Visszaérkeztem Tornerans területére. Jaj de rég jártam már erre, sőt, havasan még nem is láttam! De gyönyörű! Sóhajtok egyet, vidám vagyok, mosolygós. Imádom a hóesést, imádom a hófödte táj nyújtotta szépséget, az ekkor rám köszönő fényeket. Sőt, még a hideggel sincs bajom, lehet azért, mert a lábam és a kezem már nem érzem. Elvitt csomagjaimat már előreküldettem, így nyugodtan sétálhatok a városon át a suli irányába. Fekete, gyapjú kabát van rajtam, szép nagy fekete gombokkal. Kicsit hasonlít a világháborúk környékén lévő kabátokra. Szeretem... De mivel fekete, ezért megjutalmaztam magam a "szünetemben" egy új türkiz sállal, ami jelenleg a fél arcomat is fedi. Szőke hajam kibontva felfogja a fülem felé tartó hópelyheket. Sapka helyett megteszi... Fekete kesztyű, farmer, sportcipő mínuszokban is. Az már más dolog, hogy alatta három zokni van, és még egy vékony nadrág, azt senki nem láthatja.
Szemem megakad a mellettem lévő Boszorkány-konyha étterem és fogadón. Lábam még megszokásból visz tovább, így visszafelé is kell pár lépést tennem, amikor eldöntöm, hogy betérek ide. Ugyanis hideg van, akármennyire is imádom a lábam alatt ropogó havat, egy kis tea jól esne. Zsebemből előkapom a tallérjaim, gyorsan megszámolom őket. Nagy leégés nem lehet, nem tervezem felzabálni a raktárukat. Bemegyek.
Gyorsan feltérképezem a helyet, és csodák csodája, egy ismerős arc egyből elsőre! Valakit követi a szerencse, csak nem vagyok benne biztos, hogy az én vagyok. Azért elmosolyodom, ez a hóhatás, semmi morcosság. Nézem az engem még nem észrevevő fiút, és merengek.
Pedig óh, ha Hajnal tudná, mekkora hatással volt Anselmora, lehet nem csak állna! Valószínűleg zavarba jönne, elpirulna, aztán nem hinné, és egy idő után ugyanúgy viselkedne, mint előtte. Hiszen ezzel érte el nála azt a kitüntetést, hogy további ismerőseit néhanapján kiszorítsa Anselmo fejéből. De nem tudja miről ábrándozik a fiú.
Csak annyit tudok, hogy régebben folyton sértegetett és habár erős a sejtésem afelől, hogy még emlékszik a nevemre, tudni nem tudhatom. Egy kis emlékeztetés viszont még nem ártott soha senkinek. Nagy a tömeg, nem elviselhetetlenül nagy, de elsőre amúgy se szúrhatott ki a nekem háttal ülő Anselmo.
Merengésem közepette a fiú már az étlap felé nyúl. Ajj, pedig mennyivel jobb lett volna, ha még borospohárral a kezében sikerült volna elkapnom! Vörösbor a nyakában, muhhahaha... De "ördögi tervem" elkésett ezzel, és nem kockáztathatom meg, hogy észrevegyen, mielőtt legalább egy próbát tehetnék megijesztésére.
Arra jutok, hogy a legkevésbé úgy tűnök ki a tömegből, ha ugyanúgy megyek, mint máskor. Séta, ember módjára, csak amikor az ablak melletti asztalhoz érek, akkor lassítom és halkítom le lépteim. Lassan, mégis határozottan hajolok a fiú nyaka mögé, majd ráfújok abban a tudatban, hogy a a leheletem a hidegben való fagyoskodás miatt jéghideg. Mivel a füle nincs túl messze a számtól, nem kell túl hangosan beszélnem, hogy megértse:
- Bu! - Kis mosoly, halk kuncogás, amit elnyom a vendéglő általános zaja. Átmegyek a másik oldalra, hogy elfoglaljam a helyet, amikor belém villan egy gondolat. Ez egy két személyes asztal, borral az asztalon.
- Leülhetek ide, vagy találkozol valakivel? Esetleg már el is felejtetted ki vagyok? - Persze lehetett volna udvariasabban is kérdezni, de így fogant meg a fejemben, és így mászott ki a számon. Talán egyszer megtanulom ... Nem! Nincs talán! Egyszer megtanulom nem kimondani a legelső gondolatomat mindenki előtt. De ezzel még ráérek, ma még nem kell senkit lekenyereznem jólneveltségemmel. Időközben leveszem a havas kabátom, alóla pedig egy kötött, türkiz hosszúujjú, egyáltalán nem kivágott pulcsi kerül elő. Egy darabig elszórakozom a hajamban lévő hópelyhek kiszedegetésével. Kiráznám szívesen, de ebből a hajzuhatagból ezt közel se olyan könnyű megtenni, mondhatni hasztalan úgy viselkedni, mint egy kutya, amikor semmi eredménye nincs. Persze mindeközben szemmel tartom én a fiút, de csak a szemem sarkából. Magyarul a hópelyheket nézem látszólagosan, de látószögemben benne van Anselmo is, és le nem venném róla ilyenformán a szemem.
Ha szabad a hely, leterítem a székre a kabátomat, de kesztyűm és sálam még fent hagyom. Leülök, és fááháááházom! Arcomat kicsípte a hideg, de szemem a szokásos kacérságtól csillogó zöld. Szőke, most a hótól még nedves hajam talán nőtt egy keveset, mióta utoljára látott, de nem túl feltűnő. Lassan szárad, és aranyos hullámok kerülnek bele emiatt a "természetes száradás" miatt. Kesztyűimet egymásnak dörzsölöm az asztal felett, próbálva felmelegíteni csonttá fagyott kacsóim.
Ellentétben ha randija van, elindulok egy másik asztal felé, és ugyanott teszem meg mindezt.

Hogy néz, ne nézzen! Ez már nem is nézés, bámulás, meredt bámulása személyemnek. Nem idegesít, csak frusztrál, ha ennyire néznek. Általában ilyenkor szoktam hasra esni valamiben, esetleg leejteni valamit, de még időben elkezd Anselmo rendesen beszélni, és megnyugszom. De még mindig néz itt rám bociszemekkel, mint aki szellemet lát... Közel állok ahhoz, hogy meglengessem előtte a kezem, de be kell vallanom, hogy tetszik a ledöbbenése. Mosolygok, vigyorgok, sőt még el is pirulok, de 'hálisten az amúgy is kipirult arcomon nem nagyon lehet látni a változást. Csak a hőfokán, jégcsapból felmelegszik.
