Nem, nem vagyok cukorból, úgy nézek én ki, mint aki elolvad egy kis hótól? Amúgy is mit árthat a hó a cukornak? Lehet mégiscsak cukorból vagyok.
A puszi meglep, de betudom az alkohol hatásának a közvetlenségét és a vidámságát. Lehet hogy részegnek nem részeg, de azért látszik, hogy egy teli borosüveg volt még a délután elején előtte. Ha tudná, milyen gyilkos masszázsom van, biztos nem kérne ilyeneket. Habár a szatírok szeretik, talán ő is közéjük tartozik?
- Nem hiszem erre sor kerülne, de nyugodtan tedd csak az olívabogyós álmaid közé. - Mosoly. Édibédi, tündérkisasszony vagyok ma.
- A ráncoknak meg idővel meg kell jelenniük, és ha 18 évesen leszek ráncos, akkor így jártam. Az enyémek. Amúgy is, ha megnézed közelről a homlokom, már oda került egy jó mély ránc a rám ültetett paranoiám miatt! ...Látod? - Sóhajtok, megrázom a fejem. Nem szép dolog így megöregíteni egy ilyen fiatal lányt, mint én vagyok.
A keresést ráhagyom, de hűen sétálok mellette, nézelődöm a házak között, hintát és játékot keresve az elmondás szerint. Figyelek, és kicsi sértettséget hagy magam mögött az a tény, hogy ő még mindig halomra falja a lányokat. Az én elbűvölő személyem beavatkozása után! És persze biztos édesded hozzájuk, csak úgy, mint néha hozzám. A különbség csak annyi, hogy engem valószínűleg nem tör meg egyhamar, így vissza-vissza húzza majd a szíve, igenis, a szíve!
- A szőke, baba arccal? - Szép választás, ha fiú lennék, nekem is bejönne. Hosszú szőke haj, bájos pillogás, egy kis risza-misza... Könnyű préda.
- Köszi, de inkább kihagyom vele a beszélgetést. Azt hiszem, nem lenne közös témánk. Amúgy is, elhiszem, hogy pont ilyen az eseted. - Körözök egyet a szememmel. Legalább részleteket mondana, úgy izgalmas is lehetne, így viszont csak dühítő. Hogy pontosan mitől is lettem most még morcosabb, nem vagyok benne biztos, hogy meg tudnám mondani, de valószínűleg tartom, hogy féltékenység. Mert én soha nem leszek ilyen kis bájos teremtés, akit mindenki szeret, én egész életemet számkivetettként fogom élni. Mindegy hol, mindig egyedül, mindig úton... Ha akarok se tudok elvegyülni, megnyugodni és kevésbé tüskésebben élni az életem. Pedig isten látja lelkem, én próbáltam, próbáltam és próbáltam... Aztán feladtam. Maguktól az emberek nem változnak, események változtatják őket, ez vált az új vallásommá, és azóta is híven tartom hozzá magam.
Lehet egyszer az én életemben is eljön egy pillanat, amikor megtalálom majd a keresett vidámságot és nyugalmat. Talán innom kéne minden reggel egy felest, hogy jobb legyen a kedvem, és elvegyülhessek? Az biztosan feloldja a gátlásaimat, a tapasztalat beszél belőlem, lehet hinni nekem. A nyelvnyújtás mégis sok, ez tényleg becsípett.
Várjak. Rendben van, nincs rendben? Inkább a második, hiszen mondtam én, kíváncsi alkat vagyok. Hogy kapok én szánkót, hogy tehette meg Anselmo, hogy garantálja nekem a sikert? Kis kuncogás tör fel belőlem, amikor meglátom a méretes óriást. Vajon mikor röpíti át a kerítésen, úgy, hogy útja nyomán felnyalja az úton heverő 20 centis havat?
