengedjem. Szeretném még jobban magamhoz szorítani, éreztetni vele, hogy kicsi, de ezzel nincs is gond, mert pont oda való, a karjaimba. Igen, ha erről van szó, szeretek "uralkodni" felette, szeretem érezni, hogy nagyobb és erősebb vagyok nála, ő pedig törékeny,... és bámulatos.
Nézem a zavaros pillantást, a még csókra nyújtott, kissé duzzadt ajkakat, és talán most először voltam ilyen kíméletlenül őszinte. Nem vele. Magammal.
El kellett lépnem tőle, ott kellett hagynom, mert most neki kell döntenie. Neki kell eldöntenie, hogy az a sokszor érzelemmentes, bunkó, folyton piszkálódó valaki, aki én vagyok, elég neki, vagy kisétál innen és az életemből is. Most kellett döntenie.
Hallom, ahogy zihál, hogyne hallanám. Az én mellkasom is fel-le emelkedik, de nem mehetek vissza.
Karjait megérezve kifújom a levegőt és finoman magamhoz húzom.
- Hogy a fene essen beléd, Hajnalom, muszáj mindig valami hasonlót eljátszanunk? - hangom azonban inkább szórakozott, mintsem korholó. - Éppen az a baj, hogy nem akarok - dörmögöm a hajába, miközben elnézek a feje fölött az áltavaszba.
Nem vagyok benne biztos, hogy jó ez így. Elvárja, hogy más legyek, de közben ne változzam, mert tudom, hogy valahol ez a csipkelődés kell neki. Hagyom, hogy elhúzódjon tőlem, és most pont úgy hullik le a karom, ahogyan az előbb az övé is. Hogy mi lesz velünk? A kérdés jó, választ még nem találtam rá. Nem tudom, hogy mire számíthat tőlem, mi az, amit meg tudok adni anélkül, hogy feladnám önmagam. És mi van, ha ez nem lesz elég?
- És ezt is a kezeidnek köszönhetem - mosolygok le rá. - Persze ez nem jelenti azt, hogy lemondanék azokról a nagylelkűen felajánlott masszázsokról. De, persze, ha szeretnéd, még mindig maradhatunk a jógánál - vigyorgok rá.
Jellemző rám, ha valamit nem tudok hogyan kezelni, akkor elbagatelizálom a dolgot. Intek egyet, és elindulok vissza oda, ahol az előbb ültünk. Tény, hogy könnyebben ülök le, mint az előbb, de ez nem jelenti azt, hogy varázsütésre elmúlt minden fájdalom. A fának támasztom a fejemet, kinyújtott lábaimat lazán keresztezem és onnan nézel fel rá.
- Gyere, és meséld el nekem, hogy mit csináltál, mielőtt megzavartalak volna - terelek, mert azt hiszem, jobb ez így.
Túl jó volt a karjaimban tartani őt, szinte belőle lélegezni.
És a túl jó dolgokat könnyen elvehetik az embertől.
És akkor nem marad más, csak üresség.
Marad az álarc?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Darnay Hajnal
Diák - Pugnax
avatar

Female Bika Jelige : Pukkancs, Gumilány, Angyalka, Csiszolatlan gyémánt
Hozzászólások : 410
Évfolyam : Első
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Kedd Jan. 26 2010, 22:30

♪♫♪
"You might fall, and I might cry. Cover the bruises, I refuse to let this tear apart our lives."

Meglep, hogy fel tudom húzni, úgy igazából. Meglep eddig ismeretlen hangneme, és egy pillanatra meg is ijedek. Talán valamit rosszul csináltam? Máskor se szoktam kevésbé dobálódzni a szavaimmal, mint most. Mégis, mitől vált most ilyenné?
A filozófálgatásokat eltolom, mert újult erőként érint, hogy látványosan harcba bonyolódott velem, és nem csak úgy felszínesen dobálja oda nekem a kis idegesítő szavait. Most ragaszkodik a saját igazához, még ha fogalmam sincs, mi lenne az. Lehet neki sincs. De zöld szeme ég, és valamiért ezt sikerként könyvelem el amiatt, hogy végre annyira közel jutottam hozzá, hogy igazi felháborodást keltsek benne. Annyira igazit, hogy kimutassa.
- Nincs igazad. Én bármikor itt hagyhatlak. - Most még nem tudom, hogy ez mennyire nem igaz, csak annyit tudok, hogy többek között ez váltotta ki belőle az indulatot. Hogy miért jó az nekem, ha még dühösebb lesz... Talán akkor átérzi amit én. Remegjen ő is a dühtől, akkor majd egálban leszünk. Akadjon el neki is egyszer a szava, legyen kevés a szótárban megtalálható összes szó az érzéseire.
Igen, ez kell nekem, de akkor se tudok válaszolni következő gondolatmenetére, túlságosan sok benne az igazság. Lesütöm a szemem, talán vissza is vonulnék, ha nem mondaná az utolsó pár szót. "Minden a te hibád." Felkapom a fejem, és egy ideig dühös farkasszemet nézek vele. Nem válaszolok neki, nem érdemli meg. Mi minden az én hibám? Az, hogy véletlenül egyszer elmosolyodik a jelenlétemben, vagy az hogy meg akartam ismerni?
Köszönöm, nem kérek belőle többet. Ez az utolsó alkalom, hogy itt maradok, és befejezek vele egy vitát, aztán elpárolgok, eltűnök az életéből.
- Ha nem zavar, akkor gondolom az se zavar, ha elmonda... - Azt hiszem eddig ez az első sikeres módszere bárkinek, hogy befogja a számat, és rávegyen témaváltásra.
Gratulálnék, de nem kapok levegőt.

