Kali Friminka lakhelye

Diákként én is minden bizonnyal többre értékelném a csínyeket, hisz tisztában vagyok vele, hogy nem is igazi gyerek, aki legalább egy büntetést be nem szerez, vagy legalább nagyon közel nem kerül hozzá. Kell az, hogy egy srác éljen is, és ne csak a könyvek felett gubbasszon naphosszat. Na de már felnőttként ezek a gyermeki játékok olykor fárasztóak tudnak lenni, s azért kapnak a körülöttem lévő diákok csak jelképes büntetéseket, mert nem felejtettem el, hogy én is voltam ifjonc, aki a tanárai idegeire ment olykor. Milyen érdekes is volt a könyvtárból való távozás után egy-egy bűbájt hagyni hátra a könyvtáros néniknek, akinek eszébe sem jutott, hogy az eminens tanuló szórakozik vele, s kuncog magában távozás után.
Így most csak egy széles mosollyal bólintok a csínymentes élet elvetésére.
- Igen, ez ismerős helyet. Kevesen vannak, akik érdeklődnek mielőtt ítélnek. Olykor velem is előfordul, de igyekszem helyrehozni a hibáimat....és ha annak idején nem tudta hol a határ, ön is tanult már a saját hibájából. Jól lehet ehhez kellett valaki, aki segítette, aki felkarolta, vagy csak a kezdő lökést megadta, hogy észbe kapjon. Ehhez lehet elég egy tükör, amit az emberrel szembeállítanak, s meglátjuk önmagunkat, kívülálló szemel.
...hogy tettem-e olyat, amiről ami miatt nem tudok tükörbe nézni? Ez nézőpont kérdése azt hiszem, mert hát kinek milyen az értékrendje, ki mit tart szégyenletesnek még önmaga számára is. Van akinek kisebb sértést is bűnnek tart.
- Igen, és kaptam egy ilyen tükröt apámtól. Még időben, mielőtt bármi nagyobb gond lett volna. Ez volt egyik oka annak, hogy száműztem magam hosszú időre magányba, és most sem vagyok büszke minden tettemre. Nem vagyok egy "ma született bárány".
Arcomon egy őszinte, s talán még kedvesnek is mondható mosoly leledzik, s fiú kíváncsi tekintetét figyelem.
- Mindenki követ el hibákat. Ezért jó, ha van valaki, akiben megbízunk. Legalább egy személy, akire számítunk, aki visszaránt a gödörből.

*Ő igen messze van attól, hogy felnőttnek tekintse magát, és az is egészen biztos, hogy más is ezen a véleményen van. Vannak olyan dolgok, amiket sokkal komolyabban vesz a társainál, ám ehhez hozzájárul a környezete, ahonnan jött, vagyis a múltja. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne viccelődne, vagy kihagyta volna azokat, amiket a korosztálya is megtesz, sőt. Kifejezetten kedveli az olyan időtöltéseket, aminek az alapja a bosszantás. Lehet, ez ösztönösen jön belőlük még, és pár év múlva már unalmasnak találják, de most még nem. A megállapításra bólint, utána viszont megrázza a fejét.*

-Azt hiszem, ez egy összetett dolog, akkor nem gondolkodtam azon, meddig lehet elmenni, és igazából nem is érdekelt, egészen addig, amikor majdnem késő volt. Hiába mondták, ne tegyem, hiába akarták megmagyarázni, hülyeséget csinálok, az akkor nem számított, mert természetesen én jobban tudtam. Hittem legalábbis.

*Hogy valaki kellett ahhoz, ne nyírja ki saját magát, ez igaz. Még szép, hogy tanult belőle, elvégre az életével szórakozott, nem mással. Az ott már nem kezdő lökés volt, hanem az egyetlen, ami hathatott. Lehet, ez is közrejátszik abban, hogy nem ítél meg senkit és semmit elsőre, nem von le következtetést, hanem kivár.*

-Szerencsés ember, nem keveredett komoly bajba. Nem büszke… mindenkinek van olyan viselt dolga, amire nem az. A probléma ott kezdődik, amikor tudja, most sem cselekedne másként, mert annak úgy kellett lennie. Akkor is, ha utána nem tudta feldolgozni, amit tett.

*Ez volt az ő baja, nem más. Tudta, hogy ismét megtenné, hiszen akkor is Raulért csinálta. Nem volt választás, nem volt kérdés, mintha ösztönösen cselekedett volna. Az első volt a döbbenet, utána fogta csak fel, mi is történt. Menekült a teher elöl, képtelen volt feldolgozni, beszélhetett neki bárki. Az utolsó pillanatban jött rá, hogy mellényúlt és élni akar. Bólint, és végül úgy vált témát, mintha mi sem történt volna.*

-Ez igaz, még ha az elején nem is fogadja el az ember, hogy segíteni akarnak neki. Ma van a költözés?

