Dorothea Bristow lakosztálya

Az íróasztalánál üldögélve éppen a házi feladatok kijavításával bajlódik, miközben kényelmetlenül mocorog jelmezében. Ha a diákok követik a hagyományt, akkor remélhetőleg jönnek cukrot és csokit kérni, amit ő már elő is készített.
Direkt erre a napra a régi hagyományok szerinti boszorka jelmezt öltötte magára, talán ezzel is fricskát adva a réges-régi hagyományoknak.
Éppen, hogy csak a következő pergamenért nyúlna, amikor az ajtó mellett a falra tűzött pergamen zizegni kezd. Új kis találmányát nagyon kedveli. Amint valaki az ajtaja elé ér, azt a pergamen észleli, és felkerül rá a neve, mintha valaki láthatatlanul írna rá.
A papíron azonban nem igazi nevek jelennek meg.
- Piroska? - néz meglepetten, majd a kopogtatásra elindul a csokis-cukros tálért.
Amint visszaér, a papír megint zizegni kezd, és újabb név tűnik fel.
- Farkas? - szélesen elmosolyodik, talán a kastély akarja őt is megtréfálni.
Pálcájával gyorsan feloldja a különböző bűbájokat, majd a fejébe nyomja csúcsos süvegét, és vidám mosollyal az arcán kinyitja az ajtót. Az édességes tálat tartó bal kezét az ajtó takarja, így kérdezi meg naivan.
- Szervusztok! Segíthetek valamiben?

- A farkas jó kondiban van, nem kőhas, hanem kockahas. - most szíve szerint meg is mutatná, hogy mennyire odafigyel izmainak szép fejlődésére, de talán nem éppen a legjobb alkalom. Majd este, ha esetleg lesz egy sötétebb kis sarok... talán. Van ám több kérdés is. Hogy merre csatangolt? A tükör előtt igazgatta jelmezét, hogy az normálisan álljon rajta. De bizonyára nem kéne ezt mondania, még valami piperkőcnek gondolná a lány. Bár igaza lenne, tény.
- Hát, volt egy kis dolgom. Bocs a késésért, de megkaptam az üzid. - mondja egy szuszra, hiszen bármikor nyílhat az ajtó.
Hogy kire számított, inkább már nem is taglalja. Nem akar ő lovat adni senki alá. De azért egy kis szemezgetés, mármint a dekoltázs felé való pillantgatás még belefér, mielőtt nyílna az ajtó.
Azt is gyors megjegyezte, hogy egyszerre hangozzon el a bűvös mondat, melyért minden bizonnyal finomabbnál finomabb édességeket kapnak.
- Oks. - zárja valóban rövidre a beszélgetést, hisz az ajtó nyílik, és a szépséges Dorothea jelenik meg, akinek valóban jól áll a boszi jelmez. Már majdnem a szavába vágva köszönés nélkül kezdi el mondani.
- Csokit vagy Csínyt! - persze a kosárért már Kriszti a felelős.

**Hozzászólások** : 907 **Évfolyam** : Második

- Óóó, kockahas. Khm...
Na jó, erre inkább nem mondok töbet, még a végén olyat találok mondani, amit egyébként nem mernék. Bár mostanában olyan szám lett, hogy nem csodálkozék rajta, ha elejtenék pár célzatosabb mondatot.
- Rendben. lényeg, hogy itt vagy.
Én is sietősre fogom a szavakat, mivel már nyílik is az ajtó. Kicsi meglep, hogy a tanárnő is beöltözik, de meg kell hagyni, igazán jól áll neki a bosziszerkó.
Épp egy kicsivel lemaradva Adrián után kezdek bele a kéregetésbe, remélhetőleg nem vehető észre, hogy most "játszok" ilyet először.
-...Csokit, vagy csínyt!?
Na igen, cipekedni majd hozza az "asszony". Ehh...férfiak. Na jó, hát egy kosár tényleg jobban illik egy lányhoz, mint egy fiúhoz, így a kosaramat tartom a barátságos tanárnő felé. Remélve, hogy ő inkább csokit ad nekünk, mintsem kivárja, hogy milyen csínyekre is lehetnénk képesek. Közben néha Adriánt fürkészem. Természetesen nem kerülte el figyelmemet, hogy az imént hol is jártatta szemeit.

A "csokit vagy csínyt" kiáltásra szélesen elmosolyodik, és megrázza a fejét, amitől egy kicsit előre billen a süvege.
- Ma inkább kihagynám a csínyt - replikázik, és jobban kinyitja az ajtót, így a diákok is megláthatják a kezében a csokis tálat.
Ha még diák lenne, jobban örülne, ha csínyt követhetne el, de úgy látszik, hogy a kosarat magukkal hozta a két diák, így biztos, hogy csokit várnak tőle.
- No lássuk van hat fajta csoki és ketten vagytok - válogatja a csokoládékat, és mindegyikből kettőt tesz a kosárba -, cukorkából három - abból is duplán ad nekik. - Csak hogy ne vesszetek össze, gyerekek! - kacsint a diákokra, majd a tálat letéve a kis asztalkára, szélesen rájuk mosolyog.
- Remélem, hogy más tanár is értékelni fogja a remek jelmezüket - nevet rájuk vidáman. - Oh, és még valami...., remélem, hogy a nagy barátság közepette nem eszik meg együtt a nagymamát - neveti el magát, és ha a diákok elköszönnek tőle, akkor még mindig mosollyal az arcán elbúcsúzik tőlük, becsukja az ajtót és visszahelyezi a védővarázslatokat és jelzőbűbájokat.

// Én köszönöm a csokiosztási lehetőséget. Wink

//

**Hozzászólások** : 907 **Évfolyam** : Második

Hát igen...ahogy sejtettük a tanárnő készült, és nincs is kedve csínyekhez. Pedig lehet, hogy érdekes lenne valami kis aprósággal bosszantani a tanárokat. Persze csak ha nem kapunk csokit. Na de mivel itt kaptunk nincs mit tenni....
- Köszönjük szépen tanárnő. További szép napot önnek.
Vagy estét? Már nem igazán tudom hányadán is állok a dolgokhoz. Minden esetre kicsit vigyorogva a tanárnő megjegyzésén belelesek a kosárba, majd Adriánra és a kosarat lóbászva elindulok előtte. Mint aki le akar lépni a megszerzett zsákmánnyal. Hátra-hátra lesek, s ha közeledik begyorsítok. Egyenesen a park felé igyekszek....
- Kapj el, ha tudsz!

//Köszönjük tanárnő a türelmét Very Happy

//

Mrs. Bristow nem adta alább, elég jól készült a halloween-i jelmezjárásra. Elégedetten mosolyodik el Adrián, ahogy a kosárba kerülnek a finomságok. Bár szólna, hogy jó lenne, ha kicsivel többet adna, hiszen egy egész kart kell ellátniuk édességgel. Legalábbis minden bizonnyal, hiszen még egy pillus jelmezessel sem találkoztak a folyosón. Bár, ő nem szívesen osztozik. Krisztivel muszáj lesz, de így korrekt. Ha más nem gyűjt vessen magára, és menjen el az édesség boltba.
- Köszönjük Mrs. Bristow! Viszlát!
Végülis inkább csak ennyit mond. Még van dolguk, történetesen egy két tanár a listán. Jó lenne, ha mindenki adakozóbb lenne, és akkor egy ideig Adrián is kitartana édességekkel. De hát ajándék lónak...
Nah szóval a kékség, és a szöszi fiú elindulnak a számmisztika tanerő szobájától. Kriszti igencak belehúz a lépegetésbe, ezzel elhagyva Adriánt, aki persze nem hagyja magát, és utána iramodik. Következő állomás Friminka tanárnő.

/Köszi a szíves vendéglátást Very Happy

És bocsi a rövidségért, de közben két gyerek csüng a hajamon ^^//

Tárgy: Re: Dorothea Bristow lakosztálya Szer. Nov. 04 2009, 13:56

Egy hatalmas holló érkezik a tanárnő lakosztályához, s remélhetőleg nyitott ablakot talál, különben kénytelen lesz magának csinálni utat. Agresszív egy állat, akárcsak a gazdája. Amint sikeresen bejut a lakásba, nagyokat csapkodva szárnyaival száll le az íróasztalra, majd dob le egy levelet könnyedén. Meg se várja, hogy választ küldejenek, vagy legalább elolvassák.
Ha a császárnő valamit akar, arra nem kér semmit se visszajelzésként, mindössze csinálja úgy mindenki a dolgát, ahogyan ő megparancsolja azt. S mi mást is várhatnánk tőle, mint egy újabb utasítást...

Dorothea Bristow karvezetőt Akane Achironu császárnő, királynő, Extremus-karvezetőhelyettes és Áltváltoztatástan tanár kéreti le az ÁTV terembe. Most.

Akane Achironu

Nos igen, a nő sose fukarkodott a saját titulusait illetően, kifejezetten szereti fitogtatni azokat. A hatalmas holló újra az égreszáll, miközben gazdája feszülten várakozik az alagsor sötétjében...