A következtetést levonom, hiányoztam neki. Ő is hiányzott nekem, a hülye, de egyedi stílusával. A számla emlegetésére elhúzom a számat, ugyanis pénzhiány alakult ki nálam. Ha tényleg küld nekem egy számlát, akkor ez nyilvánvalóvá válik a fiú számára is, úgyhogy inkább nem is válaszolok a kedves nyitómondatára. De elnézve az arcát, nem tűnik úgy, mintha tudná, mit mondott fél perce. Elmosolyodok újra, és amikor a hajammal kezd játszani, hirtelen nagyon szépnek találom a kinti havas tájat. Máskor valószínűleg mondanám, hogy "Add vissza, enyém!", de meg kell hagyni, most nincs kedvem ennyire harciasnak lenni. Egyszerűen csak jó újra itt lenni, és végre mást látni, mint édes jó családom.
A pincér és a vacsora emlegetésére lelkem kicsit összerezzen, de arcom nem nagyon változik. Tudom, mennyi pénz van nálam, és az tényleg nem elég túl sok mindenre. Úgy számoltam, hogy már az iskolában eszem, annak a díját meg már kifizettük réges-régen, már beiratkozáskor. Miközben kezemről lehúzom a kesztyűt, és elteszem a kabátom zsebébe válaszolok.
- Nem, köszi, nem vagyok éhes, de azért itt maradok, ha nem baj. Rég láttalak. - Mosoly, és amikor a pincér megjelenik, csak egy borsmenta teát rendelek annak reményében, hogy az elűzi a gyomrom hangtalan korgását. Megvárom amíg a pincér távozik, aztán újra Anselmot vizsgálom. A bor említésére persze, hogy a szemem az üvegre siklik, látom is a címke feliratát... De egyik régebbi merengésem jut eszembe, ami Anselmo viselkedésének feloldásáról és történeinek megtudására koncentrálódott. Annak végén arra a lehetséges igazságra jöttem rá, hogy ha túlságosan hevesen kíváncsiskodom, akkor inkább visszafelé haladok, mint előre. Egyszer, majd ha megbízik bennem eléggé, elkezd majd ő magától is mesélni, olyan típus. Legalábbis remélem. Ennek fejében miután rápillantottam a borra, egy kicsi szemöldökfelhúzás a reakcióm, de nagyon gyorsan el is tűnik. A kérdésnél maradok, és felnézek Anselmora, és újra elmosolyodom.
- Tudod, hogy még nem vagyok nagykorú. - Kicsit csendesebben, mintha bárkit is érdekelne rajta kívül, hogy miről beszélünk, hozzáfűzök még pár szót:
- Ráadásképpen a borok nem tartoznak a kedvenc alkoholos italaim közé. - Újabb mosoly, normál hangnem. Emiatt a megjegyzés miatt talán kibújik belőle valami igazság a borról, habár utalásként is gyenge, és próbálkozásként is. Valószínűleg azért, mert csak az igazságot mondtam, és utána döbbentem rá a kettős utalásra.
- Lehet csak nem vagyok rá még elég érett, hogy szeressem. Ráadásul teát is kértem, aztán a kettőt összekeverni... - finom lenne. Lehet. Mindenesetre rákacsintok a fiúra, és nyugodtan kicsit közelebb húzom a széket az asztalhoz, így Anselmohoz is közelebb kerülök. Leveszem a kezem az asztalról, és tovább folytatom annak felmelegedítését azzal, hogy rálehelek, majd egyiket a másikba rakom, néha cserélek. Közben mesélnem kéne, merre jártam, honnan jöttem... Átgondolom most mit is akarok elmondani, mit nem. Anselmora alkotott elméletem másik része szerint ha több dolgot tud meg rólam, akkor ő is előbb mond magától valamit. Amúgy is szeretek mesélni, így miért ne? Nem mintha túl vidám történet lenne. Közben megérkezik a teám, hálistennek, hiszen ez a legjobb módja a gyors felmelegedésnek. Kéz rá, még nem iszok.
- Hát tudod kaptam egy levelet, hogy dédim éppen a halálán van, és az egész családnak össze kellett gyűlnie körülötte, hogy nézze, hogyan szenved szegényem. Eltartott egy ideig, aztán meg jött a karácsony, és akkor mondták, maradjak otthon az ünnepekre... Mintha nem ők küldtek volna el a fenébe is Angliába... Úgyhogy otthon maradtam karácsonyra és új évre, és mostanra elegünk lett egymásból, így visszaküldtek. Amúgy is lemaradtam a tanulással rendesen, úgyhogy már éppen ideje volt. De így legalább volt egy jó hosszú szünetem. - elhúzom a számat, aztán a teát kezdem szemlélni, orromhoz emelem, és megszagolom. Reflexszerűen csukódik le az illatra a szemem, hogy jobban élvezhessem, aztán persze újra kinyílik, amikor már inni kezdem.
Anselmot nézem. Vajon változott az elmúlt hónapokban? Nem hiszem, habár így újragondolva első reakcióját, talán most rádöbbent arra, mennyire is hiányoztam neki.
Márha hiányoztam neki. Tovább nézem, néha csak a csészém felől. Lassan kezdek átmelegedni, úgyhogy lekerül a sálam is. Ekkor jövök rá, hogy én igazából fáradt vagyok, valószínű csak a hóhatás miatt nem éreztem idáig. De még most is csak érzem a fáradtság közeledtét, még nem csap rám le.
Egy kis csendesség után szólalok meg újra.
- Tudod, hiányzott ez a táj... Már annyira hozzám nőtt. Még a gonoszkásabb tanárok emléke is megszépült az elmúlt időben, pláne a diákoké. Most minden annyira újnak tűnik, annyira másnak, annyira... - A mondatom vége valahol elveszett gondolataimban, és tovább nézem az utcán mászkáló embereket, akik valószínűleg hazafelé sietnek éppen.
- Szereted a havat?

Nem állt szándékomban megbántani a vacsora visszautasításával, de úgy tűnik még is sikerült. A kérdés annyi, hogy jelen pillanatban saját büszkeségem a fontosabb, vagy a másikkal a helyzetem tisztázása, és megnyugtatása, hogy nem az ő sértése miatt alakult így a dolog ahogy, hanem miattam.