- Na igen, olykor a tükröt elég sokáig kell elénk tartani, és még akkor sem hiszünk senkinek, a saját szemünknek sem. Ilyenkor már drasztikusabb eszközökhöz kell hogy nyúljon aki velünk van. De belegondolt abba, hogy ez nekik is nehéz? Nem mindenki olyan határozott, hogy fülön fogja szerettét, és elhatározza, hogy felhúzza fejét akár erőszakkal is a víz fölé. Nem ismerem a nevelőjét, Rault, de ezek szerint egy erős akaratú személy, aki nagyon jó hatással van magára. Mesél róla, kettejükről, az életükről?
Kérdő tekintettel nézek a fiúra. Valahogy egyre inkább érdekel, hogy ki is ő, milyen sorsa volt. Persze tudok róla már sok mindent, de talán sosem fogom teljesen ismerni sem őt, sem a múltját.
- Szerencsés...ez is nézőpont kérdése. Nem tudom mekkora szerencse az életem. Olykor kész katasztrófának élem meg, máskor maga a csoda ami körülöttem zajlik. De igen, azt hiszem igaza van, hisz ha mogorva is vagyok, annak egyik oka az, hogy van kit féltenem. Szüleim, Húgom otthon várnak, itt itt van Friminka, Edward, akik nagyon közel kerültek hozzám...és azt hiszem magára is számíthatnék, ha úgy hozná a sors, meg még pár diákra itt. Úgyhogy igen, jó irányba billen lassan az életem mérlege. Bár ebben az is benne van, hogy talán el kellesz innen mennem.
Zsebemből mentolos cukorkát keresek elő, Noel felé nyújtom, megkínálva őt, majd magam nyúlok bele a tasakba, hogy egy szemet akkurátusan kicsomagoljak, s bekapjam, leplezve kissé a dohány után maradt keserű ízt, s a mások számára kellemetlen füstszagot.
Térdemen végigsimítok kétszer, s lendületet véve felállok, hogy indulásra biztassam a fiút is.
- De most indulnunk kellene, mert azt hiszik fent, hogy elmarad a költözés, ami igen, ma lenne. Ha még megtalálom a diákokat. Jöjjön, legalább azt is megbeszéljük mikor takarítjuk ki azt a szertárat.
Remélhetőleg el is indulunk mindketten a szekér irányába, hogy Friminkát kikopogtassuk onnan.
- Remélem azokat a dögöket egyszer szélnek ereszti. Frászt kapok tőlük. Abban a pici szekérben az a halom macska, ráadásul mindegyiknek van kilenc élete.
Kissé végigfut rajtam a hideg, mely szemmel látható. Az apró szőrszálakat ha valaki látná most hátamon, azok mind az égnek meredeznek. S halkan morgok magamnak, mintha észre sem venném, hogy nem vagyok egyedül, majd oldalra fordulok, hogy vajon megint félőrültnek néz-e.
- Miért épp macska? Miért nem jó neki mondjuk egy-két mókus, vagy egy augurey vagy bánja a fene, csak ne macska...de hát boszorkány, mit várok tőle? Maga szerint minek neki ennyi macska?

*Bólint, Tayler ismét talált, illetve pontosan tudja, a közelállóknak sem egyszerű a dolga, pláne, ha nehéz eset az ember. Raul… hogy erős, nem kérdés, mind fizikailag, mind tartásában. Sokszor húzta vissza, amikor a saját hülyesége miatt maga alatt vágta a fát. Hirtelen elbizonytalanodik, ha kimondja, kicsoda és micsoda, azzal buktatja, de talán a prof nem az a típus, aki emiatt másként tekint rá, elvégre őt sem utasította el, amikor kiderült az, amire eddig sosem gondolt.*