Tárgy: Re: Dorothea Bristow lakosztálya Vas. Feb. 14 2010, 03:52

Kész.
Ő ezt nem bírja tovább.
Valami megoldást kell találnia.
Vedeli a piát piszkosul, a tantermében van nappal, Erinnél éjszakázik (ahol szintén nagy mennyiségben vedeli a piát és ópiumozik), még csak a közelébe sem megy a saját lakosztályának. Kivétel ez alól a múltkori eset, amikor az a pimasz kis dög elérte, hogy levigye a kínzókamrába és megbüntesse. Ugyan odafelé és visszafelé és csak úgy rohant, menekült, amennyire csak tudott, azért bőven elég volt, hogy megint kész káosz legyen a fejében (ha eddig éppenséggel nem lett volna amúgy is az). Fogalma sincs, hogy mit kellene tennie. Vagyis pontosítsunk: Van fogalma róla, hogy mit is kéne csinálnia, azonban nem bízik meg a pasasban. És magában sem. És abban, hogy nekik együtt kéne lenniük, meg pláne nem, hiába van Jin lelke benne. Mert odáig rendben, hogy feküdjenek össze, de erőteljesen tart attól, hogy miután megkapták, eldobják. Attól pedig még jobban tart, hogy egy újabb "Jin" elvesztésébe beleőrülne, vagy pusztulna. Akkor már inkább nem tapasztalja meg az együttléteket, így legalább nem fog hiányozni neki később.
De... Annyira akarja...
S mivel Erint nem fárasztja a magánéleti problémáival, meg részegen amúgy se tudná normálisan megfogalmazni, ha tanácsot kapna, úgyis elfelejtené másnapra... ezért más megoldást kellett találnia. Vagyis másvalakit. Dorotheát meg voltaképpen kedveli, bár meg nem mondaná a nőnek. És ahogy elnézte, ő hajlamosabb meghallgatni a problémáit, még jó tanácsokat is tud adni. Akármennyire is veti meg a kedves embereket, kifejezetten hálás neki, hogy akkoriban beszélt vele, különben Christian már halott lenne. Bár most nem jobb a helyzete, sőőőőt, az a csók és a felfedezés, hogy nincs mérge, csak csavart még párat a helyzeten. Mééég véletlenül se menjenek neki egyszerűen a dolgai, áhh, ugyan.
Mindenféle kérvény, kérés, vagy bejelentés nélkül vágtat ide, nagy lendülettel ragadja meg az ajtókilincset, hogy aztán a küszöbön dermedjen meg. Felvont szemöldökkel és megrökönyödve pislog a nappalira, ami számára ízléstelenül... kedves.
- Mi a francért van itt ilyen rohadt világos?!
Morrantja dühödten, pedig nem is süt a napfény, elvégre hajnal van. De a bútorok, a fal... minden túl világos neki és szinte már szúrja a szemeit. Nem csak azért, mert a sötétebb színekhez szokott berendezés terén, de alapvetően nincs túl sok fény lent az alagsorban. Még meg is dörzsölgeti azokat sziszegve és mormogva az orra alatt.
- Nem kap hóvakságot...?
Dünnyögi zavartan megrázva a fejét és minden szó nélkül már helyet is foglal a fotelben (mert az emlékezteti a leginkább egy trónszékre, szóval arra legalább hajlandó leülni és amúgy sem talált a nappaliban senkit se, szóval hellyel kínálta magát). Egy ideig összevont szemöldökkel sandít körbe, de aztán nagy levegőt vesz, nagy levegő, éssss....
- DOROTHEAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA!!!!!!
Üvölti el magát, mintha csak azonnal az lenne a másik nőnek a dolga, hogy kiszolgálja őt. Azonban az, hogy maga jött fel, illetve ő látogatta meg a nőt, az már furcsa és gyanús lehet. Bibi van a gépezetben, összedől a világ, meteor becsapódás, katasztrófa katasztrófa hátán, világfájdalom és végtelen káosz:
Akane érez.

Tárgy: Re: Dorothea Bristow lakosztálya Vas. Feb. 14 2010, 15:46

Érdekes, most olyan hosszú a haja, és gyönyörűen be van fonva. De nem túlzás az, hogy a fonat több méter hosszú?! Nevetséges, és nagyon húzza a fejbőrét. De tudja, hogy nem szabad megszabadulnia tőle, mert valamiért még hasznára lesz... És nicsak, a nap is kel fel... Mindig szerette a napfelkeltéket, olyankor mindennek olyan hűvös, tiszta illata van, és az éjszaka sötétje után minden megtelik színnel és vidámsággal. Színek? Nem tél van véletlenül? És mikor lett ilyen magas a kastély? És mióta alszik ő toronyban? De nem ér rá, hogy ezzel foglalkozzon, mert a távolban irdatlan ütemben közeledik felé egy porfelhő. Vajon valaki ráuszított egy gonosz átokkal egy porfelhőt? Átok? Hiszen nem is tud varázsolni! Vagy igen?! Éles tekintettel követi végig az ismeretlen jelenséget, amiből hamarosan kirajzolódik egy fehér paripa, rajta pedig a daliás, szőke herceg. Arcát még nem látja, de zsigerből érzi, mit kell tennie. Ledobja a toronyablakból hosszú fonatát, hogy a délceg ifjú felmászhasson rajta, s megkaphassa élete első, igazi csókját... Már majdnem meglátja a férfi vonásait, melyekre oly régóta várt, amikor....
PUFFF.
A földön találja magát, a takarójába gabalyodva, ijedt és hitetlenkedő tekintettel. Fél másodpercig halálra váltan néz körbe, majd göndör tincsei közé túr, biztos, ami biztos alapon, hogy már nincs e a varkocsa meg. Halkan kuncogni kezd, miközben megpróbálja kihámozni magát a takaróból.
- Todd McFarlane, küldhetsz nekem akármilyen mese képregényeket, én egyet sem fogok neked átnézni lefekvés előtt - dünnyögi szórakozottan az orra alatt, és hálát ad az égnek, hogy egyelőre egy profi legilimentor sem tartózkodik az iskolában. Ha valaki meglátná, mit álmodott, ő elsüllyedne szégyenében.
Az ágyba kapaszkodva lassan feláll, és már mászna vissza aludni, amikor valami szöget üt a fejében. Valami felkeltette, mert magától biztosan nem ébredt volna fel, még ebből a gyermeteg álomból sem... Almafa pálcájával leír pár bonyolult mozdulatot, mire szemöldöke ráncba szalad, és a térdig érő kis fekete hálóinge főlé felkapja a hozzátartozó köntöst, hogy megindulhasson a nappali felé. Persze az már nem jut eszébe, hogy papucsot is vegyen, kérem szépen, azért mégis csak hajnalok hajnala van, ő meg kettőig is alig lát el, de meg van róla győződve, hogy valamelyik diákja használta a titkos ajtót; a segítségére van szükség.
Szemeit dörgölve lép ki szobájából, hogy megtorpanva lássa, nem egy diák vár rá, hanem egy meglehetősen frusztrált, mert ezt még a hálószoba ajtóból is lehet látni, Akane vár rá.
- Akane, milyen kedves, hogy meglátogatsz. Már vártam, mikor keresel fel - igaz, álmos, de kedélyes a hangja, ahogy a kanapé felé közelít. Rókamangusztája közben feláll, és folyamatosan a vendéget szemléli, majd egyszerűen besöpör Dorothea szobájába.
A nő közben az ajtóra pillant és vet rá egy sanda pillantást.
- Csak úgy beengedett? - mutat rá, majd legyint egyet. - Ahogyan a kastély, úgy a szoba is mágiától pulzál, bizonyára átvett tőlem valamit, és az ajtó megérezte, hogy gond van, ezért engedhetett csak be - találgat, miközben száját eltakarva egy hatalmasat ásít. - Mindenesetre örülök, hogy nem az ablaktörő kis madaradat küldted, megkíméltél egy laza pálcamozdulattól - nevet a nőre finoman, miközben leereszkedik a kanapéra, és törökülésbe húzza a lábait, magán elrendezgetve a köntöst.
- Kérsz egy teát? - kérdezi, miközben pálcájával az asztal felé int, ahol megjelenik egy porcelánkészlet, gőzölgő teával, citromlével, tejjel, cukorral és mézzel. - Igazi fekete tea, Lady Grey, felélénkít - beszél folyamatosan, annyira látszik rajta, hogy egyáltalán nem ébredt még fel.
Haja kissé borzas, most még göndörebbnek tűnnek szőkés-vöröses tincsei, amibe néha beletúr, és igazgatja őket. - Közben pedig elmesélhetnéd, hogy mi történt - néz most egy pillanatra fel komolyan. - Mert ugye jól sejtem, hogy nem akartad átvenni a reggeli bűbájébresztőm helyét? - ironizál kedvesen, ahogyan csak ő tud, miközben saját teáját finomra beízesíti.

Tárgy: Re: Dorothea Bristow lakosztálya Hétf. Feb. 15 2010, 02:16

Türelmetlenül dobol ujjaival a fotel karfáján, mogorván meredve maga elé. Elvégre ő mégiscsak királynő, császárnő, karvezetőhelyettes, meg... szóval nah, meg lehet ezt érteni tökéletesen. Fúj egyet dühösen és indulatosan, szinte már haragszik az egész világra, annyira be tudja magának beszélni a kis semmiségeket katasztrófának. Aztán meg pár perc alatt képes óriási dührohamot csapni, ami cseppet sem jótékony az egészségére. Most azonban még ez sem érdekli.
Már éppen ordítana újra a másik nőért, amikor az végre megjelenik. Felvont szemöldökkel sandít le a kis szőrös állatkára elfintorodva. Az állatok közül mindössze csak a hüllőket kedveli. Azok legalább nem ilyen kis izgágák, meg szőrösek, meg olyan... kis aranyosak. Cseppet sem az ő stílusa, de szerencsére a kis pamacs is távozik a helyiségből, így nem kell több figyelmet szentelnie rá. Csak mogorván sandít vissza a kolleginára, s megvonja a vállát, mikor ő is az ajtóra pillant.
- Lehet csak nem akarta, hogy hatásosabb módon jussak be.
Széles, gonosz mosoly jelenik meg az arcán, napok óta talán az első kárörvendő vigyor a képén. Ettől legalább sokkal egészségesebbnek néz ki, tekintve, hogy az utóbbi napokban alapvetően elég keveset evett és folyamatosan csak a kísérleteivel foglalkozik. Lássuk a dolog jó oldalát: a rizspora és egyéb szépészeti eszköz nélkül is elég sápadtnak és nyúzottnak és tűnik.
Szemöldökét érdeklődőn vonja fel a teára, végül lassan, óvatosan és kimérten biccent egy aprót.
- Igen... kérnék. Azt hiszem.
Dünnyögi végül halkan felsóhajtva. Ahogy eltűnik a kárörvendő vigyor a képén, máris újra komor az arcberendezése. Sóhajtva húzza el a száját.
- Ha ennél jobban felélénkülök, még a végén kiugrok a bőrömből...
Jegyzi meg epésen, de aztán csak megvonja könnyedén a vállát kecsesen.
- Végülis semmi küüüülönös....
De. Nagyon is van valami és nagyon is történt vele pár igen világrengető dolog. Aztán óvatosan felhúzza a lábait, átkarolja azokat a karjaival, hogy aztán állát a térdeire fektesse. Nem túl elegáns ülésmód egy királynőhöz, de per pillanat nem igazán érdekli. Semmi más nem érdekli, csak az, hogy végre megoldja a problémáját és élhesse tovább nyugodt életét. Miközben csendesen mered maga elé, majd a porcelánkészletre, úgy böki végül halkan morogva.
- Megcsókolt.
Egészen rövid, de világrengető szó számára. Ám nem ez a legdurvább az egészben számára. Óóó, nem. Így elhúzza a száját oldalra pillantva és mormogva halkan.
- És nem halt meg.
Ekkor már azonban indulatosan túr a hajába, majd azonnal folytatja is hadarva. Láthatóan igencsak felzaklatja a tény, hogy túlélte a férfi, vagyis nincs meg a mérge, mert azonnal bőbeszédűbben kezd fogalmazni és magyarázni Dorotheának.
- Nem halt meg! Érted? Egyszerűen nem! És ez azt jelenti, hogy a mérgem nincs meg! Fogalmam sincs mi történt, vagy miért, vagy hogyan! Egyszerűen....-nyüsszentve tárja szét a karjait és feszülten hadar tovább- Paaaaffff. Volt, nincs! És nem értem hogyan lehet ez! Vagy, hogy miért nem jöttem rá hamarabb?! Akkor... akkor Jin se halt volna meg....
Suttogja a végén egészen halkan és fejét rázva, de aztán nagy levegőt véve tovább szól, hiszen még továbbra sincs vége a mondanivalójának.
- Mindezek tetejében most már le akarok feküdni vele! Mármint... Christiannel. De nem bízok meg benne. Magamban meg végképp nem! Nincs már mérgem, nincs már védelmem! Semmisemmisemmi.... Mi lesz, ha odaadom magamat neki és többé már nem kellek? ÉN akarom irányítani a dolgok haladását, ÉN akarom eldönteni, hogy mi legyen...
Elgyötört sóhaj.
- De nem tudom mi lesz, vagy hogy mit csináljak....
Nos, ahhoz képest, hogy "semmi különös" baja nincs, igen sok mondanivalója akadt végül.