---

Magához húz, és én úgy örülök annak, hogy nem hiába engedem szabadjára egy-egy érzelmemet. Jaj de rég öleltem meg valaki úgy igazán, úgy szeretettel, úgy, hogy ne akarjam elengedni legalább még pár percig.
Elmosolyodom, és beszívom az illatát. Megnyugtat, és eszembe se jut, hogy pár perce még el akartam menni. Nem akarok elmenni, nincs máshova menni, nincs mit veszíteni.
Nem akar tőlem megszabadulni... Hallom a szívem dübörgését, nem akar, nem akar...
Tudom, hogy mondanom kéne valamit, valamivel többet ennél, ha szeretném nyújtani ezt a pillanatot, mielőtt még megjön a józanságom. Ezer verzió suhan át a fejemen, mind igaz lenne. Mégse szólalok meg, élvezem a közelségét, az ölelését.
Hirtelen lépek el tőle, magam se tudom, mi ütött belém. Olyan jó lett volna, ha még ringatott volna egy kicsit, vagy csak játszott volna a hajammal... Nem lett volna durva velem, és én hallgathattam volna tovább a mellkasában dobogó szívét. Mert úgy tűnik van neki. Vissza akarok menni, de már itt állok tőle egy lépésnyire, és valamiért tovább léptem a helyzeten.
De, de én a karjai közt akarok lenni! Miért csináltam ezt? Hogy menjek vissza? Elrontottam az idillt, én hülye. Az idillt, amiben képes lettem volna elmondani neki bármit, bármiről. Azt az idillt, amiben nem csak én nem voltam paprikás, hanem ő is olyan kedves volt hozzám, ahogy azt néhanapján megérdemelném.
És én vetettem neki véget.
Sóhajtok egyet a válaszra, józan vagyok megint, látom az orchideákat, hogy hol vagyunk, hogy mi történik körülöttem. Jó lenne sírni, hogy mekkora hatökör vagyok. Talán akkor át is ölelne újra, és csak egyszerűen boldog lehetnék.
Leülök vissza a helyemre. Úgy van minden, ahogy volt, és úgy viselkedik, mintha nem történt volna semmi. Talán neki nem is történt semmi, csak egyszerűen jó színész, vagy csak az én szemem nagyított fel mindent százszorakkorára, mint amekkora valójában volt. De ha színészkedett, ha tényleg csak egy játék vagyok, akkor akkor... Nekem nincs itt a helyem.
Inkább nem akarom megtudni. Oldalra nézek Anselmora, és komolyan visszapörgetném az időt még oda, amikor felpattantam, de nem tudom. Sóhajtok még egyet csendesen, és nyúlok a kis könyvecskémért, és tollamért, pálcámért. Ölembe veszem a könyvet, és egy üres lapra a tollal megrajzolom egy szem körvonalait. Amikor kész, előveszem a pálcámat, és csakúgy mint az orchideával, most is elmormogok egy varázsigét, amire a pálcával érintett terület zölddé válik.
Egyre szebb és szebb lesz, több árnyalat kerül bele. Széle sötétebb, kicsit barnás. Eltelik pár perc, én pedig kész leszek gyors rajzommal. A könyvben található ige segítségével a szem csillogása valódinak tűnik. Leteszem a pálcát, tollat, és ránézek még egyszer az előttem lévő képre.
Újra érzem, ahogy felgyorsul a szívverésem.
Ez nem csak egy szem, ez egy bizonyos szem, vagy csak én képzelődöm? Beleégett volna a fejembe, hogy nem tudom elfelejteni? Vagy nem is az van a képen? Azt hiszem megőrültem.
Nem érdekel, felpattanok újra, és itt hagyva csapot-papot, menekülőre fogom a dolgot. Az már úgy is olyan jól megy... Mondtam amit mondtam. Ez nekem sok, nekem ez jelentett valamit, megváltoztatta a nézőpontom, és az elmúlt pár hónap teljesen más értelmet nyert magának. Nekem igen, neki... Ha képes nyugodtan mellettem ülni...
Becsavarodtam. Én eddig nem akartam ilyesmit, nem akartam közel lenni hozzá. Távol akartam tőle lenni, aztán vele akartam lenni. Összezavarodtam.
És mindez az ő hibája.
Lezuttyanok a padra, felhúzom a lábaimat, átölelem őket. Friss levegő, ki-be, ki-be.

_____________
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kurt Herrman
Diák - Extremus
avatar

Jelige : XX. Az Éon
Hozzászólások : 45
Évfolyam : Első

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Szer. Jan. 27 2010, 16:40

Messzire ment. Víjű-víjű, szólnak a vészharangok a fejében; kezeltetnie kéne ezt a tudathasadást, vagy mit, mert egyszer el fogja tenni láb alól a mestere. De hogy állhatna ellen neki? (Mármint, a késztetésnek, és nem Akanenak.) Egyszer azt súgja, óvatosan, két lépést hátra, másszor azt üvölti, légy merész, mutasd meg, hogy van benned kurázsi! Magában elkönyveli, hogy erre a kiabálásra sem kell mindig hallgatni. Jobb lenne, ha előbb mérlegelné a helyzetet, és csak azután követne el olyan öngyilkos merényletet, mint visszaélni a sensei szavaival. Mégis: még így sem érti teljesen, mi ez a hirtelen támadt düh. Hiszen csak idézett! Ezt ő mondta, ő meg felelevenítette. Tessék, még figyelt is, és milyen jó a memóriája, inkább dicséretet érdemelne az emlékező-képessége és a bátorsága, hogy mint egy verset, érzelemmel vegyített pontossággal felidézte. Bár, mindegy is - törődik bele -, Akane ugyanúgy nőből van, mint az a száz- meg százezer, akikkel körül van véve... mint azok, akik egy-egy szemspirállal percekig képesek a tükör előtt pipiskedni.
Na ácsi.
Azért a sensei mégsem sorolható ilyen értelemben a nembeli nő meghatározás alá.
Abban a pillanatban, hogy lendül a legyező, kényszerreakciót vált ki a fiúból: ó igen, a paranoiája egyszerre vicces és veszélyes. És váratlan. Ugyanis, míg a legtöbb országban tiltják (talán itt is?), ő megszegi a szabályokat, és növényi átváltoztatást hajt végre. Még nem is lendül a legyező, ő már guggol, s mire megtorpan a nő, már aktiválja a kört. A fölé lógó lapu és páfránylevelek hirtelen elszíneződnek és megnőnek, összeforrnak egymással, és puha szilárdságot vesznek fel - nameg egy félkörformát, amivel falat húznak az elsős és a tanár közé. Hogy miért tiltják legtöbb helyen a növényekkel való kísérletezést? Mert a legtöbb, átváltoztatással élő ember nem ismeri ezeknek a szerkezetét, így olyan mutációkat hozhatnak létre, amik ökoszisztematikus problémát vethetnek fel. Vagy hogy is mondták? Szóval a pici tulipánból egy kutyát is megfojtó mérget termelő kúszónövény válhat, ha az ember nem vigyáz. Kurt ebből a szempontból vigyázott: ő megölte a komponenseit, mielőtt azok bármiféle védelmi mechanizmusba kezdhettek volna. Kicsit megvastagította őket, belekeverte a földben található göröngyöket és apró kavicsokat, s voilá: Akane-legyező-biztos-védelem.
Az egész szépséghibája (azon kívül, hogy egy nemzetközi szabályt sértett meg), hogy a lapu és a páfrány nem igazán emlékeztetnek már zöldekre. Színük inkább szürkés-barnás, erezeteik és száruk megszűnt, egyetlen masszává deformálódott a két példányt. Hát na. Ki figyel oda a küllemre, mikor életveszélyben van? Az állítást meghallva előbújik, hisz elmarad a robbanás, csak tiktakkol tovább a bomba odabent. Addig meg nem bújhat el, bármennyire is akarna. Remegését szerencsére azelőtt leküzdi, hogy újra színrelépne, csak a szemeiben lapul meg némi bizonytalanság; valószínű, hogy önmagával szemben nincs rendben valami. Így hát bármennyire is határozottan akar a sensei hozzáhajolását fogadnia, alig sikerül: épp csak egy fokkal jobban, mint egy átlagos embernek. Hiszen ő Herrman. Akaraterős. Mágiában őstehetség. Csak éppen egy idióta.
A levegővételnyi szünetben éppen rebegné, hogy elnézést kér a zöldtranszformációért, de ideje sem marad, hisz elkezdődne a kisfoglalkozás, ő meg kicsoda, hogy ezt meggátolja? A kitűzött padhoz slisszol ő is, de csak szigorúan a karvezető-helyettes után foglal helyet. Bólint egy nagyot.
- Már hogyne érdekelne. - most nem vigyorog, pedig a hangjában ott bujkál ez is. Tekintetét azonnal a papírra összpontosítja, arcára kiül az az alig látható, mégis egy tanár számára félreérthetetlen kifejezés...
...a fanatikusoké.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anselmo Vasquez
Diák - Extremus
avatar