-Raul… nekromanta, de gondolom ezt eddig is tudta, és… és ő nevelt fel, nem az anyám. Az okát nem tudom, sosem kérdeztem, nem volt fontos. Az apám meghalt, hogy ki volt, nem tudom, csak annyit, hogy ő is nekromanta. Nekem Raul olyan, mintha az apám lenne, még akkor is, ha… ha… szóval nem ember. Bármi gondom volt vagy van, ő az, akihez mindig fordulhatok. Egy csoportja van, akikkel együtt dolgozik, van köztük vámpír, vérfarkas, és mágus. Soha nem volt veszekedés, ez egy nagy család, közöttük nőttem fel. Kiskorom óta mindig láb alatt voltam, mert érdekelt, mit csinálnak, azt hiszem… Francist is azért kaptam, hogy nyugtuk legyen egy kicsit tőlem. Raul volt az, aki azt mondta, hogy amit olvasok, tanulok, azt soha senki nem veheti el tőlem, amit tudok, azt tőle tudom.
Viszont sosem tiltott, mert mintha tudta volna, hogy vagyok annyira makacs, hogy akkor már azért is megcsinálom, amit kiterveltem. Hagyta, hogy a saját hülyeségeimből tanuljak, persze ha messzire mentem, akkor próbált beszélni a fejemmel, de… sokszor nem nagy sikerrel. Ugyan azt kevesen tudják, ám a nekromanta csoportok között nagy versengés van, a csoportot nem egyszer megtámadták. Rault akarták kiiktatni mindenáron, és így felszámolni mindent. Az utolsó támadás 3 éve volt, akkor is őt próbálták megölni, de nem jártak sikerrel.
A támadó meghalt, akkor tettem azt, ami miatt a kemény drogokhoz nyúltam. Nem nézné ki belőlem, hogy embert öltem, ugye? Pedig igen, őt védtem, nem is gondolkodtam, hogy mit teszek, mert nem volt kérdés, és most is megtenném. Utána ő volt az, aki próbált kirángatni a gödörből, de nem hallgattam rá, és akkor jöttem rá, élni akarok, amikor már nagy baj volt. Az volt a szerencsém, hogy pontosan tudta, hol vagyok és milyen állapotban, és még időben érkezett. Amit becsülök benne, hogy nem hagyta, rágjam magam, és bármennyire nem akartam beszélni erről, megértette velem, ha magamba fojtom, sokkal rosszabb. Mondhatom azt, ha ő nincs, akkor végzetes hibát követek el.
Miatta jöttem ide is, sosem jártam iskolába előtte, soha nem voltam a korosztályommal, de kijelentette, hogy ideje megtanulni velük is kommunikálnom. Ez az, ami nem egyszerű dolog.

*Csendesen beszél, szinte annyira halkan, hogy tényleg kifinomult hallás kell ahhoz, hogy érteni lehessen. Nem könnyű bizonyos dolgokról beszélni, ahogy eddig még nem is tette meg. Azt előbb kimondja, hogy miket próbált már ki, mint azt, hogy mit tett, bár a csoportban soha senki nem emlegette fel, csak tudták. Eleinte azt hitte, kínos mindenkinek, később értette meg, hogy csupán őt akarták kímélni. Még Pierre is, aki szíve szerint egy kanál vízbe is belefojtotta volna, cserébe a rengeteg stikliért és bosszantásért. Bólint, ő azt mondja, Tayler szerencsés ember.*

-Igen, az, csak ott van a családja is, akik ön mellett állnak, és itt is néhányan. Igen, rám is számíthat, egyáltalán nem érdekel, hogy micsoda, mert nem azt nézem, higgye el, azonban azt nem hiszem, hogy el kellene innen mennie bármikor is.

*Mivel a csoport tényleg vegyes keveredés, sosem törődött azzal, hogy van köztük éjszaka lénye is, mert az mellékes volt a számára. A cukrot elfogadja, oké, dohányzik, de azért ezt nem kell mindenkinek tudnia. Érti a célzást, maga is feláll, lehet, nem az éjszaka kellős közepén kellene pakolni, bár ez sincs ellenére. Elindul a szekér felé, a macskák iránti borzongásra elneveti magát.*

- Köszönöm. A macska érdekállat, ahol enni kap, ahhoz a helyhez ragaszkodik. Egy embert elfogadnak, egy embert követnek, mást nem, illetve… jelzik, ha valaki más, mint a gazdájuk… ha érti. Friminka ezek szerint kedveli őket, más okot nem tudok elképzelni.