Tárgy: Re: Dorothea Bristow lakosztálya Kedd Feb. 16 2010, 01:37

A széles, gonosz mosolyra csak egy fáradt horkantás szerű kis mosoly a válasz, és fáradt, de cinkos és huncut pillantás.
- Ó, hát persze, már el is felejtettem. A nagy sensei, akitől még a kastély is retteg - forgatja meg szemeit. - Nyugodj meg, Akane - puhul meg pillanatok alatt hangja. - Sem a szoba, sem pedig én nem fogjuk elhíreszteli, ha esetleg elengeded magad. Itt otthon vagy - mutat körbe lakosztályában egy bátorító mosollyal egyetemben.
Közben előrehajol úgy, hogy törökülésben marad, és a nőnek is tölt a teából, elegáns mozdulatokkal, amiket le sem tudna tagadni, belé neveltek. Közben pillantásával ellenőrzi, hogyan teszi kényelembe magát Akane, és a tény konstatálása után egy apró hümmögéssel hátra dől, és végi csendben marad, csak arcmimikájából lehet következtetni, hogy mikor mire gondol. A csókos résznél félrenyel és halkan köhögni kezd, majd vidám, örömteli mosoly derül fel arcán. A következő megállapításra megkönnyebbülten felsóhajt. Aztán bólogatni kezd, hooogyne, ő aztán mindent ért kora reggel, éhgyomorra, a végén pedig nagy szemekkel bámul a nőre, mint aki megőrült. De nem a végéről kell elindulni. Szóval elkezdi az elején.
- Először is igyál egy kis teát - mutat a csészére, miközben pálcájával egy bonyolultabb mozdulatot ír le, mire ezüst tálcán ízléses kis szendvicsek jelennek meg. - És lehetőleg egyél is egy kicsit, nem nézel ki valami jól - hangja csendes és nyugodt. - Én meg közben elmondom, hogy mit gondolok, jó? - választ igazából nem vár, elgondolkodva kortyol egyet teájából és a nőre pillantva egy halk sóhaj után beszélni kezd.
- Nem tudom, hogy észre vetted-e, de elég furcsa tartást vettél fel. Átkarolod magad a lábaiddal együtt, ami azt mutatja, hogy szeretnéd, ha valaki, egy erős személy, melletted állna, és szorosan átölelne. Minden mozdulatunk vágyaink kifejezője - behunyja a szemeit egy fél pillanatra, majd újra kinyitva már folytatja is.
- El sem hiszed, mennyire örülök annak, hogy megcsókolt téged - jelenti ki kedvesen. - Társas lények vagyunk, nem a magányra teremtettek minket. Kellenek a szavak mellé az érintések is, nélkülük üres, hideg vázak vagyunk csupán, semmi több - próbálja megértetni, miért is örül annyira.
- Annak meg még jobban, hogy a kedves lovag még életben is maradt - villan meg vidáman szeme. - Viszont, hogy hová tűnt a méreg... - itt elakad, és tétován a nőre néz -, mikor alakult ki a szervezetedben a méreg, és mikor használtad utoljára? - néz rá kíváncsian. - Emellett az időutazás is árthatott esetleg eme tehetségednek - vélekedik felvont szemöldökkel, miközben magához vesz egy sajtos szendvicset és lassan majszolni kezdi. Közben az ölébe teszi egyik kék párnáját, és arra könyököl fel. Most nem látni többnek huszonkettőnél, ahogyan ellazultan gondolkodik és eszik. - Különben én meg nem aggódnék miatta a helyedben. Engem biztosan frusztrált volna, hogy nem lehetek igazi nő - néz célzatosan Akanére egy huncut mosollyal.
- Tudom - emeli fel a kezét megadóan -, téged nem arra neveltek, hogy érezz, de akkor a szüleid össze is dobhattak volna helyetted egy középkori Pinokkiót, most komolyan - fáradt kifejezés ül az arcán. - Fiatal vagy, erős, tele energiával, a mostani helyzettől eltekintve, és mindenek előtt gyönyörű - ha kell, még elmondja a másiknak ezeket párszor. - Azért kaptál életet, hogy éld, emlékszel, ezt már mondtam. Ne hagyd, hogy az éveid magányosan elszaladjanak melletted, hanem élj meg minden napot úgy, mintha az lenne az egyetlen - már megint egyre jobban beleéli magát a helyzetbe, erre félig bocsánatkérően elmosolyodik, és megrántja a vállát, miközben bekapja az utolsó falatot. - Amúgy meg - nyeli le -, én a helyedben szimplán ráugranék a pasira - sóhajt egy hatalmasat. - Már május óta itt vagyok, és azóta _semmi_ - nyomja meg a szót. - Nem tudom, érted-e, mire célzok itt a nappali rejtekében virág nyelven - szusszan egy nagyot, majd legyint egyet.
- De térjünk vissza hozzád. Emlékszel, hogy mit mondtam neked? - dől kicsit előre a párnán támaszkodva. - Nem kell rögtön fejest ugrani az ágyába, hanem játssz egy kicsit vele, legyél...nő. Hitesd el vele, hogy te vagy a legjobb, akit csak kaphat az életben. És akkor...., akkor engedhetsz a vágynak - tétován elmosolyodik. - Persze, ezt sem lehet a végtelenségig húzni, mint a fiataloknál, hiszen ti már felnőttek vagytok, egészséges vágyakkal - kezd szélesen mosolyodni. - Kezd egyszerűen egy mosollyal, amivel megleped őt, vaaaagy, egy érintéssel, a legváratlanabb pillanatban. És könyörgök, ne gondolkodj azon, ahogy mikor veszítheted el, hiszen még meg sem kaptad őt! - egyenesedik ki hirtelen, valami szenvedélyes tűzzel a szemében.

Tárgy: Re: Dorothea Bristow lakosztálya Kedd Feb. 16 2010, 03:14

Zavartan pislog a másik nőre összevont szemöldökkel, de aztán végülis nem szól semmit se a szavaira. Csak egy apró grimasz, azonban már nem ellenkezik. Pontosan jól tudja, hogy Dorothea mindig nagyon jól tud ellenérvelni. Vagy csak már annyira végtelenül fáradtnak érzi magát, hogy nincs igazán kedve vitázni folyamatosan. Bár az is előfordulhat, hogy szimplán az utóbbi napok és hetek rendesen megváltoztatták és lefárasztották ahhoz, hogy másképpen álljon kicsit a dolgokhoz. Hallgatagon figyeli, ahogyan kiöntik neki a teát és már éppen nyúlna is érte, amikor kis szendvicsek jelennek meg a tálcán. Párat pislog értetlenül a tálcára, egy pillanatra megáll elgondolkodva, aztán az egyik szendvicsért nyúl halkan dünnyögve az orra alatt.
- Nincs étvágyam.
Magyarázza halkan, elvégre az utóbbi időben tényleg nincs túl sok kedve enni. Bár ezt igyekszik kompenzálni még nagyobb ivászatokkal, de ahelyett, hogy a szomját oltaná, abból is csak egyre több kell. Ördögi kör ez. Sóhajtva nyammog a szendvicsen, bár látszik rajta, hogy nem igazán van hozzá sok kedve... Csak aprót biccent, azonban a következő pillanatban megdermed Dorothea szavaira. Szemei elkerekednek meglepetten, de aztán azonnal kibontja magát a saját a karjaiból, lábait kinyújtóztatja és egyenesebb tartást vesz fel mormogva.
- Cöhh. Szó sincs ilyesmiről! Már elzsibbadtak a lábaim, gondoltam kicsit másképpen ülök.
Azonnal helyesbít és mormog felháborodottan. Nem kedveli túlságosan, ha ilyeneket mondanak róla, azt meg pláne nem, ha teljességgel igaza is van az illetőnek.
A további szavakra fáradtan sóhajt fel, húzza el a száját, aztán csóválja meg a fejét.
- Ha nincsenek érzelmek, nincsenek bonyodalmak. Sokkal könnyebb lenne az egész.
Azonban a kérdésre újra elkerekednek a szemei meglepetten. Látszik rajta, hogy ezen még nem is gondolkozott, hiszen mindenki a legbonyolultabb megoldást és választ keresi, aztán meg hirtelen kiderül, hogy az egész helyzet nem is olyan vészes és a válasz teljesen egyszerű. A kígyó szemekben látható, amint végre leesik neki a válasz és lendületesen a hajába túr.
- Hogy erre nem gondoltam?!!! A méreg az már valószínűleg ott volt bennem, amióta megtanultam az animágiát és először átváltoztam.... De.... utoljára, még jóval az én időmben használtam. Több hónapja van már annak, majdnem egy éve! Azelőtt rendszeresen használtam az animágiát, havonta háromszor minimum... A fenébe....
Nyögi elkínzottan és tenyereibe temeti az arcát magára mérhetetlenül dühös és hatalmas bűntudata csak tesz rá egy lapáttal. Úgy suttogja elhalón, döbbenten.
- Miért nem jöttem én erre rá hamarabb....
Ha hamarabb tudta volna, ha hamarabb jön rá, ha hamarabb... szóval akkor nem ölte volna meg Jint. Másképpen pedig nem csinálta volna, sőt, ha akkor a csók nem hatott volna, biztosan nem lehetett volna rávenni további kísérletezésre. Elgyötörten rázza meg a fejét hitetlenkedve meredve maga elé. Mielőtt azonban sikerülne beleásnia magát a kemény önvádba, amikor kolleginája megjegyzésére büszkén és önérzetesen csattan fel.
- Én igazi nő vagyok! Nagyon is, bárkit megkérdezhetsz!
Jó, az persze igaz, hogy bizonyos szempontból nem vált sosem azzá, tekintve hiába is hentergett már párszor férfiakkal, a delikvensek túl hamar kimúltak, mintsem átélhette volna azt, amikor egy nő akkor érezheti magát igazán annak. Azonban a sértettség és durcázás is csak addig tart, amíg Dorothea további szavait hallgatja.
- Gyönyörű...?-Kérdi halkan, majd elmosolyodik magabiztosan, kihúzva magát büszkén. Ha lehet valamivel kedveskedni neki, egyértelműen hatalmas hiúsága és egója simogatása lenne a legcélszerűbb erre a megoldás. Azonban a továbbiakra csak grimaszol, fintorog, húzza a száját, összevonja a szemöldökét, mimikája a lehető legnagyobb tárházban mutatja ki nem tetszését. Végül hümmögve biccent egy aprót.-Tudom miről beszélsz... De akkor miért nem ugrasz rá arra a bizonyos hímneműre, akit múltkor említettél? Thierry, ha emlékezetem nem csal.-Azonban a tanácsot érdeklődve hallgatja, láthatóan most azért eléggé megfontolja a dolgokat. Végül sóhajtva simít ki egy fekete hajtincset arcából és mormogja fejét csóválva:- Ezzel csak az a bibi, hogy nem tudok várni. Ha csak arra gondolom, hogy meglátom...-grimaszol egy aprót-...Egyáltalán normális az, hogy amióta tudom, nincs mérgem, azóta folyamatosan görcsben vagyok? Ez megalázó... Így csak a hitvány férfiak viselkednek, akik nem bírnak túlzott.... öhm.... kéjvágyukkal. De... ezért nem bízok magamban. Csak pár hete tudom, de máris hihetetlenül nehéz visszafognom magamat. Úgyhogy nem is lakom ott vele, a lányomnál éjszakázom, nappal meg a tanteremben vagyok, szóval így egy leheletnyivel könnyebb bírni magammal.
Vonja meg a vállát könnyedén, aztán egy újabb szendvics megragadása után összevont szemöldökkel pillant rá.
- Te hány éves is vagy?

