Étkező

Tárgy: Re: Étkező Szomb. Jan. 23 2010, 12:13

Stephano Johanson

Lassú megfontolt léptekkel hagytam el reggel a körletet. Valahogy mostanában nagyon is sokat töltök a padláson kívül, ami annak a jele, hogy kezdek beletörődni a sorsomba. Nincs menekvés. Mivel egy hatalmas sétát terveztem a mai délelőttre, úgy döntöttem, hogy előtte valamivel még fel is kéne pakolni, hogy az út felénél, ne kelljen ismét visszafordulnom.
Azt hiszem nem nagy titok, hogy hova is vezet ezáltal az első út. Bár bevallom nem sokat szoktam erre felé tartózkodni, joggal haladok egyre lassabban, miközben nézelődök körbe és felfedezek, számomra néhány új dolgot. De miután észreveszem, hogy néhányan nagy szemeket meresztenek rám, és meg vagyok bizonyosodva arról, hogy nem azért, mert pizsamába jöttem, mivel tisztán emlékszem, hogy még átöltöztem, inkább lassan tovább lépkedek, amíg el nem érek az Étkező ajtajáig.
Persze tipikus Én, aki éppen a reggeli után pár perccel szállingózik be. Pontosan 5 perccel, mert az úgy annyira „menő”. Ilyenkor mit lehet tenni? Csak reménykedni tudok benne, hogy még valahonnan hirtelenjében tudok szerezni magamnak valamit. Az biztos, hogy legalább attól nem kell félnem, hogy társaságom lesz, mert ahogy körbenézek, nem sok mindenkit látok errefelé.
Lépteim tehát most sem gyorsabbak, mint eddig. Szép nyugodtan sétálok végig az asztalok között, egészen addig, amíg el nem érek egy nekem tetsző helyre és lehuppanok. Tudom, hogy nem fog semmiféle finomság megjelenni, de én most megelégszek néhány szendviccsel és valami innivalóval is. Nekem ilyenkor még nem kötelező egy királyi lakoma. Egy kisebb sóhaj kipréselek az ajkaim között, s mire kinyitom a szememet, szerencsémre néhány darab, az imént megemlített ételből megjelenik előttem. Kissé összehúzom magamat, és lassan neki állok az evésnek, bár még saját magamnak se merem bevallani, de valahol legbelül pedig reménykedek benne, hogy valaki rám talál.

Tárgy: Re: Étkező Szomb. Jan. 23 2010, 12:38

Juliette

*Épp itt az ideje, hogy ő maga is kimozduljon a gyengélkedő és a saját szobájának vonzáskörzetéből, bár túl messze még mindig nem megy. Végül is mit érdekli, hogy mi van másfelé, ha úgyse megy arra. Neki tökéletesen elég a Nyugati-szárny ismerete. Most is valami rejtélyes belső indíttatásból kódorgott a folyosókon komótos tempóban. Nem nagyon tudja mit merre talál, de végül csak elér valami hatalmas ajtóig. Minden bizonnyal valami főbb terem lehet, vagy valami hasonló. Egy pár másodpercig el is nézegeti az ajtót. Bemenjen, ne menjen?
Öltözködését tekintve, nincs ráírva sehol, hogy gyógyító lenne, vagy egyáltalán az iskola újkeletű garnitúrájába tartozna. A fehér talárt csak a gyengélkedőn belül hordja. Most csak egy egyszerű kék farmert visel és egy egyszerű kék pulóvert. Haja továbbra sem ismerkedett még meg a fésű rejtelmeivel, de az a rövid haja, igazán nem reklamál miatta. Arcán szándékosan, vagy éppen hanyagságból meghagyott borosta van, de azok közé tartozik, akiknek ez egészen jól áll.
Végül úgy dönt, nem árthat, ha benéz. Így nemes egyszerűséggel és az előző komótos tempóban besétál. Zsebrevágott kezekkel néz végig a hatalmas étkezőn. Egyelőre az egyik asztalnál étkező leányzót észre sem veszi. Viszont azt megállapítja, hogy erre a helyiségre mondták neki, hogy a többire merőleges asztalnál van helye. Most már ezt is tudja. Végül is igazán kipróbálhatná hogyan is működik itt az étkezés, még ha nem is éhes. Arról persze fogalma sincs, hogy késett és hogy meg van adva, mikor lehet rendes kaját fogyasztani itt. Bár tény, hogy ő csak legfeljebb egy teát kérne, amolyan tesztképpen.
Végül meg is indul két párhuzamos asztal között, továbbra is enyhén unott tekintettel vizslatja végig a terepet. Bár már észreveszi a lányt, de nem fog ő teljesen idegeneknek csak úgy köszöngetni. Az illem egyébként is azt diktálja, hogy a fiatalabb köszönjön előbb. Nem áll szándékában beszélgetésbe elegyedni és ez még egy ok, amiért nem köszön előre. Így el is megy egyenesen a szemközti asztalhoz és a legszélén helyet foglal. Onnan is végigméri a környezetet, de mire maga elé néz, már ott is van előtte egy gőzölgő csésze tea. Rezignált meglepettséggel, vonja fel a szemöldökét. Végül a csésze mellett megjelenő cukorból tesz egy kanállal a teába és szép lassan elkezdi kevergetni. Lassúsága mégsem tudható be annak, hogy álmos lenne, inkább csak szimplán nyugodt. Minden reggel hajnali ötkor kel, így ilyenkor már jócskán nem álmos. Minden csak megszokás kérdése.*

Tárgy: Re: Étkező Szomb. Jan. 23 2010, 12:54

Egyik falat után jön a másik. Magamhoz képest eléggé sokat eszek, pedig én aztán egyáltalán nem arról vagyok híres, hogy pakoljam magamba az ételt. Még az édességet is hanyagolom, mert valahogy mostanában semmi ilyet nem kívánok. Egy falat után, egy korty innivaló, aztán felkelek, keresek valami újság félét, visszasétálok a helyemre, olvasok, eszek, iszok. Mintha valami gépezet lennék, semmi új mozdulat, már csak azért is, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy egyedül vagyok.
Azért bevallom őszintén kissé feszélyez a helyzet, hogy egy ekkora helyiségben rajtam kívül gyakorlatilag 2-3 emberke van, de ők is inkább saját magukkal foglalkoznak, mint a másikkal.
Hogy, én miért nem járok ide többször? Teszem fel csak úgy magamban a kérdést, aztán az utolsó harapás előtt ismét körbenézek, amikor is, egy számomra ismeretlen alakot vélek felfedezni, aki eddig biztosan nem volt itt. Bár nem vagyok egy okos ember, de arra is hamar rájövök, hogy a „jövevény” nem egy diák. Hmm, vajon miből is következtetheti ki ezt az én „éles” eszem. Hamar feltűnik a borosta, az, hogy az arca se olyan finom vágású, mint az itten i diákok többségének, és bevallom a járása is útmutatást ad, bár nem is olyan lényeges. Mikor elmegy csak úgy mellettem kissé felhúzom az orromat. Illedelmesség… Cöhh, nekem is belevarrták a fejembe, hogy a fiatalabbnak kell köszönni, de azt is megmondták mindig, hogy a férfiaknak is illik, korábban köszönni, mint egy hölgynek. De úgy látszik, ez cseppet se érdekli a mellettem elhaladót, így egy kisebb morgás közepette odaköszönök neki.
- Kellemes Délelőttöt… - Bököm oda hirtelenjében, s bizony arra is hamar rá lehet jönni, hogy nem tetszésemet is ezzel a két szóval szeretném kimutatni. Miután még jobban végigmérem a számomra még rejtélyes emberkét, inkább úgy döntök, hogy jobb, ha tovább eszek, s amíg még nem szükséges nem kekeckedek. Bár, ahogy magamat ismerem, ez körülbelül addig fog tartani, hogy megeszem ezt a pár falatot és Mr. Némaságnak annyi. Szegény Ő, vagy lehet, hogy inkább engem kéne most az egyszer előre sajnálni?

Tárgy: Re: Étkező Szomb. Jan. 23 2010, 13:18

*Tudna ám vitázni arról, hogy ebben a helyzetben kinek is illik előre köszönni, bár ezesetben rájátszik az is, hogy egyáltalán nem szándékozik beszélgetést kezdeményezni az itteniek közül senkivel. Ezt a legkönnyebben úgy tudhatja kimutatni, hogy még a köszönéssel sem bajlódik. De persze azzal tökéletesen tisztában van, hogy ha köszönnek neki, akkor illik azt viszonozni. A lány hangsúlyát nemes egyszerűséggel elengedi a füle mellett és az övéhez hasonló lelkesedéssel, ad is rá választ.*
- Viszont. *Nem viszi túlzásba és nagyjából csak egy rövid pillantásra méltatja a leányzót. Se mosoly, se bármi változás az unott kifejezésen, ami jelezné, hogy esetleg örül annak, hogy köszöntek neki. Igazi pókerarc, könnyen mogorvának nézhető, ami egyébként nem is áll olyan messze a valóságtól. Számtalan oka is van rá, hogy így viselkedjen, de talán az zavarja leginkább, hogy még nem szokott hozzá ehhez az egész társasági élet dologhoz. Régen se bírta, aztán elszokott tőle és most vissza kellene zökkenni, ami nem megy azért olyan könnyen.
Nagyon jól elvan ő a teája kavargatásával. Nem nagyon néz fel, előbb már jól megnézte magának a helyet, ennyi épp elég is volt, ebből a hatalmas teremből. Továbbra sem szereti, az ilyen hatalmas, fényűzésre akár egy kicsit is emlékeztető tereket. De úgy fest hozzá kell szoknia, ha ebben az iskolában dolgozik.
Kissé elgondolkozva nézi a teáját, miközben keveri. Figyeli, ahogy a sötét italba hullámokat vet a kanál. Gondolatai eközben valahol egész máshol járnak. Hallgatásba burkolózva egész jól elvan a gondolataiban. Nincs olyan, ami arra motiválná, hogy ismeretségeket kössön. Végül is nem maga miatt jöttek ide, hanem azért, hogy a lánya végre vele egykorúakkal tanulhasson egy helyen. Ő ezesetben csak másodlagos, pedig szíve szerint vágyakozik vissza a legészakibb amerikai államba.*