Különös, és érdekes ez a beszélgetés...
Nem tudom miért, mi vitte rá végül ezt a fiút arra, hogy ilyen mértékben megbízzon bennem. Meglepettségemet azonban nem mutatom, nem is tart sokáig, hisz azzal vagyok elfoglalva, hogy figyelmemet teljes mértékben neki szenteljem. Halk szavaiból, szavainak hangsúlyából fájdalom, bűntudat sugárzik át. De a fájdalom mögött büszkeséget, határozottságot, nevelője iránti mély tiszteletet, szeretetet is átérzem. A rengeteg tudást, amit kapott ez a fiú egy vámpírtól.
Milyen érdekes is, hogy most is ott futkos gondolataim között, hogy valahol gyűlölöm, de mint ősi ellenség felé, tisztelettel adózom tudása, elszántsága iránt, mellyel a fiú felé fordult, s megbecsülésemet élvezhetné, ha szembe kerülnék vele.
- Az, hogy ki ölt már embert, nincs kiírva az arcára senkinek, szerencsére. Mert előjönne megint a mumusunk, az előítélet. Mert ön jogosan tette amit tett, megvédte akit szeret, becsül, és ezt nem szabad elítélni. Ahogy azt sem, aki egy haldoklónak megadja azt, hogy szenvedés nélkül halhasson meg. De elhiszem azt is, hogy ha tudja is, hogy csak védeni akarta Rault, nehéz feldolgozni amit tett. Tiszteletem a magáé, hogy túl tudott lépni, ha nem is felejti el soha. Meg Raulé is, aki ezen átsegítette, a csoportjukkal együtt. Helyt fog állni, most is és felnőttként is bárhol. Itt is. A diákok pedig nem jelentenek azt hiszem hatalmas gondot, hisz maga is az még.
Amint befejezte a fiú mondatait, s végigvettem a szavas értelmét rá kellett jönnöm, hogy nem csoda az, hogy ennyire nehezére esik beszélni arról, ami történt. Biztató mosollyal, tekintettel nézek rá, remélve, hogy bizalmát ki is érdemlem egykoron.
- Most pedig ne lógassa az orrát, ami történt megtörtént. Segítsen nekem költöztetni!
A szekér felé haladva kezd gyanús lenni, hogy nincs ott senki. Túlságosan nagy a csend. Fellépdelek a lépcsősoron, de nem jön semminemű válasz.
- Ha valaki más, mint Friminka, én az vagyok. Nagyon is. Ég és a Föld.
Várok egy kicsit, majd megnyitom az ajtót, mely Friminka emberszeretetéből, bizalmából adódóan még nyitva is van. Betekintek a kissé megnyitott ajtón, s meglepetten jövök rá, hogy bizony bent nincs senki.
- ...hát ez érdekes. Pedig azt beszéltük meg, hogy itt vár. Lehet eltűnt az egyik szekrényében.
Halk nevetéssel lépek vissza a fiú mellé, miközben eszembe jut, hogy első találkozásunk során olyan mélyen bújt be egy tértágította szekrénybe kedvesem, hogy csak lábai kandikáltak ki, s formás feneke kellemes látványt nyújtott számomra, miközben figyeltem, hogy kifarol a kredencből.
- Gyerünk fel a többiekért. Számíthatok rá, hogy elfoglal egy szobát?

*Csak most ötlik a fejébe a gondolat, mit is mondott az előbb. Raul nem ember, de nekromanta. Róla kiderült, hogy nem egészen ember. Az apja meghalt, és nekromanta volt, Raul nevelte fel… de mégis miért? Ezen eddig még sosem gondolkodott, nem tartotta szükségesnek, most viszont…
Hirtelen felkapja a fejét, és Taylerre pillant.*

-Ha minden igaz, már értem, mindent értek. Emlékszik arra, hogy rosszul vagyok a templom közelségétől is? Azt kimondta, hogy miért, erről sejtelmem sem volt, az éjszakára fogtam mindent. Azt mondtam, hogy az apámat nem ismertem, meghalt, és nekromanta volt, ennyit tudok. Viszont ha az egyik felem nem emberi, akkor az is teljesen világos, hogy az apám egy vámpír. Raul nevelt, és ő…

*Elakad, a csoport tagjait kizárja, Pierre később lett azzá, ami, ő nem lehet, más meg nincs, aki az lenne, mint ők maguk. Nem is folytatja a gondolatot, a prof minden bizonnyal tudja, mire akar kilyukadni. A zsebébe nyúl, egy képet ad át a profnak.*

-Ön szerint hasonlít rám?

*Sosem nézte meg igazán, csak eltette. Hogy jogos volt vagy sem a tette, már olyan mindegy, túl van rajta, még ha nem is büszke erre, hiába van rá nyomós indoka, miért is jutott el idáig. Inkább az lepi meg, hogy Tayler nem ítéli el emiatt, hanem megérti, mintha ez természetes lett volna. Talán az is volt, sőt, egészen biztos, csak a feldolgozás része nem ment könnyen. Vér tapad a kezéhez, ezzel pedig nehéz együtt élni, hiába állt fel a padlóról utána.*

-Nem, soha nem fogom elfelejteni, ezt nem lehet. Végül is, akkor éreztem először igazán, hogy vonz a vér látványa, csak ennek nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, mert előtte is, ha megvágtam magam, percekig néztem, ahogy szivárog, vagy folyik. Gondolja, hogy sikerül? Nem tudom, furcsa a korosztályommal érintkezni, néha nem is tudom, hogyan fogjak hozzá.