Tárgy: Re: Dorothea Bristow lakosztálya Pént. Feb. 19 2010, 01:12

Csendben hallgatja Akanét, mostanában azt a szokást vette fel a diákok miatt, hogy csak a mondandójuk legvégén szólal meg, és sajnos egy-egy berögzült szokást nehéz levetni, így csak mimikájából látszik, hogy mikor mire gondol. Van, amikor elmosolyodik, ráncolja a szemöldökét, halkan felsóhajt, vagy éppen legyint egyet, mindezek közben persze figyelmesen hallgat, elraktározza közben a válaszokat, és már kezdené is az elején a dolgokat, de Akane mondandójának végére nevetségesen nagyra kikerekednek a szemei, és hirtelen benne reked a levegő; még jó, hogy nem ivott, különben most adhatna a vele szemben ülő nőre tiszta ruhát.
- Te..., te - rámutat a nőre -, hetek óta kínzóan vágysz rá, és bujkálsz előle? Te jó ég, és még csodálkozol, hogy nem bírsz magaddal? - kiállt fel meglepetten, levegőért kapkodva. Inkább olyan a beszélgetésük, mint két barátnő, ahol még mindig Dorothea a tapasztaltabb és bölcsebb. - Nem, ezt nem hiszem el, de most komolyan, Akane - néz egy pillanatra a nőre. - Hogy az istenbe tudod így visszafogni magad, ennyi ideig. Figyelj rám, te makrancos Kata - hangja kicsit fegyelmező -, ez a férfi, ő Jin egy másik testben, te magad mondtad, hogy az ő lelke. Végre valahára kiderült, hogy nincsen méreg a szervezetedben, és szeretheted a testeddel is azt a férfit, akit mindig is akartál. Erre te bujkálsz? - kérdezi szinte panaszosan. - Ha ilyen nagy a vonzerő kettőtök között, akkor nem egészséges ilyen sokáig távol maradni a másiktól, szerintem - feddőn pillant a nőre, de hangja átvált újra, és kedvesen, szinte puhán cseng.
- Figyelj rám, az hogy, kívánod, teljesen természetes dolog, mint ahogyan az is, hogy vágysz rá, szeretkezni szeretnél vele. És hallgass rám, amikor azt mondom, hogy ha csak egy könnyű kis kalandra vágyna, nem próbálkozna ilyen sokáig nálad. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem csak egy trófea lennél neki. Ha csak szexre menne, már keresett volna valaki mást, de mivel egy lakosztályban laktok, meg mernék esküdni rá, hogy csak rád vár, te piszok mázlista nőszemély - ugratja finoman a másikat, miközben azért is közelebb tolja a szendvicses tálat.
- De nem fog kívánni, ha csont és bőr leszel, és kilátszanak a bordáid. Nyomni fogod őt, az meg elég kényelmetlen lehet - kacsint vidáman egyet, miközben ő is elvesz egy szendvicset, és visszatér a saját kis "problémájára". - Nem tudom - harap egyet -, olyan...elfoglalt mostanában. Nem igazán jut időnk arra, hogy beszélgessünk, és közben az én fejemre is folyamatosan szakadnak a teendők. Már megint helyettes nélkül maradtam - újabb harapás, miközben kicsit összegubózik és úgy majszol. - Nem tudom, mintha átok ülne ezen a poszton - dünnyög, miközben nyel egyet, és a csészéért nyúl, hogy igyon egy korty teát. - Szóval, a lényeg annyi, hogy a mi esetünk nagyon is különbözik egymástól. Ti eleve egymásnak vagytok teremtve, biztosan - bólogat cinkosan hunyorogva.
- Az átváltozás kérdése viszont felettébb érdekes - csillan meg a tekintete. - Vajon, ha megint átváltoznál, csak egyszer, akkor újra lenne méreg a szervezetedben, vagy csak úgymond sima animágus lennél, mint például én? - könyököl párnájára kérdése közben és megtámasztja állát. - De mindenesetre, ne most kísérletezgess, hanem csinálj érdekesebb dolgokat - húzódik mosolyra ajka. - Azzal pedig ráérsz utána - bólint határozottan, mintha csak napirendi pontot állítana össze kolléganőjének.
- Amúgy nem tudom, hogy miért berzenkedsz attól, hogy a testtartásod elárulja, mire vágysz - néz rá elgondolkodva. - Csak én vagyok itt, és tőlem megkaptad a fogadalmat, miszerint amit elmondasz nekem, az köztünk marad. Ha meg én hívom fel dolgokra a figyelmedet, azzal nem bántani akarlak, hanem segíteni, hogy megértsd, mi történik veled - magyaráz nyugodtan. - Nem csak tanácsot kaphatsz tőlem, de olyan hallgatóságot, akit tényleg érdekel, hogy mi a problémád - néz rá elnézően. - Amúgy harmincnégy éves vagyok, közel sem olyan idős, mint amilyen komolyak néha a szavaim - csillannak meg vidáman szemei, jelezve, tud komoly lenni, de élete akkor a legkiegyensúlyozottabb, ha tele van kalanddal és ismeretlennel. Az ismeretlenről viszont eszébe jut még valami.
- Nem tudom, hogy emlékszel e rá, de felajánlottam, hogy esetleg tanítanálak oklumenciára. Gondolkodtál rajta, vagy inkább hagynád még egy ideig a dolgot? - kérdi kíváncsian, és csak a jó megfigyelő láthatja, hogy a lehetőség, hogy a mentál mágia egy részét átadhatja valaki másnak, igencsak lázba hozza.