A "szeretném ha velem vacsoráznál" dönti el véglegesen a kérdést. Amúgy is kemény külsőm alatt a szívem óriási, és tele van üres hellyel, úgyhogy egy idő után biztos ugyanerre jutottam volna. Megköveteli a saját nézetem a körülöttem lévő világról, és a lelkiismeretem. Sóhajtok egyet, aztán beszélek.
- Tudod, nem úgy készültem, hogy vendéglőben eszem, úgyhogy ... - Megköszörülöm a torkom, tényleg zavarban vagyok. Nem akarom, hogy más fizessen helyettem amiatt, mert nincs pénzem. Ha meghívnak, az egy más dolog, akkor el is várom, hogy fizessenek helyettem, vagy legalább felezzünk, de így... Én jöttem ide, én ültem ide, nem sózhatom csak úgy a másik nyakába a számlámat.
- Tudod, nem akarlak leterhelni anyagilag és amúgy is lógok még neked a gyógyítóéval... - A tea rejtekében a kezem tördelem. Istenkém, csak találjak egy módot arra, hogy ebből kimagyarázzam úgy magam, hogy még marad valamiféle büszkeségem is utána. Vagy tisztelet az irányomba. Nem tudnám elviselni, ha nem tisztelne annyira Anselmo, mint amennyire most... Akkor mehetnék ásni egy gödröt, és ugorhatnék egyből bele, mert még az is jobb lenne a megalázkodásnál. Ez ugyebár gyakorlatilag a szüleim pénze amit költök akármerre járok, és ez csak még nagyobbat rúg a lelkiismeretembe. Nem kellett volna ide bejönni, mert így nem csak a család jól védett nevét sikerül rontanom, de saját megbecsülésemből is mások szeméből.
Még egy sóhaj. Inkább csak menjenek a dolgok a maguk útján, nekem a továbbiakban agy és lelkiismeret nélkül kell élnem. Mennyivel egyszerűbb, és boldogabb lehetnék!
Elmosolyodok, amikor elém tolja a bort. Hallgatom a hosszú monológot a szőlőkről, és habár kíváncsiságom közel sincs kielégítve, azért mégis jobb így, hogy valamennyivel többet tudok róla. Elfogadom a poharat, és csak jobb kezem elszakítva a teáscsészétől a boromért nyúlok, és óvatosan emelem először orromhoz, aztán számhoz. Csak keveset, csak mértékkel, mert még másképp végzek este, mint ahogy terveztem. Nem értek a borokhoz. Mondtam, hogy nem vagyok oda értük, és ez tényleg igaz - nem szokásom ilyen átlátszó célzásokat adni. Megkóstolom, visszateszem a helyére, és újra a csészémre teszem a kezem.
- Jobb, mint amiket eddig ittam, de ettől még nem szeretem meg a borokat. - Bocsánatkérően megvonom a vállam. Bocs, hogy az igazat mondom, és nem hiszel nekem.
- Azért kicsit rémisztő, hogy a te kilenc éves kis kezed munkája is benne van ebben. Továbbá az is, hogy ilyen helyen is van ebből a borból... Sok szőlősötök lehet. - Kicsit talán a félhangos merengésre hasonlít beszédem stílusa. Nem vetném meg, ha kapnék még egy kis információt, de ha nem, hát nem. Ezt tényleg megfogadtam. De jön a pincér, és én legszívesebben elbújnék a teáscsészém mögé, vagy egyszerűen kimásznék az ablakon. Ehelyett akaratlanul is lejjebb csúszok a széken, lábam hozzáér Anslemoéhoz, bocsánatot kérek, visszacsúszok a helyemre. Tényleg elsüllyednék, nem szeretem az ilyen helyzetet, és nem is voltam még olyanban, hogy ne tudtam volna fizetni a későbbiekben. Mehetek mosogatni a manókhoz. Még egy kevéssé határozott fejrázásra telik, hogy nem én nem kérek semmit, de akaratosságom most elhagyott, és a pincér eléggé durva tekintete is belém tipor még egy keveset. Mintha azt mondaná nekem szavak nélkül, hogy: "Jaj gyerünk már te apró mócsing, rendelj már egyet arról az étlapról és ne játszd itt a szendeszűzt!". Vagy csak beképzelem? Lehetséges, hogy megalázottság érzésem miatt minden sötétebbnek tűnik, mint amennyire valójában. A pincér távozik, és minden bizonnyal Anselmo kérését teljesíti.
Ezt igazán kihagytam volna. Arcom még jobban kipirul, mint megelőzőleg, és Anselmora nem szívesen nézek. De túllépek ezen, mert muszáj, szendeszűz nem lehetek most. Ez a helyzetem, meg kéne szoknom, és örülnöm az alkalomnak, hogy valaki majd fizet helyettem. Vagy elküld mosogatni a manókhoz, mert ő rendelt nekem valamit, amit nem engedhetek meg magamnak. Lényegtelen jelenleg, majd elválik, hogy lesz. Habár még ki is nézném belőle, hogy itt hagy engem ledolgozni az ételem árát.
Meg kell adni, hogy alapjaiban megrengeti merengésem Anselmo keze az enyémen. Kicsit megrezzen a karom, de felnézek rá, és elmosolyodom. Kis melegség önti el erre a szívem, de mindent megteszek, hogy ez ne látszódjon. Valószínűleg ez már reflexként él bennem. De tekintetétől nem tudok megválni egykönnyen, akármennyire is szeretnék.
- Hidd el, jobb neki, hogy meghalt. Már öreg is volt, beteg is, és már évekkel ezelőtt szeretett volna elmenni. Nem illett hozzá az öregség és betegség, nem engedte a teste kibontakozni már hiperaktivitását. Jó neki így.
- Amúgy persze, hogy hiányoztál. A táj mellett. - Elhúzom a kezem, hogy igyak a teámból, és visszatérek a pincért megelőző testtartásomba. Hallgatom Anselmot, nem elfelejtve szemét nézni: abból sokkal több szokott kiderülni, mint mimikájából, és teljesen más értelmet kölcsönöz szavainak. De ha nem csalnak szemeim, akkor most harmónia van az elhangzott szavak és szemei között. Elmosolyodom, mert olyan szépen beszélt a tavaszról, hogy szinte a szemem előtt rebbennek el a madarak, és pattannak ki az első rügyek a fákon. Nyugodtan engedelmeskedem kérésének, amikor megkéri, hogy hunyjam be a szemem. Érzem a frissen nyírt fű illatát, és amikor felnézek, tiszta kék az ég, felhő nélkül. A szememet elvakítja a nap, és valahonnan ezer színes lufi lebben a látókörömbe - mert ez nekem a tavasz, boldogság, szín tiszta boldogság, ami bármikor elöntheti a szívem, amikor egy új virágot fedezek fel, egy méhet hallok döngicsélni elegendő távolságban személyemtől. Imádom a tavaszt, de a havazást is. Kinyitom a szemem, és újra boldog vagyok, mert egy pillanat alatt átéltem két kedves évszakom élményeit is.