Tárgy: Re: Étkező Vas. Jan. 24 2010, 20:51

*Edward mindig éhes. Tényleg mindig, állandóan. Felkelni azt persze nem tud, soha. Részben tudja irányítani csak, hisz a betegsége sok normális dologtól elvonja, talán ezért is eszik ennyit, mert hogy nem látszik meg rajta, az biztos. A terembe egy gyerek lép be, alig lehet 14 éves...Persze csak ránézésre, mert ha nagyon akarja az ember többet képzelhet a szomorú valóságba, esetleg, hogy törpe maradt, vagy egyszerűen csak eltévedt itt egy kisiskolás. Az avatatlanok azt is hihetik óriási fotómemóriás zseni, aki kivételes képességeivel elérte, hogy ilyen fiatalon és csenevészen felvegyék, habár csenevész volta nem sokban függ össze az itt tanulásával, meg hogy se a magassága, se az arca nem tűnik még elég idősnek ehhez az intézményhez. Láthatóan ez őt cseppet sem zavarja. Úgy jön be, mintha feltalálta volna már az örökmozgót, vagy megváltotta volna a világot. Képtelen egyik napról a másikra leszokni erről az álcáról, még ha a szocializálódása meg is követelné tőle, hogy ne egy bunkó görénynek nézzen ki, mint ahogy néha, egyesek, természetesen teljesen jogtalanul nevezni szokták, valahol a háta mögött, a szemébe nem merné mondani senki, hát persze. Igyekszik leszokni róla, mert ki tudja miért valami az agyára mehetett, vagy ennek mélyebb okai vannak, de ebbe most ne menjünk bele. Egyszerűen csak jön, lázadó kiskamasz, szakadt farmerben és elég sötét szerelésben, noha a haja hosszú, kissé kócos és barna, mintha a modern hippi nemzedéket képviselné, kissé eltűnődő, előremeredő, de nem túl szívélyes arckifejezéssel, hogy fáradtan levágja magát a legközelebbi székbe. Milyen rohadt távolra tudták tenni ezt az idióta termet! Ez lehet az első gondolata, meg hogy rendel egy csomó mindent, merthogy nagyon éhes, rettenetesen és lekéste a normális kaja adagolást, már megint. Aztán néz csak körül, hiszen elő akarja venni egyik unalmas és tulajdonképp cseppet sem érdekelt könyvét, ha nincs bent senki, akinek az agyára tudjon menni. Hoppá...Úgy értem akivel elmélyülten társaloghatna az időjárásról...Bármi, csak valaki legyen és ne kelljen gondolkodnia, mert akkor fogná magát is kirohanna a világból. Nem teheti meg, egyszer már kidobták, onnan is. Szocializálódás...valahol nagyon az agyára megy, mégis létszükségnek érzi mostanság, milyen fura...Néhány perc és már ott is terem Vio...Juliette és egy felnőtt ember között, utóbbit még sosem látta, de sejti, hogy egy tanáról van szó. Valakiről, akinek még nem készítette ki az idegeit...Szomorú lenne, ha a tragédiák után eme alapvető életcéljáról lemondana. Pedig sosem direkt csinálta ám...lehet még nincs minden veszve! Köszönni azt tud. Fél esztendő kellett hozzá itt és megtanult! Úgy kezdődött az egész, hogy lebunkózták és közölték, hogy nem adnak neki abból a fura cigiből, ha nem tanul meg kérni és köszönni...Aztán egy idő után rájött, hogy muszáj, mert nem kap meg semmit.
-Szia, csókolom. Jó étvágyat, magának teavágyat!*Közli a férfival, majd leül a lány mellé, látta már, nem sokszor, de mikor megérkezett igen. Jó rég volt, azóta a csaj megnőtt, ő meg összement. Nagy levegő, nem bírja ki némán, max a könyvvel, de elfáradt a szeme. A szent cél érdekében megszólal. Pedig lehet jobb lenne, ha hallgatna. De új jelszava, társaság várj, jövök!
-Rég láttalak...*S bevágja a mindig utált legnagyobb klisét...*
-Mi újság?*Ez csak rosszabb lesz, mert az ismeretlen bácsira bámul.*
-S maga tanárnak tetszik lenni?*Visszanéz Viora, ő biztos tudja.*

Tárgy: Re: Étkező Vas. Jan. 24 2010, 21:46

After in a year in therapy, my psychiatrist said to me: "Maybe life isn't for everyone.."
A pszichiáterem egyévi terápia után azt mondta: "Nos.. talán az élet tényleg nem való mindenkinek"

Nem hittem volna, hogy sikerül egy olyan nálam feljebb lévőt találni, aki velem együtt versenyezhetne a modortalanság díjáért. Most komolyan nekem kéne odamenni, pitizni, és jó pofizni vele? De hiszen látszik rajta, hogy neki erre a legkevésbé van szüksége. Nekem végül is mindegy, felőlem lehet csen és hullaszag, sokkal jobban bírom, mint amikor valaki folyamatosan csiripel a fülembe, teszi a szépet, a jót, közben meg fogalma sincsen semmiről. Na az ilyen emberek engem nagyon egyszerűen ki tudnak kergetni a világból.
Mondja csak maga valamiféle tanár? – Nézek végül a férfira, mert már azért is kérdezek, hogy ne legyen nyugalma. Igen tudom, ez egy idegesítő szokása az embereknek, de mivel én is eme fajhoz tartozok, nekem is szokásommá vált. Amúgy is, tudom jól, hogy Ő is megtenné, még akkor is, ha ennek az ellenkezőjét bizonygatja jelenleg magában. Meg, annyira szeretem nézni az áldozatoknak a tekintetét miképpen átsuhan, hogy hogyan is lőjenek le, hogy távolítsanak el. Már csak az hiányzik, hogy olvasni tudjak a gondolataikban. Istenem milyen szép kis kínzásokat tudnék véghez vinni.
No, de azt hiszem kicsit túlzottan elkalandoztam más tájakra. Szóval éppen a kérdésemre várok választ, amikor egy ismerős, mégis számomra már kissé mélyebben csengő hangra leszek figyelmes. Fejemet lassan fordítom az érkező felé és egy apróbb mosoly jelenik meg az arcomon Edwardot meglátva. Nem mondanám, hogy soka nőtt, bár arca változott és néhány centivel mintha még magasabb is lenne. Bár ki tudja, lehet, hogy én megyek már össze ennyi idős létemre. Ez már nem is olyan lényeges.
- Szia. – Köszönök neki tőlem nem megszokott hangon, sőt még egy apró ölelést is adok a srácnak. Nem tudom miért, lehet csak azért, mert így mutatom ki neki, hogy örülök annak, hogy láthatom. Vagy ez csak, amolyan beidegződés az ember tudatában. Nem tudom, ezen most nem nagyon szeretnék elgondolkozni, főleg, hogy meghallok egy nem igazán kedvező kérdést.
- Hát öhm, semmi különös, amint láthatod még élek. – Válaszolok neki kissé felvont szemöldökkel. Nem szeretem ezt a kérdést, olyan sablonos, lejárt és nem lehet normálisan válaszolni. Mellesleg most erre az ember hogyan kérdezzen vissza? Tegye fel a másik sablont, hogy „és veled?” vagy pedig „na és nálad?”. Ez nem nekem való, ezért inkább most egy kicsit hanyagolom is a visszakérdezést, és nagy kerek szemekkel tekintek a férfi felé.
- Nem régen kérdeztem meg én is. – Súgom oda halkan Edwardnak, majd kortyolok egyet az innivalómba és meg eszem az utolsó falatot az ennivalóból.

Tárgy: Re: Étkező Vas. Jan. 24 2010, 23:39

*Igazán meggondolandó lenne, hogy ezt a tanári asztalt távolabb vigyék a többitől... esetleg egy külön helyiségbe. Ez így túl közel van ahhoz, hogy még véletlenül se tudjanak hozzá szólni. De végül is gondolhatta volna, amikor kimozdult, hogy minden bizonnyal össze fog futni diákokkal. Talán nem most kellene megszokniuk a diákoknak, hogy Stephanoból csak akkor tudnak nagyobb érdeklődést kiváltani, ha van valami törött testrészük, vagy esetleg valami vírusos megbetegedésük. Makkegészségesen viszont esélytelen, hogy érdemben felfigyeljen bárkire is. Bár alapvetően nem bunkó. Most is tökéletesen hallja a leányzó kérdését, még ha kissé sértőnek is érzi.
Szép lassan emeli fel tekintetét a lányra a teáról, mintha épp csak azt fontolgatná, hogy milyen foghegyről odabökött válasszal zárja le a beszélgetés fonalát, még mielőtt elkezdődhetne. Nem tűnik a legkevésbé sem feszengőnek, amiatt, hogy beszélgetésre késztetik, épp ellenkezőleg. Felettébb unott arckifejezést mutat. Kis hatásszünet után válaszol.*
- Stephano Johanson, az iskola gyógyítója. És ha kérhetem, akkor nem maga, hanem ön. Köszönöm. *Teljesen kulturált, nyugodt hangnem. Valószínűleg nem küzd magas vérnyomással. Az enyhe kioktató élen kívül az ég világon semmi nem érezhető ki a hangjából. Ha Juliette fel szeretné idegesíteni ezt az embert, akkor korábban kell felkelnie, annyi szent.
Tekintetét visszafordítja a még mindig gőzölgő teájára és a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatja a belépő srác felé. Végül is, itt minden bizonnyal jönnek-mennek az emberek. Fel sem néz a srácra. Amikor iható hőmérsékletűvé válik a tea, akkor is bele-belekortyol, de leginkább csak maga elé néz elgondolkozva, gondolataiba mélyedve.
És ismételten sikerül kizökkenteni, bár most a srác a tettes. Komolyan nem tudja elképzelni, hogy milyen ésszerűtlen oknál fogva gondolják azt, hogy vágyik a társaságukra. Pedig igyekszik lepergetni fejben a lehetőségeket, miközben ugyanolyan rezignáltan néz fel, mint az imént, mikor épp csak Juliette volt itt.*
- Jó napot. Köszönöm. *Halvány bólintással és további pókerarccal fogadja a megszólítást. Nem szeret modortalan lenni, így általában minden kérdésre válaszol. Mint ahogy a következő kérdésre is, ami kísértetiesen emlékeztet a lány előző érdeklődésére.*
- Stephano Johanson, az iskola új gyógyítója vagyok. *Ismétli el az előző válaszát színtelen hangon. Ha mindenképp bele akarunk látni valamit, akkor a mélységes unalmat és érdektelenséget láthatjuk tükröződni a zöldes árnyalatú szemekből. Pont mint akinek marhára nincs kedve ehhez a beszélgetéshez. Ez egyébként általános nála. Amikor tényleg jót beszélget, akkor legfeljebb csak több valamicskével az arcmimika és az életkedv a hangjában.
De most nem mélyed azonnal vissza a gondolataiba, hogy aztán újra fel tudják rázni mindenféle idétlen kérdéssel. Szemöldökét felhúzva néz végig a lányon és a srácon, mintha további kérdéseket várna. Lényegében felkérés keringőre, de ha már túl kell lenni rajta, akkor jobb most gyorsan.*