Tárgy: Re: Dorothea Bristow lakosztálya Pént. Feb. 19 2010, 05:13

Értetlenül pislog Dorotheára, furcsálkodón összevonva a szemöldökét. Nem igazán érti, hogy mire fel ez a nagy csodálkozás, meg szemkikerekedés és döbbenet, neki ez teljesen normális. Vagyis cseppet sem tartja normálisnak azt, ami történik vele, viszont azt teljesen természetesnek veszi, hogy hogyan reagál rá. Így aztán csak értetlenül csóválja meg a fejét.
- Én... én...?-az ujjal mutogatásra felhördül, csípőre téve egyik kezét- Még szép, hogy csodálkozom! Egy császárnőnek ennél sokkal nagyobb önuralma van!-vágja ki a makrancost önérzetesen, még az állát is felszegi egy kicsit, kihúzva magát büszkén, de aztán persze figyel a korholó szavakra- Először is: nem vagyok makrancos Kata, vagy mi a szösz az.... Másodszor pedig: igen, tisztában vagyok vele, hogy ő Jin reinkarnációja, akire régóta várok, de nem akarom még egyszer elveszíteni. -itt zavartan megáll egy pillanatra, habozik, az alsó ajkába harap.
Még túlságosan fura neki, hogy ilyen közvetlenül beszélgessen Dorotheával, elvégre eddig mindig csak Jinnel beszélgetett így. Vagyis... még vele se ennyire. Úgy látszik az a tényező, hogy egy nővel tárgyaljon meg ilyen dolgokat még egészen új és szokatlan neki. Mert hát gondoljunk csak bele... mikor az édesanyja meghalt, még egészen fiatal volt. Aztán ott maradt három kisöcsikével és egy apával, csupa hímnemű egyeddel. A szolgálólányok közül nem barátkozott össze senkivel, mert rettegtek tőle. Udvarhölgyeket ugyanezen okokból nem tartott magának, szóval Akane kicsi korában sem érintkezett túlságosan nőkkel. Ezek nem változtak a későbbiek során sem, szinte mindig csak férfiak vették körül őt ( azok voltak ugyanis elég ~~idióták~~ bátrak hozzá, hogy a közelében legyenek). Valószínűleg éppen ezért fura neki a helyzet, hogy egy nővel mennyi mindent könnyebb kitárgyalni, mennyi olyan dolog vetülhet fel, amit például a férfiakkal nem szokás megtárgyalni, mégis jól esik valakinek elmondani. Zavartan elmosolyodik, halványan, majd megvonja a vállát a tálra pillantva.
- Azt mondta, hogy az az izgalmas bennem, hogy elérhetetlen és titokzatos vagyok.....-apró grimaszt vág be- Szerintem egyértelműen megtörik a varázs, ha már nem vagyok az neki.
Fejti ki okfejtését hümmögve bólogatva hozzá, aztán elvesz egy szendvicset és fintorogva méregeti, tényleg nem érzi éhesnek magát. Sőt, ha belegondol, hogy még egyet le kéne küszködnie a torkán, egyszerűen az émelygés fogja el. Éppen ezért hördül is fel Dorothea szavaira felháborodva:
- Nem is vagyok csont és bőr! Már az én koromban sem kedvelték a deszkákat....-hozzáteszi végül száját húzva- Bár akkoriban még az én alakom is annak számított.
Felvont szemöldökkel hallgat és figyel a másik nőre, miközben egyik lábát szépen átteszi a másikon és nyugodtan dől hátra nagyot szusszantva, nagy elégedettséggel. Végre alábbhagy kicsit az üldözésmániája, szerinte itt a legkevesebb az esélye annak, hogy Christiannel találkozzon. Éppen ezért lassacskán kezd is megnyugodni és felengedni. Összevonja szemöldökét kolleginája szavaira, ténylegesen most beszélgetnek csak az iskolai problémákról (amikről többnyire Akane sohasem hall semmit, az alagsor igen mély és sötét hely).
- Valóban? Még nem is hallottam erről... Miért nem kéred fel valamelyik független tanárt, hogy csatlakozzon hozzád? Erős, kemény vezetéssel és karbantartással kell gatyába rázni a kölyköket, különben a sok-sok idegesítő kis törpe a nyakadra fog nőni.-kétségtelen, hogy nem igazán bírja a gyerekeket, nem is lehet nagyon elképzelni őt, mint szülőt. Elhúzza a száját grimaszolva végül- Hát ha így áll a helyzet... Mondjuk ott a tavaszi szünet. Menjetek ki a városba, aztán keressetek egy szállót, aztán... Szóval érted. Mellesleg én sose szerettem ezt az elrendeltetett elvet. Én a saját sorsomat alakítom, nem pedig az engem. Jin emiatt az elv miatt nem küzdött.-haragosan morrant egyet, sértetten és duzzogva, hogy aztán megrázza a fejét rögtön hevesen- Nem is szeretném egyelőre kipróbálni. Próbáltam más módokat találni a kísérletekre, de eddig egyik se volt elég eredményes. Éppen ezért is gondolom úgy, hogy igazad lehet az átváltozás terén.... De szégyen és gyalázat, hogy ez nekem nem jutott eszembe hamarabb. Mondjuk pár évszázaddal ezelőtt...
Felmutatja mutató ujját, miközben belekortyint a teájába és hümmögi dallamos hangsúllyal és nagyot szusszantva.
- Mert egy uralkodónak sosem szabad kimutatnia a gondolatait. Sem szavakkal, sem mozdulatokkal. Csak úgy mozdulhat, tehet és szólalhat meg, hogy másokat irányítson és szórakozzon velük. Ahogyan azt ő akarja. Ha látszik mire gondolunk, teljesen védtelenekké válunk mások előtt, így nem mi uralkodunk azokon, hanem fordítva. Ilyet nem engedhettem, nem engedek és nem fogok engedni magamnak. -magyarázza kimérten és büszkén, hiszen egész gyerekkorában ennek művészetét tanulta ki felső fokon. Csoda, ha ennyire érzékeny erre a témára? Aztán a szemei döbbenten kerekednek el, nagy szemekkel meredve a kolleginára. Végül kinyögi hitetlenkedve:- Tizenkét évvel idősebb vagy nálam.... Azt hittem hogy még fiatalabb is vagy... mondjuk... huszonegy. Az én időmben... az emberek negyvenes éveikben haltak meg.
Tényleg nem bántásból mondja, egyszerűen csak az ő szemében ez megdöbbentő tény. A középkorban a harmincas éveiket taposó nők se voltak túlságosan szépek, maximum egy vakolat smink volt rajtuk, hogy kompenzálják az időt.- Mellesleg sokkal öregebbnek érzem magamat... Biztosan emiatt a nyamvadt időugrás miatt...
Először felvonja enyhén, ívelt fekete szemöldökeit, aztán elmosolyodik szélesen és biccent egy aprót.
- Természetesen! Úgy vélem, jót tenne, ha tanulnék egy kis önkontrollt. Hátha így visszanyerem régi önmagamat is...-elvigyorodik kajánul- Habár az alkoholról nehéz lenne lemondanom.
Közben az órájára pillant és vissza a másik nőre.
- Bár gondolom nem most szeretnéd elkezdeni tanítani, de esetleg később lehetne szó róla.
Végül csak eszegetni kezd szépen lassan a szendvicséből, elgondolkodón, láthatóan nagyon töri a fejét valamin. Vagyis inkább valakin. Aztán hümmög párat, pár fekete hajtincsét visszarendezi közben a kontyába.
- A modern kori férfiak... Mit várnak el a nőktől? Mert azt igencsak érzem, hogy teljesen mások, mint az én koromban, de... még nem jöttem rá hogyan lehet őket kezelni. Pedig nem ártana....

Tárgy: Re: Dorothea Bristow lakosztálya Szomb. Feb. 20 2010, 15:05

A csípőre tett kéz valamiért szórakoztatja a nőt, ugyanis akármennyire hadakozik, nem tudja megakadályozni mosolyát. Tipikus makrancos Kata, de ezt megtartja magának. Mindkettejüknek nagy varázsereje van, de vele ellentétben Akanának kevesebb az akaratereje, vagy talán a türelme, és lehet, hogy a haragját valamilyen varázskör felrajzolásával torolná meg. Szóval nem szítja a nőt, de a mosoly marad.
- De azt az egyet elfelejted, hogy itt már nem császárnő vagy, hanem tanár, nagy erejű boszorkány, akit végre hagynak élni és érezni, és a tapasztalatai magával ragadják, megdöbbentik, és néha megijesztik - kontráz rá a másikra. - És attól, mert teljes lenne a kapcsolatotok, még nem veszítenéd el őt - vált át kedvesen csengő hangra. - Tudod, egy ideig a férfiak élvezik a kihívást, hogy megszerezzék a nőt, de ha sokáig ellen állsz, megkeseredik, és akkor már ő nem fog akarni téged. A vágyat hamar elpusztíthatja a sorozatos visszautasítás - volt már benne része, ő maga is a makrancos Kata szerepében szeretett tetszelegni, senkinek nem engedte meg, hogy közelebb kerüljön hozzá, az érzelmeket kizárta az életéből.
- Így aztán meg kell gondolnod, hogy a saját büszkeséged, tartásod és makacsságot nem tesz e végül boldogtalanná. Azt már te sem akarod, van egy olyan érzésem - jelenik meg egy félmosoly ajkán, de szeme komolyan csillog, ahogyan egy-egy pillanatra a nőre néz.
- Persze, hogy szereti, hogy titokzatos vagy - mosolyog vissza megértően. - Hidd el nekem, egyetlen férfi sem szereti igazából, ha csak úgy megkap rögtön egy nőt. Vagyis - ráncolja össze a homlokát -, nagyon is szeretik - forgatja meg szemeit elnézően -, de azt a nőt utána nem szokták tisztelni, mert nem kellett érte harcolni. Viszont te erős, büszke nő vagy, nem adtad magad, és talán az érzelmeid, a vágyaid könnyen, de hidd el nekem, ha azt mondom, elég sokáig várattad szerencsétlen flótást! - nevet fel hitetlenkedve. - Még most sem érted, hogyan tudsz neki ellenállni ilyen erősen és szigorúan tartva magad az elveidhez - néz a másikra furcsán, miközben magához szorítja a párnáját, hátradőlve.
Nézi-nézi az ételre vetett fintort, és valószínűleg ő sem az ételből szeretne ennyi önmegtartóztatás után plusz energiát nyerni. De enni mindig kell, különben bajban lesz az ember lánya.
- Szerintem adtál le pár kilót, és túl fehér az arcod, sápadt vagy. Emellett a kedved is jobb lenne, ha tele lenne a hasad - talán a karvezető, vagy egy pótanyu jutna az ember eszébe eme szavak hallatán, és talán direkt mondta ilyen hangsúllyal, vállalva a következményként lehetségesen felcsattanó méltatlankodást.
Közben hatalmasat sóhajt, és elhúzza a száját, ahogyan bólint egyet. Egy pillanatra feltűnik arcán, hogy ez a helyzet már egy bizonyos ideje meglehetősen idegesíti, de fáradt tekintete hamar eltűnik, és csak egy tanácstalan pillantás marad az egész jelenet után.
- Az biztos, hogy most nem fogom elkapkodni a választást, mert azt szeretném, ha a következő helyettesem tényleg elhivatott lenne - néz a nőre olyan pillantással, mintha azt kérdezné tőle, hogy ugye érti. - A gyerekekkel amúgy nincsen semmi bajom, jól kezelem őket, és ahogy észrevettem, kedvelnek. Az óráimhoz, mármint a számmisztikához kissé szkeptikusan állnak hozzá, de ezért meg nem szidhatom le őket, hiszen ez nem olyan, mint mondjuk az átváltoztatástan - mosolyog a nőre vidáman; tényleg nem törte le, hogy sokan humbugnak tartják, amit tanít. Hiszen pont ez a lényege, a hit, és a földi dolgok fölé emelkedése. Van, akinek ez nem megy, és ezért nem kárhoztathat senkit sem. A saját bajára csak legyint egyet. - Majd megoldom valahogy.
- Hogy érted, hogy amiatt az elv miatt nem küzdött? Ki és mi ellen nem? - kérdi kíváncsian, szeretné megérteni az egészet, de még mindig sokszor derül fény sötét foltokra, amik miatt nem tudja kellőképpen átlátni az egész helyzetet. - Amúgy ezt az eleve elrendeltetett dolgot, nem a szó szoros értelmében kell komolyan venni, hanem - itt egy pillanatra megáll -, reagáltok egymásra, kiegészítitek egymást, tudod yin és yang - mosolyodik el, hogy ilyen hasonlatot használt.
Aztán csak tesz egy elhárító mozdulatot kezével, és megrázza a fejét.
- Túl sok minden frusztrál mostanában, nem is csodálkozom azon, hogy a legegyszerűbb verzió nem jutott eszedbe. Mégis érdekes ez a helyzet - bólogat, miközben a hümmögő Akanét figyeli. Legalább teát iszik, ez is már jó. - Én is régen használtam utoljára, talán mielőtt idejöttem volna - nézi a csészéjét elgondolkodva. - Régebben repülés közben szellőztettem ki a fejemet, de mostanában nem is tudom, nem jutott eszembe, hogy így vezessem le a feszültséget. Biztosan meg fogok komolyodni - pillant fel ijedten, majd elneveti magát, és legyint egyet. - Mindegy, változom.
- De tudod, nem kellene mindig a régi dogmák szerint élned, ez egy más világ, más értékrenddel, és ha nem tudsz legalább egy kicsit alkalmazkodni, megnehezíted a saját életedet. És most komolyan beszélek. Természetesen az ember lehet büszke, lehet tartása, de ma már nincsenek ilyen súlyos, komoly ellentétek emberek között. Nem azt mondom, hogy teljesen eltűnt, hiszen egy gazdag ma is lenéz sokszor egy szegény embert, vagy kihasználja, de nem úgy, mint a te idődben - magyaráz nyugodtan, miközben párnáját újra ölébe teszi, és felkönyökölve megtámasztja állát. Elpirul, és arcán vidám mosoly jelenik meg.
- Széppé tetted a napomat, de most komolyan. Jól esett, hogy fiatalabbnak néztél - kuncog fel. - Végül is, karban tartom magamat - bólint egyet, aztán felhorkan halkan. - Azért én nem a negyvenet, hanem a minimum száznegyvenet szeretném megélni. Manapság már nem halnak korán az emberek, főleg nem a mágusvilágban - ad magyarázatot készségesen.
De szemeiben valami megcsillan, ahogyan megkapja Akane válaszát. Van benne valami diadal, hogy talán elnyerheti annyira ennek a makacs nőnek a bizalmát, hogy taníthassa, és furcsa, de öröm, hogy taníthat, és átadhatja tudását.
- Persze, hogy nem most, ahhoz kipihentnek kell lennünk, és mindenképpen hétvége kell hozzá, hogy igazán komolyan tudjunk tanulni, mert ez elég sok energiát elvesz különben. Nem véletlenül biztatlak, hogy egyél - figyel fel közben a szendvicset majszoló Akanéra, és elégedetten bólint egyet.
A kérdés váratlanul éri, és mivel ő maga még olyan helyzetben sem volt, mint a kollegina, ezért először zavartan hümmög párat, aztán megadóan felsóhajt és beszélni kezd.
- Aranyvérűek között a család még mindig elvárja, hogy a lány korán férjhez menjen, és legyen főállású feleség és anya. Ilyen volt az én családom - húzza el a száját -, persze a számításukat keresztül húztam - cinkos mosoly, és már folytatja is. - De a férfiak leginkább ebben a világban azt várják el a nőktől, hogy legyenek okosak, szépek, legyen céljuk, mégis maradjanak nők, akik vágynak egy erős férfire, legyen meg bennük a vágy a későbbi családalapításra - sorol fel dolgokat. - A férfiak nem várják el egy nőtől már, hogy a házasságig várjanak a szexszel, hiszen vannak olyan párok, akik nem hisznek a házasság intézményében, és csak együtt élnek, papírok nélkül, ami szerintem nagyon is rendben van - a csészéért nyúl, és kortyol egyet. - Magyarán a nő legyen erős, tartsa egyben a családot, vagy éppen kapcsolatot, de mellette legyen igazán nő is - Akanéra néz és felsóhajt. - Ahogy látod, a nőknek manapság sokkal több mindent kell elérni, és letenni az asztalra, mint régen; ezt mind a női egyenjogúságért harcolóknak köszönhetjük - villant fel egy mosolyt.
- Ha régebbi korba születtem volna, biztosan szüfrazsett lettem volna - húzza ki magát öntudatosan, arcán egy halvány daccal.

