Smaragdzöld-tó - Kikötő

Tárgy: Re: Smaragdzöld-tó - Kikötő Vas. Feb. 28 2010, 16:09

Talán ez a célom. Talán csak az, hogy a helyzetet kihasználva, meg természetesen a sötétséget, érinthesselek. Mert most ilyenem van, és talán most bevallhatom, de csak halkan és szigorúan titkosan, hogy szeretek hozzád érni, magamhoz húzni téged, csókolni, és szorosan tartani.
Hívná valaki a gyógyítót? Köszönöm.
De most őszintén, ha egy ilyen alkalom adódik, akkor nem hozta volna ki más is a legtöbbet a helyzetből? Imádom nézni, ahogyan pirul, és ezt az újfajta reakciót. Látom, hogy legszívesebben kikérné magának, régi erőteljes, robbanós stílusában, mégis megállítja a helyzet, és számomra roppant szórakoztató.
És lám-lám, már akkor sem berzenkedik, ha bókolok neki. Jól van, most megnyugodtam. Nem csak én változom. Őt is alakítom, egy kicsit magammal együtt. Ez már tetszik, nem is kicsit.
- Hm...., ha én megyek oda valakihez, és smárolom le úgy, hogy ledugom a torkán a nyelvét, ezek szerint téged sem zavart volna? - szemöldököm a magasba ugrik, ahogy visszanézek rá.
Azt hittem, hogy evidens a dolog, de úgy látszik Hajnalom néha még most is rendkívül naiv. Az én Hajnalom. És egy pillanatra sem lazul meg az ölelésem, de arra azért figyelek, hogy meg ne fojtsam. Rómeó és Júliát sem szeretnék vele játszani.
- Szerintem el sem engednélek - dünnyögöm az orrom alatt alig hallhatóan, figyelve, ahogyan ez a rafinált kis boszorkány megpróbálja átvenni az uralmat felettem, és mit ne mondjak, egészen jó úton jár, ugyanis néha felszakad egy-egy mélyebb, hangosabb sóhaj ajkainak játéka nyomán. Határozottan meg tudnám szokni, hogy ilyen bátor és kezdeményező legyen. Mert mellettem lehet az, és mégsem cserélődnek fel a szerepek, ő nő maradhat mellettem. Mert minden érintéssel és pillantással, amit kap, azt akarom, hogy érezze, mellettem az lesz.
- Jól van, akkor ezt majd tavasz végén, nyár elején kipróbáljuk, rendben? Már előre látom, milyen szép röppályát fogsz leírni - nevetek fel kicsit alattomosan, sunyin csillogó szemekkel.
És igen, tervezek, pedig még csak észre sem veszem. Csak azt tudom, hogy természetes, hogy még akkor is együtt leszünk. Biztosan fogunk még veszekedni, és azt is elképzelhetőnek tartom, hogy egyszer csak faképnél hagy, mert elege lesz belőlem, de azt is tudom, hogy ez az állapot nem marad majd fent sokáig, mert visszatalálunk egymáshoz. Neki szüksége van rám, ezt abból is érzem, ahogyan most rám néz, ahogyan ölel, és amilyen gyengédséget kiváltottam belőle. De ugyanígy ő is kell nekem, éreznem kell, látnom kell, a tudat, hogy hozzám tartozik.
Nem mondhatom, hogy az enyém, mert egy személyt nem birtokolhatunk, mint egy tárgyat vagy egy háziállatot. De a vonzalmát, az utálatát fent tarthatom, szíthatom, hogy soha ki ne aludjon, és az csak az enyém, csak nekem szól. És ezt birtokolni akarom.
Azt hiszem, én is sütitiszta lettem. Az én sütimből nem fog senki más enni.
Merre van már az a gyógyító?!
És tessék, közben még mindig tudok meglepetéseket szerezni, olyanokat, amikben látom, tudom, hogy örömét leli. Szereti, hogy változatos vagyok, mert így nem laposodik el ez az egész. Tudom, hogy más kérdésre számított tőlem, de azt majd egy gyengébb pillanatában is kiszedhetem belőle, meg ugyebár bizonyos dolgokról amúgy is kell beszélni. De ez most sokkal fontosabb annál, hogy valami másra fecséreljem el. És különben is azt mondta, hogy erre válaszolni fog. De ilyen őszinte nyilatkozatra nem számítottam.
- Ez csak tőled függ, Hajnalom - válaszom halk, és elgondolkodó. - Kell, hogy tudjad, hiszen láthattad, csak akkor vagyok törős kedvemben, amikor te is porrá szeretnél zúzni engem. Azzal a különbséggel, hogy én általában sikerrel járok, mert keményebbet tudok "ütni", és rajtam vastagabb a páncél. De ettől még persze nem vagyok lovag - súgom ugratósan, nevetősen, hogy elvegyem élét ennek az előző pár mondatnak.
Az utállakra csak szorosabban magamhoz szorítom, és kivételesen nem piszkálom érte. Ahogyan ő is értette az én szavaimat, én is értem az övét. Makacsok vagyunk, akik nem mindig képesek kimondani azt, amit igazán szeretnének. De, ha a hangsúly megvan, máris értjük egymást. Mint két hangszer, amik egymásra hangolódva játszanak egy különös dallamot.
Khm...segítség...?
- Azt hiszem, hogy ez a "ha" megoldható, és én pedig kordában tartható vagyok, de... - az álla alá nyúlok, hogy az enyémre annyira emlékeztető zöld szemekbe nézhessek. - De ugye tudod, hogy velem semmi sem lesz sétagalopp? Nem változtam annyit, mint hinnéd, csak annyira, amennyi ahhoz kellett, hogy most itt legyek. Fogunk még veszekedni biztosan, de ígérem, hogy majd mindig valamivel kiengesztellek - kacsintok rá, de szemeimben ott van még a kétely, hogy meggondolja magát, és faképnél hagy. - Kivéve persze, ha te leszel a ludas, akkor te engesztelsz ki engem - ejtek meg egy csibészes mosolyt, miközben adok neki egy eszkimópuszit, de orra hidegségére fel kell, hogy nevessek.
- Gyere, közben menjünk vissza a kastélyba, mielőtt még megfagysz nekem - egy pillanatra elengedem, csak míg felveszem a földről a pulcsit és a pálcáját. Utóbbit a kezébe nyomom, a pulcsit viszem én. - Ugye tudod, hogy nagy volt a kísértés, hogy a kandallóban végezze ez a ruha, hm? - mutatom fel a kedvencét, miközben másik kezemmel magamhoz húzom, hogy érezzem őt az oldalamon, és meginduljunk. - Óh, és még valami - pillantok le rá. - Megkérhetlek, hogy máskor csak akkor fogd rám a pálcád, ha éppen nem haragos pillanatodban vagy? - nézek rá, szemeim kétértelmű gondolatoktól csillognak, de most nem kockáztatom meg, hogy kimondjam őket. Mert ugyebár megint van nála pálca.
A kastély felé pillantok, és gondolatban legyintek egyet.
Ha nem jött a gyógyító, biztosan nincsen olyan nagy baj.
Azt hiszem, jól vagyok.
Köszönöm.

**Hozzászólások** : 20 **Évfolyam** : Első

~ Cecilia ~

Tanárok. Csúnya, okoskodó, szadista kis állatok. De talán az legidegesítőbb a tulajdonságuk, hogy kitartóan keserítik meg az életem. Néha már értelmüket sem látom… Sőt! Abszolúte fölöslegesek! Úgy értem miért jobb egy szaros padban csücsülni egész nap, ha kint szép az idő és vagy hússzor hasznosabb dolgokat tudnék csinálni. Mert az holtbiztos, hogy én tutira nem tanulok abból semmit, hogy az elmebeteg vélák lemészároltak egy várost, mert egy krapek nem vett nekik elég tükröt. Beképzelt népség. Holnapra úgyis huss, eltűnik a fejemből. Huss, huss! És ezek a szerencsétlen emberek nem képesek megérteni, hogy velem tényleg nem sokra mennek majd, mert az agyam egyszerűen nem képes befogadni ilyen mennyiségű hasznavehetetlen információt. Most mi van? Ha érdekelne, akkor még kábító levendula leveleinek a tulajdonságait is bemagolnám, de mivel nincs így, ezért nem fogom. Még csak rá se nézek. Pereljenek be érte!