Tárgy: Re: Étkező Hétf. Jan. 25 2010, 19:32

*Ez a meglepetés...Nem az az egyed, akit túl nagy szeretettel, túl gyakran ölelgetni szoktak, sajnos ezt a jó szokást mintha kiölték volna a csajokból. Tetszik neki a dolog, el sem akarja engedni a szép másodikost, sőt részéről egészen hozzásimulna, mint egy ügyeletes pióca (ha lenne benne elég kurázsi, de a csajokkal még mindig beszari tud lenni...) úgyhogy egy elnyújtott nem akarlak elengedni után elengedi, máris azon agyalva mi a fenével válthatná ki a lányból még egyszer ezt. Nyáladzani sajna nem tud, a sablonokat is kerülni szokta, ha viszont meghúzza a haját az általában nem jön be nekik, s már a pofonokért sem van úgy oda. Szegénynek nagy pehhje volt, pedig sosem kérdez ilyet, talán éppen azért tette most. Látta, vagy hallotta, hogy az illedelmes emberek egymással mindig kezet fognak és meg kérdezik hogy vannak, aztán elkezdenek az időjárásról beszélgetni...esetleg, hogy mit kell tanulni...Így lesznek ivócimborák, meg legjobb barátok, hogy a frontról beszélgetnek, meg a reumáról. Bólint arra,hogy jól van a lány, él, látja, jó neki. Arra is bólint, hogy most kérdezte a tagot ki ő mi ő, hamarosan válasz is érkezik rá. Nem tűnik túl közlékeny embernek, éppen olyan, hagyjatok békén fan, mint ő volt nem is olyan rég...Őt nem is idegesítette senki, de van egy olyan érzése ez a bácsi nem fogja megúszni. Gyógyítóóó? Lejjebb ráncigálja karján az inget, bár már eltűnőben vannak sérülései, nagyon szentül megbeszélték, hogy nem mennek le a gyengélkedőre a kaland után, nehogy csúnya dolgok derüljenek ki. Stephano bácsi nem úgy tűnik, mint aki nagyon kedvére való társaságot talált volna, meg is fordul Ed fejében hogy lehet valaki gyógyító, ha ennyire nem érdekli senki, vagy legalábbis a talán jövőbeli páciensei. Lehet ez az ipse nem is kérdezősködött volna...ő meg inkább szenvedett, áh, bevágja a durcás pofát, mintha a férfi azzal, hogy gyógyító valami nagyon rondát vágott volna a fejéhez.
-Képzeld, összetörtem a motorom.*Fordul Juliette felé, miközben maga elé húzza azt a néhány tányér süteményt és sós perecet, amit hirtelenjében oda rendelt. Nem hiszi, hogy ezért bónusz ölelés jár, de nem szeretne kukán és bénán ülni, ráadásul semmi jobb nem jut az eszébe, a motor a nagy közös pont az életükben.*
-Megcsúsztam a jégen és Bamm! *Illusztrálja is, cuppant a szájával, meg mutatja, mintha a motor felrobbant volna ő pedig nem egy fának ment volna neki. Utána gyorsan tömi kezdi feneketlen gyomrába a keze ügyébe kerülő bárminemű ehető dolgot, kicsit gyorsan, szeme sarkából újra a férfira pillantva, aki mintha várná az idióta kérdéseit. Na ebben mindig rossz volt, érdeklődni és játszani a kedveset idegeneknek...ezért rühelli ezt a szocializálósdit...De muszáj, egyszerűen nem tud most magával, magában együtt élni. Éppen azon agyal mi olyat kérdezhetne, amivel kicsit kizökkentheti, mikor szardíniás doboz akad a kezébe. ~Hát ez hogy került ide?~ Felemeli, aztán VioJuira pillant, majd a tanárra, s lassan elmosolyodik. Nem úgy, mint egy normális ember, hanem kissé féloldalasan, ravaszkásan, amolyan rossz kisfiú hülye ötletei szerűen. Sokszor mondják, hogy nem lehet megnevelni, hogy egy kicsit sokat enged meg magának a felnőttekkel szemben és hogy végre valaki nyakonvághatná (megjegyzem Noel megette és nem segített, tehát lehet tényleg reménytelen a helyzet, ő tényleg csintalan)*
-Fogaaadjunk, hogy nem meri teához megenni a szardíniát! Mert tudja, hogy milyen reakcióba lépne a gyomrában...Vagy igen? Nem akar fogadni? Azt még nem tudom miben, de én megcsinálom úgy, hogy nem kerülök a gyengélkedőbe a szikéje alá, lefogadom!
*S várja a lánytól az elismerő nyakbaugrást, talán még puszit is kap a két arcára azzal, hogy te mekkora ész vaaagy!!! De a lány talán nem így gondolja, talán más beje lett hirtelen, fogja magát és kimasírozik a teremből, ő meg döbbent, tehetetlen képpel néz el utána. Ajkai csüggedten lekonyulnak, miközben figyeli hogy záródik be az ajtó mögötte.*
-Hát én ezt nem értem...Nem értem miért futnak mindig el...*Könyököl az asztalra szomorkásan, valószínűleg az elmaradt plusz ölelését siratja...*

Tárgy: Re: Étkező Szomb. Jan. 30 2010, 11:11

*Attól, hogy valaki gyógyító, még nem szükséges szószátyárnak lennie. Valahogy ez sosem volt különösebb kritérium. A pácienseknek persze megadja a szükséges tiszteletet és odafigyelést, de többet nem szívesen szánna rájuk. Ha meg valaki egészséges és így vetemedik arra, hogy a társaságában legyen, az ne várjon túl élénk beszélgetésre. Persze nem bunkó, nem is akar az lenni, de tény, hogy nem szívesen beszélget. Ez alól a lánya képez kivételt, de ő egy egész más kategória.
Tehát figyeli a fiatalokat, hátha jön még valami értelmes kérdés, aminek a gyors megválaszolása után, túl lehetne a kommunikáción. A srác úgy tűnik elő is áll valamivel. Nagyjából mindenre fel volt készülve lelkileg, de egy ilyen típusú kérdésre konkrétan nem. Meg is hökken kissé, nagyjából olyan gyanakvással néz Edre, mintha legalább nem lenne meggyőződve a szellemi képességeiről, amit elvileg alátámaszt, hogy idejár ebbe a suliba. Nem válaszol azonnal, némi tanácstalanság ül ki végül arcára, hiszen nem lenne illendő csak úgy elfordítania a tekintetét válasz nélkül és ignorálni a kérdést. Még ha legszívesebben ehhez is lenne kedve jelen helyzetben. De ismeri az illemet, még ha néha sajátosan is értelmezi.
Már válaszolna, amikor a lány fogja magát és nemes egyszerűséggel elrohan. Ez se semmi. Na, ezt a történést, viszont azon kívül, hogy belül örül annak, hogy eggyel kevesebb fiatal szórakoztatja, szemlátomást ignorálja. Az ég világon semmi jelét nem adja annak, hogy esetleg a lány távozás bármilyen változást idézett volna elő érzelmi világában, vagy egyáltalán, hogy észrevette volna. Inkább válaszol.*
- Nem. Nem akarok fogadni. Esetleg még valami... ? *Felettébb türelmesnek tűnik, hangja nyugodt, nem az a hangos típus, de mivel nem sokan hangoskodnak itt, így tökéletesen érthető mély, unott hangja. Arckifejezése is arról árulkodik, hogy nem nagyon sikerült érdeklődését felcsigázni a szardíniás ötlettel, de szinte biztos benne, hogy ezek után még számíthat hasonló kérdésre, így kissé feljebb húzva szemöldökét vár a következőre. Nem nagyon siet a tea elfogyasztásával, pedig akkor előbb szabadulhatna. Talán titkon még szórakoztatja is a társalgás...*

Tárgy: Re: Étkező Szomb. Jan. 30 2010, 18:56

*Teljesen viccesnek találja, hogy a férfi udvariasan megkérdezi mindig "még valami?" Mintha tényleg csak az illemtankönyv szerint tenné és lehet egy normális gyerek már felfogná, hogy nem akarnak beszélgetni vele, előzékeny hallgatásba borulna és csendesen távozna a fogyasztás után. Ő sem hülye, pontosan tudja, hogy mit kellene csinálnia (vagy inkább azt mit nem) csakhogy semmi kedve egyedül gubbasztani, társaságként borzasztó gondolatai örvényében, miért is lenne mazochista, ha utál szenvedni, kellemetlenül érinti, ha valami nem jó neki. Márpedig azt tisztázta, amint visszajött, hogy nagyon nem jó neki, ha folytatja az eddigi, elunt életformát és rámordul mindenkire, aki meg akarja szólítani. Eddig úgy gondolta, hogy csakis saját maga lehet neki elég jó társaság, nincs jobb, mint az egyedüllét, de biztosan csak túl sok Sopenhauert olvasott. Most hülyét kap, ha csak egy percre is egyedül kell maradnia saját gondolataival, ha a férfi nem, hát majd ő tesz róla,hogy ne legyen nyugta. Ed egy kicsit önző gyerek, nem mindig van másokra tekintettel...Szórakoztatja a gyógyító döbbent arca is, valahogy mindig eléri, hogy meghökkenjenek rajta, bár ha a szellemi képességeit vizsgálgatják, az már más tészta, olyankor a gutaütés keringeti, vagy hisztis kirohanás, hogy ő nem is fiatal, 20nak néz ki és hogy igenis sokkal okosabb, mint a többiek csak meg nem értett tehetség. Igazából csak lusta és engedetlen és nem volt ideje felnőni. Ahogy becsapódik az ajtó a lány mögött, ő felpattan, összeszedi amit meghagyott, vagy ami elfér a kezében és pár percen belül már a tanári asztalra pakolja le. Túl messze volt...és most, hogy egyedül maradt szegény Johanson úr az egyedüli társaság termen belül, azt meg nem várja meg, amíg sohanapján ő látogatná meg a diákok asztalánál, különben sem szeret könyörögni. Csak azt sajnálja, hogy a férfi nem az igazgatói szék közelébe, vagyis feltehetőleg az asztal közepén választott ülőhelyet, úgy, mint a mikulás trónszékébe, az igazgató trónjába is simán beülne, mint egyeduralkodó...Most sem zavartatja magát, szemtelen taknyos létére lehuppan a férfi melletti székre, lazán mintha az övé lenne, már tanítana, amikor még a pihe is messze van az állkapcsától, sőt, ha jobban megnézzük a tojáshéjat a fenekén... Lazán hátradől a széken, jó, hogy a lábát nem teszi fel az asztalra, de azért az a jó néhány év illemtanóra igazán megtette hatását, tudja, hogy ilyet nem szabad csinálnia. Félszegen rávigyorog a gyógyító bácsira, a rosszindulatúak ezt lehet jól ismert ördögi mosolynak neveznék...(pedig megható gyermek is lehetne folyton csillogó zöld szemeivel) mint a Matt kisöccse, de nem...Zavartalanul megfogja a legközelebbi csokoládét és mintha csak a kollégájával beszélne, na jó, nem egészen, de mintha az idősebb kollégájával...*
-Igaz...hülye ötlet volt...~Annyira mégsem, jó buli lett volna lehányni a tanári asztalt~
-Nah szóval maga gyógyító...El kellett már az iskolának a vérfrissítés...Az a banya ott a gyengélkedőn egyszerűen szörnyű volt, mintha az ember valami kínzókamrában feküdne...Ráadásul én az egész karácsonyt ott töltöttem, szóval képzelheti...Megjegyezni az összes macskájának a számtalan idétlen nevét...De miért akart pont egy iskolába jönni? Kviddics balesetek...mindenféle félresikerült bájital...nyávogó gyerekek...Még az a szerencse, hogy ide idősebbek járnak, na de akkor is...*Vicces, hogy fél évig azt sem tudták tud-e egyáltalán beszélni, most meg csak úgy ontja a szöveget, úgy tesz, mintha a férfit is nagyon érdekelné, legalábbis elhiteti magával, ez is sokkal jobb, mintha magával beszélgetne és véletlenül válaszolna a lelkiismerete. Hiszen mindig van valami...
-Na és hol dolgozott eddig? Volt háborúban? Kórházban? Elfekvőn?*Így belegondolva teljesen érdekes is neki a hallgatag gyógyító, sőt attól még érdekesebb, hogy nem beszél sokat.*