*Egy halvány mosoly suhan át az arcán, Raul is ezzel próbálta biztatni, de nem nagyon akarta elhinni akkor sem. Bólint, természetesen segít, sőt, akkor az sem árt, ha maga is pakol, elvégre már nem a sárkányos körletekbe kell mennie. Megáll a lépcsőnél, nem is férnének el ketten rajta, inkább ott várja meg, hogy nyíljon az ajtó, és megbeszélhesse a büntetését.*

-Friminka érdekes nő, többek között őt sem értem, de annyi baj legyen. Higgye el, kitart ön mellett, történjen bármi, van annyira határozott… azt hiszem. A szekrénybe? Képes rá… nincs itt? Akkor majd visszajövök legközelebb, és pótolom az elmaradást. Mehetünk, van mit összepakolnom nekem is.

*Ezzel meg is adja a választ arra a kérdésre, hogy beköltözik-e végre a folyosóról, mást nem is fűz hozzá, értelmetlen. Bevárja Taylert, utána a kastély felé indul, hogy lassan egy év után mégiscsak egy szobában kössön ki a sátor helyett.*

Figyelemmel kísérem a gondolatmenetet, s meg kell valljam érdekesnek találom az elgondolást. Mert hát az tény, hogy Noel félig vámpír, s az is, hogy ezt valamelyik szülőjétől kellett örökölnie. De kérdem én, ha az apja meghalt biztos, hogy ő nem volt vámpír? Viszont kezembe nyom egy fényképet, melyen az említett egyén igencsak jellegzetes vonásai meglátszanak a mellettem lépdelő ifjún is. Fél oldalt felvonom szemöldökömet, sandán a fiúra, majd a fényképre tekintek, hogy meggyőződjek arról, ami egyértelmű.
- Igen, szerintem nagyon is hasonlítanak egymásra.
Az, hogy ki kire hasonlít lényegtelen, fontos, hogy ott bujkál a szemükben ugyanaz a fény, mely értelmet, érzelmekkel teli világot sugároz.
Értelmes ember bizony ha halált okoz, ha okkal is tette, vagy a véletlen sodorta bele egy balesetbe vétlenül, s annak halál a következménye, nehezen tudja feldolgozni. Ez már csak így van, s ez így jó, hisz így tudjuk azt, hogy az életnek értéke van....Ha valaki ezt nem érzi, ott már hatalmas mentális gondok vannak. De még mekkorák.
- Miért ne sikerülne...az, hogy milyen stílusban már más kérdés. Azt hiszem mindig kicsit érettebb lesz a korosztályától. De ez nem baj, mert egyrészt nem lehet mindenki egyforma, másrészt hamarabb be fog nőni a feje lágya. De amíg ez be nem következik, élvezze ki, hogy diák.
Őszinte mosollyal nézek rá, s tudhatja azt is, hogy a már említett apró csínyekre gondolok, vagy a kisebb felelősségre, ami felnőtt korban már sokkal jobban a nyakunkba zuhan.
- Ó, ezek szerint felköltözik. Ennek igazán örülök. Több okból is...
Az okokat azt megtartom magamnak, bár ha rákérdezne minden bizonnyal felsorolnám neki, de ha nem, akkor csak vonulok vele a kastély felé, hogy végre túl essünk ezen az egész herce-húrcán. A fejem sem fog kilátszani a munkából vagy két hétig, mire minden, és mindenki a helyére kerül.
- Fent még nincs minden egészen rendben, de a szobák már várják a lakókat. A fiúk kevesebben vannak, így ha nem gond az ő elosztásukat magára bíznám. Persze kapnak egy eligazítást tőlem előbb, de aztán ön irányítaná őket szét, ha nem jön Friminka segíteni, mert Mr Montmorency sem lesz segítségünkre. Adok egy beosztást, ami szerint kell irányítani a srácokat, ha önnek is megfelel ez a kis munka. De legelőször a sátrát bontsuk le. Megyek és segítek.
...és igen, el is indulunk a harmadik emelet felé, amint beléptünk a kastély hatalmas ajtaján.

//Kövi mehet szerintem a folyosóra már, ha ott a játék úgy áll, vagy egy szinttel lejjebb.//