Male Oroszlán Hozzászólások : 235
Évfolyam : Első
Kor : 27

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Szer. Jan. 27 2010, 20:04

Látom rajta, hogy valami bántja, de ha megfeszülök, akkor sem jövök rá. Könyörgöm, pasiból vagyok, honnan a fenéből kellene tudnom, hogy neki mi baja lett hirtelen. Nem én löktem el magamtól, én mint egy szentimentális barom, talán még egy óráig is ott álltam volna vele, ha olyan édes intenzitással ölel át engem, ahogyan az előbb tette.
Azért ezt is megértük. Most először nem én kerestem a kontaktust, ő vágyott arra, hogy átölelhessen. Fel kellene írnom a kéménybe korommal. Tudtam, francokat, reméltem, hogy egyszer ez a fordított pszichológia bejön, és sikerül némi előre lépés. Mert a rosszindulatú veszekedéseket már sokszor untam. A könnyed ugratások, a kis célozgatások is bőven elegek arra, hogy Hajnalom a plafonon legyen, nem kell ide több. A maradékot meghagyom a többi idiótának, akik megérdemlik, hogy semmibe vegyem őket, és még egy jót röhögjek is rajtuk.
De hiába volt ez a kis előre lépés, úgy látszik, még mindig magas falak húzódnak közöttünk, és bár a harag engedte, hogy én átlépjen, most úgy tűnik, megint kettőnk között áll; néhol hiányzik egy-egy tégla, de a választék még mindig túl masszív ahhoz, hogy valamelyikünk is ledöntse. De talán nem is ez a kérdés, hanem az, hogy le akarjuk e egyáltalán dönteni ezeket a falakat. Én... nem tudom, ragaszkodom az elveimhez, ahhoz, aki vagyok és ahogyan viszonyulok a világhoz és az emberekhez. Hajnalom talán hajlandó lenne engedni valamennyit, de az vajon mire lenne elég? Mire elég egy ember kis törekvése ahhoz, hogy valami engedje előre lendülni ezt az egész helyzetet?
Nézem, ahogyan szomorúan, mert úgy látom az, visszasétál, leül a helyére és rajzolni kezd. Nem szól hozzám egy szót sem, begubózik, újra csak a maga világa létezik, és engem valamiért kizár belőle. Lefogadom, hogy én vagyok az idióta, és már megint én rontottam el valamit. Látom a pillantását, amit rám vet, hallom a sóhaját, de nem tudok mit tenni, ha nem szól hozzám. Csak figyelem, ahogyan rajzol, bűvöl, majd mintha megremegne, és minden további magyarázat nélkül megint felpattan, de most itt hagy.
Itt hagy...
Figyelem, ahogyan elsiet mellőlem, de még látom, hogy csak egy csendes helyet keresett, távol tőlem. Egy anselmomentes területet. Nagy levegő és fogamat összeszorítva lassan felállok, már egészen jól megy, érzem, hogy az önbecsülésem is néha kidugja az orrát a béka feneke alól. Már sétálnék utána, amikor a földön hagyott rajzra esik a pillantásom. Lehajolni nem tudok érte, de a guggolás még valahogyan megy, sikerül felvennem a földről, bár meg kell hagyni, ahogy itt parádézok, az már szánalmasnak sem nevezhető. A rajzot figyelve kezdem csak érteni, hogy nagy slamasztikában vagyok. Ez a szem határozottan nem az ő szeme, hanem az enyém. Ezeket a szemeket takarom el éjjel-nappal, télen és nyáron a kíváncsi szemek elől; ez alól Hajnalom már kivétel. Mondhatnám, hogy nincs kedvem hallgatni, hogy milyen bunkóság már napszemüvegben beszélgetni valakivel, de szeretem, amikor a szemeimbe néz.
Idegesen túrok bele a hajamba, majd visszaejtem a képet a könyv mellé és lassan elindulok a padon ringatózó lány felé. Nem tudom, hogy mit mondjak neki, anélkül, hogy magamat feladnám. Már nem akarom elijeszteni magam mellől, nem akarom teljesen összetörni, nem akarom romokban látni. Lassan leülök mellé, de sokáig nem szólalok meg, csak bámulom a füvet, és próbálom kitalálni, hogyan kezdjem, mit mondjak neki.
- Emlékszel még, mit mondtam neked a tengerparton? - nem nézek rá még. - Megmondtam, hogy nem bírom a kötöttséget, mert számomra nincsen annál undorítóbb, mint mikor egy pár elkötelezi magát egymás mellett, és a két egyéniség elkezd csiszolódni, idomulni a másikhoz, feladva valódi személyiségüket, míg nem marad belőlük más, mint sablonos, szürke átlagemberek - a végére kicsit megvető lesz a hangom. - Mondtam azt is, hiába hagyod el a cipődet, én nem megyek megkeresni, és újra felhúzni a lábadra - nézek rá egy félmosollyal, igen, már megint elviccelem az egészet, mert egy idióta vagyok, ha érzelmekről van szó.
- Nem tudom, hogy mit vársz tőlem. Lehet, hogy melletted tudok másmilyen is lenni, de ne felejtsd el, hogy én még mindig az az idegesítő, soha a nyugalmából ki nem zökkenő, bunkó seggfej vagyok, aki odaült melléd egy augusztusi napon a tavernában, és megjegyzést tett a..bájaidra - nevetem el magam félig jókedvűen, félig azért, mert konkrétan hülyén érzem magam.
- Mindig piszkálni foglak, és idegesíteni, az agyadra fogok menni, flörtölni fogok veled, és sikamlós megjegyzéseket is teszek, amik miatt biztosan még sokat fog fájni szegény hátam - próbálom felvidítani, de lehet, hogy pont az ellenkezőjét érem el nála.
- Nem fogok neked egy szál rózsával a kezemben szerenádot adni, azt meghagyom azoknak az idiótáknak, akik rajonganak érted. Nem fogok bájologni neked, mert valószínűleg bele is halnék a szégyenbe - még a hideg is kiráz. - De közelebb engedhetlek, mint a többieket, ha te is szeretnéd. Nem tudom, hogy mennyire tudok megnyílni, egyáltalán akarok e, mert jelenleg csak az zakatol az agyamban, hogy ezt nem akarom. De megpróbálhatom, ha akarod. Ha nem, akkor marad a piszkálódás, a marakodás, a haragos pillantások és nagy, hangzatos szavak - nevetek rá, ez is lehet egy megoldás.
Lassan átkarolom, és kicsit magamhoz húzom. Talán igaza volt, nekem is fontos néha, hogy hozzá érhessek. Nem vagyok én fából, és ő más, mint a többiek. Őt nem akarom ellökni. Legalábbis nem annyira, mint a többieket. Néha jó, ha a közelemben van.
- De azt biztosan tudom, hogy nem az a dolog megoldásának a kulcsa, hogy fogod magad és bezárkózol, és még el is futsz előlem. Csak a gyávák szaladnak el. A bátrak szembe szállnak mindennel és mindenkivel - ha más nem, felhúzom annyira, hogy elkezdjen püfölni. - Ha a nagyok játékát akarod játszani, és elfogadsz még játszótársnak is, akkor nőj fel hozzá, nőj fel hozzám, de ne szaladj el többet - meg akarom neki mutatni, hogy még én is tudok rendes lenni. Valamilyen szinten.
És nem marad más, csak az örök kétely.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Darnay Hajnal
Diák - Pugnax
avatar

Female Bika Jelige : Pukkancs, Gumilány, Angyalka, Csiszolatlan gyémánt
Hozzászólások : 410
Évfolyam : Első
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Szer. Jan. 27 2010, 23:36

♪♫♪
"You're laughing as I'm sinking down. Behind your shades, do you know how to save a drowning soul."