Tárgy: Re: Étkező Vas. Jan. 31 2010, 16:23

*Amikor a srác elkezd szedelőzködni, akkor leveszi már róla a tekintetét és újra a teával kezd el foglalkozni. Még egy kicsit kevergeti, majd végül a kanalat leteszi mellé, komótosan, mintha rajta kívül senki nem lenne ott, mit sem törődve azzal, hogy közben Ed elkezdett költözködni. Majd belekortyol a teájába és mire felsóhajt egyet, már ott is van a mellette lévő székben a srác. A perifériás látása jó, így tudta követni, tehát nem éri váratlanul. Igazából az sem zavar, hogy pont ott foglal helyet Ed. Neki aztán teljesen mindegy, hisz fogalma sincs, hogy egyébként az kinek a helye.
Az első korty után hang nélkül leteszi a csészét és úgy néz oldalra a srácra. Az előző kolléga ismertetését rezzenéstelen arccal hallgatja végig. Fogalma sincs ki volt itt előbb és sosem érdekelte, de most már legalább erről is vannak fölös információ. A kérdésre természetesen válaszol, egy pár pillanatig mintha megfontolná mit is mondjon, de aztán rezignált nyugalommal ad választ.*
- A lányom elég idős lett ahhoz, hogy ide járhasson és egyúttal tudomást szereztem arról, hogy a gyógyítói állás betöltetlen. Úgy véltük, hogy ezt az alkalmat nem szabad elhalasztani. *Végül ő maga is hátradől székében és onnan szemléli a szemközt lévő bejáratot. Mintha csak elgondolkozna valamin. Végül is más társaságában is lehet élvezni a nyugalmat, ennek csak a feltétele, hogy az a bizonyos másik személy ne idétlenkedjen. Az eddiginél semmivel sem adja több jelét annak, hogy esetleg a társalgás zavarná. Bár sokaknak már ennyi is bőven elég a távozásra, pedig alapvetően nem tűnik társasági lénynek. Talán mert tényleg nem az.
A kérdések hallatán ismét sóhajt egyet. Nem nagyon tudja mit is mondjon, bár szemlátomást nem nagyon izgatja, csupán unja. Ennek ellenére kissé a srác felé fordítja a fejét, de leginkább csak a tekintetét irányítja rá. Kicsit olyan érzés lehet, mintha épp kérdőre akarná vonni, hogy éppen miért is ilyen kíváncsi, és hogy tudja miután érdeklődjön... Mindezt fenyegető hangvételben. Pedig nem.*
- Eddig Alaszkában laktam és dolgoztam. Sem háborúban, sem elfekvőn nem voltam. Mugli értelemben vett kórházban sem voltam, csak ispotályban. Ön mindig ilyen sokat kérdez? *Fel is vonja az egyik szemöldökét, de az egész kérdés olyan, mintha épp csak az időjárásról, vagy a hogylétéről érdeklődne. Semmi különös, semmi jele annak, hogy a srác zavaró tényező lenne.*

Tárgy: Re: Étkező Vas. Jan. 31 2010, 21:30

~Nehogy megszökjön előlem...~
*Követi tekintetével a férfiét a kijáratig, olybá tűnik neki, hogy társasága már keresi a menekülési lehetőségeket.*
~Ha feláll, elkapom a lábát, mondjuk a bokáját belekapaszkodom és azt mondom sérvet kaptam...Nem jó, bevisz abba a kórszagú börtönbe, bár ő nem kérdezősködne és legalább a sérüléseimre is kapnék kenőcsöt...~
*Sokat agyal a gyerek, jórészt ostobaságokon. Tekintete visszaréved a férfire, lánya? Itt kicsit felcsillannak szemei, ugyanakkor össze is szűkíti őket, hogy ennek a pasasnak gyereke legyen? Mindig mondták, hogy nincs fantáziája, de beéri egy meglepetten nézéssel és egy apró biccentéssel, ha...leszámítjuk a kérdést.*
-Mennyi idős a lánya? 15?*Kérdezi, igyekezvén nem nagy lelkesedéssel, csak természetesen és természetesen csak azért, mert muszáj valamiről beszélgetnie, ám ha kiskutya lenne most egészen biztosan a gyógyító arcába lihegne, várakozó farkcsóválással és csillogó pitiző tekintettel. A pitizés nincs meg, a csillogás annál inkább, a fülhegyezés csak metaforikusan a farokcsóválás viszont egyáltalán. Ebből némileg levesz a tény, amit észrevesz, mert szintén így volt vele azokban a csodálatos időkben, hogy unják őt, vagyis ez annyiban érinti, hogy itt fogják hagyni egyedül. Mit kéne csinálnia? Csoki zsonglőrködés, valami még hülyébb ötlet, amibe úgysem menne bele, izzasztóbb, megválaszolatlan kérdések, esetleg az ember tragédiája egy felvonásban? Sok hülyeség megfordul a fejében, vet egy kétségbeesett pillantást az ajtóra, mintha csak egy trollt várna és megijedne tőle, újra és újra, legalább két perces gyakorisággal, meglehetősen gyanakvó ábrázattal vissza-visszavillantva pillantását Johanson úrra. A tekintettől nem ijed meg, furcsa módon sokkal inkább retteg attól, hogy valamit elszúr és otthagyják, noha igyekszik összeszedni magát, nehogy felnőtt bármit is észrevegyen. Leveszi tekintetét végre az ajtóról, igyekszik kihúzni magát és megkeményíteni a vonásait, nem olyan szemtelen kisfiú vagyok stílusban, mint eddig, hanem mint ahogy ezelőtt tette, kimérten, méltóságteljesen és megközelíthetetlennek mutatkozva. Talán ez kell ahhoz, hogy maradjon, furcsa gyereklogikájával most ezt gondolja, s valahol mélyen határtalanul meg is döbbenti, hogy fél év szerepjátéka most a nehezére esik. Nah, így már határozottan kinéz tizennégynek.*
-Értem...hű, hűha...Nem, soha nem szoktam.*Tüntei el a maradék csokit a zsebében.*
-Csak magának van ekkora pehhje...*zavart félvigyor.*
-Csak mostanában amúgy...*Meggondolja magát, megint előhúzza a csokit, de most kiteríti maga elé, hogy kockákra tördelje és falatonként kapja be. Amikor kellőképpen kitömte már a száját és az utolsó darab nem fér bele, hátradől a székben. A nagy sung amivel hátravetette magát azonban elég ahhoz, hogy katasztrófát idézzen elő, kezéből kipottyan a csoki, s mondjuk úgy elég közel esik Stephano úr csészéjéhez ahhoz, hogy pont bele csattanjon.*
-Hoppá, izé...bocsánat, ha nem szeretheti így kihalászhatom, vagy megihatom és szerzek önnek újat!*zavart vigyor ismét, ott kontárkodik a csésze körül, de megnyilvánulás nélkül nem akar cselekedni.*

Tárgy: Re: Étkező Hétf. Feb. 01 2010, 17:51

*A srác érdeklődése kifejezetten meglepi, bár nem sok jelét adja ennek. Csak kissé vonja össze szemöldökeit, miközben ránéz Edre, majd inkább ismét visszafordítja a tekintetét szembe az ajtóval. Egyébként nem szándékozik menekülni, de a tanári asztallal szemben tényleg az van. Nem helyezheti át a bejáratot csak azért, hogy még véletlenül se nézhessen rá és a srác ne aggodalmaskodjon. Tehát csak szimplán nézi, nem akar szökni... még.
Nem válaszol azonnal a lányát illető kérdésre. Az a gond, hogy feltűnt neki az érdeklődés, amit nagyon nem szível, főleg ha azt tini srácoktól látja. A végletekig aggódik a lánya miatt és meggyőződése, hogy egy lányiskolával jobban jártak volna. Ez már akkor tudatosult benne, amikor Noel fogadta őket érkezésükkor. Még a végén képes az egyik srác elcsavarni az ő kislánya fejét. Amellett, hogy az illető addig a napig élne, amíg Stephano meg nem tudja ezt, állandó a féltés benne ezzel a "veszéllyel" kapcsolatban. Mindenesetre rövid hatásszünet után és a legcsekélyebb lelkesedés nélkül válaszol, nem néz a srácra.*
- Nem, már tizenhét éves. *Rövid velős válasz, de most először olyan érzetet kelt a hangja, mintha ez a téma cseppet sem lenne ínyére. Nem azért, mert nem szeret beszélni a lányáról, hanem azért mert nem akarja beindítani a tinisrácok fantáziáját. Persze mindez az érzet csak a hangjában érzékelhető, arckifejezése továbbra is olyan, mintha épp az időjárás részletes megvitatását folytatnák.
A válaszra nem igazán tudja mit mondjon. Ha nagyon bunkó akarna lenni, akkor már készen lenne a válasszal, de azért annyi emberség van benne, hogy ne akarjon szándékosan megbántani senkit. Így a már szokásos unott képpel néz ismét a srác felé.*
- Ezek szerint Szodoma és Gomora is csak egy pech következménye lehetett. *Semmi jele annak, hogy feltételezésében bármi humoros él is lenne, ennek ellenére annak szánta. Csak éppen szereti másra hagyni ennek megállapítását. Meg aztán hátha sikerül ennek kapcsán elgondolkodtatnia a srácot, már ha hallott arról a bizonyos bibliai esetről. Ez most valahogy kikívánkozott és mégis csak nagyon burkoltan nevezi a fiút Isten csapásának.
És ekkor következik be a katasztrófa. Eddig tökéletesen ignorálta azt, hogy Ed ott táplálkozik mellette, de azt már nem tudja nem észrevenni, hogy a teájába repítenek egy kocka csokit. Ennek az az egy oka, hogy annak a fent nevezett csésze teának sikerül kiloccsannia némileg. A gyógyító nadrágja immár vizelési problémákról árulkodik, pedig tényleg csak a tea a ludas. Reflexei már túl későn kapcsolnak be és már csak a végzetes teasztrófa (tea+katasztrófa) után ugrik fel ültéből. Talán nem is olyan lomha, mint amilyennek eddig mutatta magát, hiszen elég fürgén tolja ki maga mögött a széket és pattan fel egyúttal.
Egy árva nyikkanás nem sok, annyit sem hallani tőle, de végre arckifejezésén végigszalad a meglepettség, majd mély levegőt vesz, mintha épp most készülne jól ráolvasni a srác fejére, hogy hogyan lehet ennyire figyelmetlen, majd levegő kifúj és újból nyugodt. Arcán azért egy apró, alig feltűnő grimasz árulkodik nem tetszéséről. Kissé lesöpri nadrágjáról a teát, majd nemes egyszerűséggel fogja a csészét és átteszi Ed elé. Úgy fest valóban áthagyományozza a srácra a teát.*
- Nem tartok igényt másikra. Egyébként mi a neve? Csak, hogy tudjam kit kerüljek el teaidőben... *Továbbra sem tűnik vidámnak és inkább elégedetlen az arckifejezése, mint nyugodt. Hangja némileg élénkebb, de továbbra sem sugároz feszültséget. Inkább előkotorja zsebéből a pálcáját, int vele egyet a nadrág irányába, valamit morog, majd a folt semmivé lesz. Bizony, ha valaki egyedül nevel egy gyereket, akkor muszáj megtanulnia az ilyen praktikákat. Majd nemes egyszerűséggel visszasüllyeszti pálcáját a zsebébe... de nem ül vissza. Úgy fest már csak a válaszra vár. Bizony a teát befejezte és nem szándékozik tovább itt tartózkodni.*