Közelebb sétálok, de még mindig nem hallok semmit. Anselmo szerencsére nem néz felém, így nem látom az arcát, csak a mozdulatokat követem: valami a házaspárhoz kerül, ők pedig döbbenten állnak. Mi a szösz, talán valami hírességgel hozott össze a sors, aki csak számomra névtelen? Azt hiszem ideje lenne elmenni könyvtárba utánajárni a nevének. Visszasétálok a helyemre, és továbbra is óriásira kikerekedett szemekkel nézek magam elé. Mi történik itt, feje tetejére áll a világ, hogy a gyerekes szülők szeretik Anselmot? Nem, azt nem hiszem. Nyilvánvalóan lefizette őket, vagy megzsarolta, vagy esetleg csak játssza itt az ismeretlent, miközben rokonaival beszélget. Egyszer majd, egyszer kitalálom...
De annyi ilyen halasztott dolgom van, hogy már felére se emlékszem. Megfogadom, hogy naplót fogok mától kezdve vezetni bosszúállásaimról és forrófejűségemben elkövetett badar fogadalmaimról. Nem járja, hogy teszem egyre másra ezeket az ígéreteket, és egy se kerül beváltásra, csak azért, mert személyem egy cseppet feledékeny.
Közben Mr. Vasquez is megérkezik óriás mosollyal az arcán. Nem vette észre sétámat úgy tűnik, vagy ha igen, akkor se ad róla tudomást - amúgy is, mit tudtam meg belőle? Semmit. Csak azt, hogy kicsit talán nagyobb titkai vannak, mint először sejtettem. Elkezdek örülni, hogy a szánkónak, vagy annak, hogy valami jelentőségteljes dologra tapintottam rá, én se tudom. Hálásan elfogadom a szánkó fogóját, és megindulok vele vidáman egyenesen átvágva a főtéren, ki a házak közül. Közben természetesen nem hagynám válasz nélkül a visszatérés monológját se:
- Persze, tudom én, hogy csak arra hivatkoztál, hogy a ház előtt álló szép lányt le akarod nyűgözni, és ezek a kedves emberek ránézve a zöld bociszemeidre annyira megsajnáltak, hogy megkaptad a szánkót. - Belegondolva ez nem is olyan rossz ötlet, legközelebb ezt csináljuk.
Felnevetek csilingelően szépen, vidáman. Ha most ilyen aranyos, akkor kapok még ezért egy nagy hógolyót az arcomba. Megállok, egy pár pillanat erejéig felmérem, hogy komolyan gondolja-e. Oké, én beadom a derekam, de mielőtt még a kezébe nyomnám a madzagot, vidáman megtapogatom a kabátján keresztül a karizmait, és miután eleget hümmögtem, kommentálom is cselekedeteimet.
- Igen, igen... Azt hiszem elég erős vagy hozzá. - Felnézek, és újra elnevetem magam, megkapja a madzagot, én pedig lovaglóülésben felülök a szánkóra.
- Mégis kinek mondanám el? Nem szokásom megosztani csak úgy a világgal magánjellegű dolgaimat. - Elmosolyodom, majd mondom az irányt, sőt, még mutatom is néha. Újra elnevetem magam, amikor megmozdul alattam a szánkó, és ezer meg ezer vidám élmény siklik el egy pillanat alatt a szemem előtt. Nem véletlenül szerettem én ezt valaha... És ugyanaz az érzés tölt el mindig, akárhányszor felülök rá. Gyermeteg vidámság, olyan vidámság, amit nem lehet csak úgy elszínészkedni, izgalom a csúszások iránt, és félelem a jégfoltoktól. Adrenalin a buckáktól, és nevetés, nevetés... Ott cseng a fülemben, akárhányszor szánkózni indulok.
De már régen ültem rajta utoljára, de ezt a kis titkot elég ha Anselmoval az első halálos csúszás után osztom meg. Közben néha szólok, merre menjünk, és lassan kiérünk a város fényeiből, és szürkületi, dombos tájra érkezünk.
Amikor elérünk egy magasabb domb aljához, leszállok a szánkóról, és előresétálok Anselmo mellé, és szembefordulva vele hátrafelé folytatom az utam pár lépés erejéig.
- Nem várom el, hogy felfelé is felhúzz, az azért még a te Adonisz testednek is sok... - Elmosolyodom, aztán elfutok előle, felfelé a dombtetőre, meg se állva egészen a legtetejéig. Oh gyermeteg, boldog én... Olyan rég voltam ilyen felhőtlenül vidám. Leülök a hóba, és megvárom, amíg a fiú megérkezik, aztán felpattanok, és kis körben járkálva körbe körbe jelentem a helyzetet.
