" Ó ne, ne, ne! Hétfőn volt a bárány, oh mily' tragédia! Hát hogy fogok én így olyan bárányhusit enni, aminek már a gondolatára is összefut a nyál a számban? Hát fair ez az élettől? SZÉP?
Nem kell garnéla! Nem kell hal, se szépen tálalt nyuszieledel, nekem ragadozóknak járó étek jár! Húst elém, asszony, amíg szépen mondom! " - Tán nem kéne elragadtatnom magam. Enni jöttem, éjféli lakmározásra, hátsó fertájam növelése érdekében. Nagyobb popsin amúgy is könnyebb ülni, t'án még kényelmes is lenne.
Nagyon szép lenne, ha ezt komolyan gondolnám, de ehelyett csak a mardosó lelkiismeretemmel találkozhatok mondván: "Ilyenkor már nem kéne enni, Hajnikám!". Vagy ez az anyám hangja?!
Huhh. Higgadj. Nyugi van. Csak te vagy itt, meg én. Lelkiismeret vs. Hajni.
Persze, hogy én győzök!
Irány a taverna. Mertha az ember éhes, és ezt az embert Darnay Hajnalnak hívják, akkor keres, és miután keres, talál. A görög kis étterem meg amúgy is adja magát, ha már egyszer az én kezem nyoma is benne van ebben a hétben, illene részt is vennem rajta. Lépteim sietősek, térdig érő fehér szoknyám ide-oda libben. Tényleg ilyen lassan haladok, vagy olyan rohadt messze van az a kajálda?! Futni csak nem futhatok...
De az idő akkor is telik ha nagyon akarjuk, így én is eljutok perpillanati vágyamhoz. Ekkor találkozom a kinti táblával, amin a mai menü szerepel, és ekkor játszódik le szőke fejemben a fentebb már említett gondolatmenet.
Ha már idáig eljöttem, akkor se hagyhatom szegény nem messze időző szamarakat cserben. Még ma kell látniuk engem enni! Jöhet a keddi, jöhet a szerdai, nekem már oly' mindegy, csak rákot ne adjatok!
Lassan besétálok, körbeszimatolok, és gyűjtöm a nyált a számban (ki ugyanis nem köphetem). Lálálálá! Adjatok szalonnát, omne dignum leverendum laude. Hadd csináljunk rántottát, tótusz kápusz demizérum fórum domine. Lállálálálálá! ♪♫♪♫♫♪
Valahogy azért eltalálok a taverna egyik távolabb eső sarkába (talán mégse kéne látniuk a szamaraknak enni), és leülök az egyik kis asztalhoz. Társasághiányérzetem az évek során elhalt, így éppolyan vidám leszek, elkövetkezendő habzsolásom után, mint amikor még tele volt a pocim.
Akkor hát kezdődjék az étlap végigevése... Egy, kettő, három! Kést villát fel, Melitzanot az asztalomra! Hamm bekaplak!
... Nem volt semmi a villámon, a fogam csattan egyet, nem baj, lelkesedésem nem lohad! Pita! Pitára padlizsánkrémet, és fenét érdekli az evőeszköz, hamm-hamm-hamm.
Megvagy.
Nyami... Hmmm... Ízlelőbimbóim a harmadik pitánál feltárják előttem, hogy mit is eszem. Nem rossz, nem rossz, de talán még lesz jobb is az étlapon. Majd meglátom.

Ízletesnél ízletesebb falatok tűnnek el a számban, és a tempómon is kezdek lassítani. Nem mintha hirtelen eszembe jutna, hogy mi az illem (korog a gyomrom, nem érdekel). Nagyobb hatással van az rám, hogy szinte látom magamat kívülről, ahogy egyre-másra tűnnek el a számban a padlizsánkrémmel gusztusosan megkent piták. Talán hús nélkül is elélnék...