Ma se volt másképp. Egész nap ültem és bambultam ki a fejemből. És marhára elzsibbadt a seggem. Kell egy kis mozgás, egy kis levegő, egy kis élet. Ez kell most nekem, nem holmi enciklopédiához hasonló vastagságú tankönyv. És még valami. Valami jó. Valami finom. Valami édes. Rágó? Karamella? Csoki? Cukorka? Áhh megvan! Epres nyalóka. A világ egyik legjobb dolga. Figyeld meg, a mennyországban ezt hívják főételnek. Megdöbbentő mennyit dob a kedvemen, főleg egy ilyen húzós nap után. Egyrészt finom, másrészt marha jól érzem magam tőle és szexi. És én szeressem a szexi dolgokat. Valahogy rohadtul jól állnak nekem. És most egoistának nézel? Lehet az vagyok, de csakhogy tudd, nem érdekel. Én vagyok az ász, megérdemlem.

Egy sárga pólóban, térdig érő farmerben és természetesen nyalókával a számban jövök ki a kastélyból. És megcsap az élet. A nap fénye szinte vakító a benti termekhez képest. Az illatok is sokkal intenzívebbek, no és üdébb. A hangok is sokkal kellemesebbek a benti zajokhoz képest. A friss szellő is enyhén belekap a hajamba. Igen, ez kellett nekem. Céltalanul elkezdek bolyongani az egyik ösvényen. Fogalmam sincs hova vezet, de éppen ezért izgi. És nekem amúgy is elég ha nyalókám társaságában bolyonghatok. Igazán kellemes időtöltés, még ha nem is tűnik annak. Mondom, egy epres nyalóka csodákra képes.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, hogy egy tó mellett sétálgatok. Nem tudom, hogy csináltam, mert a tó igen nagy és a vize is igen fura színű. Fura, de szép. Ilyen zöld, talán azokhoz a tengerparti vizekhez és tavakhoz lehetne hasonlítani, amiket utazásszervező brosúrákon lehet látni. Szinte már annyira szép, hogy el is megy a kedve az embernek az utazástól, mert tudja, hogy ilyen szép vízpart nem létezik. Én se csípem a mézesmadzagokat és a tó színét elkönyvelem az egyik tanárom ügyködésének. Mert ilyen tó nincs. Nincs és kész! De attól független mutatós és miért ne ülhetnék le a parton és csodálhatnám a látványt. Biztos a nyalókám is örülne neki, szóval miért ne? Házi feladatot amúgy se állt érdekemben csinálni, szóval nem vesztettem semmit. Király!

Nora

*Mindig az új napok, telve állítólag új kalandokkal és reményekkel. Ennek ellenére az új napok mégis sokszor hozzák ugyanazt a megszokott és unalmas formát, amelyet az ember kész akarva szeretne kikerülni, de nem tud. Ma is egy új nap vette kezdetét, és habár az ablakon kinézve nem mondható el, hogy bármi különlegeset is felfedezett volna vöröskénk, mégis egy új napról volt szó. A szokásokhoz híven kezdődött el ez is, bár egy kis gubanc akadt, amikor az öltözék kiválasztásáról volt szó, de azért megtalálta a rózsaszín-világoskék-világoszöld tornacipőt és mivel úgy ítélte, hogy kellően már itt a tavasz, ezért az alsóruhát is halásznacira cserélte és a felsőnél is megelégedett egy háromnegyedes ujjú felsővel. Amúgy sem tervezte igazán, hogy bárhova is menne ma (főként órára), így teljesen elégedetten nézegette tükörképét és nem hiányolt semmit magáról. Ugyanis ha nem lenne teljesen tökéletes az összképe, akkor a morcisága már egész napra ráírná magát a képére és bárki is jönne vele szembe, az szépen megkapná mindent.
De mivel erről szó sincs a mai nap, így elégedett ajakmosollyal vág neki a kastélybeli világnak, hátha megtalálja azt a kalandot mára, amit keres és nem egy újabb haszontalan napnak lesz elkönyvelve a dolog. Kezdetben nem is igazán tudja, hogy hova kéne mennie, kicsit távol a világtól, hiszen vagy keres egy óvó menedéket, ahol őt fogják megzavarni vagy ő talál egy olyan helyre, ami menedék lehetne, ha nem foglalta volna már le valaki más. A lehetőségek szép számmal fordulnak meg a fejében, mert ezer és ezer hely van, ahol magában lehetne az ember, de mivel megkörnyékezi a szabad levegő utáni sóvár vágy, ezért csak a kinti helyekre tud korlátozódni. Ott is szép számmal akad válogatás, de hogy a hódolásnak is elejét vegye elsőre persze, hogy az erdő ugrik be. Na de ott szegényemet nem fogja elég napfény érni, így fordul a kocka és más terepet választ, méghozzá a Smaragdzöld - tavat. Nem is annyira választás kérdése, sokkal inkább csak megy előre az erdőn túl és akkor pillantja meg ezt a zöldesben játszó "csodát". Bár neki első ránézésére rögtön a láp és mocsár jut eszébe, habár az sötétebb, de mégse hozza annyira lázba ez a szépség, mint kellene. Gyanítja, hogy ez csak egy kábítás, egy ilyen hely nem létezik, főleg ilyen zöld pompával. Talán emiatt is nem hatja meg annyira a hely, mint kellene, mert már elkönyvelte, hogy ez csak a képzelet játéka és valójában a tó is csak ugyanolyan színű eredetileg, mint kellene. De az eredetiségét csorbítana akarta valami jótét lélek (talán egy tanár palánta), hogy valami mindig s mindig visszahúzza ide a diákokat. Talán most még első kísérletként tényleg elcsábulhat, de másodszor már nem biztos, hogy megkörnyékezi ez a látvány.
Sokkal inkább a parton ücsörgő lányra sandít tekintete és ugyebár akkor most ő az aki más szféráját megzavarja, épp ezért felvértezve elég önérzettel magát lép közelebb a parton ücsörgőhöz.*
- Ez egy nagy átverés! - *talán kicsit összerezzen hirtelen a hangra és még az se biztos, hogy lelkes örömmel fog bólintani a megállapításra. Valahogy olyan furcsa kompozíciónak hat az egész hely, mintha az ember nem is egy kastély közelében lenne, mintha egy más világba csöppent volna. De lehetséges ez?*

*Jessica a mai napon egy igen különleges helyre indul, legalábbis a többiek, akikkel beszélt erről a helyről, azt mondták igen szép hely. Ezért döntött úgy, hogy ellátogat oda, ami nem más, mint a Smaragdzöld-tó, s mivel imádja megörökíteni a szép dolgokat, ezért természetesen magával cipel mindent, ami a rajzoláshoz kell. Tudta, hogy a hely körülbelül két kilométerre van az iskolától, ezért kényelmes ruhát választott, ugyanakkor hozzáillőt. Nem túl korán indult útnak, előtte reggelizett egy kis péksüteményt, majd betett magának egy almát és elindult. Az egész mai napot kint tervezte eltölteni.*
~Kíváncsi vagyok milyen lehet az a hely.~*Gondolja magában, miközben rója a távot elég rendesen, persze nem siet, de azért olyan 15-20 perc alatt így is eléri a célt.*
- Ez bámulatos...*Mondja halkan, miközben szinte tátott szájjal nézi az elé tárulkozó tájat.*
~Mindenképpen megérte elhozni a rajzkészletem, ezt meg kell örökíteni, persze nem szabad elsietni.~
*Jessica elhelyezkedik a fűben, ölébe veszi a rajztáblát, előkészíti a "szerszámokat" és belekezd a következő művébe, persze ahogyan szokott, mindent nagyon aprólékosan, ezért először csak a körvonalakat húzza, azokat is többször, hiszen igen jól tud rajzolni és nem egyet készített már, ezért is tudja, hogy nem szabad semmit elsietni, hiszen akkor adja vissza igazán hűen a valóságot, ha kellő időt szén rá.*