Még jó, hogy nem tudja magától, mi bajom! Én meg akárhányszor nekifutnék, hogy elmondjam neki, mindig kong egyet a fejem A Falon. Mennyire egyszerű embernek lenni! Talán jobban örültem volna, ha lejjebb születek azon az evolúciós létrán. Mondjuk lehetnék csiga, húzhatnám a nyálcsíkocskáimat magam után, és milyen büszke lehetnék rá... És pont ennyi lenne az életem. Egyszerű, érzelemmentes, gondolkodásmentes. Jó, talán lehet el kéne merengnem néhanapján, hogy honnan szerezzem be az aznapra elegendő fűadagomat. De ennyi, és nem több.
Ellenben emberként nem csak a betevőre való gondjaimmal kell megküzdenem, hanem meg kell állnom a helyem a társadalomban, amihez ismernem kell embereket. Be kell férkőznöm a tudatukba, kitalálni előre, mit akarnak, jó emberismerőnek kell lennem. Esetleg tanulhatnék legilimenciát is, de az egyrészt nagyon nehéz, másrészt túlságosan is megkönnyítené a dolgomat.
Jelenleg inkább valami érzelemkimutató kütyüre lenne szükségem, ami megmondaná, mi is van velem, mert úgy lökdösnek ki-be egyik hangulatnak a szobájából a másikba, hogy én csak kapkodom a fejem, és nem tudom ki áll mögöttem, ki taszigál egyik helyről a másikra.
Csigák, csigák... Úgy irigylem őket. Nem tudnak rajzolni, és azt se hinném, hogy szép csigalányokon, csigafiúkon és füvön kívül másnak is juthatna hely a fejükben. Vajon létezik boldog vagy szomorú csiga? Ha megtanulnám a legilimenciát, csigákkal beszélgetnék. Elmosolyodom, aztán egyből el is húzom a szám. Jellemző rám, hogy inkább csigákról gondolkozom, mintsem a saját problémáimról. Minden előbb jön nálam ilyenkor, már csak azért is, mert tudom, hogy a mindenen nagyon sokáig tart végigérni és a figyelmem is eltereli.
Nem tudom, mikor hagytam abba az idegeskedést, de mostanra kicsit megnyugodtam. Újra örülök annak, hogy most nem hóban ülök, hanem süt a nap, és vidám helyen vagyok. Ahogy meglátom Anselmot, egyből nem tűnik minden olyan nyugodtnak, mint az előbb. Fészkelődöm a helyemen, és csendben figyelem, ahogy mellém ül. Nem szól, nézi a füvet, én meg őt.
Még szerencséje, hogy nem egészen a pugnaxig futottam, odáig nem tudott volna utánam jönni. Még szerencsém, hogy nem a padlásig futottam, oda nem akart volna utánam jönni.
Hangja visszahoz engem a valóságba, nem hagy elveszni a gondolataimban. Felhúzott térdemre fektetem a fejem, és úgy figyelem. Hát ez igazán nem indul jól... Magamban szépen mindenre válaszolok, de ki nem nyitnám a szám, amíg be nem fejezi.
Azért elmosolyodni elmosolyodom. Nem tudom eldönteni, hogy most nyugodt vagyok, vagy izgatott, vidám vagyok, vagy félek. De most mindent félreteszek, különben ténylegesen meg fogok őrülni, ennyi ellentétes érzelemmel nem bírok el egyszerre, de már ránézésre is jobban vagyok.
Aranyos, és néhol még igaza is van. Ráadásul még magához is húz, és tudja fene, engedem. Nem ez dübögött még a fejemben fél perce, hogy milyen jó lenne?! Kicsit kimelegedek. Akkor is... Olyan ritkán kedves, muszáj kihasználni. Muszáj az ilyen pillanatokat megtartani az emlékezetemben rosszabb időkre.
Kis ideig csendben vagyok, de azt hiszem végzet. Beszélhetnék, de olyannyira nehezemre esne úgy megszólalni, ahogy ő beszélt az előbb, hogy képtelen vagyok rá egyből. Fogalmam sincs, hogy csinálja. Utálom magam emiatt, de azt is tudom, hogy ahogy telnek a percek, egyre nehezebb lenne megszólalni.
Úgyhogy muszáj lesz. Most.
Ránézek egy kis ideig, rámosolygok.
- Még jó, hogy kevés cipőm van, és azokra vigyázok. - Már amennyire. Egy idő után mindig megtalálom őket...
Újra elmosolyodom. Most már kéne valami értelmeset is mondani, el kéne neki mondani, mi dúl bennem, hogy megértse. Ez a racionális cselekedet, ez. Ettől még nem leszek nyugodtabb. Elfordítom a fejem, kiszemelek magamnak egy szép virágot velem szemben, és tényleg próbálom elfelejteni, hogy most ott ül mellettem. Nem is én lennék, ha nem próbálnám. Egyetlen megoldása annak, hogy beszéljek, ha elhitetem magammal, hogy egyedül vagyok.
Utálok az érzelmeimről beszélni hangosan. Mindig rosszul végződik a dolog.
- Én nem vagyok gyáva, csak... - Elhúzom a számat, gondolkozom mi vagyok. - ...össze vagyok zavarodva. Utálok az ismeretlen elől futni, és... Most egyszerűen az egymástól jól, külön szobába elzárt érzelmek beszabadultak egy közös csarnokba, és nem tudom szétválasztani őket. - Hmm, vajon érthetően beszélek? Gondolkozom, mikről beszélt, kissé idegesen a számba harapok. Ránézek, és már nem a virágra mosolygok. Újabb gondolat fogalmazódik meg bennem, és tekintetem inkább az ujjaim kapargáló kezemnél állapodik meg.
- Nem vagyok marha, és annyira azért én is ismerem magam, hogy az "osztozkodás" nagyon távol áll a jellememtől. - Halkan felnevetek. Mintha lehetne Anselmon osztozkodni, inkább ő osztja ki az adagokat, ki mennyit kaphat. Lehet én véletlenül éppen egy nagyobb szeletet kaptam, de az egészet nem kaphatom meg, és ez felettébb idegesítő. Megköszörülöm a torkom.
- Nem szoktam egy jobb sütit megkóstolni, aztán csak úgy otthagyni, hogy valaki más is belekóstoljon. Ha már egyszer a kezemben volt, megeszem az egészet! - Ezt a hülye hasonlatot, Istenem! De akkor már elmondom az egész gondolatmenetet.
- Egy süti pedig csak varázsütésre tud átváltozni másik sütivé. - Kezdem elveszíteni a fonalat. Amúgy is nagy vonalakban beszélek, átugrok gondolatokat, nem formáltam őket át értelmes, egybefüggő beszéddé. Ezek a nyers gondolataim. Sütik és csigák.
A számat harapdálom, és csak arra az időre hagyom abba, amíg beszélek.
- Nem akarlak csak úgy feladni, de abban teljesen biztos vagyok, hogy nem leszünk khm... - Becsukom a szemem, és inkább úgy darálom le a következő mondatot. - ...Túl sokáig együtt, ha te közben málnapiros ajkakkal álmodsz.
- Én pedig nem tekintem magam varázslatnak, habár néha pár ember szerint olyan hatásom van. - Felnézek rá, rávigyorgok. Muszáj valami, amivel könnyítem magamon a félelem súlyát, hogy nem jól tettem, amit tettem. Hogy nem kellene neki málnapiros ajkakról beszélni, mert még ráharap, aztán hallgathatom minden veszekedésnél örökkévalóságig. Nem kellett volna elmondanom, mert minden egyes adat, amit adok neki az érzelmeimről, fel fogja használni ellenem, ha nincs jó kedve.
És mégis akartam, hogy tudja. Nem osztozkodom! Ha ezt nem tudja elfogadni, akkor jobb, ha még most megyek, és túlteszem magam ezen a napon. Ezeken a hónapokon.
Ki fog nevetni, csúnyán. Miért mondtam el?!