Tárgy: Re: Dorothea Bristow lakosztálya Szomb. Feb. 27 2010, 11:19

- Majd egyszer megint császárnő leszek!
Húzza ki magát magabiztosan és büszke arroganciával, eltökéltséggel szemeiben. Nem felejtette ám el, hogy miért is jött a jelenbe. Márpedig ő nem az idióta érzelmek kavalkádjára fizetett be, hanem a hatalom és zsarnokság megszerzésére. Két külön kategória, s amíg az egyik tökéletes biztonságot és alapot ad, addig a másik váratlan fordulatokat tartogat, a nő meg egyszerűen nem kedveli a meglepetéseket. Főleg, amik ennyire padlóhoz vágják. Felvont szemöldökkel hallgatja a másik nőt, aztán úgy dünnyögi fejét rázva.
- Határozottan érzem, hogy meg akarja törni az akaratomat... És persze, vele akarok lenni. De én ezt úgy akarom megoldani, hogy ne én kerüljek ki vesztesen! -zavartan áll meg egy pillanatra, mikor rájön, hogy úgy fejezte ki magát, mintha egy nagy harcot vívna éppen. Ami tulajdonképpen igaz is, de azért hozzáteszi.- Mármint ne én kerüljek ki alárendeltként. Mellesleg meg én nem tudom mi az a boldogtalanság. Én mindig tökéletesen elégedett voltam az életemben.
Hazudik, mint a vízfolyás. Egyrészről Jin elvesztését igencsak megsínylette lelkileg, másrészről meg ha tökéletesen elégedett lett volna életében, akkor nem akart volna egyre több és több hatalmat, nem jött volna át ebbe a reményekkel teli új világba és szállt szembe a saját sorsával. De azért mindent szemrebbenés nélkül közöl, ezt már úgyis remekül begyakorolta. Azonban a következő pillanatban meglepetten pislog párat.
- Gondolod, hogy ez a pár hónap elég várakozás volt? Nem lehetne még egyet rátenni? -úgy kérdi, mintha ez valami alku tárgya lenne, elvégre még mindig nem érzi késznek magát, hogy szembesüljön a saját érzéseivel és vágyaival- Mellesleg meg nem olyan nehéz... Ha az embernek elég akaratereje van, kibír ennél rosszabbat is. Eddigi életemben a csók, vagy bármely más érintkezés csak a gyilkolás egyik módszere volt és kész. Ennyi idő után teljesen felesleges rögtön fejest ugranom olyasmibe, amihez még nem értek...
Megrökönyödve mered kolleginájára, aztán morrant fel sértetten.
- Nem vagyok kisgyerek, tisztában vagyok vele, hogy mikor, mennyit kell ennem!
Persze aztán vissza is fogja magát rögtön, csak halkan mormog még párat az orra alatt. Azonban a következő téma rögtön eltereli figyelmét a sértettségéről.
- Helyes, fontos a jól megfontolt döntés. -megvonja vállát könnyedén- Nekem nem fontos, hogy kedveljenek.... sőt! Egyáltalán nem akarom, hogy akármelyik kölyök szeressen engem. Azért szülte meg őket az anyjuk, meg az apjuk, szeressék azokat. Én tanár vagyok, nem pedig szeretetszolgálat. De ne aggódj, az átváltoztatástant nem kedvelik, már csak azért is, mert én vérrel dolgozom. Nem vagyok ostoba, hogy pár vakarcs miatt pálcát szerezzek magamnak, amikor teljesen felesleges dolognak tartom. A számmisztika meg jó... be kell valljam, ijesztően pontos tud néha lenni...
Húzza el a száját kissé, visszagondolva még az első beszélgetésükre, amikor tapasztalhatta mennyire hasonló dolgok jöttek ki, mégha bőszen tagadta is Akane. A kérdésre azonban egy pillanatra megdermed és el is hallgat a földre sandítva elgondolkodva. Végül iszik teájából, nagyot sóhajt, hogy aztán hozzákezdjen.
- Az akkori japánok hittek a sorsszerűségben, hogy semmi sem véletlen, a végzetükben, hogy a Sors irányítja őket, nem pedig fordítva. Így ő is ezt vallotta szentül, hiába akartam meggyőzni az ellenkezőjéről. Nem kellett volna meghalnia, lett volna lehetősége, de...-sóhajtva csóválja meg fejét és legyint egyet fáradtan. Eléggé kimerült lett mostanra, és azért pár momentumra nem szívesen emlékszik vissza.- Yin és Yang? Nem is tudom... Ez elég bizarrul hangzik. Úgy érzem magamat, mintha egy rossz komédiában lennék.-hüvelykujjával finoman simogatja a teáscsésze szélét közben elgondolkodva- Én mindig csak akkor változtam át, ha valami eszesebb delikvenst kellett likvidálnom az utamból, vagy éppenséggel valami információra volt szükségem. Próbáltam minél hasznosabban kiaknázni ezt a lehetőséget.
Mint ahogy a nő életének minden része és momentuma, az animágia is csak az ölésről, vagy a hatalomszerzésről szólt. Nehéz ám az embernek átállnia "Halál"-ból "Élet" üzemmódba. Mert ilyenkor a gondolkodásmódján is változtatnia kell, hogy amire régebben gyilkos módszerként gondolt, azt most valami egészen másra, másvalamiért használja.
- De én már így is változtam!
Fakad ki a nő Dorothea szavaira széttárva a karjait tehetetlenül, majd engedve le azokat nagy levegőt véve. Idegesen harap az alsó ajkába, halkan folytatva.
- Ha nem változtam volna, nem ülnék itt veled szemben és nem beszélgetnénk, mint valami nagybarátok, vagy mi a szöszök... Régebben még fele ennyit se tűrtem volna a piszok kölyköknek és nem csücsültem volna a tanári katedrán a helyemen, hanem azonnal kerestem volna megoldást a világhatalom megszerzésére. Régebben már több tucat embert megkínoztam volna ennyi idő alatt és már biztosan öltem is volna pár irritáló személyt.-dühösen fúj egyet, fojtottan suttogva, felpillantva a másik nőre.- Igenis változtam és nekem ez cseppet sem tetszik. Nem én akartam megváltozni olyanná, amilyen ez a világ, hanem ezt a világot akartam olyanná, amilyen én vagyok.
Talán eddig nem is említette Dorotheának, hogy mi is volt az eredeti terve idejövetelekor, de ezt úgy igazából senkinek se mesélte el. Elég sok oka volt, hogy az iskolával ebbe a korba jött, de a két fő ok egyértelműen Jin reinkarnációja és a világhatalom megszerzése volt. Azt egyiknél se gondolta, hogy ennyi bonyodalommal jár. Érdeklődő tekintettel hallgatja és figyeli a másik válaszát, teáját kortyolgatja közben óvatosan, majd biccent egy aprót.
- Remek, akkor azért nem változott sokat.... Engem négy évesen jegyeztettek el a császárral, tizenhat évesen utaztam Japánba, egy évre rá pedig már császárné voltam. De akkoriban sem vártam a nászéjszakáig az első alkalmammal.-megvonja a vállát hallgatagon. Végülis tényleg nem sokat változott a világ. Csak annyi, hogy akkoriban nem mondtak ki mindent, tabutémák voltak ezek, manapság meg nyíltan vállal mindenki mindent. Dorothea kijelentésére furcsálkodón vonja össze a szemöldökét.
- Szüfrazsett? Az micsoda?-rázza meg a fejét értetlenül kissé. Közben újra felhúzza a lábait, karjaival átkarolja, de lassacskán dől is oldalra. Láthatóan egyre álmosabb és fáradtabb. De az is biztos, hogy még ma nem fog visszarohanni Christian karjaiba. Most megbizonyosodott róla, hogy valóban ez a helyes döntés, azonban még ki kell találnia, hogy hogyan tudja... Akane-módban előadni. Nagyot ásít álmatagon, aztán fejét a fotel háttámlájának dönti, halkan dünnyögve, kissé kómásan és szakadozottan.
- Itt alszok nálad. Itt... a... székben... Itt... tökéletes lesz. De nem vagyunk barátok vagy ilyesmi... csak... itt alszok...