Na szép, ilyen ruhákba hogy járhatnak a mostani leányok. Hisz oly sokat engednek látni a kíváncsi férfi szemeknek, mint például nekem. Le se tagadhatnám, hogy a látvány vonzott ide. Hát nem gyönyörű egy ifjú hölgy, a csodálatos tájban? Dehogynem. Nekem meg jó szemem van a szépséghez.
Menet közben fehér ingem gallérját felhajtom, igyekszek elérni, hogy farmerem szára ne susogjon, miközben haladok előre.
Hosszú, halk léptekkel közelítem meg őt, kíváncsiságom is egyre arra sarkall, hogy mögé lépve belelessek abba, mit is rajzolgat. Remélhetőleg nem ijesztem meg, hisz nem az a szándékom, egyszerűen csak nem szeretek hangzavart kelteni. No meg minek is a beszéd, amivel magamra vonhatnám a pillantását. Szűk szavú ember vagyok én. Már amikor, mert olykor meg ered a nyelvem nekem is. Bár ahhoz kell némi idő.
Háta mögött állva nézek körbe. Milyen régen is jártam itt. Valamikor még télen hógolyóztunk itt, most meg csodálhatom a zöldellő fákat, pázsitot, s a közepén ülő virágszálat.
- Csodás ez a táj.
Szólalok meg mélyen búgó hangomon, halkan. Kezemet zsebembe csúsztatom, mélyet szívok a friss, tavaszi levegőből, egy pillanatra szememet is lecsukva, majd a lányra pillantok.
- Mi szépet rajzol kisasszony? Remélem nem zavartam meg, mert ha mégis már itt sem vagyok.
A mogorva külső, s hang mögött azért ott van a kedvesség, mely bennem rejtőzik, s nagyon ritkán hagyom előbújni...

*Egészen jól halad a rajzzal, bár más lehet nem igazán nevezné haladásnak, de a kontúrzat már majdnem hogy megvan és persze ebből már ki is derül, hogy mit fog később ábrázolni, persze azért kell némi hozzáértés, de ha más nem a színek biztosan elárulják, hogy a zöldellő tavaszi táj, illetve a csillogó tó ábrázolásában mesterkedik a kis boszorkány. Persze eléggé belemerült az alkotásba, és átadta magát a művészet bűverejének, így nem is sejti, hogy nemsokára társasága akad. Amikor valaki megszólal a feje fölött kicsit megrezzen, hát igen már elég sokszor járt így... de hiába, ha ilyen ijedős. Kissé zavartan fordul a hang irányába és pislog felfelé. Tengerkék szemeit a fölé tornyosuló úrra irányítja, majd kissé kipirult arccal és nagyokat pislogva szólal meg.*
- Igen valóban csodás, vagy varázslatos?! Ezt sajnos még nem sikerült eldöntenem.*Szólal meg végül mosolyogva.*
- A táj szépségét próbálom papírra vetni, bár ezt szerintem senki nem képes visszaadni egy ilyen anyagon.*Kicsit meglegyinti a lapot a kezében, mintha az nem érne semmit.*
- De azért egy próbát megér.*Miközben beszél lepakolja öléből a dolgokat, majd lassan feláll. Kár, hogy nincsen teljesen tisztában a szabályokkal, hogy mégis hogyan illik bemutatkozni ilyenkor, de valami olyasmi rémlik neki, hogy a hölgynek kellene kezet nyújtani az úr felé... így hát el is indítja jobb kacsóját a férfi irányába.*
- Szép Napot Önnek. Jessica vagyok és egyáltalán nem zavar.*Még kicsit mindig zavarban van, főleg hogy így, álló helyzetből feltűnik neki a férfi charme-ja.*

Szép szemek, mit mondjak....
Csak nem lenne szabad velük így lesni a férfi népre. Miért szeretik egyes nők megbolondítani akár csak egy pillantással is az erősebbik nem képviselőit? Nah..vajon miért? Ezt a kérdést még nem sikerült megfejtenem, pedig sok nő szemében vesztem már el menthetetlenül.
- Csodás, vagy varázslatos, oly mindegy. Mert hát a varázslat is egy kis csoda, ha jó kezekbe kerül.
Nézem a lapot, melyet meglebegtet, s elgondolkodok azon, milyen igaza is van. A legjobb festők sem tudták úgy visszaadni azt, amit a természet nyújtani tud számunkra, hogy valóságosnak lássam. Mosolygok, ha ez ajkaimon nem is látszik, szemeim elárulják. Az is megmosolyogtat, hogy bemutatkozik. Mint ha én nem tudnám pontosan, hogy ő ki is, ha még nem is állt módunkban beszélni egymással. De ha egyszer ő kezét nyújtja felém, én már csak nem fogom elutasítani azt. Gyorsan kapok észbe, hogy kezem még zsebemben van, kikapom onnan, s keze után nyúlok,, hogy felemelve kezet csókolja neki.
- Tayler Owain...tisztelettel. igazán örülök, hogy közelebbről is van szerencsém megismerni kegyedet.
Talán túlzónak tűnik ez a modoros viselkedés, de én már csak ilyen maradok. Fiatalon is régi vágású, kit öreg tanítója arra nevelt a nők tiszteletet érdemelnek. Minden ember, minden éllény, de a nők egy ici-picivel többet. Mert hát mi enne velünk a nők nélkül...
Na jó,Akane most azt mondaná, hogy egy pojáca vagyok, de ő az a kivétel, aki erősítené a szabályt.
De hol jár már az eszem, miközben tekintetébe fúrom az enyémet, s hallgatom lányos fecsegését?
- Nem zavarom, így egy esetleg egy sétára is velem tartana? Körbejárhatnánk a tavat, ha kegyed is egyet ért.
Kérdő tekintettel figyelem mi is lesz erre a válasza.

*Jessica pont azon gondolkozott, hogy vajon mi is a különbség, vagy a hasonlóság a varázslat és a csoda között, de beszélgetőpartnere igen jól megfogalmazta ezt.*
~Igen valami ilyesmire gondoltam én is, csak én nem tudtam szavakba önteni, de úgy látszik van akinek megy.~*Gondolja magában, majd egy bájos mosolyt küld a vele szemben állóra, kissé meghökken amikor a férfi bemutatkozik,nem is meghökken, inkább zavarba jön. Egyrészt, mert kezet csókol neki, másrészt, mert kiderül, hogy ismeri őt, és végül ami a legzavarbaejtőbb az egész szituáción, hogy a karvezető helyettesével találja szemben magát.*
-Tessék?*Bukik ki belőle a szó, nem akarta ő ezt kimondani, de annyira meglepődött, hogy zavarában kijött aminek nem kellett volna.*
- Akarom mondani...*mondja elpirulva, miközben leguggol és összeszedi a cuccait.* van kedvem Önnel sétálni.~Csak tudnám hogy kell ilyenkor viselkedni, ez annyira megalázó. Nem lenne semmi baj ha nem állandóan olyan pasiba akadnék bele aki jól néz ki... vagy ebbe a suliba csak ilyenek járnak? Ráadásul a karvezhelyettesem... nem hiszem el.~*Nagyot sóhajt, majd az utolsó kelléket is beteszi a táskájába, aztán vállára akasztja táskáját, vagyis keresztbe magán és feláll.*
- Az igazat megvallva még sohasem sétáltam, beszélgettem kötetlenül Professzorral, szóval nem igazán tudom miket is kérdezhetnék...*Mondja halkabban mint az eddigi dolgokat, hiszen még mindig zavarban van, s közben kissé szomorú szemekkel néz a férfira, persze nem szomorú, csak kicsit bánja, hogy nem volt még ilyen helyzetben és nem tudja mit csináljon.*