... Úgy fél óráig. De a fél órám akkor még van a hús-szekcióig, és ez a kelleténél akár még többre is elég. Gondolataim ilyen háromszázhatvanfokos fordulatot tettek az elmúlt időben, így eléggé meglepő, hogy valaki mégis a társaságom kívánja. Méghozzá egy éjszaka napszemüveget hordó fiú. Ehh, hát mondhatom szépen vagyunk!
"Mit szeretnél, szivem egyetlen rózsaszála?" - Legszívesebben ezt kérdezném a fiútól mintegy köszönésképpen, de inkább elfelejtem. A jómodor valahol a lelkem mélyén még ott van, csak jól elrejtette magát. Köszönésre köszönés lenne a válasz, ha már egyszer volt olyan kedves ...ööö hogyishívják napszemüvegesfiú, ja(!) Anselmo, hogy bemutatkozott. De miután lenyelem a falatot, leteszem a pita aprócska maradékát, megtörlöm a kezeim, egyszerűen csak ennyit kérdezek:
- Élvezed a kilátást? - Mert a pólóm tényleg kivágott, de nyár van, az ég szerelmére! Pont az ilyen alakoknak kedvez úgy tűnik az ő nyári viselete. Kivágott piros póló. Csodás. Kézfogást ezután a viselkedés után már nem nagyon méltatja, inkább csak eltolom a fiú kezét. A köszönést azért viszonzom.
- Darnay Hajnal vagyok. - Az illendőség apró kis foszlánya csak pár pillanatra lobban fel. Anselmo viselkedése más esetben felkergetné az összes idegszálamat, de talán még valahol imponál is nekem, hogy ilyen nyomulós. Ez közel sem azt jelenti, hogy tetszik a viselkedése. Jó hogy nem egy óriás táblával mászkál magán, hogy: "Eddig egoista voltam, de most már tökéletes vagyok."
- Na de kérlek drága ismeretlen ismerős Anselmo, mégis milyen viselkedés ez? Hát engedtem én, hogy az asztalomhoz ülj? Most kéne hívnom a biztonságiakat, hogy pateroljanak át egy másik asztalhoz!
- ... De úgy látom már rendeltél, úgyhogy jobb híján neked is jó étvágyat. - Kényszervacsi egosráccal. Na nem baj, lehetne rosszabb is minden bizonnyal. Mondjuk, ha nem lenne vacsora. Szemem újra a tányéromra téved, és a következő fogást keresem az étlapon. Hmm.
- Souvlaki Kotopoulo fél adag. - Ahogy megjelenik előttem a húsos étel, érzem ahogy megnövekszik a nyáltermelésem. Ahh, hús. Egyelek meg!
Megeszlek.
Ilyen egyszerű.
Valami távoli hangként eljut hozzám újdonsült ismerősöm mondata is, de várjon csak a sorára, első a fenséges étel (jelen pillanatban), és másodikként jöhet az illetlenül idefurakodó nagy ego gazdája. Ujjacskáimmal megfogom a nyársat, és miután lehúztam szabad kézzel a húst róla, megtörlöm az ölembe terített szalvétámba. Aztán jöhet az oviból már jól megtanult evőeszköz használat, hússzeletelés, és elsüllyesztése a gyomrom felé vezető út kezdetén.
Miután végzek a fél adagom felével, felnézek Anselmora. Nem az esetem. Szegény, mekkorát fog égni! És én milyen jól fogom érezni magam! (Nem kellett volna evés közben megzavarni.)
- Suli? Hát ööö nem. Én nem jártam suliba mióta ide betettem a lábam. Nehéz így róla bármit is tudni. - Órára nem jártam, és a vizsga is kimarad idén, de akkor mit szeretne a fiú vajon tudni? Egyébként is mi vonzotta őt ide? Az elegánsnak óriási jóindulattal se nevezhető habzsolásom, esetleg a pólóm kivágása?
Erre magamtól is rájövök, minden bizonnyal a második. A modorom persze általában nem ilyen, és akármilyen nehéz is elhinni, általában igazán jó jegyekkel büszkélkedhetek, mindemellé kiváló illemmel.