A határozottságra csak komolyan bólint egyet, egyedül szemének vidám csillogása árulhatja el, hogy Akane ilyen felcsattanásai igazából roppant mód szórakoztatják őt. Emlékezteti őt saját makacsságára. Mert bár sok mindenben elütnek egymástól, makacsságuk bizonyos dolgokhoz meglepően hasonlatos. Ő, hogy régebben bebizonyítsa, a saját útját akarja járni, képes volt egyik napról a másikra eltűnni, és évekre megszakítani a kapcsolatot a családjával. A rövid emlékkitérő után kolleginájára koncentrál és egyszerűen így felel.
- Pontosan ezt a hozzáállást várja el az ember tőled. Amikor szükség van rá. De most hajnal van, mindketten fáradtak vagyunk, szóval ezt a császárnős ambíciódat akkor beszéljük meg, amikor teljesen tiszta lesz a fejem. Még a végén valami olyasmit tanácsolnék, amit frissen és üdén nem tennék meg - cseng a végére azért vidáman a hangja, ahogy a nő harciasságát saját szavainak puhaságával szeretné tompítani, elvenni az élét.
Valószínűleg egy harmadik személy számára szórakoztató lenne a beszélgetésük, ahogyan a makacs küzd az észérvek ellen, és szócsatákba, okfejtésekbe bonyolódnak, de az egész nem megy át veszekedésbe, valahogy mindig visszabillen a mérleg nyelve középre egy-egy szóval, magyarázattal, olykor egy pillantással.
- Persze, hogy meg akarja törni az akaratodat - néz a fiatal nőre úgy, mint akinek ez végig nyilvánvaló volt. - Akar téged, vágyik rád, de tudod úgy elég nehézkes a dolog, ha a másik állandóan kerek-perec elutasítja az embert - finoman csettint egyet, jelezve, hogy Akane milyen egyszerűen nem akar törődni a ténnyel, hogy Christian éppen epekedik érte. - De azt csak úgy tudod megoldani, hogy ne kerülj ki vesztesen, ha először engedsz is. Mert, ha a férfit állandóan ellököd magadtól, mindenképpen te leszel a vesztes, és ezt mind a ketten tudjuk - némi határozottság még az ő részéről sem árt néha, még úgy is, hogy esetleg Akane ráförmed, vagy kiborul, vagy egyéb nyalánkságok. - Mellesleg ne feledd, hogy kiváló legilimentor vagyok, és anélkül, hogy az elmédben lennék, észre veszem aaa....füllentéseket - direkt finomít a végén, és még egy szelíd mosolyt is megereszt, de nem boncolgatja tovább a dolgot, ha a nő akarja, majd úgyis visszatér még erre.
- Pár hónap? - egyszerre nyel és vesz levegőt, aminek egy kicsit hosszú köhögés lesz a vége, majd utána pár korty tea, ami csillapítja a torok fájását. - Szerintem bőven elég volt - nyögi ki halkan, és néha még felköhög, ilyen utóhatásként. - Persze, akaraterő...., ezért vagy te is ilyen jó formában, nem de bár? - meglepő, de kérdéseiben nincsen cinizmus, csupán reálisan rávilágít bizonyos tényekre, egyenesen, nyíltan és őszintén. - Nézd, nem mondom azt, hogy amit a múltban tettél, nem érdemelnél érte büntetést, de átjöttél velünk az átjárón ebbe az időbe, kaptál egy új esélyt egy igazi, nagybetűs Életre, szóval próbálj meg néha elhatárolódni attól, hogy hány életet oltottál ki. Már csak azért is, mert én már tisztában vagyok azzal, hogy bár méreg most nincs a szervezetedben, erőd ettől függetlenül még nagy. Csak úgy, mint ahogyan az enyém se lebecsülendő, csak én ritkán emlegetem - ereszt meg a végére egy mosolyt, ez is talán egy kis rendreutasítás volt, vagy csak talán egy figyelmeztetés, de biztosabb inkább, hogy egy tanács. - Amíg nem tudsz kicsit sem tovább lépni tetteid fölött, és újra meg újra felemlegeted őket, addig ahhoz az időhöz láncolod magad, ez pedig ugyanúgy felemészthet, mint az erőd az eredeti történet szerint - igen, ez már egy józan figyelmeztetés, nem szabad minden szavát félvállról venni.
- Persze, hogy nem vagy gyerek. A jóakaratot pedig nem lehet rossz néven venni, de ingerült vagy és fáradt, ezért úgy teszek, mintha ez meg sem történt volna - könnyed és engedékeny, de nem akarja megbántani Akanét, elég neki azokkal a szavakkal szembenéznie, amiket hall tőle.
- Tervezem, hogy visszahívom Ambert az iskolába - osztja meg az információt a nővel. - Nem tudom, hogy ilyen rövid távollét után visszavágyik e az iskola falai közé, de megpróbálom. Jó volt vele dolgozni, és fiatal korunk óta ismerjük is egymást. Egy iskolában dolgoztunk, ő mint SVK tanár, én mint medi-pszichológus. Csak meg kell neki írnom a levelet - igen, most fogalmazta meg először hangosan is, hogy hiányzik neki barátnője, kolléganője. - Én szeretem, ha a gyerekekben ott van a tudat, hogy bármikor fordulhatnak hozzám egy jó szóért, vagy segítségért. És ez nem csak a Pugnaxra vonatkozik, igazából más kar diákjait is ugyanolyan oltalommal védem, mert hát még gyerekek, mondjanak bármit - somolyodik el -, és belőlük lesznek azok a felnőttek, akik alakíthatnak a világunkon, így aztán úgy érzem, rajtam is áll, hogy egészséges, erős fiatal felnőtteket engedjek ki a kezem közül - ha már itt van, komolyan veszi a munkáját. - Hidd el, ha éppen utazgatnék még mindig, azt is ilyen határozottsággal tenném és élvezném - mosolyodik el, de a másik nő elakadó hangjára kissé elkomorul.
- Sajnálom, hogy ilyen nehéz helyzeteket kellett megélned, egy olyan korban, amibe te születtél - hangja őszintén cseng, ő nem élt volna szívesen a középkorban. - De Jin erős lehetett, ha a hűség ennyire fontos volt neki - elismerően nyilatkozik, minden szomorúság ellenére. - Valószínűleg folytonos harcot vívott magában, hiszen sokat kellett együtt lennetek, beszélnetek, ha még ma is így tudsz beszélni róla - néha kicsit átlépi a határt, de kell, hogy ezt tegye, ha sikereket akar elérni Akanénál.
- Én szabadulni, szökni akartam otthonról, így aztán amikor azt mondjuk, hogy a gyermek kirepül a fészekből, akkor azt szó szerint kell érteni nálam - bólogat komolyan, arcán egy félmosollyal. - De így tényleg az lehettem, aki most vagyok. Szalasztottam el dolgokat az életben, nem éltem meg olyan mély és intenzív érzelmeket, mint te most, de akkor sem tehettem volna ezt meg, ha otthon maradok, mert akkor rövid úton valaki olyan felesége lettem volna, aki iránt semmit nem éreztem volna, maximum gyűlöletet a kalicka miatt - szenvedélyesen beszél, még most is ragaszkodik a szabadságához. Mint egy engedetlen csikó, akit soha senkinek nem sikerült még betörnie.
- Tudom, hogy változtál, nagyon is sokat, hiszen hallottam hírét, milyen voltál, amikor a kastélyba torpantál, de mikor fogod megérteni, ha nem változol, elveszel? - kérdezi meg kissé hangosabban, megpróbálva rávilágítani a nőt a tényekre. - Ha nem alkalmazkodsz, ha nem veszed fel ennek a kornak a ritmusát, kegyetlenül keresztül lépnek rajtad. Nem mindenki olyan, mint én. Ebben a világban már nem divat segíteni egymásnak, meg kell tanulnia mindenkinek, hogyan maradhat életben. A te javad, ha változol, ezt ne felejtsd el! - próbálja ezeket belesulykolni a kolleginába, határozott hangon. - De tényleg nem vehetem figyelmen kívül, hogy milyen sokat változtál. Én nem biztos, hogy képes lennék erre, ilyen rövid idő alatt - aprót, alig láthatót biccent Akane felé, de ebben benne van, hogy tényleg elismeri az alkalmazkodó képességet, amit néha elég furcsán old meg a másik, de javára váljék, hogy próbálkozik.
- Tudod, ha még élnének a szüleid, elbeszélgetnék velük. Mindig is utáltam az előre elrendezett házasságokat - húzza el mérgesen a száját. - Mint ahogyan azt is, hogy egy szülőben egyáltalán felmerül a gondolat, hogy uralkodhat, irányíthatja gyermeke életét. Maximum utat mutathatnak, de többhöz nem lenne joguk - ebben a beszédben benne van, mint gondol a kékvérűek, aranyvérűek bizonyos szokásairól.
A teás kannáért nyúl, és mindkettejüknek újra tölt a még mindig kellemesen meleg italból, majd saját bögréjét kezébe véve kortyolgatni kezdi, de a kérdés nem engedi gondolataiba merülni, így egy halvány mosollyal válaszol.
- A szüfrazsettek a női egyenjogúságért harcoló mozgalom női alakjai voltak. Amikor a férfiak a háborúba vonultak, a nők maradtak otthon, nekik kellett dolgozni, így az abroncsos szoknyákat felváltották a nadrágok, a cipőket a bakancsok, de amikor a férfiak haza tértek, már nem akartak megválni attól az életviteltől, amit megszoktak, amiben fontosnak érezték magukat, így a szüfrazsettek harcolni kezdtek a választójogért, hogy a nők tanulhassanak, nem csak szakmákat, de nyelveket, hogy nőket foglalkoztassanak, és legyenek egyenjogúak a férfiakkal - még mondaná tovább, ismer erről történeteket, de a motyogás félbe szakítja, ő pedig egy szelíd mosollyal válaszol.
- Nem is képzeltem volna ebbe többet. Aludj csak nyugodtan - pálcájával finoman int egyet, mire a fotel kiszélesedik kicsit, majd megnyúlik, hogy a nő akár később a lábát is kinyújthassa. A plédet, ami eddig nála volt, most finoman Akanéra teríti, majd arcán egy tipikus anyukás mosollyal az íróasztalához sétál, és a székére leülve magához húz egy szép pergament, hogy megírja a levelét Ambernek. Néha az alvó nő felé pillant, de hamar elmerül az írásban. Nem telik bele sok idő, és a levél már felgöngyölve, viaszpecséttel lezárva várja, hogy elküldjék reggeli után. De még mindig korán van, ezért a szobájába visszasétálva magához vesz egy másik plédet, és a kanapéra kivonulva bekucorodik a sarokba egy könyvvel, mert szerinte aludni már tud. Ez a gondolata keményen öt percig áll is, amikor is ölébe esik könyve és ő is elbóbiskol a pléd melege alatt. Vendége jelenléte egy pillanatig sem zavarja, csupán azt reméli, hogy nem előző "rémálma" folytatódik.