Közelről sem vélem azt, hogy jól néznék ki. Ki találta ki ezt a marhaságot. Ha én jól nézek ki hosszú karjaimmal, nyurga lábammal, hatalmas tenyeremmel, melyekkel bezárhatom a világot, mit mondhatnak azok, akik abból élnek, hogy szépek? Arról nem is beszélve, hogy az ide járó diáklányok sem panaszkodhatnak. //Ha lesz multym valami rondaság lesz:D//
Szegényt sikeresen zavarba hoztam. Ehh, nem ez volt a szándékom.
- Közlöm önnel, nekem sem szokásom túl gyakran beszélgetni kötetlenül.
Nem is tudok, valahol mindig bennem bujkál a rejtőzködés, a magamat ki nem adás. Persze azért zavarba nehezen lehet hozni...
- Nem kell kérdeznie, ha nem tud. Meséljen magáról ön. Szeret ide járni? Vannak barátai?
Jó lenne tudni azt, hogy nem minden diák magányos, mert akikkel ez ideig találkoztam mind vagy nagyon egyedül voltak a tömegben, vagy valami bántotta őket. Nem igazán sikerült olyannal összefutnom még, akivel minden rendben lett volna.
Egyébként sem baj, hogy nem kérdez, mert nem vagyok benne biztos, hogy válaszolni akarok, de az ő szavaira figyelek. Zavarát is szeretném oldani, de vajon hogyan is lehet azt. Maradjunk annál, hogy miközben elindulok próbálok nem belelépni személyes terébe, s picivel lemaradva haladok mellette, kezemet magam mögött összefűzve. Lehetőleg elkerülöm azt, hogy hosszú léptemmel gondot okozzak neki, s ne tudjon velem lépést tartani, s minden figyelmem az övé. Bár lehet, hogy ezek inkább fokozzák zavarát, de mivel nem tolakodóak gesztusaim, hanem inkább megnyugtatóak, remélhetőleg elmúlik zavarodottsága.

*Lassan elindulnak a tó körül, Jessica felvesz egy neki kényelmes tempót és reméli, hogy a magas Professzor nem akarja megfuttatni, és úgy tűnik nem is akarja, hiszen mellette, vagyis még egy picit mögötte is lépked, sebaj így legalább nincs akkora kontaktus kettejük között, hiszen nem szemtől szembe vannak egymással, és ez máris segít a lány megnyugvásában. Ráadásul semmi zavarót nem tett, illetve mondott Tayler, és ezért Jess igazán hálás neki.*~Ez már valamennyire megnyugtató, legalábbis azt hiszem. Nem csak nekem nem szokás felnőtt férfiakkal társalogni kötetlenül.hmm... meséljek magamról, sebaj, addig sem kell kérdeznem.~*Kicsit elgondolkozik a válaszokon, persze nem azért mert megfontolt, hanem mert még sosem kérdezték ezt tőle és ezeken nem szokott csak úgy agyalni az ember, legalábbis ő nem.*
- Igen, szeretek ide járni, ez a legjobb hely az életemben. Szeretem az itteni világot, ami körülvesz és szeretem az itteni embereket, akivel találkoztam eddig mind nagyon kedves volt, és ez nekem így jó. Viszont van egy dolog ami igen furcsa számomra... akárhányszor sétálok szinte csak fiúkkal találkozom, ez puszta véletlen vagy több fiú jár ide, mint lány? Vagy a lányok nem szeretnek kint lenni?*Igen butácska kérdésnek tűnhet a Profi számára, de most már mindegy.*
- Jah, és persze barátok... találtam már egyet-kettőt, de mostanában nem sikerül velük összetalálkoznom, új embereket ismerek meg, és őkkel még nem igazán alakult ki barátság, inkább csak haverság. Persze mindenkivel könnyű elhülyülni, legalábbis tapasztalataim szerint, és van akivel komolyabb témákról is lehet diskurálni, mégis... keveset találkozom velük. Önnek volt már igazi barátja?*Teszi fel a nagy kérdést, ez érdekli Jesst, mert ő még nem igazán talált senkit ilyen téren.*

Figyelmesen hallatom a lány szavait, melyek kedvemre valóak. Legalább egy gyerek, aki azt mondja, jól érzi magát, s ezek szerint nem csak ő egyedül. Úgy látszik én vagyok ennyire peches, hogy eddig csak a problémákkal találtam magam szemben. Vagy csak egyszerűen csak azok találnak meg, akiknek gondja van. Nem is tudom, hogy ez nekem jó pont-e vagy sem. Gondolataimra összeráncolom kicsit homlokomat, de persze figyelmem java marad Jessicáé.
- Legjobb tudásom szerint körülbelül egyenlő arányban vannak a fiúk és a lányok. Lehetséges, hogy kegyed vonzza a fiúkat.
Buta kérdésekre ugyan úgy felelni szokásom, mint a mélyen szántóakra. Olykor felüdülésnek számít, ha az ember olyanokról beszélget, ami nem leterhelő, hanem inkább mosolyt csal érzékeibe, ha az arcára nem is ül ki. De gyorsan fel is tesz a lány egy olyan kérdést, ami már nem olyan egyszerű téma. Mert hát kérdem én, van olyan, hogy igaz barátság? Különösen ami örökké tart?
Ha van is, előlem bujkál, vagy éppenséggel zárkózottságom az, ami nem enged annyira közel senkit lelkemhez, hogy teljes mértékben meg tudjak bízni valakiben.
- Azt hiszem, hogy az igaz barátság egyik fő alapja a bizalom. Én pedig senkiben nem bízok meg 100%-ig, hogy barátom lehessen. Akiben mégis, az több mint barát. Viszont ilyenek nagyon kevesen vannak.
Tehát ha a lány még nem talált igaz barátot nem nagy csoda. Lehet, hogy soha nem is fog, mint ahogy én sem.
-...és ezek a... "haverok"? Talán köztük lesz a kegyed legjobb barátja.

* A Professzor válasza kissé meglepi, nem gondolta volna, hogy körülbelül ugyanannyian vannak, hiszen tényleg majdnem csak fiúkba, illetve férfiakba botlik, de sebaj, igazából nem zavarja ez a dolog, sőt a fiúk egyelőre szimpatikusabbak is neki, mint a lányok.*
~Senkiben sem bízik meg 100%-osan?! Ez nekem kicsit fura.~*Mivel tényleg érdekesnek találja a választ, ezért újabb kérdést szegez Taylernak.*
- Ez azért van, mert vannak negatív tapasztalati, vagy magával született a bizalmatlanság?*Teszi fel az első kérdést, majd rögtön jön a másik.*
- Több, mint barát? Ezt hogy érti? Lelki társ? Vagy csak hölgyekben gondolkodik ilyen téren?*Kérdések sora, ahhoz képest, hogy nem igazán akart eddig kérdezni most elég sok új és új kérdés merül fel benne. Valószínű ez azért van mert nem igazán beszélt eddig "öregebb férfiakkal".*
- Nem hinném, hiszen mint már említettem inkább csak fiúk vannak ebben a haveri társaságban, és mivel szerintem férfi és nő között nem létezik barátság, így elvetném ezt a verziót. Önnek mi a véleménye erről?*Eddig csak hátra-hátra pislogott a férfira, de most teljesen az ő irányába fordul, ennek meg is lesz az eredménye... körülbelül három lépés után megbotlik egy közepes méretű kőbe és szépen azzal a lendülettel elindul orral előre...*[