Na mindezt most jól elrejtettem, különben nem tudok beszélgetést kerekíteni ebből a helyzetből. Nem mintha halálosan vágynék rá.

"Nem adom fel, míg egy darabban látsz. Nem adom fel, míg életben találsz. Nem adom fel, míg nem robbanok szét, míg akad egy kerék mit tovább vihetnék... Mi tovább forog még."

Na hát erre most mit mondjak? Lekenyerezett. Nem tudok mit válaszolni, a frappáns mondataim valahova jó messzire szaladtak előlem és most már csak szimplán ideges vagyok.
Mitől? Jó kérdés, mert ezt igazán nehéz lenne megfogalmazni. Talán egyszerre idegesít az a tény, hogy Anselmo kérdés nélkül ideült, bunkó módon nem veszi le a szemüvegét és csak ugyanilyen stílusban beszél velem, továbbiakban az, hogy játssza itt nekem a macsót, és mindemellett mégis van egy-két rendes szava is hozzám.
Esne bele a fene. Hol az élesre faragott nyelvem ilyenkor?
- Lennél oly szíves levenni a szemüveged? Lehet hogy nem tűnt fel, de éjszaka van. - Ahh. Megnyugtató. Még a helyemen vagyok. Legalább láthatom miszter Mindenrevan Válaszom szemét. A bók azért nem csúszik el a fülem mellett, és ez az, amire tényleg nem vagyok képes semmit válaszolni. Tovább matatok hirtelen jövő zavaromban a kajámban, mert elment az étvágyam. Érdekes. Talán a szervezetem is azt akarja, hogy itt hagyjam ezt a rámenős alakot?
Ha akarok tudok nevemhez méltóan is viselkedni. Számomra jelen pillanatban ez tűnik az egyetlen győzelemhez vezető útnak - mert legnagyobb meglepetésemre úgy tűnik szócsatában alulmaradtam. Ez közel sem azt jelenti, hogy máris feladom, stratégiát váltok.
Leteszem az evőeszközöket, eltüntetem magam elől az ételt. Utána hátradőlök a székemen, bájosan mosolyogva hátradobva a hajam közben. Na erre varrj gombot Anselmo!
Nem vagyok magas, mindössze 164 centi. Ha felállnék, akkor talán pár ujjnyival magasabb lehetnék ennél az égimeszelőnél, de ez nem illik bele jelenlegi pálfordulásomba. Most bűbájos és elragadó vagyok. Arcomról minden ellenszenvet letörlök, de ez közel sem jelenti azt, hogy nem dúl még mindig bennem a harag.
Harag? Ez nem harag. Inkább düh. Idegmegfeszítő düh.
De ezt egyetlen vonásomból se lehet leolvasni. Arcom minden aprócska izmát kontroll alatt tartom, úgyhogy sima, és nőies. Mivel a hajam már részlegesen se takarja dekoltázsomat (ami persze nem véletlen, én játszottam így), jól tudom a magasságból nyerhető látóviszonyokat. Ha zavar is, nem látszik rajtam. Gyorsan nyelvemmel leellenőrzöm, van-e a fogam között valami. Ebből persze kívülről semmi se látszik, mosolygásom egy csöppet se változik. Nincs semmi, úgyhogy nyomás!
Egy fogmutatós mosoly következik, és támadás (persze édes kis hangomat elővéve, nem hanyagul, mint előtte)!
- Drága Anselmo, tájékoztatnálak, hogy ihatnék bort, ha akarnék. De nem akarok, úgyhogy felettébb megtisztelsz a felajánlásoddal, a tea megfelel az ízléseimnek.
Szavaim esetleges gúnyos jellegét megpróbálom elfedtetni összes nőiességem elővételével. Nem ülök feljebb, nekem tökéletes ez a pozíció. Keresztbe teszem a "formás kis virgácsaim"-at, közben megbökve véletlenül a fiú lábát.