- Szánkózni akarok. - mondom vidáman, és újra elmosolyodok szélesen. Fáradt szemem új erőforrást talált, és újraéledt. Kicsit váratlanul ér a furcsa kérdés. Megrázom a fejem.
- Én egyszer se mondtam, hogy nem szeretek itt lenni. Szeretek itt lenni, de a hazámat is szeretem, és fáj, hogy olyan távol vagyok tőle. De ha otthon vagyok, akkor is csak ideiglenesen érzem jól magam, mert újra látni akarom ezt a helyet, és még ezer másikat.
- Soha nem kezdenék elölről mindent. Túl sok fáradtságba kerül egy új "én"-t felépíteni, és nem is akarom, mert szeretem a mostanit. - Újabb mosoly.
- Nem is értem, hogy miért ne szeretnék itt lenni.
A pincér megjelenése tesz pontot a mondatom végére. Bejelenti, mit hozott, leteszi elénk az asztalra, és távozik. Persze én megköszöntem a saját adagom, továbbra is kis lelkiismeretfurdalással, hogy más számlájára eszek. De a gyomrom maró üressége és a finom illatok győznek ideiglenesen, és kést villát ragadva nekilátok ételemnek, persze csakis azután, miután Anselmonak jó étvágyat kívántam.

Tudom én, hogy a gyógyítós dolog csak vicc volt, de nem szeretnék iszonyat komoly hangulatban visszaérkezni a suliban. Minden rosszban van valami jó - nekem ez a jó jelenleg Anselmo felhúzása. Mert igenis meg kell hagyni, hogy kiborult egy kicsit a viselkedésemtől, sőt, ezt ki is mutatta.
Ez elfelejteti velem a tartozásokat, és széles vigyor kerül az arcomra.
- Akkor ezt megbeszéltük, fizess csak helyettem. - De még mindig kicsit megalázottnak érzem magam, úgyhogy magamban eltökélem, hogy egyszer még ezt visszakapja valamilyen módon. Nem tudom, hogyan és mikor, de megfogadtak. Ha lesz alkalom, felismerem majd, de ma még a fejemben azért az adósa vagyok.
- Nem értem mi a bajod az első találkozásunkkal, szerintem felettébb... Hmm, emlékezetes volt. - Újabb vigyorra húzódik a szám. Emlékszem, mennyire dühös voltam, de ha kéne, se tudnám felidézni valójában miért. Gyors ismeretséget kötöttünk, és rövid ismeretségünk alatt már biztos vagyok abban, hogy formáltunk a másikon. Hogy rajtam mit, nem ismerem fel. Talán a megszállottság lett új, ami Anselmo jellemének felfedezésére indult.
A bor, a bor... Látom én, hogy sokat jelent neki, de nem szokásom csettintésre megváltozni. És a füllentés azért, hogy a másik jobban érezze magát nem az én asztalom, ha csak ilyen számomra "semmiségekről" van szó. Úgyhogy az igazság kegyetlen, és ennek betudom a felettébb hülyén befejezett mondatát. Régi nyár, régi nyár, miért akarná azt? Nem akadok fenn rajta, végülis nem vagyok gondolatolvasó, csak viszonlag jó emberismerő. Emiatt van az, hogy a gondolkodásban hasonszőrűeknek többet látok szavaikban, mint amennyik, és az egész gondolatmenetük zajlódik le bennem - néha jól következtetve, néha pedig eltávolodva a valóságtól.
Úgyhogy beszélhetsz nekem ilyen talányokban drága Anselmo! Még hogy talán hiányoztam neked, sajnos most nem verhetsz át. Megjelenésem utáni bociszemeid eleget árulkodtak ahhoz, hogy 99,9%-ig biztos legyek saját magamban. A gondolataimat tükrözve egy kicsit gonoszkás mosoly kerül fel az arcomra - elég szánalmas próbálkozás volt kételyeket kelteni bennem. Lesz ez ma még jobb is. Erre a gondolatra jó kedvem kerekedik, és csatlakozom Anselmo nevetéséhez.
- Mond csak, honnan szereznél te szánkót? Amúgy is, mire innen távozunk, elfogyasztasz egy egész üveg bort, és nem vagyok benne biztos, hogy ilyenkor egy teljesen tiszta sebességmániás őrülttel kéne utaznod egy olyan veszélyes járművön, mint egy szánkó. - Elnevetem magam, mert szemem előtt Anselmo repül egy szánkón. Nem illik túlságosan hozzá.
A monotóniám okát megtartom magamnak. Azért ott még nem tartunk közel se, hogy megosszam vele az emberekkel való bizalmatlanságomat, és habár kapott egy kis részletet belőle a múltkor, nem fogom most részletezni. Kizárt. Felém emeli poharát, elvigyorodom, és én is maradék borocskámhoz nyúlok. Nincs sok benne, megiszom, majd az ételem kezdem újra tanulmányozni. Jól néz ki, meg kell hagyni, pedig általában nem ilyesmit rendelek magamnak. De fűszeres, és azt még soha nem utasítottam vissza, szeretem. A normálisnál kicsit gyorsabb tempóban eszem, éhes vagyok. De illedelmesen lenyelem a falatot, és csak úgy válaszolok a kérdésre.
- Nem is tudod, milyen hosszú! De otthon még nem volt hó, és én imádom a hóesést. - Egyelőre még jobban érdekel az étel, de lassítok a tempómon. Gondolkozom, és válaszolok újra. A szemét, csak a szemét nézem, ki akarom olvasni belőle, mit gondol, és hogy reagál a gondolatmenetemre. Persze csak következtetés az egész.
- Tudom, hogy azt szeretnéd, de nem csinálhatsz belőlem egy új Hajnalt. Nem is értem, miért válik ilyesmi valaki rögeszméjévé... - Elfelejtem, hogy én is egy ilyen rögeszme kellős közepén ülök, és maga a kiváltó okkal iszom a bort.