Tárgy: Re: Étkező Hétf. Feb. 01 2010, 21:53

*Tény, hogy Ed megpróbálná, legalábbis képzeletben...gyakorlatban még elég messzi szinteken kóborol. Az, hogy Stephano úr lánya 17 éves bizonyos szempontból felcsigázza érdeklődését, mondjuk, hogy esetleg tényleg megvizsgáltatja a kezét, más szempontból nézve viszont ajkai menthetetlenül lekonyulnak, hiába keres fiatal lányokat (Ireth lehet eltűnt azóta, mindenesetre mostanában nem látta) a balsors pont úgy hozza össze, hogy mindegyik minimum 17 éves és bármit látna Edben, de kívánatos pasit biztosan nem... Ki is csúszik belőle egy csalódott*
-Ó a fenébe...*Egy pillanatig elszórakoztatja, hogy a gyógyítót láthatóan mennyire feszélyezi a "lánya" téma, valahogy minden apa így lehet vele, óvja az egyszem gyermekét a csúnya, kamasz tini fiúktól, egy gonoszkás félvigyor fel is sejlik ajkain, s a benne rejlő kisördög máris követeli, hogy tovább firtassa még ezt. Összehúzott szemmel, hangját suttogássá halkítva, ám meglehetősen óvatosan közli*
-Biztos aranyos. Itt sok a páratlan élvhajhász, de maga biztosan vigyázni fog majd rá...*Máris a szobatársaira gondol, az ikreknek legnagyobb bajuk az volt, amikor felkísérte őket, hogy nem lány... Persze csak idegesíteni akarja a férfit, igazság szerint a suliban egyre kevesebb a lányokat szerető fiatal. Rásandít a férfi unott arcára, majd gyorsan visszafordul az ajtó felé. ~Hát ez hihetetlen... Vajon milyen lehet, ha mosolyog?~ Az epés megjegyzésen, csak szemöldöke szalad fel a magasba, ismét visszasandít rá, s lassan, de kimondottan szélesen vigyorodik el.*
-Nagy pech volt az...biztos. Sokan pusztultak...*Jegyzi meg, bár ez utóbbit igencsak súlyos öniróniával és mondata végére valahogy elfelejt mosolyogni. Pontosan tudja, hogy mekkora csapás ő, bár még soha senki nem mondta ki. Ed az élő Lemony Sticket...Egy időre bizony el is hallgat, bár az az igazság, hogy ő sajnos nehezen tud besértődni, ennek eredményeképpen nehezebben is koptatható le, ragacsos festék a falakon. Most sem erről van szó, elgondolkodik, nem kéne neki... S jön ez a tea katasztrófa, szívesen megnézné lassítva is a jelenetet, ahogy a férfi nadrágja vizes lesz, felpattan és hasonlók, de mégis, ahogy vizes lesz, mintha pillanatnyi sokatmondó hallgatását egy hurrikán söpörte volna el. Sokszor le volt írva már, hogy nem tud nevetni, s tényleg nem az a vihogós fajta, de ez...ez elég erős ahhoz, hogy a mosolyánál többet is előcsaljon belőle, egészen gondtalan "hahát" produkál egy pillanatra. Az apró arc rándulásra igyekszik komoly, sőt sajnálkozó képet vágni, egy olyan nem akartam uram-szerűt, de valahogy nem áll rá a szája. persze a szavak beszélnek, csak az arcizmai nem óhajtanak engedelmeskedni neki.*
-Elnézést, csak ez olyan...ha...ha...biztos érti...*Elé is lesz tolva a csésze, rá lesz hagyományozva, ő pedig nem rest ujjal kiturkálni belőle az olvadt csoki darabot. Ki is kapar valamit, gyorsan eltünteti a szájában, majd újra felpillant a Johanson úrra.*
-Tényleg...még én is csak annyit tudok, hogy gyógyító...Én...Edward Lyons és maga? Kit keressek a gyengélkedőn? Tudja, elég sűrűn járok oda...*Megpróbálja ezt naiv, gyermeki őszinteséggel közölni, a lényeg az, hogy megpróbálkozik vele... és el is jut valami egészen kiskamaszos pislogásig, de ezt az ártatlanságot még gyakorolnia kell. Aztán már látja, a férfi el fog menni, ő pedig magában tovább gondolja ~Valószínűleg soha nem fogok lemenni~ *Hacsak valaki meg nem találja a folyosón narkolepsziás álomba merülve, azt nem hiszi, hogy elájult és cipeli le...de ez nem valószínű, mivel viszonylag nem lehetetlen felkelteni. Nagy figyelmet szentel a csészének, bámulja a peremét és tudja, hogy semmiféle komédiát nem fog tudni eljátszani azért, hogy a férfi maradjon még és ő ne maradjon magára. Hogy ne legyen olyan súlyos istencsapása ez is, magában számolni kezd, egyszerűen csak egytől, ameddig eljut...Közben igyekszik erősen a számokra koncentrálni, meg arra, hogy ne mondja ki hangosan őket. Legfeljebb csak suttogja...*
-Négy, öt, hat*S majd el tudjon köszönni.*
-Hét, nyolc, kilenc

Tárgy: Re: Étkező Kedd Feb. 02 2010, 01:01

♪♫♪
"Ha senki nincs, ki elringasson, ringasd el magad."

Legszívesebben fent maradnék pár napig a szobámban, és eltölteném a könyveimmel az időt, de korgó gyomrom minduntan leszólít az ebédlőbe. Enni muszáj, akkor is, ha magam alatt vagyok, akkor is ha vidám napjaim vannak, és elfelejteném - még a végén elfogyok itt. Viszont mivel emberek közé kell mennem, rendbe szedem magam. Muszáj. Akárhogy érzem is magam, arról szó sem lehet, hogy teljesen ismeretlen emberek csak úgy ezt leolvashassák rólam. Mindenféle jöttmentek. Nem... Frissen mosott haj, fekete atlétapóló, kezemben fekete pulcsi, és kék farmer. Nem akarok teljesen fekete ruhában mászkálni, azt hiszem ezen a korszakon már túl vagyok, pedig most azért igazán vonzott a fekete nadrág. De nem. Odáig nem süllyedek vissza, nem leszek soha többé annyira a padlón még egyszer. Minden rosszban van valami jó. Ezt hívják tiszta vágásnak, nem? Akkor miért nem örülök neki? Ráadásul én akartam így, én szítottam a vitát, úgyhogy tényleg nem kéne ettől ennyire a padlón lennem.
De ezt inkább most hagyom, elég ezzel tölteni a többi időm. Most elérkezett az evés ideje, amikor a gyanútlan konyhában szolgáló manókat gyorsabb iramú futásra kényszerítem azzal, hogy megeszem az összes létező ennivalójukat. Mert ez az egyetlen megoldás jelenlegi problémáim kezelésére, ugyanis kifordultam magamból. Semminek, senkinek nem kéne kifordítania magamból, senki miatt nem lett volna szabad semmi olyasmit tennem, amit tettem. Nem hogy Anselmo miatt, nem hogy valaki olyan miatt, aki az útjában lévő összes lánnyal kikezd, legyen az akár próbababa, még őket is meggyőzi. Engem meg átváltoztatott, és még fogalmam sincs, hogy változom vissza azzá aki voltam, de fogadok, hogy majd megtalálom az útját. Nem voltam mindig ilyen, nem leszek mindig ilyen. Egyszer fordul a szerencse, és tényleg boldog leszek. Mindenesetre most csalódtam valamelyest magamban, még akkor is, ha tudom helyesen cselekedtem. Ez volt az egyetlen útja, hogy meggyőzzem igazamról, már ha ez lehetséges. Az érzelmekre kellett hatni, azokra, ami miatt közeledett hozzám... Feltéve, ha vannak érzelmei. Ha nem, akkor feleslegesen tettem mindent.
Ezt mondom már mióta, felsorolom és ismétlem magamban az összes lehetséges lehetőséget, és klisét, hogy jobban érezzem magam. Lehet van valami minta is a gondolkodásomban, de azt hiszem ezzel most nincs erőm foglalkozni, és túl sok értelmét se látom. Amúgy is, ez csak egy veszekedés volt, aminek a végén ribancként végeztem. Sok mindennek hívtak már, kezdve a szívtelen szörnyetegtől a szerető barátig, de ezt a jelzőt még nem érdemeltem ki, egészen idáig. Igazság szerint ott van a probléma, hogy én ezzel valamelyest egyet is értek, de isten ments, hogy ezt valaha is beismerjem. Ez tényleg csak egy csók volt, nem én vagyok az, aki leterít minden mozgó tárgyat. Ha valaki kettőnk közül "ri..."ribanc, akkor az ő, és nem én.
Nagy levegő, megnyugszom, és belépek az ebédlőbe. Elindulok pugnaxos asztal felé, leülök szokásos helyemre, valahol az asztal széle felé, háttal a falnak. Pulcsimat leteszem magam mellé. Nem keresek ismerősöket, nem keresek társaságot, tényleg csak enni jöttem. Békén lehet hagyni, nem mintha valami óriási sor tolongana a velem való beszélgetésért. Habár néha van egy olyan érzésem, hogy rólam beszélnek, de ez a paranoia, amit szintén kedves Anselmora kenek.
Áhh, emberek, gyenge lények...
- Sonkás, tejszínes penne, mentes ásványvíz. - Valamivel kezdeni kell, habár mivel kihagytam az előző talán három étkezést, ezért valami egyszerűbbel kéne indítanom. Félre tolom magam elől a tálat, és inkább előétellel kezdek. Hmm... Ma olaszos napom van.
- Caprese saláta. - Paradicsom, mozzarella, olajbogyó, oregano, nyamm... Kezdem érezni a koplalást, nem szokott ilyesmihez az én ínyenc pocakom. Villát és kést ragadok, és azért illendő módon fogyasztom el a salátám. Nem érdekel más. Ráérek, tanulni már tanultam, habár nem hiszem túl sok minden megragadt a fejemben.
Ajhh utálom ezt, nem lehetne csak átlépni ezeken a napokon, heteken hónapokon? Ugrani akarok az időben arra a napra, amikor varázslatos fordulatot vesz az életem. Nem érdekel, ha hirtelen ráncaim lesznek, és ősz hajam, ha akkor boldog leszek, csak ezt ne...
Eszem, nyugodtan, semmivel, senkivel se törődve. Saláta kivégezve, jöhet az első második fogás. Magam elé húzom a félretolt pennét, és megnyugodva veszem észre, hogy még mindig meleg. Az élet apró örömei, nemde?
Elmosolyodom. Ha az ilyennek örülök, akkor ott már komoly problémák vannak.
Azt hiszem ennél jobban nem lehetnek összekuszálódva az érzelmeim, mégis, a háború bennem dúl. Kívülről nem hinném látszódik rajtam bármi, mert csendességem betudható annak, hogy egyedül eszem. Az sokkalta furcsább lenne, és figyelemfelkeltőbb, ha magamban beszélnék, így csak elvegyülök a diákok között.