_____________
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Akane Achironu
avatar

Female Kos Jelige : XVIII. A Hold
Hozzászólások : 2752
Tantárgy(ak) : Átváltoztatástan tanár
Kor : 684

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Csüt. Jan. 28 2010, 12:50

[Kuuuuuuuuuuuuurt ^^]

Voltaképpen nem is olyan rossz, hogy a fiú néha ki akar törni, sőt dicséretre méltó tett, emlékezőtehetség és szavak -de nem Akane szemében.
A nő ugyanis nem kedveli a meglepetéseket, nem szereti, ha váratlan dolog éri. Hacsak nem kellemes az a fordulat számára, de még így is jobban szereti irányítani a körülötte folyó eseményeket, avagy embereket. Éppen ezért nem tetszik neki, hogy a szemében beskatulyázott visszahúzódó és csendes kölyök egyszer csak a saját mesterén próbálja ki az erőfitogtatást. Már évekkel ezelőtt (másoknak évszázadokkal) is úgy gondolta, hogy a lázadásokat és felkeléseket is csírájában kell elfojtani, nem szabad hagyni, hogy a pornép elpofátlanodjon, majd követelőzni kezdjenek.
Az tény, hogy igen sok időt tölt a smink felkenésével, tekintve, hogy a korabeli gésák sminkjét kifejezetten szereti. Így voltaképpen a rizsporos fehérítést leszámítva mindent felken. Rúzs, szemeit, szemöldökeit kihúzza, újonnan szemhéjára is ken ám árnyalatokat, szóval flottul minden stimmel egy régi gésa sminkjével. Persze hozzátehetjük még, hogy a középkori szórakoztatóhölgyekkel ellentétben ő a sötét színeket részesíti előnyben. Ízlések és pofonok. De tény, hogy ugyan ízig-vérig nőből van, cseppet sem lehet egy kalap alá venni a többivel. A nők nagy részénél a sminkelés mellett nem áll rögtön kedvenc hobbiként a shoppingolás, Hello Kitty (köhhh...) és rózsaszín dolgok helyett a gyilkolás.
Persze, a láncreakció elindul, amint Akane keze lendül a legyezővel, azonban arra valóban nem számít, hogy a fiú ilyen gyors reflexekkel már ki is védi a támadást, pedig az még nem is csap le. Meglepődése egy pillanatra ki is ül az arcára, de aztán gyorsan visszarendezi a szokásos érzéketlenségre. Előfordulhat, hogy a mai világban tiltott ez a mágia, azonban Akane még nincs tisztában a mai törvények egy részével (bár ha tudná is, akkor sem érdekelné), szóval ezért nem fog a kölyök körmére nézni. Sőt..
- Ezt nevezem szép munkának...
Simít végig mutatóujjával a növényvédelmen, majd sandít a srácra. Nem biztos, hogy a növényekkel foglalkozó kolléga, vagy kollegina nagyon örülne, ha ezt később meglátná. Vagy egyáltalán bárki, aki sejtené, hogy Akane itt gyakorolt a fiúval. Még a végén bepanaszolják, vagy valami. Szusszantva harap rá mutatóujjára, majd keni fel szépen az átváltoztatott növényekre az egyik elemváltoztatás körét. Olyan, mintha egy pillanatra apró kis puzzle-darabokká bomlana szét a növényeknek átváltoztatott része, aztán szépen lassan egyre kisebbé zsugorodnak, őrlődnek egyre apróbb darabokká porladnak széjjel egészen addig, míg semmi sem marad utánuk. Szépen lassan voltaképpen levegővé változtatta az előzőleg védelemnek használt növényeket. Nagyot szusszantva csapja össze a tenyereit, majd törölgeti le a vért ujja hegyéről. Olyan régóta harapdossa mindig a saját ujját, hogy a bőr már egészen elvékonyodott, folyamatosan sebes ez az egy ujja. Persze inkább egy ujj nézzen ki csúnyán, mintha a fél karja meg lenne csócsálva. Logikus, nem?
Ahogy leül, s Kurt válaszol, szélesen elmosolyodik és meglapogatja a kölyök fejét.
- Jó fiú.
Mintha egy kutyának mondaná, pedig most kifejezetten nincs megvetés a hangjában. Csak az alapvető lekezelés, amit mindenkivel szemben alkalmaz. Mert hogy is tudna direkt megalázni egy olyat, akinek ilyen tekintete van, mint a fiúnak? Lassan a tollal kezdi felrajzolni a köröket, többet is, miközben magyaráz készségesen hozzájuk.
- Ezek a varázskörök kifejezetten hasznosak, ha valamelyik testrészedbe szeretnéd az energiádat, mágiádat összpontosítani. Sokáig a sima kezes mágiához ilyen köröket használtak, csak később lett fejlettebb az a mágiaág, hogy ne legyen szükségük ezekre. Ha ezt a vállaidhoz rajzolod, akkor a karokat erősíti. Ha ezt...-bök egy másik körre- a lábaidra, akkor természetesen azokat. A homlokra rajzolható erősíti az irányítást, az összpontosítást a hatalmad felett. És ez itt...-ennél a pontnál egy kicsit tovább marad csendben, mivel minden apró kis részletet felrajzol a nagyobb körhöz.- a központi kör. A mellkas fölé rajzoljuk és ezzel szívhatjuk úgymond egy helyre a mágiát, a mannát, vagy hogy a szöszben mondják máma...-dünnyögi halkan, elhúzott szájjal, nem minden kifejezéssel van tisztában- Igazából mindegy milyen vérrel rajzoljuk fel, de különbség van akkor az erővel is. Mert azért van mondjuk különbség egy mókusvér meg egy sárkányvér között.
Elmosolyodik, mert egy régi emlék jut eszébe, de aztán gyorsan elhessegeti és a fiúra pillant kérdő tekintettel.
- Kérdés?