Ahhoz képest, hogy nem nagyon tud kérdezni a hölgyike, egyre jobban siklik bele olyan kérdésekbe, melyek a magánszféra határát súrolgatják. Bár persze ő álltaláánosságban is kérdezhet, ahogy én úgy fogok most válaszolni neki. Hogy ezeket a válaszokat hogyan is értékeli ki, az már az ő dolga, minden esetre nem hagyom válaszok nélkül, esetleg kétségek között és még több kérdéssel lelkében.
- Minden bizonnyal bennem van születésem óta a bizalmatlanság, de ahogy sok ember felém bizalmatlan, vagy egyesek félnek tőlem, így én is az vagyok másokkal szemben.
Mi lehet a barátnál több? Érdekes kérdés, s egy pillanatra megállva elgondolkodom ezen. No nem azért, mert nem tudom nekem mit jelent, hanem mert nem tudom hogyan is fogalmazzam meg.
- Nem, nem nőkben gondolkodom ilyen téren. -mosolyodom el csöppet- Olyan családban nőttem fel, ahol a bizalom volt a legfontosabb, és bizonyos okok összekötöttek bennünket. Így azt hiszem, hogy a család jelenti nekem a legtöbbet, s ha valaki eléri azt, hogy több legyen egy barátnál, az családtag. Nem tudom mennyire érthető ez így.
Persze beszéd közben újra elindultam, hogy a lépést tartsam a lánnyal, aki újabb megoldandóval tárulkozik ki, ami kezdi az élet rejtelmeit is boncolgatni.
- Mondanám én, hogy férfi és nő között lehet barátság feltétel nélkül, de akkor hazudnék. Persze ez csak magánvélemény, de tapasztalatom szerint nincs olyan, hogy egy férfi.... hogy is mondjam, hogy ne értse félre?
Komoly dilemmába ütköztem, mire a lány úgy néz ki belém készül ütközni, megoldva időlegesen a problémámat. Látva, hogy repülni készül automatikusan kapok utána, hogy el ne vágódjon előttem, s így most karjaimba zárva tartom, derekánál átölelve, kezemet végigcsúsztatom a hátán. Feltéve, hogy nem ügyesebb nálam, s meg tudja tartani magát, mielőtt elesne.
- Jól van kisasszony?

*Számára igen érdekes kérdéseket tett föl, így a válaszokra is teljes lelkülettel figyel oda, miközben már körülbelül a fél tavat bejárták, hiszen nem olyan óriási ez az egész.*
~Bizalmatlanon felé? Hát én az eddigiek alapján teljes mértékben megbíznék benne, persze ez még elég kis ismeretség. Félnek tőle? Na, ezt meg végképp nem tudom elképzelni, de vajon milyen mások társaságában?~*Ilyen gondolatok cikáznak át a lány fejében és ezekkel kapcsolatban is szívesen kérdezne, de ez még személyesebb lenne, mint az eddigiek és mivel eddig sem kapott teljesen Taylerra vonatkokó válaszokat, így ebből arra mer következtetni, hogy nem akar belemenni az életébe amit persze teljes mértékben megért, hiszen eddig "idegenek" voltak egymás számára.*
~Szóval nem nőkben gondolkodik, ez tetszik.~*Mivel tökéletesen megértette mire gondolt, így bólint egy kisebbet és küld egy mosolyt tanára felé.*
- Tökéletesen értem.*Szökken ki a száján e két szó, hogy azért mégiscsak jelét adja valamiféle társalgásnak. Éppen az egyik legérdekesebb témát feszegetik, amikor Jessica elindul orral előre, aminek az lesz az eredménye, hogy a Professzor karjaiban köt kit. A lány teljesen elpirul, hiszen így még nem került közel egy pasihoz sem, volt már egy barátja, de vele se nagyon voltak ennyire közel egymáshoz. Pár pillanaton keresztül adásszünet jelentkezik nála, kék szemeivel nagyokat pislog.*
- Kö...köszönöm.*Szólal meg végül, ekkor ráeszmél, hogy még mindig nem önerejéből van talpon, ezért ráhelyezi súlyát lábaira, hogy kibontakozhasson Tayler karjaiból.*
- Igen, jól vagyok. Még egyszer köszönöm.*Néz ismét a Prof szemébe és egy hálás mosolyt küld felé.*

Ugyan nem látok bele a gondolataiba, de reménykedek benne, hogy nem bízna meg teljesen bennem így pár mondatos beszélgetés után. Nem is ismer, nem tudom mire is alapozhatná a belém vetett bizalmát. Nem tudja, hogy mi, ki, milyen is vagyok valójában.
- Örülök neki, hogy megment attól, hogy belebonyolódjak a mondandómba.
Még szép...Ha most ki kellene mondanom, hogy egy férfi a nőre nem csak a fejével gondol...a leányzó most karjaimban pislog rám szép kék szemeivel. Elveszek pár pillanatra tekintetében, mert hát miért is ne, ha már egyszer ott tartom, s ölelem magamhoz?
Elég félreérthető helyzet, remélhetőleg nem látja messziről senki, hogy mi itt mit is csinálunk. Pedig megvan az esélye, hisz a szép idő sokakat kicsábíthatott a szabadba.
Amint érzem, hogy a lány bontakozik ki ölelésemből, s maga erejéből is újra képes megállni a lábán és is szétbontom karomat, levéve hátáról meleg mancsomat, nyomot hagyva maga után.
- Nagyon szívesen kisasszony.
Mosoly, nem, az azért nem jelenik meg arcomon, csak szemem sarkában egy kis fény csillan. Biccentek egyet felé, majd tovább indulok, hogy visszaérjünk újra oda, ahonnan elindultunk. Kérdeznem kellene valamit, hogy újra beszédbe elegyedjünk, de vajon mit?
- Régóta rajzolgat?
Zavar nincs hangomban. Nem ő az első, aki karjaimba omlik, régen voltam már tizenéves, hogy megszokjam azt hogyan viselkedjek ilyen helyzetben. Ami természetesen nem hagy hidegen, csak már több kell ahhoz, hogy zavarba hozzanak. Sokkal.

~Nem értem mibe bonyolódna bele, nem kérdeztem én olyan hűdenagyon bonyolult dolgot.~*Hát igen, tényleg fogalma sincsen mi lehet ezen olyan bonyolult. Csak remélni tudja, hogy nem keveredik bajba, amiért egy tanár ölében landolt... de ő nem tehet róla, hogy megbotlott, a Professzor meg tehet róla, hogy udvariasságból "megmentette", ha persze abból tette, de ha nem, más akkor sem mondhat mást.*
~Huhh ez kissé meleg helyzet volt.~*Gondolja magában, majd még pislog egy párat zavarában Taylerre, aztán lassan elindul, s folytatja útjukat. Ekkor a férfi kérdez.*
- Igen, már elég régóta, vagyis körülbelül amióta az eszemet tudom. Ami azt jelenti, hogy mindenképpen több, mint tíz éve, de inkább pár évvel több.*Igazából a végét már nem is akarta kimondani, hiszen érthető volt anélkül is, de így jött össze.*
- És Önnek van valami művészi hobbija? Vagy akár valami más?~Bár a rajz nekem nem hobbi, hanem félig-meddig az életem, de mindegy, nem hiszem, hogy ez annyira érdekelné.~*Most már inkább próbál a lábai elé nézni, így néha a Proffra pillant, de többnyire a lábai elé néz, nem akar még egy olyan szituációt, mint az előbb. Nem mintha annyira rossz lett volna, sőt még élvezte is, de akkor is... mégiscsak egy tanárról van szó, viszont az előző mozdulata alapján igazán kíváncsi rá, vajon tud-e táncolni.*

Attól még én belebonyolódhatok, hogy ő nem kérdezett számára bonyolult kérdést. Nem azért, mert nem tudom rá a választ, hanem mert nem igazán akarok rá válaszolni. Arról meg tényleg én tehetek, hogy nem képes voltam elkapni. De hát kérdem én, ki hagyott volna egy lányt, vagy akár fiút pofára esni? Legfeljebb a fiú készült volna felbukni, akkor nem ölelem át a derekát, csak megtámasztom, hogy csillapítsam a lendületet.
Figyelmesen hallgatom a lány fecsegését, és valóban, ő is mint minden lány képes körülírni egy mondatot hatféleképpen., de minimum két mondattal többet, mint kellene.
- Hobbim? Ami még művészi is? Ha a misztikumokhoz kötött tárgyak , vagy a varázsvegyverek, illetve a trófeák gyűjtését, beszerzését annak nevezhetjük, akkor igen. De rajzolni, szobrászkodni, zenélni sosem tudtam, kivétel ez alól a szájharmonika.
Figyelmesen nézem a lányt, hogy vajon neki mit mondanak el rólam a hallottak. Mit szól ahhoz, hogy lakásom tele van mindenféle trófeával. Bár lehet, ha nem látja nem is olyan ijesztő, no meg persze nem is minden lányt ijeszt el az a tény, hogy valaki állatokat öl, csupán kedvtelésből. Persze azt tudni kell, hogy nem csak vadászok, védem is az állatokat.
A lány vigyázó lépteit látva mikor nem figyel rám elmosolyodom. Látom, hogy mennyire figyel előre, hogy el ne botoljon újra véletlenül. Visszaérve kiindulási pontunkra megállok, s a tavat kezdem el figyelni. Az bizonyos, hogy én még maradok egy ideig, s ha a lány is szeretne, majd leül mellém, miután én is megtettem azt.