// változott kicsit //

Tárgy: Re: Étkező Szer. Feb. 03 2010, 20:53

*Na jó. Ed nem kicsit húzza ki a gyufát a gyógyító úrnál, bár ez csak annyiban nyilvánul meg, hogy nagyjából úgy néz szegény fiúra, mintha meg akarná ölni. Edward sikeresen elérte a gyilkos tekintetet, ami igencsak eltér az eddigitől, így könnyen észrevehető. Egyébként már szabályosan ijesztőnek hat, ahogy a világos szempár, hirtelen szinte szürkévé és olyan hideggé válik, mint a jégcsap. Bizony a srác most egy igen érzékeny pontra tapintott.*
- Pontosan. *Ez legalább egy életveszélyes fenyegetéssel is felér. Mert az, hogy vigyázni fog a lányára, pontosan azt is jelenti, hogy megvédi az ilyen kis suhancoktól. Túlságosan is emlékezteti a srác fiatal önmagára, ahhoz, hogy biztonságban tudhatná mellette a lányát. De majd ha a leányzó jön meglátogatni apját, akkor majd közli vele, hogy ezt a srácot speciel távolról kerülje el. Valószínűleg túlaggódja a dolgot, de szeme fényét jobb biztonságban tudni, olyan hibalehetőségektől távol, amiket ő maga is elkövetett annak idején.
A humorát illető válaszreakcióra nem nagyon reagál. Nem akarja ennél is jobban megsérteni a srácot, ennyi is bőven elég. Most már egyébként se vált vissza arckifejezése unottra, hanem inkább kifejezetten ellenszenvvel néz Edre. Talán nem csoda, hogy nem szándékozik folytatni semmiféle beszélgetést a fiúval.
Az, hogy a srác elneveti magát a tea-ügy láttán, nem zavarja, végül is hagy nevessen. Mély levegőt vesz és a feszültségnek nyoma sincs, ellenszenv viszont marad. Most már biztos, hogy a fiú nem lopta be magát Steph szívébe és ettől minden egyes mozzanatával egyre távolabb kerül.
Nem egy idegbajos, és rendkívül toleráns is, bár eme tulajdonságaira hosszú évek alatt tett szert, így minden bizonnyal előtte képes volt mind a kettőt elhagyni, vagy anélkül élni. Valószínűleg nem esne nehezére visszaesni és olyanokat mondani a srácra, amitől remélhetőleg mélyen magába szállna és rendkívül sértve érezné magát... de nem teszi. Azon már túl van, gondolatban már mindennek elmondta a srácot. De addig jó, míg ebből kifelé, csak a lehető legminimálisabb tűnik fel másoknak. És ez most is így van. Látszik, hogy állandó nyugalma kissé megtört, látszik, hogy nem kis ellenszenvet érez Ed iránt, de egy szó, vagy gesztus nem utal arra, hogy legszívesebben székestül felrúgná. Pár perc múlva úgyis lehiggad és nagyon büszke lesz magára, amiért nem tette.*
- Azt hiszem a bemutatkozáson részemről már túl vagyunk. Viszont attól tartok nem élvezhetem nagyszerű társaságát tovább. A viszont látásra. *Semmi biccentés, vagy egyéb jele annak, hogy elköszönt volna, csak erős irónia, mellyel a nagyszerű társaságot igyekszik nyomatékosítani. Az illedelmességi formulák megvoltak, mégis a lehető legbunkóbban köszönt el. Elég paradox, de ez az egész emberről elmondható. És már fordul is és valamivel lendületesebben, mint ahogy jött, úgy távozik. Ügyet sem vetve az esetleg nem is olyan rég érkező //??// Hajnalra, és úgy ámblokk senkire. nem feldúlt, nem ideges, csak éppenséggel nem jókedvű. Legalább is arcáról épp csak ennyit lehet leolvasni.*

Tárgy: Re: Étkező Pént. Feb. 05 2010, 22:51

Már megint.
Pedig kimondottan utálja, hogy itt kell ennie a pornéppel együtt. Feszélyezi, hogy látják, miközben eszik, sőt egyáltalán nem tartja túl kellemesnek ezt az egészet. Még akkor sem, hogy a tanári asztalnál ül, ami "elkülöníti" a többiektől. Zavartan körbepillant, majd felsóhajt, végül leadja a rendelését. Nem, kivételesen nem az a probléma, hogy a manók nem hoztak neki ételt, sőt, továbbra is szorgalmasan hozzák neki a... lakosztályába. Amibe egyre ritkábban járkál, tekintve, hogy próbálja Christiant minél messzebb elkerülni. Kész mázli, hogy van egy fogadott lánya, plusz a termében is van jó pár ruha vésztartalékként, de... hiányzik neki a saját, nagy fürdője és a kellemes keleti hangulatot árasztó lakosztálya, meg... igen, ami a legfájdalmasabb... a kínzókamrája.
De még nem akar odamenni, még nem jött rá miért nincs meg a jó kis védelme. Amíg fogalma sincs erről, addig nem akar a férfi közelében lenni. Nem csak benne, de még magában sem bízik. Sőt... Kezd inkább arra jutni, hogy sokkal jobban nem bízik meg magában, mint Christianben és ez nem csakhogy szánalmas a szemében, de cseppet sem biztató.
Sóhajtva mormolja el a rendelését halkan, miközben folyamatosan a termet figyeli tekintetével. Próbálta nem a legzsúfoltabb időpontot kifogni, de úgy látszik itt mindig nyüzsögnek és pereg az élet.
- Mi van...? Ezeket a kölyköket éheztetik otthon?
Fintorodik el magában, de aztán neki is áll lassan eszegetni a kért ételből, bizalmatlanul körbepillantva. Közben persze próbálja érzékeltetni, hogy senkivel sem akar beszélgetni, senkivel sem akar jópofizni és nem akar még csak egy köszönés erejéig sem törődni másokkal. Általában hatásos és többnyire nem is akarnak vele cseverészni a diákok, vagy a kollégák. Nah jó, lehet Dorotheának örülne... ez eléggé bizarr.
Mindössze egy salátát rendelt magának, az eléggé könnyű ahhoz, hogy gyorsan elfogyassza, illetve nem is olyan rossz. Mellé a bort úgy iszogatja, mint a vizet, ennyi még csak nem is árt neki.
Csak hogy elterelje a figyelmét a számára nem kívánatos tömegtől, hozott magával egy könyvet is, amit elmerülve olvasgat. Természetesen azért figyel a környezetére is, de igyekszik minél gyorsabban elfogyasztani a vacsoráját, amennyire csak lehetséges. Nem szándékozik itt maradni sokáig, amúgy sem arról híres, hogy az alagsoron kívül nagyon sokat látni lehetne őt.
- Ez még mindig érthetetlen...
Dünnyögi halkan, iszogatva a borából és felvont szemöldökkel olvasva a sorokat. A vérszerzetek vérével kapcsolatos kutatásait egyelőre mellőzi, most sokkal fontosabb rájönnie, hogy mi baja. Eddig gondolt már betegségre, vírusra, valamiféle anyagra, légkör változásra, mindenre.... de valami még elkerüli a figyelmét és ez kifejezetten bosszantja.

Tárgy: Re: Étkező Pént. Feb. 05 2010, 23:43

*Haaah.
Nem azért, de az iskola tök unalmas. Ha ezt tudja, akkor New York-ban marad, akkor legalább minden nap lenne mit csinálni. De ez a punnyadás, harrgh. Kikészíti. Egyedül az tudja némileg vigasztalni, hogy azért sok itt a szép lány. Nő. Fiú. Öh. Ember. Nem mintha túl válogatós lenne a nemi hovatartozás kérdésében. Na de mégis, el kell ismerni, hogy sok jó nő van még a tanári karban is.
Zum Beispiel most is épp az egyiket szúrta ki magának. Pontosabban az átváltoztatástan tanárnőt, aki már egy ideje piszkálgatja a fantáziáját, főleg azóta, hogy hallotta, van egy kínzókamrája is. Vajon igazi kínzókamra vagy csak ijesztgeti vele a kölyköket? Minden esetre azt kell mondania, hogy nem is rossz bőr. Eddig azt hitte, hogy a japánok mind olyan kis egyforma emberkék, de mire nem képes egy kígyószem, meg az előnyösen felrakott smink, a kimonó meg egy ilyen nádszál alkat?
Naugye.
Nem is nagyon eszik már, a vacsoráját egy ideje befejezte, helyette az asztalon könyökölve felszínes beszélgetést folytat valami random diákkal, de közben a dzsungelzöld tekintet el-el kalandozik a tanárnő felé. Csak úgy... megfigyelés végett. Nana, csak egy salátát eszik? Az milyen már? Oké, szép vékony alkata van de ENNÉL vékonyabb ne legyen, senkinek sem jó az, ha anorexiás a kínzómes... mármint tanára.. A hiányos tápanyag beviteltől akár karikásak is lehetnek a szemei! Egyértelműen rosszat tesz a bőrnek, és a körmöknek is, és az egész szervezetnek. Cöhh.
De furcsa szemei vannak, olyan különlegesek. Neki is szokták mondani, hogy valószínűtlenül zöld íriszei vannak, de ennek a nőnek még jobbak. Ha nem lenne tökéletesen megelégedve saját magával, akkor talán még irigykedne is, így azonban csak az érdeklődése nő. Vajon így is született vagy csak valami elrontott varázslat? Megigazítja a bőrdzseki gallérját, majd újra kezébe veszi a villát, csak hogy tovább turkálhassa a nagyrészt üres tányért, evést mímelve, valójában pedig Akanet figyelve a távolból. Sion T. K. Gavrail, aki ő, avagy Sion Tökéletes Kém Gavrail abszolút profizmussal tudja úgy fürkészni a kiszemelt áldozatot, hogy annak fogalma se legyen a dologról. Épp akkor kapja el a tekintetét, mikor a nő megérezné, hogy valaki figyeli.*

Tárgy: Re: Étkező Szomb. Feb. 06 2010, 00:58

Az meg se fordul a fejében, hogy esetleg gyorsabban is haladhatna a vacsorával, ha nem olvasna közben. Főleg úgy, hogy közben még jegyzeteli is ki magának az olyan információkat, amik esetleg a későbbiek folyamán még jól jöhetnek, hátha értékes információk. Ezért elő is varázsol egy papírt és egy tollat, hogy nyugodtan jegyzetelje ki belőle ezeket. Közben néha eszeget kicsit a salátából, néha iszogatja a borát.... bár utóbbiból jelentősen többet fogy, mint az ételből.
Sóhajtva húzza el néha a száját, vagy csóválja meg a fejét értetlenül, amikor éppenséggel olyat talál, amit nem tud a mérgéhez kötni. Nehéz úgy kideríteni valamit, amire nincs példa a modern korban. Valószínűsíti, hogy azért, mert ő még a régi módszer szerint alakul át, amit még a középkorban használtak. De olyan átváltoztatástan könyveket meg nehezen talál, amik az ő korából valók. A sajátjaiban pedig nincsenek ilyenekre megoldás. Azonban minél gyorsabban ki akarja deríteni mi baja, mert ha nem tudja irányítani, ki tudja mi lesz?
Lehet, hogy akkor jön a méreg, amikor nem kéne?
Lehet, hogy pont akkor nem jön, amikor kéne?
Egyre nagyobb káosz uralkodik a fejében és egyre inkább megőrjíti ez a folyamatos kattogás, gondolkodás, amikor szíve szerint inkább berontana a lakosztályába, hogy eltöltsön egy kellemes estét Christiannel. Azonban attól sokkal jobban fél, hogy utána eldobják, attól pedig még jobban, hogy az akadály eltűnésével ő jobban ragaszkodna a kelleténél. Nehéz dolgok ám ezek...
Miközben gondolataiba mélyed teljesen, körbepillant a termen. Olyan érzése van, mintha figyelnék őt, és ez kifejezetten zavarja. Vagy pedig már érzi az üldözésmánia, paranoia jeleit, amit semmiképpen sem szeretne elsajátítani. Minden diákot ismer, névről, arcról, még néhányat jellemről is. Mindezt úgy, hogy a többséggel még csak személyesen sem találkozott. Köszönhető ez az iskolai adatlapokról, melyeket mindig elolvas, amint frissülnek, s így értesülhet az új diákokról. Ráadásul igen jó arc-, és névmemóriája van, tehát nem jelent gondot neki, hogy rögtön mindenkit a nevén szólítson. Unottan sandít le tányérjára, még a felét sem ette meg salátájának, de már nem is éhes. Fogalma sincs, hogy ez neki ártalmas lenne, elvégre étvágya perpillanat nincs sok. Majd később pótolja a hiányosságokat az alkohollal, az nála mindig van dugiban, sose fogy el.
Eltolja magától az ételt, azzal fel is egyenesedik, felszegett állal, büszke kiállással, felnyalábolja a könyvet, azzal már indul is el szépen. Az extremusosok mellett elhaladva egy aprót biccent hűvös mosollyal az arcán, de egyre sietősebben lépdel a kijárat felé, mintha menekülne. Tulajdonképpen szeretne minél hamarabb fellélegezni, hogy ezt a vacsorát is megúszta mindenféle gond, akadály és probléma nélkül. Az élet apró örömei, mondhatnánk, hiszen egy problémás tanárral, vagy kölyökkel sem találkozott.
Arról persze fogalma sincs, hogy van egy a teremben, aki nem a kellő félelemmel és rettegéssel tekint rá...