- A szél keletről, azaz arról - elmutatok arrafelé, amerről jöttünk - érkezik. Továbbá, mivel szűzhóban megyünk, ezért jobban tapad, könnyebb esni. - Még mormogok pár mondatot, de azok elvesznek félúton, és értelem nélkül törnek a felszínre. Hirtelen felnézek Anselmora.
- Készen vagy? - Mosolyomból egy hónapig működne a város világítása. Megvárom a választ, elhúzom a szánkót a megfelelő helyre, és beállítom.
- Egy utolsó dolog... Ha azt mondom ugorj, akkor ugorj. - Egy szemkörzés, aztán újra vidám mosoly, és elfoglalom a helyemet a szánkó elején. Ha mindketten készen vagyunk irány lefelé...

Megvonom a vállam. Azt még értem én, hogy baj, ha merev vagyok, de erkölcsösnek is rossz manapság lenni? Ez újdonság számomra, habár, ha belegondolok lehet ez az oka mindennek. Ha eléggé erkölcstelen lennék, akkor nem lennék ilyen merev, könnyebben kötnék ismeretséget, stb.Így viszont alapból kizárom azokat az embereket a közelemből, akiknek nincs kitartásuk a nehéz esetekhez. Szerintem ez azért még is jó, látszik, hogy ki gondolja komolyan az ismeretségkötés folyamatait, és ki felejt el az első alkalom után.
Továbbá az álmairól is igaza van, csak egyszer kell rájönnie, mennyire oldja fel a gátlásaimat az alkohol... De nem, ez nem fog megtörténni, különben pokolra jutok bűnös cselekedeteim miatt. Nem mintha olyan mélyen vallásos lennék, de azért van egy határ az elfogadható és a teljességgel elfogadhatatlan viselkedés között, és Anselmo testéről való olajbogyók eszegetése az utóbbihoz . El sem akarom képzelni, ellenben masszázst kaphat bármikor. Csak a végén ne ordítson nekem, hogy hagyjam abba! (Jaj, milyen ártatlan vagyok.)
- A ráncok mindig egy-egy gondot rejtenek maguk mögött, ahogy az ősz hajszálak is. Ha meg már kihullik az ember ősz haja, akkor lehet el is felejtette azokat a történeteket, amik annyi gondot okoztak neki annyira régen. Ennyi egy-egy történet szavatossága, mire kihullik...
- Amúgy fogalmam sincs, mit mondtam az előbb. - Furán nézek magam elé. Ez egy gondolatmenetem volt, csak már úgy megszoktam, hogy ha beszél, akkor mondok rá valamit, hogy kicsúszott akkor is, ha nem akartam. Szerencsére a folytatást megtartottam magamnak: ellenben az ősz hajszálakkal a ráncokon csak varázslatok segíthetnek. Amúgy is, miről beszélek én? Újragondolom. Nem szabadna beszélni engedni.
- Oké, ez teljes baromság. - Elmosolyodom, de le is olvad a mosoly a számról.
Még hogy málna piros! Igazi cseresznye színe van, szép nagy ajkak. Nem értem, honnan szedhet össze valaki ilyen géneket (habár jobb is, hogy nem nekem van olyan szám, hogy néznék már ki vele?!)
- A szemét nem néztem. - ...a szája és a haja elvonta a figyelmem. Nem mintha vonzódnék a saját nememhez, fúúúj, de azért meg kell nézni a riválisokat, terepszemlét kell tartani néhanapján a friss húsokról. Szemek, szemek... A mondat második felét figyelmen kívül hagyom. Egyszer majd, ha megtanít normálisan flörtölni, akkor talán nem, addig viszont beszélek.
- Persze hogy megnéztem, a te szemed hasonlít az enyémre. Amúgy is, elég feltűnő jelenség a te származásoddal a zöld szem, nincs igazam? - kis szünet után folytatom.