- Amúgy is, szerintem az emberek saját magukon nem tudnak változtatni, csak külső tényező változtathatja meg őket. Főleg egy másik ember, és amik vele történnek... A történelmük változtatta őket azzá akik ők jelenleg. És szerintem ritka az ilyen óriás pálfordulás, de ha elég minden történik, lehetséges.
Megvonom a vállam. Nem teljesen tiszta az előttem, hogy a "tökéletes trükk"ömnek köszönhetően nem csak Anselmo fog kitárulkozni a kapcsolatunkban, hanem először én. Ha ez lecsapódna bennem, akkor biztos, hogy most azonnal abbahagynám a dolgot, és kisebb dührohammal kéne megküzdenem amiatt, mert nincs egy épkézláb ötletem. És akkor észrevenném azt is, milyen sebezhető lehetnék ilyesfajta kitárulkozással egy olyan ember előtt, aki biztosan hasznot akar húzni belőle a saját számlájára.
Nem is értem, miért akarok rajta változtatni. Miért én akarom megfejteni a talán nem is létező óriás titkát, és ha ez a mérhetetlen kíváncsiság nem lenne, már itt se lennék. Hajnal, Hajnal, üsd bele mindenbe az orrod! Az a te asztalod.

Persze csak mondja mondja a magáét, ez a stílusa már sokkal ismerősebb. De nem csak akkor emlékszik ám vissza mosolyogva az olajbogyókra, amikor elképzeli, hogy leeszegetem róla. Legalábbis remélem, különben megint lehetek dühös, és dobálódzhatok majd itt a szaftos kis szűzérmékkel, amit meg kell hagyni, nincs kedvem a kezembe fogni csak azért, hogy Anselmo fején landolhasson. A bor még mindig ott van menekülőútnak.
- Nagyon ügyes voltál, okooos kisfiúúúcka! - elhúzom a szavaim, gúnyolódva önteltségén. - Mással csináltad volna meg, már rég eltűnt volna az életedből. Úgyhogy ne legyél olyan büszke magadra, mert csakis rajtam múlott a folytatás. Hacsak ... Már az első találkozásunk után rámállítottál valakit?! - Kikerekítem a szemem, és meglepett arcot vágok, nagyokat pislogva. Aztán abbahagyom a szerepjátékot, és elmosolyodom.
Lehet ideje lenne zavarba jönnöd, lehet, lehet... Sőt, lassan már zavarban is vagy, úgyhogy szüntetek a fixírozásodon. Csak nyugodj már meg az isten szerelméért, és mond a szöveged nyugodtan, most nem megyek el. Talán majd inget mosathatsz az este után, de ez csakis a te bajod lehet.
Nem, soha nem vártam, hogy elmondja, hogy hiányolt. Nem is kell elmondania, elég visszaemlékeznem az első pár pillanatban szólni képtelen arcára. Nem olyan ember, aki csak úgy kimondja, hogyha hiányzott neki valaki, sőt, talán magának se ismeri be, de engem nem verhet át. Legalábbis ilyenformán nem, mert tudom, hogy élvezi, ahogy bosszant és élvezi az emiatt keletkező dühkitöréseimet is. De emellett szeretne velem valamilyen normális kapcsolatot is, ahol magamtól is megjelennék mellette szolgálatkészen bomba funkcióra beállítva.
De nem, nem vártam, hogy megossza velem óriási világfájdalmát, és az ürességet, amit magam után hagytam benne. Mert úgy tűnik, másokat nem érdekel milyen jó és tisztességes ember lehetne, ha akarna, csak engem. Ez hiányzik neki, és mivel ez a fajta törődés és érdeklődés szerény személyemben testesült meg, én hiányzom neki.
De nem, nem vártam, sőt nem is szerettem volna, ha elmondaná, hogy hiányoztam neki. Én se mondtam volna, ha nem érdekelt volna annyira, miként reagál rá - szép csendben ülsz a helyeden legalább fél pillanatig. Helyes!
- Szerintem soha nem lenne olyan szerencséd, hogy pár perc alatt tudnál keríteni egy szánkót. - Elmosolyodom. - Nem hiszem, hogyha bekopogtatnál valahová, egyből csak úgy készségesen kezedbe adnák a szánkójukat. Tudod, néha úgy nézel ki, mint valamilyen maffiózó, habár... Szánkóval csak nem utaznak ilyesfajta személyek? - Újabb vigyor.
- Tudom már, neked már anyád a kezdetek kezdetén csecsből adta a bort, azért vagy ennyire hozzászokva! - megrázom a fejem kicsit. Lehetetlen egy alak vagy, tudod-e? Tudod. Egod az van!
- Tudod, lehet annyira lerészegedtél, hogy már nem is emlékszel az eseményekre, és nyugodt lelkiismerettel élhetted tovább az életed, elmondva nekem a részegségről való véleményed. - Talán kicsit túllőttem a célon, de biztos vagyok, hogy erre is van válasza. Ez az egész csak nyelvélesítés, nem komoly vélemény. De enyém az utolsó szó! Vagy Anselmoé, ha az elég találó lesz. Amúgy véleményét osztom - nem értem mi a jó a részegségben. A becsípést még értem, oldja a gátlást és ideiglenesen vidámabbnak tűnik a világ, és másnap is nyugodtan utcára mehet az ember, mintha semmi se történt volna. De olyan szintre leinni magunkat, hogy ne emlékezzünk az eseményekre... Nem értem, mi a jó ebben. És erre szokták mondani, hogy "Milyen jó buli volt, semmire nem emlékszem!"
Közel hajol hozzám Anselmo. Meg akar félemlíteni, fenyeget, cukkol... Hát akkor én is közelebb hajolok hozzá, olyan lendülettel, hogy először azt lehetne hinni, hogy lefejelem. De az arcom megáll az övé előtt, úgy, hogy az orrom majdnem az övéhez ér, és érzem a lélegzetét az arcomon.
- Fogalmad sincs mire vállalkozol, én egy őrült vagyok... Sokak szerint jogosítványt se kellene kapnom, mert száguldásmániás vagyok. - Összehúzom a szemem, és nem mondanám, hogy nem élvezem a helyzetet. Hátradőlök a székemen.