~Varázsfegyverek? Misztikus tárgyak gyűjtése? Hát én nem nevezném művészi hobbinak, bár elég érdekes.~
- Ilyesféle hobbit még sosem hallottam, de szerintem egész érdekes lehet.*Mivel nem hallott még ilyesmiről és nem akar hülyeséget mondani, ezért le is zárja a témát. Majd a Proffot figyeli, hogy mégis mire készül, hiszen lassan visszaérnek oda, ahol találkoztak.*
~Úgy tűnik ő még marad.~*Állapítja meg magában.*
- Én most távozom, viszontlátásra!*Még küld egy mosolyt Tayler felé, majd szépen visszaindul a kastélyba.*

[ Jasmine ]

*Kellemes, talán kicsit hűvös idő van, de engem ez nem zavar. Ez azon is meglátszódik, hogy egy drapp rövidnadrágba igyekszek lefelé a tópartja felé, hogy legalább egy száll cigit nyugodtan elszívjak. Ha a parkban akartam, akkor arra járt egy tanár, ha sötétben az egyik folyosón, arra járt egy tanár, ha a takarító szekrényében akartam, akkor... Leüvöltötte a fejemet, hogy mit képzelek. Azt hittem, hogy ennél azért egyszerűbb, de megint tévedtem szokásomhoz híven.
Rövid, maximum 25 percet érintve értem le a parthoz. Még mielőtt megint feleslegesen gyújtanék meg egy szálat gyorsan körbenézek, hogy nincs-e valami bokornak, vagy mocsári szörnynek álcázott tanár, de sehol senki.*
~ Létezik ilyen? ~
*Teszem fel magamban a kérdést, miközben a fekete öltönyömet bal kezemmel megfogom, és a jobb kezemmel a fehér ingem zsebében keresem a cigaretta dobozát. Miközben keresem a dobozt, addig a móló szélére sétálok, és leülök a deszkákra, amik a mólót alkotják. Szerencsémre a lábam nem ér bele most a vízbe.*
~ Meg is van! ~
*Örvendek magamban, és kihúzom a dobozt, majd kivéve egy száll cigit, máris visszacsúsztatom. Az elrakás valahogy rutinosabban, és gyorsabban megy. A számba véve, a nadrág zsebéből húzom ki a gyufás dobozt, amiből egy szálat kivéve, és begyújtva máris érezhetem, ahogyan a káros anyag szétárasztja a tüdőmet. Már csak az a kérdéses, hogy nyugiban el tudom-e szívni.
De végül is, mi gond adódhatna? Szép, felhőtlen, teliholdas éjszaka van.*
~ Telihold...!? ~
*Újra felpillantok az égre, és egy pillanatnyi aggodalom lesz rajtam úrrá. Bár... Csak nem lesz gond valami elszabadult diákkal.*

[Raphy]

Sose gondoltam volna, hogy épp ezen az átkozott szigeten kezdek el túrázni.
Nem mintha szándékos lett volna: még kora este vágtam neki a parknak, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem a friss levegőn, részem legyen valami természetközeli élményben, és a többi. Nem mintha nagy mohagyűjtő volnék, vagy ilyesmi – mindez az én szótáramban annyit tesz, hogy a kinti sétát tartottam a legmegfelelőbbnek az emberek előli menekülésre. Igaz, már feleannyit sem fortyogtam ittlétem miatt, mint hetekkel ezelőtt, de néha még mindig előhozta antiszociálisabb énemet egy-egy rohangáló, üvöltöző hülyegyerek, s mindkettőnk érdekében jobbnak láttam, ha inkább menekülőre fogom a dolgot. Első lépések a Nobel-békedíj felé.
A séta csöndes volt, nyugalmas és mindenekfelett hosszú. Agyam egy éberebb szegletével még konstatáltam, hogy rám sötétedik, a többit azonban úgy ellepték az értelmetlenebbnél értelmetlenebb gondolatok, hogy a körülöttem lévő táj változását sem érzékeltem. Persze, azt nyilván sikerült volna észrevennem, ha a fű hirtelen sivatagi homokká alakul át, de a tó, ezzel együtt a kikötő jelenléte a meglepetés erejével hatott rám.
Tó?!
Végigfut a hátamon a hideg. Nem elég a szigetet körülvevő tenger, természetes, hogy kell lennie itt még egy nagyobb víztömegnek is, amibe bele lehet fulladni. Tudom, kicsit szélsőséges meglátás, de ne várjatok jobbat attól, akinek évekkel ezelőtt, önfeledt fürdőzés közben elkapta a lábát valami vízi szörny – gyengébbek kedvéért: hínár -, ő pedig ijedtében annyi vizet nyelt, hogy már csak a tó fenekét látta, fél órával később pedig apja aggodalmas arcát, ahogy félig elkékült lánya arcába próbál valami életet pofozni.
Fáradtan kapom el a tekintetemet, hogy elindulhassak valami szárazabb irányba, ám figyelmetlenségem ezúttal ellenem fordul: úgy botlok meg egy kiálló gyökérben, hogy már csak a legközelebbi bokor tud megállítani. Semmi kiáltást vagy sikolyt nem hallatok, csupán egy dühös, macskás fújást, amikor földet érek a gallyak között. Ahogy bosszúsan átpislogok a levelek között, megpillantom a csupán pár méterre lévő mólót, s rajta a sötét, szürke füstcsíkot eregető sziluettet.
Nagyszerű, gondolom szemeimet forgatva, remélem legalább egy tanár volt a tanúja a vetődésemnek, a megaláztatás mellé pont egy büntetőmunka hiányzik. Ki mondta, hogy a cinizmus nem tart életben?

Smaragdzöld-tó - Kikötő - Page 20 2e3u6vm

*Egy újabb slukk szívása közben valami zörgést hallok a bokrok között, így reflexszerűen pöckölöm ki az égő cigaretta szálat a kezemből. Remélem nem egy csónakba fog esni.*
~ Ugye nem tanár? ~
*Reménykedve kérdezem magamtól, miközben felállok a móló széléről. Lassú léptekkel indulok el a szárazföld felé, és igyekszek jobban bemérni, hogy mégis melyik bokor mögött hallottam a zörgést. De nem jutottam előrébb, így találomra az egyik bokornak az ágait húzom széjjel, és nézek szét körülötte. Egy fekete -legalábbis így sötétben, olyannak tűnik- hajzuhatagot, veszek észre.*
~ Ugye nincs fekete hajú tanár az iskolában? ~
*Igen, ezt mindenek előtt végig kellett magamban gondolnom. A válasz nem. Ezért igyekszek elővenni a kedves, vicces, rendes oldalamat. Egyik kezemmel tartom a bokornak az ágait, míg a másik kezemmel neki dőlök a közeli fának, és azon tartom magamat.*
- Csak nem éjszakai vadászatra jöttél ki?
*Érdeklődöm ajkaimon egy apróbb mosollyal. Talán érdekes kérdést tettem fel, mivel így első ránézésre nincsen nála puska, amivel lőhetne, de átvitt értelemben kell érteni… És senki nem kérdezte, hogy nagy vadakra vadászik-e vagy sem. Kivéve, ha engem nem veszünk annak. A lány -remélem- helyzetét elnézve, megint a törődés érzetét váltja ki belőlem, így a bokrot tartó kezemet előre nyújtom.*
- Segítsek ki…
*Ekkor a bokornak az ágai frontálisan összeütköztek az arcommal, belém szorítva a kérdést. Jobb ötlet lett volna a másik kezemet segítségkérésre nyújtani.*
- Milyen kegyes a természet az emberekkel.
*Motyogom magam elé, ahogyan elhúzom a bokornak az ágait, és oldalra kiköpöm a leveleket, amik a csapódás következtében a számba kerültek. Tanulva az előző hibámból a másik kezemet nyújtom, amivel majd kihúzhatom a lányt a bokrok közül.*
- Szóval, kezdjük elölről… Segítsek kimászni a bokrok közül?
*Hangomból sugárzik a kedvesség, bár ha olyan gonosz lennék, akkor már maga a kérdés sem fordult volna meg a fejemben. Végösszegzésben, most ott állok, a lány előtt, és várom a válaszát, amire remélem igen lesz, és mára is letudhatom a jó cselekedetemet.*