- Upsz, elnézést, nem direkt volt! - Persze gondolataimban a "nem" szócska kimarad, és emiatt újra vidám mosoly ül ki a számra. Ha ez nem hat, nem hathat semmi, és menekülnöm kell. Továbbra sincs ínyemre ez a túlzott elpicsásodás egy pillanat alatt - de a szent cél érdekében, azaz Anselmobót kiborítani tettre kész vagyok.
Mozdulatomat én magam kecsesnek érzem, amikor a teáspoharamért nyúlok, és magam elé emelem.
Áhh görögök! Szívószál, citrom a teában, gyümölcsdarabok felhúzva a szívószálra. Tisztában vagyok azzal, ha itt kézzel elkezdeném enni a gyümölcsöt, Anselmoból biztos kitörne valami, de abban nem vagyok biztos hogy én ezt tényleg szeretném. Ha le merészel támadni, egy kecses mozdulattal tökön rúgom az asztal alatt! Hahaha! Jajjj...
Nem bírom vigyorgásom visszatartani, és az asztalra is vissza kell tennem a poharam, hogy nevethessek egy sort. Pont arra lenne szükségem, hogy ő takarítsa fel a ruhámról a teát!
Muhahaha...!
Lassan higgadok, nevetésem is csillapul.
Na úgy tűnik ezt elszúrtam. De legalább jól érzem magam.

Összehúzom a szemöldököm. Ez mit sem változtat bájos arcberendezésemen. Gyaníthatja, hogy nem változtam meg egycsapásra a jelenlététől, és nem lettem teljesen más, mint eddig, az nem zavar. A végső cél a fontos.
- Nem vagyok a Hajnalod. - Nem hat rám a nevetése. Azt hiszi, látom a zöld szemeiben, de nagyon rosszul hiszi. Mást is gondolhat, maximum kipüfölöm belőle a létezéséhez szükséges oxigénmennyiséget a kellő pillanatban. Nem fog összejönni Anselmo, előre mondanám... Próbálkozz csak nyugodtan, alul maradsz.
Ráadásul olyan naív! Ha szép gömbölyded formák mellé elhintek egy kis hazugságot, máris beveszi. Még hogy nagykorú vagyok! Időm mint a tenger addig, és amúgy se szeretem a bort. De nem válaszolok neki, hagy higgyen csak azt, amit akar. Egyszer talán rájön, hogy végig én vezettem a társalgás folyamán, még akkor is, amikor úgy tűnt, alul maradok. Még akkor is, amikor nem sikerültek a dolgok.
Például a lábas trükk. Hát nem hat erre az emberre a nőiesség? Hol a zavar, hol van legalább egy aprócska pír? Persze a szeme csillog, kis árulkodó zöldségek. Hogy fulladna bele az egy csepp borába! Hogy tűnne el a föld alatt! De most már tényleg ideges leszek. Az arcomba ténylegesen felszökik a pír, szemem pedig vadul csillog nekem is - érzem. De a mosoly még mindig ott lebeg az ajkaim körül, habár így kicsit talán gonoszkásabb.
- Azt hiszed nem számolok a következményekkel? Csak nem úgy, ahogy te gondolod. - Összehúzom a szemem, halkabban beszélek. Ha gyerekesebb lennék, még nyelvet is öltenék rá. Meg is fordul a fejemben, de gondolkozni nincs időm, egy ananász landol a számban.
Ha eddig ideges voltam, akkor ez most mi? Felrobbanhatok egyáltalán a dühtől? Megölöm ezt a bestiát! Ezt az egoista barmot!
Nem. Nem éri meg. Arcomba több pír szökik, de szemem csillogását kontrollálom, akármennyire nehezemre is esik. Csak az önelégült képed törölné le valaki az arcodról! És igen, én leszek az, aki le fogja törölni róla. Másra jelen esetben nem számíthatok. Úgyhogy van pár tizedmásodpercem gondolkodásra.