Az még csak istenes, hogy könnyen veszi Christian epekedését. Viszont az még meglepőbb, hogy a saját epekedését mennyire könnyen figyelmen kívül veszi. Már amennyire a folytonos vágyódás és a testi-lelki szenvedés könnyű lehet. Mormogva húzza el a száját, miközben gondolataiba mélyedve mered maga elé.
- Igen... tudom. -nagyot sóhajt fel, majd biccent egy aprót- Azt hiszem igazad lehet...
Szól végül beleegyezőn. Megcsóválja a fejét, igencsak eltöprengve és gondolkodva, hiszen ez az ő részéről nagyon nagy dolognak számít. Elvárja és megköveteli, hogy az emberek a kedvére tegyenek, de maga nem tesz meg semmit a saját boldogásáért. Most pedig neki kellene lépnie és tennie végre valamit, ami sokkal ijesztőbb, mint hinné az ember. Dorothea szavaira összevonja szemöldökét, majd úgy dünnyögi rögtön.
- Én nem... füllentettem. Tényleg. Mindig is elégedett voltam. Meg boldog, meg minden...
Bólogat hozzá bőszen, be nem vallaná az istennek sem, hogy valójában hazudik, és az igazán boldog pillanatok eddigi életében igen ritka pillanatok voltak. Voltaképpen két kezén meg tudná számolni ezeket a pillanatokat, és ezeknek 90%-a mind Jinhez voltak köthetők. Mikor ebbe belegondol, nagyot sóhajt és a válaszra felvont szemöldökkel pillant a másik nőre. Szóval itt az ideje, hogy végre ne meneküljön Christian elől, hanem megküzdjön a saját érzéseivel. Már ha csak erre gondol a gyomra görcsbe rándul.
- Jó formában?-kérdő tekintettel pislog Dorotheára, aztán elmosolyodik magabiztosan, kihúzva magát:-Óóó, az akaraterőmre mindig is büszke voltam. Nagy hatalmat építettem fel vele!
Azt már nem teszi hozzá, hogy a türelmetlenségével viszont ugyanezt sikeresen le is rombolta. Érdekes módon, ahogy beszélgetnek, s teszi fel a másik nő a kérdéseket, nem igazán gurul dühbe olyan könnyen. Mi több, már a direkt szekálós kérdéseket is könnyedén elereszti a füle mellett. Hogy a hajnali órák fáradtságos perceinek köszönhető ez, vagy éppenséggel kezd alábbhagyni ellenségeskedése a másikkal szemben... nos az, jó kérdés. Az viszont azért már jelent valamit, hogy másodszor is felkereste a nőt a tanácsát kérve. Ez bizony nagy dolog, de azért még nem fogja világgá kürtölni.Összevonja szemöldökét, de aztán úgy hümmögi vállát vonva.
- Tisztában vagyok vele, hogy nagy erőd van, ezt azért érzem. De azok a tettek legalább emlékeztetnek rá, hogy ki voltam akkoriban... Azokból legalább erőt meríthetek, hogy erős vagyok. Hogy valaha egy egész hadsereget legyőztem!-húzza ki magát, majd remegve felsóhajt és leengedi a vállait fejét csóválva:-De ebben a korban már nem lehet olyan nagy tetteket véghez vinni...-felnevet keserűen:- Még csak nem is voltam Torneranson kívül!-az eredeti történet szerinti halálára azonban szinte szabályosan megdermed és el is sápad egészen. Megköszörüli torkát, majd nagyon halkan suttogja, elakadó hangon:- Az... borzasztó.. érzés. Né... Néha, amikor dühöngök bepánikolok... Rettegek, hogy melyik pillanatban kezd el szétszaggatni engem... Én nem akarok így meghalni. Ijesztő, hogy ha az ember magában hordja azt, ami egyszer meg is ölheti.
Magyarázza nagyon halkan, majd elhallgat és a másik nőre pillant sóhajtva. Persze, ingerültebb és fáradtabb most. Főleg, hogy négy hónapja szinte folyamatosan csak magával küzd és az érzéseivel és kezd már őszintén belefáradni a saját aggályaiba. Érdeklődve figyeli Dorotheát, annak szavait a gyerekekről, majd végül elhúzza száját.
- Nem tudom... Én ehhez a szemlélethez nem értek. Nem is tudnám magamat elképzelni jóságos szentként. Nincs szükségem gyerekekre... Erint is csak azért fogadtam örökbe, mert részegek voltunk, szóval... Mázlim, hogy olyan gyereket fogtam ki legalább, aki nem szeretethiányos és még engem is egész jól elvisel.
Mosolyodik el büszkén, aztán amikor már Jin kerül szóba el is tűnik a mosoly. Sóhajtva mered maga elé és mosolyodik el végül halványan, keserűen. Nagyon halkan suttogja szavait, miközben finoman végigsimít selyemkimonójának anyagán.
- Jin jó ember volt. Túl jó hozzám... És miattam halt meg, én öltem meg...-megtörten túr bele hollófekete hajtincseibe, majd felhúzza a lábait újra, átkarolva azokat és állát rájuk fektetve. Elmerengve folytatja aztán:- De néha kifejezetten gyűlölöm is. Felforgatott bennem mindent, aztán meg itt hagyott egyedül... Mi lesz, ha mondjuk Christian is ezt fogja tenni? -egy pillanatra elhallgat, aztán elmosolyodik Dorotheán:- Én nem ellenkeztem a megrendezett házasság ellen. Persze, gyűlöltem a császárt, de attól még ott lebegett a szemem előtt, hogy császárnő lehetek. Ráadásul annyira elvakult volt, hogy egy boszorkány a felesége, hogy könnyedén tudtam irányítani is.
Összevonja szemöldökét, aztán úgy kérdi végül.
- Akkor ezt a változás... azt jelenti, hogy legyek jó ember? Vagy, hogy viseljek modern ruhákat..?-kérdi kissé zavarodottan, lepillantva a kimonójára:-Vagy mit..? Mellesleg meg nincs szükségem mások segítségére! Eddig is mindig egyedül oldottam meg mindent...
Ezt némi kis sértettséggel a hangjában jelenti ki, nagyon érzékeny azokra a pontokra, amik az önállósságát, talpraesettségét veszélyeztetik. Viszont a szüfrazsettekről előadott ismertetőt érdeklődve hallgatja, már-már felcsillanó szemekkel és büszkén. Elégedett, hogy végre hall valami jót is a nők egyenjogúságáról. Eddig Christian folyamatosan csak azt sulykolta belé, hogy Japánban és más országban mennyire rossz a helyzetük. Konkrétan magáról a nők egyenjogúsági harcáról nem sokat hallott, pedig mennyire szívesen hallgatja! Végül elégedetten mosolyodik el szélesen és hunyja le a szemeit somolyogva.
- Helyes... nagyon helyes...
Suttogja halkan szavait, közben halványan érzékeli, hogy a fotel megnyúlt alatta, lábait is kinyújtóztatja szépen, egészen elnyúlva rajta tömény elégedettséggel, már csak dorombolnia kellene. Azt már nem is érzi, amikor a takarót ráterítik, tulajdonképpen igen gyorsan zuhan igen mély álomba. Azért sokkal jobb, mint részegen Erin szobájának padlóján aludni, nagyobb a biztonságérzete is. Igaz, hogy az utóbbi hónapok alatt az életvitele már-már egy hajléktalanéhoz hasonlít, de azért most már tudja, hogy napokon belül változtatnia kell ezen. Végre meghozta a döntését és vissza fog térni a lakosztályába, hogy szembenézzen azokkal a bosszantó és idegesítő érzésekkel.

Újabb esti órák, újabb fejlemények, régi módszerek:
A már ismert hatalmas fekete tollas jószág, vagyis Akane hollója kopogtat be Dorothea lakosztályának ablakán, de aztán láthatóan van olyan türelmetlen, mint a gazdája, mert öt másodpercnyi várakozás után már töri is be az ablakot, hogy berepüljön és az asztalra dobja a pergament:

"GYERE A TANÁRIBA! MOST! VÉSZHELYZET!!!!!

Akane"

Azzal a kedves, rendszerető kis madárka már röppen is ki az ablakon, nagy elégedettséggel, hogy véghez vitte sürgős feladatát.