- Kár, hogy annyiszor hordod azt a hülye napszemüvegedet. Tudod lányoknál könnyebben érnéd el a célod ha használnád a szemed, olyan kifejező... Vagy csak túl egyszerűvé tenné az egészet, ezért hordod? Vagy a napszemüveggel eltakarod azért, hogy utána még jobb hatása legyen? - Sóhaj. Vajon kapok választ, vagy csak magamnak vezetem le a annak az okát, miért is tartom olyan szépnek a szemét?
De attól még, hogy szép a szeme, nem hinném, hogy csak úgy el tudna cipelni. Egyrészt, ezt nem tűrném, és előbb tépném ki a haját, mintsem cipelgessen ide-oda, másrészt azért nem vagyok egy pehelysúlyú lány. Csak megcsóválom a fejem. Higgyen, amit szeretne, aztán ha egyszer véletlenül sor kerülne rá, majd meglátjuk mi lesz.
Elérünk a dombocskához. Futás közben még hallom mit mondott, és vissza is kiáltok neki, hogy azt még kipróbálhatjuk, aztán rohanok tovább. Milyen érzés lehet lebegni a föld felett a szó szoros értelmében? Én tudni akarom, és habár szegény Anselmo csak viccnek szánta, egyszer még szaván fogom. Feljegyzem az emlékezetembe, hogy véssem fel a jövőben megvett határidőnaplómba.
A szánkó hamarosan indul vele és velem a hátán. Ahogy megkapjuk a kellő lendületet, egy cowboyos "jihááááá" hang hagyja el a torkomat belehasítva ezzel a levegőbe. Még hallom Anselmo nevetését, de épp hogy elkezdeném élvezni a hasító levegőt, és a véremet elárasztó adrenalin érzését, amikor Anselmo megragad. Már épp akarnám kérdezni, hogy mi a baj, fél-e már, amikor a hóban landolunk. Nem fáj semmim, puha minden. Még látom, hogy a szánkó csúszik még pár métert az esés után, aztán megáll. Felnézek a fiúra, felvont szemöldökkel.
- Ezt meg miért csi...? - be se fejezhetem mondatomat, kapom a magyarázatot. Annyira közel van a szeme, úgy csillog! Te kis gonosz goblin, hogy kihasználod minden egyes helyzeted, lehetőséged! Természetes, hogy elpirulok, nem is akárhogy, még a fülem is vörös.
Annyira utálom, hogy ez ellen nem lehet semmit se csinálni! Hülye, hülye kémiai reakciók, hogy mindig rosszkor jöttök! Amint Anselmo felpattan, én is felülök, és havas kezem az arcomra teszem. Tessék, lehűtöttem a fejem, de most már aztán... Mit mondjak neki, mit kéne mondanom? Ez neki nem jelent semmit, és még én leszek emiatt zavarban, a furmányos mindenségit. Így kihasználni erkölcsösségem, felháborító (ámbár élvezetes)! Felpattanok, sietek fel a dombtetőre én is. A szánkózás most más értelmet nyert, és az egyetlen ok, ami miatt dühös vagyok, az amiatt van, mert még nem tudom mit csináljak.
Felérek a dombtetőre, Anselmo meg persze már fent a szánnal. Megköszörülöm a torkom.
- Ha azt hiszed, most lekenyereztél, nagyon tévedsz. - Az egy más dolog, hogy jó úton jár felé. Még csak nem is erőszakos, mint máskor, hanem kedves, segítőkész, aranyos. Megrázom a fejem, kirázva belőle egy nagyobb adag havat, aminek jelenléte eddig fel se tűnt.
- Inkább csak csússzunk. - Rámosolygok, felülök megint a szán elejére. Elindulunk lefelé, és ahogy újra feltöltődök energiával, agyam is megindul. Azt hitte, azt hitte, mi? Hát ha te így, én is így... A szél süvít a fülemben, és a vér megint az arcomba tódul.
- Faaaa....!!! - Hirtelen egy jobb kanyart teszek kitéve a jobb lábamat a hóba, aminek következtében a szán is elfordul, kidöntve minket a helyünkről, megint a hóban landolva.