_____________

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anselmo Vasquez
Diák - Extremus
avatar

Male Oroszlán Hozzászólások : 235
Évfolyam : Első
Kor : 27

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Hétf. Feb. 01 2010, 02:10

Fogalmam sincs, hogy mit vár tőlem. Érzem magamon a pillantását, szinte várom, hogy mikor mondja ki, neki nem elég az, amit én adhatok, neki több kell, neki a minden kell. És erre még ideges is, itt fészkelődik, mocorog mellettem. Mondjuk ez még mindig jobb, mintha kővé dermedve ülne, egyenes háttal. Főleg, hogy nem lenne mire így viselkednie velem, hiszen már a kezdetektől fogva tudja, hogy ki vagyok, hogy milyen vagyok.
Most mi a francért vagyok ideges? Fogalmam sincs, de legszívesebben most odaböknék neki valamit, hogy átadhassam a mérgem egy részét. Merlinre, milyen aranyos, amikor mosolyog. Pár percen belül viszont a sértettség és harag lehet majd az arcán. Nekem talán jobban fog fájni, amit hallani fog, de már attól, hogy látom a szemeiben, mit akar tőlem, szinte érzem, hogy most nekem kell felvennem a nyúlcipőt, keresni egy édes lányt éjszakára, és elfelejteni Hajnalom mézízű ajkait.
És hiába beszélek, ő csak hallgat és mosolyog. Merlinre, mondj valamit, bármit, de ne csinálj belőlem romantikus bolondot, mert abból még botrány lesz. Nem szeretek kétségek között őrlődni, ezért sem akarok komolyabban elköteleződni valaki mellett. Erre most itt ülök, mint valami bűnös gazember, aki csak az ítéletre vár, egy mosolygós hóhértól.
Aztán meg egy virágot kezd el szemlélni. Mi érdekes lehet azon a nyamvadt gyomon, hogy azt figyeli, és nem engem? Eh, semmi sem elég jó nekem...
- Vigyázz is, mert nem megyek keresgélni és társai - morgom az orrom alatt, egyre rosszabb kedvvel. Nagyon nem tetszik nekem ez a helyzet, de egyelőre hallgatok. Jobb lesz az, mindkettőnknek.
És most nekem itt az érzelmekről kezd beszélni. Merre van az ajtó? Ha továbbra is a gazokat szemléli, talán óvatosan le tudnék lépni.
- Hajnalom, nem kértem meg a kezedet, csak... megcsókoltalak - nézek rá vigyorogva, de tudom, hogy látszik, ezt egyáltalán nem tartom mulatságosnak. - Nem kellene ezt annyira túlspirázni - morgom alig hallhatóan, és azon tanakodom, ha elég gyorsan eltűnök a szigetről, akkor megmenekülök e a Darnay családtól, akik egy csók után azt fogják majd követelni tőlem, hogy vegyem el a kicsi, ártatlan kislányukat. Miért vagyok én ekkora marha? Minden napra jutna egy felejthető lány az ágyamba pár órára, akkor mi a francért akarom én pont Őt látni minden alkalommal? Beteg vagyok, ez már ziher. Mazochista.
A sütis hasonlatra először szélesen vigyoroghatnékom támad, aztán ahogy megértem a lényeget, szinte sajnálatot érzek a lány iránt. Most, hogy nem akarom, most fogom összetörni?
- Angyalom - kicsit eltolom magamtól és helyette megfogom a kezét -, igazán édes, hogy egy sütihez hasonlítasz - nevetek fel -; cserébe én is ennél a hasonlatnál maradok. Én igazi ínyenc vagyok, minden sütit, ha jó minőségű, hajlandó vagyok megkóstolni, mert így tudom meg, hogy mi az, ami ízlik, és mi az, ami nem. Van, amelyik finom, de egyszer az életben bőven elég volt. És vannak a különleges sütemények - végig simítok a kezén -, amik különös élvezetet hoznak az életembe. De. Ha mindig csak ezt a sütit enném, egy idő után eltelítődnék vele, és ha továbbra is azt a sütit kellene ennem, örökre megutálnám. Érted? - hangom tisztán cseng, tudom, hogy egy szemét rohadék vagyok, de ezzel neki akkor is tisztában kellett lennie, mielőtt kimondta volna ezeket a gondolatokat.
- Nekem továbbra is fontosak lesznek a málnapiros ajkak, mert ilyen vagyok, és ezen nem hiszem, hogy tudok változtatni. Hajnalom, ez csak egy csók volt, amit bármikor megismételnék, mert az biztos, hogy senki olyan odaadóan és őszintén nem simult és illett a karjaimba, mint te - figyelem a szemeit, és akarom, hogy ő is nézzen engem. - Tényleg varázslatos lány vagy, és nem hiszem, hogy jobbat lehetne kívánni nálad. Valószínűleg én sem lennék itt, ha valahol ezt nem így gondolnám. De én képtelen vagyok neked ennél többet adni - felállok, és onnan nézek le rá, majd lazán a hajába borzolok ujjaimmal.
- Imádni való vagy, és szent meggyőződésem, hogy mellettem, és az ágyamban lenne a helyed, mert tökéletes ellentéte vagy nekem. De nem ígérnék neked soha hűséget és igaz szerelmet, mert az elsőt képtelen lennék betartani, utóbbira pedig képtelen vagyok - hátra lépek, van közöttünk talán három lépésnyi távolság is.
Biztos vagyok benne, hogy a döntésem helyes. Az első adandó alkalommal megcsalnám őt, és még képes lennék elmondani neki... Inkább most, és így fájjon.
Később még hálás is lesz nekem...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Darnay Hajnal
Diák - Pugnax
avatar

Female Bika Jelige : Pukkancs, Gumilány, Angyalka, Csiszolatlan gyémánt
Hozzászólások : 410
Évfolyam : Első
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Hétf. Feb. 01 2010, 18:43

♪♫♪
"And well, I'm not the one who acted like a whore. Why must I be the one who has to know?"