- De tudod, ha félsz, hogy egy-két törött csonttal többel térsz haza, akkor még lemondhatod. - Ez kérem egy kihívás, aminek a jövőben a neve az Akarsz velem szánkózni? projekt. Persze egy utánozhatatlan Hajnal gonosz kacajt is oda kell képzelni a végére, hogy ne tűnjön az egész annyira ártatlan óvodás szintűnek. Úgyhogy: muhahahaha!
- Igen, igazad van. - Leteszem a kést és a villát, és teljesen ártatlanná változtatom az arcom. - Csak azért jöttem be ide, mert megláttam a formás kis hátsódat a tömegben, és nem tudtam megválni a látványától, úgyhogy arra jutottam, hogy követlek, aztán ... a FRÁSZT HOZOM RÁD! - Hirtelen hangulatváltás. Nem dühös vagyok, sokkal inkább vigyorgós, de a szomszéd asztalnál ülők összenéznek, hogy mit kiabálok én nyilvános helyen. Nem érdekel. Muhahahaha.
Most én hajolok kicsit közelebb Anselmohoz, de közel sem annyira, mint az előbb.
- Mindig rólam van szó.
Még egy győzedelmes mosoly, aztán folytatom vacsorám elköltését. Ezalatt elgondolkozom azon, amit mondott, a sok változásról körülöttünk. Egy leáldozóban lévő világ utolsó sarjai között vagyok, azok között, akik tisztelik a szabályokat, és megvetik azokat, akik nem. De a világ változása rajtam is látszik, hiszen ha 200 évvel ezelőtt születtem volna, és így viselkednék, lehetséges, hogy máglyán végeztem volna.
Még az utolsó falatka húsomat rágcsálom, amikor érkezik egy újabb nem várt kérdés. Gyorsan elrágom és lenyelem a maradékot, eltolom magam elől az üres tányért, és csak azután kapcsolok beszéd módba.
- Természetesen! Hódítóim ezrei küldtek nekem képeslapokat szebbnél szebb saját verssel, és leveleket egész kisregényekkel személyemről. Annyi volt, hogy inkább otthon hagytam a családnak, hogy ők olvassák, mert nekem már elegem van belőlük.
Helyesen bólogatok. Van, vagy nincs igazságalapja, csak én (és hódítóim) tudhatjuk.
- Tehát emésztünk, aztán szánkózunk, vagy esetleg vennél védőfelszerelést előtte, és várjunk pár napot? - De akkor lehet, hogy már nem leszek ilyen kedves, tündéri és bájos, mint most. Fogvillanós üvegrepesztős mosoly.

Tetszett, persze, hogy tetszett. Ezzel nyerte el Anselmo azt, hogy nem csak egy arc maradt a tömegben, akinek még a nevét se tudom, hanem kapásból felemelte magát két szinttel feljebb a szememben. Persze néha nem tudom eldönteni, hogy kiemelkedően utálom, vagy kiemelkedően szeretem egoista személyét, de nem is baj, így izgalmasabb vele lenni. Komolyan veszem a mondatát, annyira igaza van... Elmosolyodom, rándítok egyet a vállamon, mondván "ez van".
Szegény manó, aki engem követ... Tudtam én ezt már a múltkor is! Mostantól aztán soha nem lehetek biztos, hogy teljesen egyedül vagyok-e, vagy Mr. Vasquez egyik alattvalója is ott van-e a közelben. Felnézek Anselmora, és akkor csapódik le, hogy pontosan ezt akarhatja. Játszani akar! Ahh egyszer még kitalálok neked valamit, Vasquez! Nem úszod meg ennyivel, hogy paranoiássá tettél!
A probléma ott van, hogy lehet nem is vagyok paranoiás, hanem tényleg követtet valakivel. Hiszen a múltkor is úgy megtalált, hogy csak néztem honnan jött! Miért nincs nekem befolyásom, hogy megtudjam, igazat mond-e, vagy csak blöfföl, hogy húzza az agyam.
Sóhaj.
Tényleg ez hiányzott volna? Rémisztő, hogy jobban szeretek ilyen helyzetekben lenni, mintsem otthon ülni nyugodtan a kandalló előtt könyvet olvasva. Nem bírok egy helyben maradni, hajszolom a kalandokat, az izgalmat.
Hát mi lesz így belőlem?
De aranyos Anselmo elfelejtette velem a merengésem. Kapooook szááánkót! Örömteli mosoly, aranyos Anselmocska megadja Hajnalkának azt, amire szüksége van. Hány ismerősöm tenné meg azt értem, hogy sötétedés környékén csak úgy a pillanat hevében elkezd körbekérdezni szánkók után? Talán lehetne három is, ha nagyon ragaszkodnék hozzá. De csak egy van, aki ennyire ki tudja szűrni a hülyéskedést és a "komoly" kívánságokat a szavaimból.
Mégis megértem, miért hiányzott.
De azt meg kell értenie, hogy ha ennyire folyamatosan cukkoljuk egymást, akkor egyszer csak, véletlenül egy kényes témához valamelyikünk rosszul fog nyúlni, akkor is, ha nem szándékozott volna. És tessék, ez a valaki most én lettem. Rosszul esik nézni, hogy mennyire felkavarja az, amit mondtam. Ez nem diadalérzet, mert nagyon mélyen bántani (most) nem akarom, csak felszínesen.
Viszont ez haladás, valamit csak megtudtam róla. Valami nagy probléma van ott, az anyja környékén, amit úgy tűnik, még nem kéne feszegetni. Majd egyszer, a jövőben valamikor. Egy kis időre nekem is eltűnik a mosoly az arcomról, és gondolkozom. Végül arra jutok, hogy mind a ketten megérdemeljük azt, hogy elfelejtsük az este ezen kínos pillanatát mára, és vidámak legyünk a nap további részében.
Úgyhogy mosolyt csalok Anselmo arcára, és szép lassacskán ő is feloldódik, habár talán ránézésre még mindig nem ugyanaz, mint előtte. Azért amikor már a saját hátsójának a tapintásáról beszél, akkor már kezdem úgy érezni, hogy valamelyest csak visszatért a ritmusba. Felhúzom a szemöldököm, gunyoros hangra kapcsolok.
- Minden vágyam, hogy megtudjam. Amúgy az ilyesmi duma más lányoknál beválik? - Tényleg érdekel, hogy milyen szöveggel szoktak mostanában felszedni lányokat. Mi van az idei évben divatban, a pofátlan igazság, vagy az udvarlás? Női társadalom hány százalékára hat az, ha úgy jönnek oda hozzá, hogy: "A barátom fél idejönni, de szeretne veled smárolni. Benne vagy?". Hányan lennének benne?