Pont ahogy terveztem. Ördögi mosolyom volt eközben, de Anselmo akkor még csak a hátamat láthatta. Sikeresen felülre kerekedek, és most én vagyok Anselmon. Az arcom még mindig piros a hidegtől és a melegtől egyszerre, a szívem a torkomban dobog az izgalomtól. Szemezek egy kicsit a fiúval, aztán hajolok le hozzá, és a szánk már majdnem összeér...
...Amikor egy nagy adag havat kap a nyakába, én pedig kiegyenesedek.
- Ez a hógolyóért volt. - ... és felpattanok. Ha te is így, én is így. Azért remélem nem sértésnek veszi, hanem játéknak az érzelmeivel, úgy sokkal viccesebb. A szánkó megint odébb landolt pár méterrel, elfutok érte, és elindulok felfelé a hegyre, magam mögött húzva a szánkót. Mondja bárki ezek után, hogy a szánkózás a gyerekek sportja!

Attól még, hogy kisebb személyiségi zavarom van, és hogy felváltva vagyok egy 10 éves és egy bölcs vénember, még nem jelenti, hogy ezt nem veszem sértésnek. A matróna szóról nekem mindig egy fekete szemű férfi ugrik be kicserzett, napsütötte bőrrel. Ez eddig még nem is lenne baj, ha nem nézne mindig olyan csúnyán, sőt, gonoszan mindenkire. Nem szimpatikus senkinek, nem szereti az embereket, és a borostája ellenére még csak jól se néz ki.
Igazán szándékomban áll megütni, de kicsit el is keseredek, hogy ilyennek lát. Úgyhogy odébb sétálhat nyugodtan, csak hülyén nézek rá.
- Mi van, ennyire félsz tőlem? - Vajon nem rengeti ez meg az önbizalmát egy kicsit, hogy kívülről úgy látszik, fél egy alacsonyka kislánytól? Dana nem érdekel olyan értelemben, ahogy Anselmo gondolja. Nem miatta vagyok rá féltékeny, hanem a könnyű és gondatlan csilivili életére, aminek lehetséges kicsi agytérfogata ad lehetőséget. Ez nekem sajnos nem adatott meg.
Természetesen részben azért Anselmo is ott van, és most megengedem neki, hogy higgyen amit akar, úgyis már-már összemenő félben van az EGO-ja.
- Én valószínűnek tartom hogy már az első alkalommal észrevettem volna, ugyanis én ellentétben veled nem mellmagasságból teszem az első benyomást. - Ezért idegesített a napszemüveg azon kívül, hogy nem tudtam melyik részemet szemléli éppen. Ölelgessen, nem esik rosszul, el is mosolyodom. Hideg van!
- "A szem a lélek tükre." - Talán valami csak hasonlít bennünk a szemünkön kívül is. A csökönyösség biztosan közös kultúrkincsünk fénypontja.

...

Nevet, mindig gúnyosan nevet. Ha akarom, ha nem, remegés fut végig a testemen egy kis időre az elfojtott dühtől, aztán higgadtságot erőltetek magamra, és felé mormogok egy sort.
- Ha megkérhetnélek, légy egy kicsit udvariasabb, és tartsd meg magadnak az utójátékod. - Morcos vagyok, az sokkal jobban illik a helyzethez, mint az édes-kedvesség, amivel először próbálkoztam, és ez remélhetőleg megnyugtatja az Anselmoban állandó figyelő vészradart, ugyanis a drága a legkifinomultabb technikával rendelkezővel felszereltet kapta csak úgy genetikusan.
Hálistennek érzem rajta, hogy megfagy az ereiben a vér pár pillanatra. Erre biztosan nem számított, amitől diadalérzet önti el a lelkem. Tudom, hogy ettől felbátorodom, tudom, hogy talán kicsit túl is lépek a határokon - de ebben mindig jó voltam, mindig élveztem. Megérdemlek ennyi piszkálás után egy kevéske kis önelégültséget.