[Raphy]

Ahogy a földön ülve próbálom megszabadítani magam a belém akadt bokordaraboktól, valamint lelki eredetű kínjaimtól – kinek nem ejt csorbát az önérzetén, ha minden előzetes jel nélkül elvágódik?! -, hallom, ahogy megnyikordulnak a móló deszkái a halk, határozatlan léptek alatt. Megpróbálom összeszedni magam, kiszedegetni a hajamba hullott leveleket és arrébb lökdösni a kellemetlenül szúró gallyakat, de feltápászkodni az istennek se sikerül, pedig nagyon szeretném, ha a közeledőt nem úgy kéne fogadnom, mint egy rakás szerencsétlenség. Ahogy rátámaszkodom az egyik ágra, az azzal a lendülettel le is törik a kezem alatt, én pedig visszazuhanok eddigi, kényelmesnek aligha nevezhető ülőhelyemre. Tetszik vagy sem, kénytelen vagyok beletörődni abba, hogy bizony egy bokorból kell elküldenem a fenébe a közeledőt.
Legalábbis ez a terv egészen addig, amíg meg nem érzem a fejem fölött a széthúzódó ágakat – akkor valamilyen csoda folytán lezáródik egy belső fal, meggátolva, hogy abban a pillanatban elküldjem a közeledőt a jó édes… igen, szóval oda. Igyekszem a lehető legméltóságteljesebben felfelé pillantani, hogy szemrevételezzem, ki az a másik őrült, aki ilyenkor adta a fejét éjjeli kóválygásra. Ráadásul nagyon úgy fest, hogy az illető önszántából keveredett ide a tóhoz, ez pedig csak adja a lovat a kíváncsiságom alá: mi keresnivalója van idekint, ilyenkor?
Éjjeli bagoly numero 2. egészen átlagos srácnak tűnik, kedves mosollyal, kicsit sunyi tekintettel. Kérdésére felvonom a szemöldököm és elgondolkozom, mit is érthet vadászat alatt; a szó rendes értelmében gondolja, esetleg valami emberibb kinézetű vérfarkasnak néz így a telihold fényében? Pedig nem is lóg ki a számból véres húscafat. Még.
- De, eltaláltad. És meg is van a zsákmány – sokféleképpen értelmezhető vigyort eresztek meg felé, bár még én magam is pofátlannak találom kissé, hogy pont én nevezem őt zsákmánynak, amikor kettőnk közül én estem egy nyomorult bokor csapdájába. Lovagiasan előre nyújtott kezeire pillantok, és már épp készülök elveimet feladva érte nyúlni, amikor az ág jön, lát és győz: úgy vágja arcon szerencsétlent, hogy azt még nézni is rossz. Elhúzom a számat, ahogy végignézem előbb az ág, majd a kiköpdösött levéldarabok útját, ám másodpercek alatt rendezem a vonásaimat s igyekszem úgy nézni rá, mintha mi se történt volna. Egy megjegyzést azonban képtelen vagyok visszatartani.
- Kegyes hát. Ő próbál megtanítani arra, hogy gondolkodj is egy kicsit – közlöm ezúttal egy szolidabb mosollyal enyhítve szavaim gúnyos élén. Nem áll szándékomban túlságosan gorombának lenni, hiszen én is értékelem a kedves gesztusokat, főleg, ha más választásom amúgy sincs: szabadulási kísérleteim eddig csúfos kudarcot vallottak. Elfogadva a felém nyújtott kezet talpra tornázom magam végül, s teszek pár tétova lépést a srác felé, hogy minél messzebb kerüljek a bokor hatóköréből.
- Mennyivel kényelmesebb így… - sóhajtok fel halkan, amikor már eljutok arra a pontra, hogy érezzem a saját testrészeimet. Hiába a farmernadrág, ami valamelyest megvédett a szúrósabb növényi részektől, itt-ott még mindig érzem a landolás áldásosnak a legkevésbé sem nevezhető hatásait. Úgy tűnik, ez már csak egy ilyen este.

[ Jasmine ]

*A mondatára meglepődötten pislogok párat. Nem hittem volna, hogy ez előző két alkalom után ilyen mondatot kapok válaszként. Bár, az igazat megvallva én nem bánom, mivel sokkal érdekesebb társalgás alakulhat ki így… Meg aztán ki tudja, hogy ennek a tásalgásnak a vége hova fajul. Remélhetőleg nem az lesz, hogy vörös arccal, fülemet farkamat behúzva kell elmenekülnöm. Eltévedt gondolataimat a válaszára terelem vissza, és ajkain meglátom azt a sokértelmű mosolyt.*
- Hááát ööö… ööhm…
*Magam előtt vigyorogva gondolkodok egy értelmes válaszon, ami az előző artikulálatlan beszédemből nem igazán sült ki. Képzeletben a tenyerembe csapom az öklömet, és ez után a mozdulat után határozottan szólalok meg.*
- Szóval… Szerintem egy első rangú zsákmányra találtál.
*Szavaimban végül is semennyire sem felfedezhető az egoizmus, az önimádat, és az, hogy én valójában egy külön vallást érdemelnék meg. De azért az ajkaimon lapuló mosolyból, és a tekintetemből is kiveheti, hogy valójában nem vagyok ennyire egoista alak, és hogy csak szórakozok.
A lány megjegyzését hallgatva, átfut a gondolataim között, hogy még se segítsem fel, de túlságosan is jó szívem van, hogy a tanító természet öleiben hagyjam. Így csak továbbra is segítségnyújtóan tartom felé a kinyújtott kezemet, és várom, hogy megkapaszkodjon benne. Amint ez a várva várt mozdulat megtörtént erősen meg fogom, és kifelé kezdem húzni a bokorból, hogy a lehető leggyorsabban kiszabadulhasson onnan. A bokrok fogságából kijutva el engedem a lány kezét, és ahogyan felém közeledik úgy hátrálok folyamatosan, tartva egy kis távolságot, mert ugye nem tudhatom, hogy ő is olyan értelemben érti-e a zsákmányt, mint én. Meghallva a sóhajtással egybe fűzött mondatát, egyetértően bólintok egyet.*
- Ezzel egyet tudok érteni.
*Tekintetemmel lassan felülről lefelé haladva végig nézem, hogy ki az, akit ma megmentettem a földi elemek csapdájából. Ha másra nem is jó a telihold, akkor legalább arra, hogy elég fényt ad az ilyen szép látképek gondtalan nézegetésében. Elégedett mosollyal emelem vissza a tekintetemet a lány szemeibe. Két kezemet a nadrágom zsebébe süllyesztem, és igyekszek beszédbe elegyedni a lánnyal.*
- Amúgy, hogy-hogy kint vagy még így későn este is egy ilyen éjszakán?
*Érdeklődő mosollyal tekintek a lányra… Lányra, mintha valamit kifelejtettem volna. Egy kicsit zavartan nyújtom ki az egyik kezemet, most nem azért, hogy megmentsem, hanem, hogy egyszerűen bemutatkozzak.*
- Raphael Wyld vagyok, és örülök, hogy ma a megmenthettelek a bokrok fogságából…
*A mondat folytatását nyitva hagyom, mivel most neki kell felelnie. Nem értek annyira a legilimenciához, hogy megtudhassam a nevét, és ki tudja, hogy milyen gondolatai vannak, még amiket lehetséges, hogy nem kéne megtudnom.*

