- Sajnálod? Hát én is....
Nem tudok még megfordulni. Nem tudok még a szemeibe nézni. Érzem a hangján, hogy őszintén mondja ki ezt az egy szót, de most én mit csináljak. Legszívesebben megfordulnék, és karjaimba zárva csókolnám meg, nem foglalkozva azzal, hogy már így is a fél iskola azon nevet, hogy olyan vagyok, mint egy kisdiák. De nem merem, mert talán az ellenkezőjét érem el annak, amit szeretnék. Sértődöttségem is megakadályoz ebben. Szinte mintha odafagytak volna lábaim az avartól vastgaon borított földhöz. Csak nézek bele az erdő sűrűjébe, mélyen beleszívok még egy utolsót a nálam lévő cigarettába, mielőtt beoltva azt elpöckölném. Érzem, ahogy tekintetem a hátamat pásztázza, hogy nem várhatom közelebb sétálását. Ha most nem lépek újra én felé, akkor ebből a kapcsolatból már végképp nem lesz semmi.
Lassan megfordulok, s széttárom karjaimat.
- Most akkor mi lesz? Akarunk egymástól valamit?
Kicsit még érezhető a bizonytalanságom. Az, hogy nem tudom mit is akar ő, elbizonytalanít abban, hogy mást is mondjak, hiába is szeretnék. Látom, hogy ő is hasonló képpen érezhet. Talán ő sem tudja én mit akarok. Én tudom egyáltalán magamról? Lényegében igen....
Lassan, szinte tyúklépésben sétálok hozzá egészzen közel. Kezemet végigsimítom arcán, hosszú hajába csúsztatva ujjaimat.
- Nem foglak tovább zaklatni, nem rajtam múlik a kettejünk sorsa. Ha úgy érzed, hogy el tudsz képzelni engem magad mellett jelezd nekem valahogy. Tudom én is, hogy kimondani az ilyet nehéz, de biztos vagyok benne, hogy tudtomra fogod tudni hozni.
Öszinte, kedves, de kicsit félszeg mosoly fut végig arcomon, barátságosabbá téve ezzel különös, karakteres arcomat. Szememben csillogó fénnyel fúródok bele gyönyörű szemeibe, keresve benne a választ. Vajon tudok olvasni a szeméből? S az amit ott látok kedvemre való fény lesz, vagy egy pillantása után bevetem magam az erdőbe, s ki sem dugom onnan az orrom, csak ha órára kell bemennem? A szocializálódásom is múlik kicsit ezen a pillantáson, nem csak a kapcsolatunk.

//Noel, köszönöm a játékot, és a támogatást //

Az, hogy a szabadságát fel kell adnia, nem csak Frinminkára igaz, hanem rám is. Hisz évek hosszú sora óta a magam ura vagyok. Nem függötem ennyire senkitől már nagyon régen. Talán nem is kellett volna idejönöm, mert lehet, hogy így, hogy már két embert is közel engedek magamhoz, talán nekik fogok ártani. És nem tehetem meg Friminkával sem, hogy nem tudatosítom benne, hogy bármikor érheti mellettem olyan veszély, amire talán nem számít. Nem tudom, hogy úgy fog-e állni ahhoz, amit hall mint Edward. Ő megértett engem, s talán ő áll hozzám most is legközelebb, és csak remélhetem, hogy Friminka is megért majd.
Ahogy érzem közeledését szívem hangosan dobban egyet. Kezének lágy érintésére kellemes borzongás fut végig minden porcikámon, s mikor lágy ajkai az enyémet érintik forróság önt el. Szenvedéllyel ölelem át, miközben viszonzom a csókot. Majd mosolygós szemeibe nézek, s nem tudok megszólalni...Pedig annyi mondani valóm van. Annyi minden szeretnék még kérdezni tőle. Kis idő után remegő hangon azért csak sikerül valamit kiengednem a torkomon. Pár hangot, ami összeáll lassan mondattá.
- Velem nem biztos, hogy veszélytelen lesz az élet. Sok mindent nem tudsz rólam, ami lehet, hogy más döntére visz majd, és meghátrálsz.
Félek ettől, de biztos vagyok benne, hogy megérteném azt is, ha meggondolná magát. Talán bele is kellene kezdenem a mondandómba, de nem tudok. Egyrészt mert nehéz, másrészt meg mert nem tudom, hogy egyáltalán akarja e hallani.
- Meg kell kérdeznem, hogy meséljünk-e egymásnak az ilyen dolgokról, vagy feltétel nélkül indítsunk el egy kapcsolatot, úgy, hogy nem foglalkozunk vele, hogy mi a másik fél sőtétebb oldala.
Nyelek egy nagyot, s karjaimba tartva fürkészem szemeit. Kétségek és a vágy útjai között vergődve.

//Csak, hogyne menjen olyan könnyen //