Tárgy: Re: Étkező Szomb. Feb. 06 2010, 15:05

Hajnal, Anselmo

Félig szinte alva sétálok a folyosókon. Legszívesebben az ágyamban maradtam volna, de ugye a plusz energiaveszteséget mindig pótolni kell, ezért tartok az étkező felé. Persze, megkérhettem volna azt a kis fura manót, hogy hozzon nekem valamit enni. Igazából megkértem, de nem reagált a hívásomra. Pedig ma még egy újjal sem nyúltam volna hozzá. Ilyen az én szerencsém...
Bár, ha más szemszögből nézzük, szerencsés flótás voltam az uszodában... Erre vigyorognom kell, és talán most még azért sem vágnék nyakon senkit, mert azt mondja, hogy úgy nézik, mint egy jóllakott óvodás ötéves. Mert igaza lenne.
Napszemüvegem rajtam van, senkinek nem kell látnia, hogy alig látok ki a szemem mögül. Én azért mindenkit jól megnézek az étkezőben, van, akin huzamosabb ideig is legeltetem a pillantásomat, egy fél vigyorral egyetemben. Imádom zavarba hozni az embereket, olyan felemelő érzés, mikor a nem látott, de sejtett pillantásom alatt elkezdenek ficeregni a székükön, zavartan néznek fel szinte minden második másodpercben, elpirulnak, akadozva veszik a levegőt... Ó igen, Anselmo hatás.
És akkor, meglátom őt. Szinte érzem, ahogyan a fáradtságomat elfújja a szél, érzem buzogni magamban az energiát, és tudom, hogy szám gonosz mosolyra húzódik.
Óóó, figyel mindenki? Showtime....
Előhúzom pálcámat, és a csinosabb lányoknak úton-útfélen elővarázsolok egy rózsát, egy orchideát, violát, egy vidámabb teremtésnek egy sárgálló napraforgót, még egy sármos mosolyt is kap tőlem a kicsike, majd Hajnalom mellett megállok, és egyszerűen elteszem a pálcámat. Tudom, hogy ez sérteni fogja, és hogyan fog reagálni. Már szinte alig várom.
- Szervusz Hajnalom - kifordítom a mellette levő széket és lovaglóülésben lehuppanok úgy, hogy lássam az oldalprofilját. - Látom, éppen ebédelsz - hangom kedélyes, és fűszerezi egy kis ármány. - Mondd csak, mit fogsz kérni desszertnek? Vagy a süti már megvolt ebéd előtt? - húzódik szélles vigyorra a szám, mindketten tudjuk, hogy én nem az édességekre gondolok jelenleg.
- Csak vigyázz, nehogy elcsapd a hasad. A kislányok nem ehetnek annyit, mint a nagyok. De akár mondhatnám úgyis, hogy amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek - nevetek fel halkan, lejjebb tolom a szemüveget, kacsintok mögüle egyet, majd felkelek, átülök az extremus asztalához, és rendelek magamnak egy hatalmas steaket, burgonyával, mellé pedig egy pohár narancslevet. Evés közben folyamatosan Hajnalomat fixírozom, és tudom, hogy most az értelmetlen bosszúvágy fűt, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam.

Tárgy: Re: Étkező Vas. Feb. 07 2010, 01:07

♪♫♪
"Relax... Take it easy."

Emberek jönnek-mennek, én pedig továbbra is békésen is fogyasztom az ennivalómat. Azért felpillantok, amikor Stephano elviharzik mellettem, és Edwardra nézek - rámosolygok. Mit csinálhatott ez az ördög, hogy így felhúzta azt az embert? Sajnos nem figyeltem, bánom is egy kicsit, hogy ennyire magamba fordultam. Talán elkaphattam volna a párbeszédüket, ha figyeltem volna, de ez már a múlté. Azért kíváncsiságom eluralkodik rajtam egy kis időre, és elmerengek azon, hogy megkérdezzem-e az ismeretlen fiútól, mégis mit csinált. De nem, nem vagyok most túlságosan ismerkedős kedvemben, azt hiszem így nem lenne túl jó élmény velem kommunikálni. Inkább csak eszem, az úgy is olyan jól megy. Turkálok a villámmal a tésztában.
A kis sikongatásokra és általános hangnövekedésre azonban felkapom a fejem, kizökkenek gondolataimból. Mi ez, mi történik? Valami kis izgalom nem ártana a mai napra.
Persze nem ilyesfajta dologra számítok, és akár akarom, akár nem, érzem ahogy szívverésem felgyorsul. Ó átkozott kíváncsiság, miért kellett felnéznem?! Visszafordítom a fejem a tálam felé, és úgy csinálok, mintha semmi se történt volna, de látószögem perifériájából látom, hogy egyre közelednek a virágok. Nem érdekel, nem vagyok itt, békén lehet hagyni. Tudom, hogy az előadás nekem megy, nem érdekel, láthatatlan porszem vagyok csupán az óriási tömegben.
Vagy csak szeretnék az lenni. Persze, hogy leül hozzám, persze, hogy nem kapok virágot. Nem is várom tőle, hiszen akkor miért csinálta volna ezt az egészet... Szívtelen, romantikára cseppet sem hajló ember, én ennek tudatában töltöm a múltkori eset óta a napjaim. Nem érdekel mit csinál, kivel csinálja, amíg én nem vagyok benne.
Nem szólok hozzá, nem érdemli meg. De egyenesen tisztán ránézek, hagyom, hagy beszélje ki magát, és ha ezt szeretne tenni, akkor meg kell küzdenie a tekintetemmel annak súlyával együtt. Tudom, hogy az felidegesítené, ha az lenne beleírva a szemembe, hogy nem érdekel mit csinál, de ennyire nem vagyok jó színész. Előtte megszoktam, hogy nem színészkedem, nehéz lesz újra felvenni az álarcot. Utálom őt, utálom, hogy itt van, utálom, hogy nem bír csendben lenni. Kuss!
- Végeztél? Mert már visszavár a kőéleted. - ...engem nem érdekelsz a továbbiakban. Hogy csak ma, vagy később is, nem tudom, de ma biztosan nem. Újra a pennémmel kezdek foglalkozni akár itt van akár nem, akkor is, ha elment minden étvágyam. Kicsit erősebben döföm fel a falatokat, mint kéne, én is érzem. Kapkodok, ideges vagyok, és csak még idegesebb leszek attól, hogy tudom, ezt akarta elérni.
Elnézést, hogy én nem vagyok kőből.
Amikor a kezem elkezd remegni, feladom, leteszem az evőeszközt. Egyszerűen csak felviszek magammal valamit, és ha majd túl leszek azon a hányingeren, ami most öntött el, akkor majd felfalom. Levegő, aztán elmosolyodom...
- Csokidarabos sütitallérok. - Előttem az asztalon megjelenik egy kisebb adag, én pedig szalvétába csomagolom őket, aztán felállok. Nem nézek véletlenül se az extremusos asztal felé, hanem elegánsan távozom a sütijeimmel, továbbra is csapkodós kedvben, de moderálva magam. Ó, hogy az ilyen kis olcsó trükkök is hatással vannak rám... Utálom. Sértett büszkeségem súlya pedig csak húz lefelé.

Tárgy: Re: Étkező Vas. Feb. 07 2010, 01:54

A steak szinte elolvad a nyelvemen, miközben somolyogva figyelem őt, és szinte átjár valamiféle bizsergés, ahogyan látom, hogy az idegességtől remegni kezd a keze. Alig megy le a falat a torkomon, valami beteges oknál fogva ez a pillanat gyönyörűséggel tölt el. Kőből vagyok, mi? Biztosan azért fenyegettem meg azt a kis szarost, akit letámadtál, csak hogy megmutasd, te is tudsz jani lenni a hegyen. Kőből vagyok, mi? Biztosan azért nem lehetett két napig hozzám szólni, mert egy érzéketlen tuskó vagyok. Végül is, igaza van. Ha róla van szó, kőből kell lennem. És ezt Genevieve elcsábításával kezdtem el, no nem mintha sokáig kellett volna győzködni a királylányt, és folytatom bármelyik lánnyal, aki hajlandó lesz egy kis... jááátékra.
Veled ellentétben én gyorsan eszem és iszom, ha azt hitted, hogy annyiban hagyom ezt az egészet, akkor nagyon tévedtél. Ha látlak, ott leszek a nyomodban, minden egyes alkalommal tőrt döfök a szívedbe, és minden egyes szavammal csak belevájok a sebbe, hogy még jobban vérezzen, és te szenvedj. Kamatostul fogsz tőlem minden egyes másodpercet visszakapni, amit azzal töltöttél, hogy azt a taknyost nyalogattad.
A villa csendülésére felkapom a fejem, és fülelek. Ó, szóval már az édességnél tartasz? Akkor én sem maradhatok tovább, indulni kell.
The show must go on...
- Hajnalom, ne siess már annyira, hiszen megígérted, hogy megvársz - kiáltok utána vidáman, miközben egy-egy lányt megajándékozok kifelé is egy szívdöglesztő, bugyieldobó, kétszáz wattos mosollyal. Kell az utánpótlás, egy alkalom nem elég ahhoz, hogy elégedett legyek. Nekem hárem kell. Vajon van olyan lány itt, aki belemenne egy jó kis gruppenbe?
Gyorsan beérem őt, hiába siet úgy, mint a szélvész.
- Már megint futsz, angyalom? - suttogom, hogy csak ő hallja. - Mindig is tudtam, hogy csak egy oktondi kislány, és egy gyáva nyúl vagy - folytatom rendületlenül, miközben előveszem a pálcámat, és míg kiérünk az étkezőből, egy újabb virágot bűvölök elé.
Az ajtót hangosabban csukom be magam mögött, karja után nyúlok, és visszarántom úgy, hogy rám kelljen néznie. Szemüveget feltolom a fejem tetejére, csak hogy láthassa a pillantásomat, ami most hideg és metsző. Ez napok óta nem változott, ha róla van szó. De a gúnyos mosoly, mely csak megismerkedésünk elején volt látható, úgy látszik, tartósan visszatér.
- Engedd meg, hogy a hajadba tűzzem - és már ott is virít hajában a sárga szegfű, melynek jelentése ordítja, csalódtam benned. - A téli kertben elszaladtál tőlem, mint minden egyes alkalommal. De most akkor is meg fogsz hallgatni - karját nem engedem el, tartom szorosan, de nem durván. - Bármit megtehetsz, amit csak akarsz. Ha ahhoz van kedved, megcsókolhatod felőlem még Waynert is, engem nem érdekel. De, amikor kettesben vagyunk, ne add nekem soha többet az életben az ártatlan, szende szűzlány szerepét, mert a múltkori akcióddal bebizonyítottad, hogy te még azoknál a lányoknál is kétszínűbb vagy, akik bárkivel lefekszenek, kapcsolatba lépnek. Mert, tudod - nézek szemeibe -, ők legalább felvállalják, hogy ilyenek, és nem játsszák meg magukat csak azért, hogy dicsőítsék őket - hirtelen engedem el, majd megint közel húzom magamhoz, szorosan, és a füléhez hajolok.
- De neked köszönhetem, hogy megismerhettem az iskola egyik leggyönyörűbb lányát, így azt hiszem, jár neked egy röpke csók - mormogom forrón a fülébe, meleg leheletemmel csiklandozva nyakán az apró pihéket, és lassan a szája felé közelítek. Már szinte hozzáér az ajkam, amikor lassan ellépek tőle és hidegen rávigyorgok.
- Szóval, menj és támadj le megint valakit, az neked már úgyis olyan jól megy, nem de bár?
Pont, mint nekem a kegyetlenség...