[Raphy]

Csak várok, hogy kipislogja magát. Én naiv, elsőre rögtön arra gondolok, hogy valami belemehetett a szemébe, miközben arcon legyintette az a fránya bokor, az hirtelen eszembe se jut, hogy az én szavaim váltják ki belőle ezt a meglepettségre utaló reakciót. Épp elég kínosan érzem magam anélkül is, hogy direkt zavarba ejtő megjegyzéseket tegyek egy ismeretlen fiúnak. Ezt amúgy is inkább fordítva szokás, nem? Az értelmesnek korántsem nevezhető ööö-zést hallva szemöldököm leheletnyire feljebb vándorol a homlokomon, ajkaimra kiül egy türelmes mosoly jelezvén, hogy én várok, ne siesse el, ha nem jönnek a szavak. Végül is, időnk az van, fiatal még az éjszaka, legalábbis… ezen a ponton kezdek el csak azon gondolkozni, mennyit mutathat most az az óra, amit ide természetesen nem hoztam magammal. Voltaképpen azt se tudom, mikor indultam el, úgyhogy hagyom is a fölösleges töprengést, úgyis mindegy, a kijárási tilalom nyilván életbe lépett már. Mintha annyira érdekelt lennék benne.
Újabb mosoly, ezúttal szemforgatással kísérve. Gondolhattam volna, hogy valami hasonló választ kapok, hiszen az itteni srácoknak eddigi tapasztalatai szerint akkora az egója, mint egy ház. Sőt, felhőkarcoló.
- Ezt mondta valaki, vagy magadtól van ekkora önbizalmad? – érdeklődök abszolút csevegő hangon, megtapsolva magam, hogy ezúttal még csak bele sem akartam tiporni az önérzetébe. Egyébként sem lételemem mások alázása; aki nem érdemli meg, azzal nem vagyok ellenséges, inkább sokatmondó hallgatással adom mások tudtára az érdeklődés hiányát és az unszimpátiát. Nem mintha ebben a helyzetben bármelyik állapot is fennállna nálam, a fiú egész érdekesnek tűnik a maga zavarával és kisebb beszólásaival. Ráadásul segített, az ilyen gesztusokat pedig illik értékelni.
A hátrálása igazából fel se tűnik, annyira el vagyok foglalva azzal, hogy szalonképes állapotba hozzam magam a susnyásban való kényszerű kempingezés után. Lesöpröm a fenekemről a földet, kiszedegetem a nadrágomból a látható helyen lévő ágacskákat, kirázom a pólóm alá került növénymaradványokat – mindezt persze a lehető legkevesebb feltűnéssel, nem akarok olyan látszatot kelteni, mint aki most szabadult egy rossz vígjátékból. Utoljára Jungle George-nál láttam ilyesmit, miután arccal becsapódott egy fába. Ez az átka, ha valakinek az apja mugli: olyan dolgok kezdik el bomlasztani az agysejtjeit, mint például a televízió. Csak akkor veszem észre, hogy hátrébb került, miután tessék-lássék rendbe hoztam magam, s el is gondolkozom, mitől is tarthat ennyire: egyszer már átfutott a gondolataimon, hogy egy kósza vérállatnak néz, most viszont az is megfordul a fejemben, hogy önmagát bokornak álcázó perverznek hisz engem, aki a gyanútlan erre járókra támad. Már épp közölném vele, hogy nyugi, most nem vagyok olyan hangulatban, hogy ráugorjak és átharapjam a torkát, de eszembe jut a közmondás, miszerint hallgatni arany, és inkább csöndben maradok.
- Sétáltam és egy kicsit messzebbre jöttem a kelleténél – felelem őszintén, ezúttal minden él nélkül. Érdekelne, mégis milyen messze van innen a kastély, de ahelyett, hogy eziránt érdeklődnék, inkább visszakérdezek:
- És téged mi hozott ki? – igazán szellemes, hadd gratuláljak magamnak, hogy semmi kreatívat nem tudtam kihozni ebből az egyszerű mondatból. Kezdem úgy érezni, hogy ez az iskola teljesen leépít, ha így haladok, semmi nyomot nem fogok hagyni az emberekben.
- … Jasmine Simms. És köszönöm. Nélküled reggelig elülhettem volna ott – immár másodjára nyúlok a kezéért, pedig most még csak megmentenie sem kell. Illetve, ha jobban belegondolunk, egy valamitől talán mégis: az unalomtól.

[ Jasmine ]

*Halkan nevetek a kérdésére. Ezek a mai lányok. A nevetés után kicsit összébb szedem magam, hogy ne ööö-zés legyen belőle, mint az előbb, hanem egy értelmes, kerek egész válasz.*
- Természetesen magamtól van ekkora önbizalmam. Miért, talán nem érdemlem meg, hogy ekkora önbizalmam legyen?
*A válasz után rögtön visszakérdezek, teljesen komoly arcot vágva közben, és remélem nem fogja megingatni az eddig nehezen felépített önbizalmamat. Viszont örülök, hogy ilyen csevegő a hangja, jó jel, hogy még nem untatom, így körülbelül öt perces ismeretség után.
Miközben a ruházatát rendezi magán a lány, addig csendben várok rád, minden siettetés nélkül. Kijárási tilalom nálam nem érvényes, ha meg jön valami tanár, akkor azt kidumálom. Ha egy prefektus, akkor szimplán belelököm a vízbe. Az után is végig nézek rajta, miután rendbe szedte magát, és megint meg kell állapítanom, hogy szerencsésnek vagyok mondható. Hallom a válaszát, amire bólintok egy aprót. Elő szokott fordulni az ilyen. Mondanám, hogy nincs messze a kastély, de egy újabb kérdése megakadályoz abban, hogy ezt válaszoljam.*
- Engem a nikotin iránti vágy. Az iskolában lépten-nyomon egy tanárba, prefektusba, árulkodó diákokba, vagy festményekbe botlok. Aztán arra gondoltam, hogy az itt élő kákalagok, vagy mik csak nem fognak beárulni engem.
*Ha ő őszintén válaszolt, akkor én miért ne tegyem meg ezt neki. Meg amúgy sem vagyok olyan alak, akiről elhinnék, hogy az Orion csillagövet jöttem ki megvizsgálni. A nevére bólintok egy aprót, jelezve, hogy megjegyeztem, és egy kicsit megrázom a kezét, ha már így illik. Ekkor pillantok meg egy apró ágdarabot a hajában, és a bal kezemet felemelve szólalok meg.*
- Ha nem gond.
*Természetesen a válaszát meg sem várva szedem ki a hajába belekeveredett ágat, elég hamar kint van, majd a lánynak megmutatom az ágat, hogy ne azt higgye, hogy valami perverz hajsimogató alak vagyok. A reggelig való ülésen egy kicsit elgondolkozva simítom meg az államat.*
- Hát… Ha gondolod, akkor rakhatunk tüzet, ide idézünk egy kis szalonnát, aztán reggelig kempingezhetünk.
*Ajánlom fel az ötletemet, mert nekem különösebben nincs hova rohanom, és álmos sem vagyok, így nyugodtan kint maradok, akár harmadnap reggeléjig is. Végül aztán az eddig elnyomott vágy újra feltör, és körbenézek a terület, hogy nincsen-e valaki, aki képes itt járőrözni, de mint az előbb megint semmi hangot sem hallok. Belső zsebemből előszedem a cigarettát, és a dobozt a lány felé nyújtom.*
- Kérsz esetleg?
*Nem vagyok az a bunkó paraszt, aki nem kínálna meg egy lányt, pláne akkor nem, ha éppen itt áll előtte. Meg amúgy is, ahogyan anyum mondta mindig: dohányzás közben a legjobb ismerkedni. Bár ezt még teljesen mindig nem értem, de egy próbát megér.*