Te akartad, hogy itt maradjak, te akartad, hogy ne rohanjak ki az ajtón! Persze most mégis te vagy az, aki keresi a kiutat. Megértem, én se akartam ezt, de tessék, itt egy helyzet, méghozzá egy olyan, amibe sose akartam kerülni. Csak miattad csináltam, pedig te se akartad. Persze ezt így utólag én is látom, attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdtem beszélni. Csak rá kellett volna néznem, abbahagytam volna, és mentem volna el innen. De már elkezdtem, és nincs kiút, be is fejezem. Ő meg itt ül, mert nem tud elmenni.
Még sajnáljam is? Nem fogom azért sajnálni, mert mindenkit ellök magától. Vadul villan egyet a szemem. Én is tudom, hogy nem kérte meg a kezem, az úgy gondolom feltűnt volna. Mégis oka van annak ha az ember megcsókol valakit, és habár én azt teljesen elhiszem neki hogy ő ezt nem látja át, mert fiúból van - de kérem, azért engem mégiscsak lányból faragtak. Igaz, egyszerűbb lenne érzelemmentes pasiként élni az életem, de tessék, erről se én tehetek. Nap elején még jól voltam. Aztán jött Anselmo, és puff neki, még csak annyit se mondhattam, hogy köszönöm szépen én ebből nem kérek.
Mert kérek...
De nem kapok.
Beszél, beszél, és csak beszél, és engem már annyira nem érdekel. A lényeget már hallottam, és igazából fogalmam sincs mire számítottam, varázsütésre? Szerelmi bájitalra? Racionális viselkedésre? Anselmoból ez mind hiányzik. Magamat hibáztathatnám, mégis őt okolom - miért ne, sokkal könnyebb. Amúgy is, magamat szeretem. Hagyja már békén a kezem, mert mindjárt leütöm, arcon csapom, kitépem a haját! De nem szólok egy szót se. Nézek magam elé, és gonoszabbnál gonoszabb, dühösebbnél dühösebb gondolataimmal vagyok elfoglalva. Itt a bosszú veszélye fenyeget... Csak el kell döntenem, hogy akasszam-e, vagy inkább valami nyilvános megalázás legyen. Valami hosszú terv kell, amivel kínozhatom addig, amíg akarom. Addig, amíg meg nem könyörülök rajta.Addig, amíg el nem ismerem, hogy nem rá vagyok dühös, hanem magamra, mert hülyén bedőlök a kémiámnak. A mai napon viszont csak belülről szétfeszítő tehetetlenség és a düh marad, mert nem tudom megváltoztatni se őt, se magamat.
Megeszem reggelire, akkor talán abbahagyja a saját lelkiismeretét megnyugtató beszédét. Blablabla... Feláll, és azt hiszem ennek örülnöm kéne, mert már tényleg közel állok ahhoz, hogy a torkának essek.
Megaláz. Én senkihez se simultam odaadóan, én uralkodásra születtem! Én az emberiség királynője vagyok, és az ilyen kis porbafingókat eldöngölöm az úton!
Ezt azért én se gondolom teljesen komolyan, csak a lüktető fájdalom beszél belőlem. Szemem a távolban mászkáló nyugodt embereket követi. Mindenki nyugodt, csak én akarok itt felrobbanni mérgemben. Persze ilyenkor a pálcámat mástól hagytam, nem mintha tudnám a halálos átkot, de most tényleg úgy érzem, hogy meg tudnám ölni, elhagyva lelkiismeretem, becsületességem, vidámságom, tisztességem. Miután másodszorra is kijelenti, hogy a csók nem jelent semmit, elpattan nálam a szál. Felpattanok a helyemről, és megállok előtte pár centire. Farkasszemet nézek vele. Nem érdekel mit lát a szememben, dühöt, elkeseredettséget, féltékenységet, összetörtséget, akármit... Nem esek a torkának. Fejben nagy levegőt veszek. Nyugodt vagyok, racionális vagyok... és megölöm.
Higgasztom magam, és nem érdekel a bűnbánó zöld szeme. Látszólag nyugodtan állok előtte, és csak a gyors felállásom mutathatja a szemem mellett az ingerültségemet. Keresztre feszítem, vízbe fojtom, beleszúrok egy fésűt... Akármi.
- Remélem neked minden csók "csak egy csók", különben... - Kedves vagyok, még mosolyra is futja, fogalmam sincs melyik bosszúra éhes részéből az agyamnak. Végighúzom a mutatóujjam a pólóján. Magamban befejezem a mondatot: ...különben a következő fájni fog.
Faképnél hagyom. Egy fiút keresek, akin már az előbb megakadt a szemem. Nem csúnya, nem szép, két másik vele egykorú fiúval beszélgetett, és szeme sarkából egy tőle eléggé messze lévő másik lányt nézett. Azért el kell ismernem, ha csak magamban is, hogy dühösen is jó a megfigyelőképességem.
Egyenesen a fiúcsoport felé veszem az irányt. Soha életemben nem csináltam még ilyet, hacsak nem azért, hogy kivegyem a csikket a kezükből... De hazudnék, ha azt mondanám, nem foglalkoztatott a gondolat. Sietősen sétálok, arcomon elszántság addig, amíg hozzájuk nem érek. Aztán bájos vagyok, vidám, mosolygós, nőies. Csendben megjegyzem magamban, hogy itt az ideje karriert váltani és a színészi pályára állni.
- Hahó, hahó sziasztok. Bocsi, de elrabolnálak téged egy percre... - Megfogom a kiszemelt srác kezét, és kihúzom a körből, és kicsit sajnálom is. Mindhárman néznek rám, mint borjú az új kapura, de én nem hagyom magam zavartatni. Már amúgy is őrültnek hisznek egy csomó helyen, egy hely plusz mínusz... Csak soha többé ne kelljen velük találkoznom.
- Miiiit csinálsz, ki vagy te?! - Úgy tűnik megtalálta a hangját a drága. Szuper, már csak ez kellett. Tudtam, hogy a lényeggel kellett volna kezdenem... Tudom, hogy Anselmo hallótávolságán kívül esünk, hacsak időközben nem növesztett magának tündefüleket.
- Nem az a kérdés, hogy ki vagyok, hanem az, hogy mekkora szívességet tehetek neked. Ugye ott vannak azok a lányok, és ha még nem is tetszik egyikük sem, akkor is könnyedén elkürtölik neked ezt... - Azt hiszem minden fiú álma egy ilyen eset, hogy jön egy viszonylag csinos lány a semmiből, és megcsókolja. Persze ők azért gondolom továbbgondolják a helyzetet, de nekem ennyi bőven elég lesz, és neki is elégnek kell lennie ahhoz, hogy mosolyogva aludjon el ma este. Olyan kis félénk teremtésnek tűnt. A szánk találkozik, és persze, mint régebben, most is én kerekedek túl a fiún.
Uuuncsi.
Nem érdekel. A nevét se tudom a gyereknek. Puha, kis friss hús, akárhány éves is legyen. Érezni nem érzek semmit a dühön kívül, éppen ezért van időm arra figyelni, hogy ha jónak nem is jó a csók, legalább úgy tűnjön, mintha jó lenne. Hozzásimulok, karjaimmal átkarolom a nyakát.
Mehetek oktatófilmbe, haha.
Jól van, ennyi elég is volt, szállj le rólam!
Eltolom óvatosan, és ahogy húzom el a kezem tőle, végighúzom azt a nyakán és a karján. Miközben nyomok egy puszit az arcára, odasúgom neki:
- Mond meg a barátaidnak, hogy egy régi barátnőd vagyok, aki egyszerűen nem bírja túltenni magát rajtad. Az ilyet szeretik a pletykák. De tőlem több ilyet nem kapsz, úgyhogy ne is keress. Ne gyere utánam, különben kőszoborként fogod tölteni az elkövetkezendő pár órádat. - Elengedem teljesen, ellépek tőle, és ahogy jöttem, úgy is megyek. Volt, nincs. Még hallom, hogy a srác motyog valamit, nem érdekel. Élvezze a helyzetet, többet ne akarjon, így is elég bajom van már.
Példának okáért éppen most csesztem el a hírnevem.
Visszamegyek Anselmohoz, végighúzom a pólóján lelassított sétám közben a kezem. Szemébe nézek, rámosolygok, most már ténylegesen elégedettebben mint az előbb. Ki akarom fürkészni a szeméből, hogy feleslegesen építettem-e magamról egy kicsit kurvás jellegű véleményt több ember szempontjából is, vagy elértem-e a célom.
Ha nem, akkor megőrülök... És mennék másik iskolába, ha nem ígértem volna meg, hogy nem hagyom itt. Milyen gyorsan tönkreteheti valaki hírnevét a tehetetlenség, a hirtelen harag...
Elmegyek a könyvemért, és a pálcámért. Meglátom a rajzot, felveszem, és a kifelé tartó utamon megállok Anselmo előtt megint, és odaadom neki a lapot.
- Nem megyek messzire, gondolom megtalálhatsz a régi módszereiddel. Viszont ha itt maradok, akkor meg kell dermesztenem azt a srácot, amit igazán nem szeretnék... A rajzot tartsd meg, legalább ha majd öreg leszel, és nem lesz melletted senki, akkor visszagondolhatsz arra, hogy mi lett volna ha fiatalként elfogadtat volna azt a tényt hogy az emberek igenis változnak! - Ezzel otthagyom. Lesz másnap, lesz harmadnap, ha akar megtalál, mint eddig. Ha nem, isten áldja. Elsietek a télikertből, vigyázva arra, hogy a fiú mellett (akinek még mindig nem tudom a nevét, és ez most kezd idegesíteni) elmenve lássa a kezemben lévő és fenyegető pálcám.
Már itt sem vagyok, és kiérve a folyosóra még jobban sietek. Csak érjek fel a szobámba, mielőtt még elmúlik a sokkhatás, eltörik a mécses... Mert már megint ott vagyunk, ahonnan indultunk.