- Persze, a harcias lányok meghódítása nehezebb, és ebben minden pasi kihívást lát, akiben akár egy icipici kis versenyszellem is van. - vidáman rámosolygok. Semmi célzásérték, hogy őt is ez hajtja, vagy legalább az elején emiatt kezdett el érdeklődni szerény személyem iránt. A számla érkeztekor csöndben ülök, egy mukkot se szólok. Vajon mennyibe kerülhetett a bor, a tea?
De a pincér már el is ment, én pedig meg se tudom becsülni az értékét egy 9 éves, állítólag jó bornak. Merengésemből pedig a mellém lépő fiú mozdulatsora zökkent ki. Mondanám, hogy meglepődök, de Anselmoból kinéztem az ilyesmit, így csak rámosolygok, és engedem, hogy felsegítse rám a kabátom. Begombolom, sálat, kesztyűt felveszem, megigazítom a hajamat. Indulásra készen vagyok, gogogo!
- Már amúgy is kíváncsi voltam, hogy tervezed megszerezni a szánkót. Szerintem az első alkalommal kihajítanak minket. - mondom, miközben az ajtó felé veszem Anselmoval az irányt.
Meg kell hagyni, számítanom kellett volna a hógolyóra, de még a hajam kinézetével voltam elfoglalva. Így a szépen meggyúrt hógolyó beférkőzik a sálam alá, és ott kezd el olvadozni. Ennek a srácnak mindig muszáj kiegyenlítenie a jó-, - rossz tett mérlegét, hogy a fene enné meg! megrázom a fejem, és elkezdem kiszedni a sálam alól a havat, mialatt felzárkózom a fiú mellé. Arcom morcos, és magam elé mormogva beszélek, valószínűleg inkább magamnak megnyugtatásképpen, mintsem a fiúnak:
- Ne gondold, hogy ezt még nem kapod vissza. Egyszer fordíts hátat nekem! - Ejj, ejj, már annyi beváltatlan fenyegetésem van vele szemben, hogy számolni se tudom. Gondolatom másik felét inkább nem mondom ki, mert a végén nem kapok szánkót.

- A zongora jó... És van egy a szobádban? - Vidám kis vigyor. - Én akartam zongorázni, sőt el is kezdtem, de... Nem, nem játszom semmin. Tanultam, de aztán abbahagytam, mielőtt valamiféle szintet elérhettem volna belőle, úgyhogy gondolom ez nem összevethető a te tudásoddal. - Megvonom a vállam, féloldalas mosoly rá. - Gitárból is csak arra a szintre jutottam el, hogy tudom melyik húr melyik, illetve az alapakkordokat le tudom fogni. De zene abból még nem áll össze... Habár gondolom ezt nálam kicsit jobban tudod. - Újabb félmosoly. Mit van mit tenni, eléggé bizonyos, hogy jobb nálam egy dologban... Zavar-e? Kicsit. Más körülmények között valószínűleg idegbajt kapnék attól a ténytől, hogy valaki jobb nálam valamiben, de most olyan nyugodt vagyok, el tudom fogadni ezt a tényt. Belém bújt anyám jelleme?! Hess, hess!
Azért szerencsére feltűnt, hogy drága egyetlen Robim szeret a zenéről beszélni. Miért is ne szeretne, ha egyszer jó benne? Akár csak én a rajzról. Az elismerés a lételemem, úgyhogy felettébb jól esik apró dicsérete is - ugyanis annyit már levontam, Robika nem túlságosan beszédes típus. Általánosságban én se vagyok oda azért, hogy ismeretlenekkel közvetlen legyek, azonban benne megfogott valami még régebben, és kíváncsi vagyok, van-e bármi alapja rokonszenves érzelmeimnek, vagy csak a sors szórakozik velem, és többet látok bele mindenféle jöttmentekbe amiatt, mert egyedül érzem magam.
- Miért, te honnan szerezted a tehetséged a zenéhez? - Megköszönni illene a bókot? Most nem zavar. Örülök, hogy kedves velem, helyes, hogy elismeri tehetségemet. Ennyi kell az egoizmusomnak, ha már egyszer megpróbálom feladni problémás feszélyezettségemet. - Tudod, szerintem az Univerzum kiegyenlíti az ilyen dolgokat az embereknél. Nem lehetsz egyszerre mindenből jó, mint ahogy mindenből rossz se. Van aki zenében tehetséges, van akinek rajzban, van aki nagyon jó hallgatóság, van aki gyönyörűen ír, de... Mindenki jó valamiben. - Rámosolygok megint.

Ilyen vagyok, amikor megpróbálok természetellenesen feloldódni. Szeretnék mindig feszélyezetlen, vidám lenni, de valahol azért ott marad bennem végig szüleim tanítása, és a lelkem harca a szabályokkal.
- Még jó, hogy nem akarod leszedni! Elrontanád a játékot. - Közelebb hajolok hozzá, hangomat lehalkítom. - Csak neked megsúgom, hogy a játék lényege nem az én szórakoztatásom, hanem hogy megpróbáljam kikerülni súlyos feloldódási problémáimat. Ugyanis egyesek szerint ebben szenvedek, továbbá túlságosan bizalmatlan vagyok más emberekkel szemben... Ezen próbálok segíteni. De cssss! - Mutatóujjam a szám elé kapom, és elhúzódom Roberttől újabb vigyor keretében. Azt hiszem ma kicsit megőrültem... Újfent megvonom a vállam.
- Akkor nem táncolunk, hanem majd te zongorázol nekem valami csodálatosan szép számot, amire én gyönyörű hamis hangomon torkom szakadtából lelkesen énekelhetek. Megfelel? - Teli szájjal rávigyorgok a fiúra. Meg tudom-e szokni, hogy ilyen legyek? Vajon kialakulhat-e ilyen indításból jó kapcsolat? Nem látom előre. Ismeretlen pályára tévedtem, és meg kell hagyni, kíváncsi vagyok mi lesz belőle, de félek attól, hogy hülyét csinálok magamból kísérletezésem során.