Minél jobban látom, és érzem magamban hogy egyszerűen resetelni szeretné saját magát, annál nagyobb a kísértés, hogy érkezzen a második fázis. De kivárom a megfelelő pillanatot, mielőtt még újraindulna, és nekilátna beszélni, mielőtt még túl lenne nyújtva a pillanat, és rá lehetne jönni igazi célomra - betartani bosszúígéretemet, közepesen gonosz, inkább vicces és érdekfeszítő formában.
Nevessen, ha akar, most nem látom gonosznak - én is nevetek, bevette, bevette, bevette! Furcsa, de talán ebben az örömben még puszit is nyomnék az arcára azért cserébe, mert bevette, bevette, bevette! De a hó és az erkölcsöm megakadályoz ebben, emiatt csak hátrafordulva rákacsintok.
Ki nem tudja mi a szórakozás, és ki nem tud tetszeni másnak, ha akar? Lehet szavakkal dobálózni, de céljaimat elérem, ha kell így, ha kell úgy. A teljes rendszer kikapcsolására viszont még nem találtam meg az elrejtett gombomat.
Ölelget, ölelget és mivel megint elememben vagyok, nem hagyom annyiban a tüzes dolgot, amitől meg kell hagyni kicsit kirázott a hideg. Szeretek a veszély szélén lebegni, olyan nyilvánvaló ez? Odasúgom neki:
- Ennyire szereted mások köré fonni a karjaid, vagy csak én vagyok ilyen becses kincs? - Ezután elhúzom a csíkot a szánkó felé. Intés nélkül is felülnék én rá, ki utasítana vissza egy ilyen csalogató hívószót a szánkótól és Anselmo leleményességétől egyaránt? Már rendes hangnemet ütök meg, amikor újra hozzászólok.
- Ha a hógolyó miatt van, lehet még meggondolom magam. - Nyelvet öltök rá, aztán elmosolyodom. Lehetségesnek tartom, hogy inkább emiatt kap még egyet a nyakába a közeljövőben. Elpirulok. Jól csinálom, igazán bájos vagyok a hajamba ragadt hódarabokkal a fejemen. Olyan kis vadóc lett a külsőm, olyan kipirult az arcom, csillogó zöld szemekkel, amik mindent megfigyelés alatt tartanak...
Irány lefelé, ezúttal egyedül.
- Jihááááá - újra kiáltok egyet, természetesen nagyrészt Anselmo kedvéért. Visszanéznék a reakcióra, de az felettébb végzetes lenne csúszásom szempontjából. Kikerülök egy nagyobb fatuskót, és az erősen meredek lejtőn még jobban felgyorsulok. Hirtelen olyan csendesnek érzek mindent, mintha csak én lennék és a hó. Semmi probléma, semmi kacérság, kedvesség, álnokság, szeretet, utálat... Csak én, meg a hó. Összes érzékem kiélesedik, érzem a nyaki verőerem lüktetését, és eltűnik a hideg érzése, a külvilág.
Sajnos ilyen körülmények között az idő röpül, mint a szél. A pálya végéhez érek, és stílusos befejezés mellett döntök: gyors kanyar, újabb repülés a szánkóról, fékezés lábbal, és megállok. Elmosolyodom, és egy gondolat fogalmazódik meg bennem, miszerint "Ez az igazi élet." Kicsit fekszem a hóban, aztán rászánom magam és felkelek. Megrázom a fejem, kirázva a hó nagy részét belőle, és megszerezve a szánkót elindulok felfelé.
Az út hosszabb, mint hittem, és teljesen átfagyva érkezem már a dombtetőre. Elmúlt a magasság érzése, a repülés utóhatása, a felhőtlen gyönyörűség és szépség. Már csak hideg van, amin a nyakamnál félig olvadt hóréteg se segít. Fogam összekoccan, ilyen körülmények között már magamban is vicces jelenség lehetek, úgyhogy nem adom meg azt az örömöt, hogy túl sokat próbálnék fogvacogva beszélni.
- Azt hiszem, fá-fá-fázom. De ha go-go-gondolod csúszhatunk még egy uto-tolsót. - Elengedem a szánkó madzagját, amikor már elértük azt a helyet, ahonnan nem fog visszacsúszni.
Még jó, hogy valójában fogalmam sincs arról, mennyi havat szedtem össze a földről, és hogy nézek ki.