_____________
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anselmo Vasquez
Diák - Extremus
avatar

Male Oroszlán Hozzászólások : 235
Évfolyam : Első
Kor : 27

TémanyitásTárgy: Re: Télikert   Kedd Feb. 02 2010, 00:27

Látom, ahogyan szinte remeg az idegességtől, de nem szólok semmit. Még. Hagyom, hogy eméssze a szavaimat, felfogja, hogy mit akarok neki elmondani. Most azért leszek megkövezve, mert nem olyan vagyok, amilyennek ő szeretne? Na. Ezért nem akarok én komoly kapcsolatot egyetlen királylánnyal sem. Mert amint úgy érzik, hogy a srác a markukban van, nincs menekvés, és szegény hím egyed, a vadász, pillanatok alatt papucsállatkává avanzsálódik, amitől kösz, de én inkább megkímélném saját magamat.
Hűvösen nézek vissza rá, állom a pillantását, és mintha nevethetnékem is támadna, ahogyan nézem ziháló Hajnalomat. Azt hiszem, felidegesítettem...
- Minden csók csak egy csók - bólintok hűvösen, zsebre tett kézzel, de élesen szívom be a levegőt, amikor végig simít mellkasomon. - A tied édesebb volt, mint másé, de csak egy csók - vigyorgok rá szélesen.
Ha annyira ostoba, hogy nem tudja elfogadni, csak annyit tudok nyújtani, amennyit felajánlottam, akkor nem tudok mit tenni vele. Lassan fordulok utána, és felvont szemmel figyelem ténykedését, miközben lassan megvetően pillantok rá. Azt hiszi, nem tudom, hogy ez a kis akciója hová vezet? Mit akar bebizonyítani? Hogy ő is tud olyan hűvös lenni, mint én? Hogy dacból majd megmutatja, hogy én is tudok érezni, csak hatnia kell rám?
Ha ezt is akarta elérni, óriási hibát követett el a kivitelezéssel. Mint egy megdermedt kőszikla, úgy nézem, ahogyan a kis tejfölösszájút megcsókolja, és szinte látni lehet, hogy nem a taknyos irányít, hanem Hajnalom. Figyelem a kacér mozdulatait, a simításait, és egyetlen vonallá préselődik ajkam. Egészen addig, míg felém nem indul újra. Felemelem mindkét kezem, és hangos tapsolásba kezdek.
- Brávó, Hajnalom, brávó! - nulla a mosoly arcomon, szememből csak a megvetés és a lenézés árad. A simító kezét ellököm magamtól és megvetően horkantok egyet.
- Simogasd a kis selyemfiút, de ezzel a kézzel hozzám ne érj - hangom rideg, és csak nehezen tudom visszafogni magam, hogy ne kapjam el a karjainál fogva, és ne rázzam meg úgy, hogy hebegve kérjen bocsánatot. Hogy miért kellene bocsánatot kérnie, mikor nem is tartozik hozzám, azt nem tudom, de miattam tette az agyát, így azt hiszem, megérdemelném.
Ehelyett hagyom, hogy elsétáljon mellettem. Élesen szívom be megint a levegőt, és most nem fordulok utána. Azt csinál, amit akar, engem nem érdekel. A rajzot automatikusan átveszem tőle, de egyáltalán nem tud meghatni. Talán percekkel ezelőtt még más lett volna, de ezzel a mutatványával visszacsúszott oda, arra a helyre, ahol megismerkedésünk napján helyeztem. Legalulra.
- Hangzatos, nagy szavak, Hajnalom - hidegen felnevetek, de a rajzot még sem adom vissza. - De az emlegetett érzelmekkel csak az a baj, hogy nem hinném, hogy nálad is akkora hitele lenne. Különben nem nyomtad volna le annak a szarosnak a torkán a nyelvedet, percekkel azután, hogy én csókoltalak meg - végig mérem és horkantok egyet. - De semmi baj, bebizonyítottad, hogy te sem vagy különb azoknál a ri.. lányoknál - húzom el a szót -, akik a testüket felhasználva, különböző trükkökkel akarnak érzelmeket kicsiholni belőlem. Azt hittem, te ennél értelmesebb vagy, de most már tudom, hogy tévedtem - bólintok egyet, és hagyom elmenni.
Összeszorítom a számat, és szinte visszafojtom lélegzetemet, de amint becsukódik mögötte az ajtó, öles léptekkel a fiúhoz lépek, és megmarkolom az ingét.
- Ide figyelj, te kis mamlasz, mert csak egyszer mondom el. Ha még egyszer ránézel a lányra, megérinted, eltöröm kezed-lábad úgy, hogy még a legnevesebb gyógyító sem fog téged helyre hozni - nem ordítok vele, csak suttogok, de elérem a hatást, mert a gyerek látványosan lefehéredik és szabályosan remegni kezd.
Undorodva lököm el, mire a gyerek a földön landol. Nem veszek róla többet tudomást, egyenes, kimért léptekkel elhagyom a szemet kápráztató, hazug illúziót, és a hideg folyosóra kilépve hangosan csapom be mögöttem az ajtót.
Hiszen ezt akartam, nem?
Nincsen kötöttség, nincsen elfoglaltság, csak a szabadság, és az egy éjszakás kalandok.
Mert a jó dolgokat könnyen elvehetik az embertől, és akkor nem marad más, csak az üresség.
Pont, mint most.
De most nem érzem úgy, hogy minden az én hibám lenne.
Most ez egyszer nem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom



TémanyitásTárgy: Re: Télikert   

Vissza az elejére Go down
 

Télikert

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
11 / 13 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Tornerans Mágusképző Szakiskola :: Központi kastély :: Első emelet-


Free forum | © phpBB | Free forum support | Kapcsolat | Report an abuse | Create your own blog