Robira mosolygok megint. Hidd el, drága, különleges személy vagyok, megéri rám pazarolni az idődet, megéri mind a kettőnknek feloldódni... Séta közben hirtelen megszólalok:
- Kérlek, ha látnál bárkit is utánunk osonni, lelőnéd? Kobold, manó... Akármi. - Kedvesen rámosolygok. Igen, eszembe jutott Anselmo, hogy a fene esne belé, és a hülye kis nyomozós mániájába. Nem muszáj mindent tudnia arról, hogy mi történik velem, és amúgy is szívesen vágnám a képébe, hogy "hahh, na látod, ezt nem tudtad!". Úgyhogy manómentes övezetnek nyilvánítom a környékem, ha kell, erőszakkal is. Egyre őrültebbnek tűnhetek Robert szemében.

***

Azért meg kell hagyni, érdekes dolog, hogy két napon belül két különböző fiúval megyek ugyanarra a helyre, és mind a ketten ugyanúgy bort rendelnek nekem. Talán beszélnek egymással, vagy esetleg van valamiféle nők által ismeretlen kód, hogy kell minket szórakoztatni, és ezt követik mind a ketten? Vagy csak hasonlítanak egymásra ízlés szempontjából? Mindegy.
- Köszönöm, igazán udvarias vagy. - Újfent félmosolyt küldök Szőke herceg Robert felé-
- Én pedig tejszínes pulykamell csíkokat szeretnék salátaágyon. - Örülök, hogy meghív, nálam újfent nincs pénz. Talán ez is közrejátszik, nem csak a hely, meg az időzítés, de nagyon deja vu érzésem van, és megint Anselmo jár a fejemben. Azt hiszem, szert kellene tennem pár nőnemű barátnőre, mert ennek így sehogy se lesz jó a vége. A lányok lehet, hogy marják egymást, és idegesítő a nagy részük, de annyi biztos, hogy kevesebb problémát okoznak, mint a hímnemű egyedek. Ha a pincér ugyanabból a borból hoz, amit Anselmo is rendelt, én leütöm, annyi szent. Ne merészelje egy ilyennel eltolni a kedvemet, ilyen nyomoronc kis tényezővel!
Lassan, de visszanyerem átlagos viselkedésem, normális, túlságosan meggondolt józanságomat. Eltűnik magabiztosságom, oldottságom, marad az udvarias mosolygás, és erős agykerékforgatás. Robertnek nincs szívem megmondani, hogy felesleges a legjobból kérni, mert nem vagyok oda a borokért, egyszerűbb lenne valami rövidet rendelni, az gyorsabban segít az "alapozáshoz". Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jól tettem, hogy ennyi mindent mondtam neki, aki mintha erre felbátorodott volna. Csak tudnám, a szórakozásról miért a bor jut eszébe elsőre, jajh, hát hova tegyem most én az erkölcsömet? Valahova elásom mélyre, különben még a végén elrohanok innen. Fogalmam sincs, mire számítottam, amikor előadtam kiselőadásomat egy majdhogynem ismeretlennek tekintett embernek... Akit csak kívülről ismerek. Ráadásul ez nem a szokásos ismerkedési módszerem, sőt, nagyon távol áll tőle, idegen vizeken evezek.
Sóhajtok, és felnézek a fiúra. Elismerem magam előtt is, hogy az első találkozásunkkor tett hatásának kompenzálása képen viselkedem így. Ez nem az átlagos én vagyok. Bizonyítani próbálok, de mit? Hogy tavalyi kislányos rajongásom nem volt hiába? Hogy tudom én is, hogy kell szórakozni? Esetleg mindkettő?
Ide a piával! Hopp, hopp, gyerünk, mielőtt még teljesen józan leszek! Mielőtt még meggondolom magam, és egy gyors döntéssel kirohanok szoros helyzetemből!
Fészkelődni kezdek a helyemen, gyerünk, gyerünk már... Az ajtóra siklik a tekintetem. Meg kéne mondani neki, hogy talán mégse jó ötlet, talán csak hülye voltam, zavarodott állapotban vagyok... De ha elmegy, miből fizetem a kajámat?
Pincér, gyerünk már!
Még nem látom, hogy jön, amikor megszólalok, hosszabb csönd után. Muszáj. Csodálatos szüleim tehetnek arról, hogy ilyen elfuserált gyerek lettem.
- Tudod, vagy közepesen sokat kell innunk ahhoz, hogy újfent sikerüljön legyőznöm a gátlásaimat, vagy egyszerűen csak elkezdhetnénk elölről az ismerkedést. - Megvakarom az orrom zavaromban, félmosolyt küldök felé. Hülye vagyok? Igen. Nagyon? Igen. - Úgy értem... - Szemeimmel körözök egyet, aztán gyorsabb beszédtempóra kapcsolok, így gyorsan lehadarom lelkemet nyomó terhet. - Tényleg nem szokásom hmm... "idegenekkel" így viselkedni, de olyan szinten utálom az ismerkedés első szakaszát, hogy... Az új fogalmat teremt az utálatnak. Nem szeretek ismerkedni. - Megrázom a fejem, szőke hajtincseim repülnek jobbra-balra. - Minden olyan sablonos olyankor. - Hangomat elvékonyítom, és utánozni kezdek egy megszokott ismerkedési módot. - "-Szia, Juli vagyok. -Szia, én meg Péter. blablabla, tééééényleg?! Én is szeretem! - Óóó, micsoda véletlen!"
Megrázom a fejem.
- Mindenesetre... Választhatsz, hogy most addig iszunk, amíg elérjük azt a pontot, hogy vidámak és "görcsmentesek" legyünk, aztán tudja fene mit csinálunk, vagy először elfogyasztjuk ezt a vacsorát, aztán elmegyünk sétálni valahova olyan helyre, ahol gond nélkül halljuk egymás hangját. - Félénk félmosoly. Próbálom menteni a menthetőt, de ha az elsőt választja, akkor kisebb ellenérzésekkel, de abba is belemegyek. Muszáj, én ajánlottam fel. - Mindenesetre megígérem neked, hogy megkapod csodálatos rajzomat az est végére, akármi legyen is a válaszod. - Sóhajtok. - Tényleg... Nem szokásom olyan őrültként viselkedni, mint az előbb... Én csak... Áh. - Még egy sóhaj, fejemet a kezeim közé temetem. Jaj nekem. Nem tudok mást mondani. Közben megjön a pincér is a borral és az ételekkel, én pedig miután megköszöntem a pincérnek a fáradalmait, és ő eltávozott, újra Roberthez szólok.
- Remélem, még nem tituláltál közveszélyesnek magadban. - Félénk mosoly.
Igen, ez már én vagyok.