Előredőlök a székemben, direkt úgy rágom el azt az egy darab ananászdarabot, hogy a hülye gyerek velem szemben le se tudja venni rólam a szemét. Akkor se, ha akarná. Utána még a mutatóujjam is megnyalom, aztán hátradőlök.
Azt hiszi végeztem? Azt. Bizonyosan megnyugszik, hogy így reagáltam, de annyira nem ismer! Annyira nem tudja ki vagyok, honnan jöttem és nem hagyom magam csak így legyőzni és megalázni! Mert ez a szememben az is lehetett volna, ha másképp reagálok. Nem lehet rossz időben kiborulni, mert csak röhögés tárgya leszek.
- Remélem nem baj, ha kérek még egy salátát? - Bájos vagyok még mindig. Arcomon lévő pír még mindig árulkodik, de nem érdekel - ezt a gyümölcsös "játéknak" is be lehet tudni.
Még hogy jeges tea! Komolyan azt hiszi, olyan kíméletes leszek vele? Szemem előtt ott lebeg a Horiatiki saláta, ami pillanatokon belül meg is jelenik előttem az asztalon. Nyugodt vagyok. Aranyos, szép és kedves. Stílusosan kell a földig tiporni, különben semmit se ér...
Kicsippentek a tálamból egy olívabogyót, egy ujjal a számba pöckölöm (a találat még számomra is meglepetés). Közben nem veszem le a szemem Anselmoról, sőt még rá is mosolygok. Azt akarom, hogy sokszoros gyorsasággal pumpálja a szíve a vérét, amikor letörlöm a vigyort az arcáról! Ehhez kell neki az a hit, hogy legyőzött. Ennyit én is tudok. Úgyhogy mosolygok, kedvesen, negédesen.
...Majd egy hirtelen mozdulattal a fiú arcába dobom az olajos-paradicsomos-paprikás salátát. A tál azért sok lenne, az marad a kezemben, majd szépen leteszem az asztalra. Széles vigyor ül ki az arcomra - a győztes mosoly, a gonoszkás mosoly, a vidám mosoly, a bájos mosoly: mind együtt. Felállok, leporolom szoknyámról a morzsákat. Csak ráérősen. Csak nyugisan. Bennem viszont tombol a düh és a vidámság vegyes keveréke. Az ember azt hihetné, hogy már végeztem, de engem még mindig nem lehet ennyivel megúszni! Nem lehet így húzni az én agyamat megtorlás nélkül! Odamegyek Anselmohoz, még mindig angyalokat megszégyenítően mosolyogva, és lecsippentek róla egy darab paradicsomot. Eltüntetem a "csöpp kis szám"ban Ott állok mellette, és tényleg alig vagyok nála magasabb még így is - rémes. Kisebbség érzetem is lehetne, ha nem folyna olaj az égimeszelőn. Az asztalon maradt teámért nyúlok, ráérősen a kezembe veszem, és először állva eltávolítom róla a maradék gyümölcs darabokat. Aztán a szívószálon keresztül iszom pár kortyot a teából. Olyan az egész helyzet, mintha ennyi lett volna, és most már mehetnénk békességben. Így amikor a fiú már azt hihetné, hogy lenyugodtam, ennyi volt, a kezemben lévő tea tartalmát is a fejére öntöm. Egyből utána hátrálok két lépést. Nem kapsz el törpapa, muhaha!
- További kellemes szép estét! - Mondom nekem csak azért is csilingelő vidám hangon, majd egy utolsó megsemmisítő vigyort küldök a fiúra. Megfordulok és jóllakottan elindulok a kijárat felé. Kezem ügyében nem nyilvánvaló helyen, de rosszabb esetre gondolva ott van a pálcám is. Habár nem vizsgázom, így is van egy-két kellemetlen varázslat a tarsolyomban. De ha nem is lenne... Komolyan a legérzékenyebb pontját fájlalva akarna megmaradni a szememben az esetleges következő találkozásig?
Tudom, nehéz eset vagyok.