Tárgy: Re: Étkező Vas. Feb. 07 2010, 12:47

♪♫♪
"Maybe if my heart stops beating, it won't hurt this much."

Hogy nem bír békén hagyni... Nem nézek hátra, szavait akkor is hallom. Gyáva, gyáva... Sose voltam gyáva, nincs tisztában a szó jelentésével a faragatlanja. Nincs kedvem felvilágosítani, nem akarok vele leállni se beszélgetni, se veszekedni. Visszavágyom a békés, nyugodt szobámba, és átkozom a gyomromat éhsége miatt.
Sietősebbre veszem a figurát, és már kint is vagyok az ajtón, amikor elkapja a karom. Fáj, sütik a földön és már teljes egészében remegek. Mennyi düh egy ekkora testben, mily csekély idő alatt! Nem érdekel a szeme, nem érdekel a nézése, csak hagyjon már elmenni... Miért jó kínozni engem?! Szám vonallá préselődik, és ő is megkapja a tekintetemet, ami cseppet sem kedvesebb az övénél. Hallgatok, nem bűnös csendben, nem úgy, mint akinek nincs mondanivalója. Azt akarja hallgassam meg, hát meghallgatom. A virágot is eltűröm. Ha belém akar rúgni még egyszer, hát rúgjon, a földnél lejjebb úgyis csak a pokol van.
Közben egy gondolat fogalmazódik meg bennem, miszerint fogalmam sincs, hogy jutottam el idáig megint. Inkább gondolkozom, és csak felszínesen hallom mit mond Anselmo, ez az egyetlen módja annak, hogy visszanyerjem legalább felszínes higgadtságom. Próbálok figyelés helyett inkább arra rájönni, miért ordítozik (vagy nem kiabál, csak én érzem úgy?) itt velem. Mit csináltam én vele? Semmit. Megcsókoltam valaki mást kissé dühösen és kissé elhamarkodottan, de ettől még nem kéne úgy kezelnie, mint valami kutyát. Én nem érzem magam se kutyának, se kétszínűnek, se prostituáltnak. A srác is kapott valamit, és úgy tűnik én is kaptam valamit - a régi Anselmot vissza. Hát örvendtem a szerencsének.
Ő meg még mindig beszél, most meg már fogdos is, ez egyszerűen csak tökéletes. Nemvagyokittnemvagyokitt... Mégis itt vagyok, és átkozom a kémiát. Majd kivarázsoltatom az érzéseimet egy dobozba, aztán ha majd szükségem lesz újra rájuk, akkor visszavarázsoltatom magamba. Most viszont nagyon elegem van mindegyikből, és megkönnyebbülök, amikor ellép tőlem. Végzett. Ennyi lenne?
- Ennyi volt, vagy van még más gyenge próbálkozás is a tarsolyodban? - Örülnék, ha ennyivel beérhetném, de Hajnal vagyok, nem bírom befogni az óriásira nőtt számat. - Komolyan, virágok?! Ezzel akarsz kiborítani, ez a legtöbb, amit tudsz? - Levegőt veszek, mert mondhatok, tehetek akármit, azért a félig-meddig rejtett idegesség ott van bennem. Pedig a fele amit mondott el se jutott a tudatomig. Kicsit úgy éreztem, hogy kiemelkedek a testemből, és egy harmadik megfigyelőként nézem az egész, nevetséges helyzetet, mindenféle érzelmek nélkül. De most már újra magam vagyok, és babszem méretűnek érzem magam, úgyhogy dobálózom én is a szavakkal, az annyira jól megy. Hátha az növel lelkileg összezsugorodott méretemen. Még egy levegő, aztán újra a szemébe nézek. Azért vicces, hogy megint feltolta a szemüvegét, és annyira utálom, hogy akármennyire utálom, akkor is hat rám a szeme... Most már teljesen nyugodt a hangom, akkor is, ha háború dúl bennem. Nem hagyom félbeszakítani magam, csináljon akármit, tőlem párhuzamosan is beszélhetünk, akkor is elmondom, amit akarok. Nem vagyok hangos, sőt, általános modoromhoz képest egészen csendes vagyok.
- Két lehetőség van, miért viselkedsz úgy, ahogy. Első variáció: 18 év után csak rájöttél, hogy egy csók fájhat is. Második lehetőség: tényleg olyan lelketlen szörnyeteg vagy, mint amilyennek a külvilág lát téged, és amilyenre az én véleményemet is újra megpróbálod átalakítani. Ha ezt akarod, akkor azt hiszem a tökéletes úton jársz. Mert ezt akarod nem? Hajnalka Angyalka menjen sírja el magát csak úgy, publikusan, te pedig nyugodtan elsétálhatsz a hölgykoszorúddal vissza az eddigi életedbe. De visszaemlékezve azért voltak olyan pillanataid, amikor egészen emberinek tűntél, úgyhogy ez nálam így kiesett.
Ez mégis, a te választásod, és nem az enyém. Viszont ha tényleg a másodikat választod, ami most nagyon úgy tűnik... Akkor hagyjál békén, mert nem hiszem túl sok közünk lenne egymáshoz. Ha sértegetni akarsz valakit, ha a hülye kis játékaidat akarod játszani, akkor menj máshoz, éld ki magad az egyetlen módon, ahogy tudod. De hozzám ne gyere többé, mert szerintem fogalomzavarban vagy a gyávaságot illetően. Te vagy az, aki menekül minden elől ami fájhat. Én veled ellentétben csak a konfliktusok elől menekülök, mert jelen pillanatban nincs túlságosan sok kedvem veszekedni, se veled, se mással.
- Továbbá kijelenteném, hogy nem bántam meg a csókot. Tudod, kicsit nehéz az érzelemmentes élőlényekből érzelmet kicsikarni, de úgy látom belőled mégis sikerült... Csak te reagáltál rosszul rá. Higgadj le, találd ki mit akarsz, aztán ha a végeredménynek van valami köze hozzám is a döntésednek, akkor majd add tudtomra.
Ennyi volt. Lehajolok, elkezdem összeszedni a sütiket, visszarakom a szalvétába, és felállok. Nem vagyok teljesen biztos magamban, de ez tűnik racionálisnak, nem? Mi másért támadna le ilyen szinten? Nem vettem el semmit tőle, kivétel magamat. De ettől még nem érzem jobban magam. Összeért a fejemben, miket mondott rám, és a fájdalmam megöli a dühöm. Sokkal rosszabb, ha valaki csalódik bennem, mintha összeverekednénk. Mi lenne ha betörném az orrát? Akkor jobban érezném magam, el tudná törölni a sértő szavakat?
Felállok. Arcom érzelemmentes szobor, na látod, én is tudok ilyen lenni.
- És most, megengeded hogy elmenjek, vagy van még valami szitkozódásod, amit ki akarsz magadból ereszteni, hátha jobb lesz neked és rosszabb nekem?! - Mindjárt meghallgathatom a harmadik lehetőséget, miszerint csak utál, és azért csinálja ezt. Nem fogok sírni, erős vagyok és lenyelem a torkomban fejlődött gombócot. Pont az kéne, hogy én itt elsírjam magam... Mindenesetre már nem nézek rá, mert gyengül a tekintetem, és ha nem megyek el innen most, mindjárt potyogni kezdenek a könnyeim. Az azt hiszem az már tényleg a padló alatt lenne...

Tárgy: Re: Étkező Vas. Feb. 07 2010, 12:49

**Stephano játék vége**

*Ez a gyilkos pillantás nem túl bizalom gerjesztő…*
~Lehet, hogy megint elvettem a sulykot? ~
*Kicsit hátrébb is dől, el a gyógyító képéből, mostanában túlságosan is sokan szerették volna agyonverni, amihez neki persze egyáltalán nem volt kedve, el is hajol a bácsitól rendesen, próbál bevágni, valami “nyugi…” szerű félvigyort, de csak egy ideges szájrángásra futja neki. Megfordul a fejében, hogy talán be kéne magát vetnie az asztal alá, ez az ember egész félelmetesen tud nézni…Ugyanakkor az jár a fejében, lekoppintja, hisz ez nagyon menőőő, ő is sokat gyakorolt már csúnyán nézni, de egyik sem volt valami halálos fenyegetés… Próbálja kerülni a férfi pillantását, nehogy vérszemet kapjon, el tudja képzelni, hogy egy gyógyító mi mindent csinálhatna vele a gyengélkedőn. A gondolattól is kirázza a hideg, valószínűleg ordítana, mint valami kínpadon, ha berángatnák oda egyszer.Óvatosan rásandít a felnőttre, még mindig úgy néz rá, mint a “szíve csücskére”, ő pedig zavartan elmosolyodik, bár tudja, hogy ez már bukta, itt lesz hagyva és az ipse lehet belerúgna, ha a lábába kapaszkodna. Meg különben is mi van azokkal az elvekkel…A férfi hirtelen kijelenti milyen nagyszerű társaság ő, érti az iróniát, hisz maga is művelője, ezzel húzza ki általában a gyufát mindenkinél, pedig lehet nem kéne neki, így egyáltalán nem fog menni ez az önző szocializálósdi. Biccent a gyógyítónak, makacsul összezárt szájjal, ez részéről az elköszönés, feldúlt, durcás arccal, mintha még neki állna feljebb, pedig nem, csak csal a látszat, mint általában nála csalni szokott.*
- Ahh… *Jelenti ki a tanári asztalnak, ahová leült, miközben ujjával apró lyukat csinál az abroszon. Mivel egyedül van immár, kell valami elfoglaltság, bár szerencsére a történteken tűnődik, nem máson. Folytatja magában a számolást, halkan, majd mikor felpillant, s már szállingóznak a diákok enni, ő meg ugye ott dekkol a tanári asztalnál, felpattan még mielőtt bárki is kihajítaná és hanyatt homlok kiszalad a teremből. Nem tűnik boldogtalannak, vagy idegesnek, szomorúnak, gúnyosan rávigyorog a befelé jövőkre, közben pedig félhangosan számol magának. Egyedül Hajnalra mosolyog vissza normálisan, bár most nem megy oda hozzájuk, ott van egy hősszerelmes, biztos benne, hogy megverné, ha bepofátlankodna lopkodni a szíve hölgyét, a látszat ellenére pedig egyáltalán nincs jó kedve, annyira sem, hogy most megint eljátssza, minden rendben, én csak egy szemtelen kisfiú vagyok. Most lement a függöny egy időre, szünet állt be az előadásban, ígyhát szalad kifelé, mintha kergetnék, vagy az egyik tanár széke megcsípte volna.*

Tárgy: Re: Étkező Vas. Feb. 07 2010, 22:57

[ Akane úrnő ]

*Felkönyökölve figyeli Akanet, aki láthatóan nagyon elgondolkodott valamin. A nő kicsit emlékezteti azokra az unatkozó milliomos-feleségekre, akik régebben olyan nagy előszeretettel látogatták őt. Ugyanaz a sznobizmus, mégis ugyanúgy egy-egy arcrezdülésben megvillan a sebezhető ember. Na nem mintha Sion olyan zseniálisan tudna olvasni másokban, csak bizonyos dolgokra van kihegyezve. Arról van szó, hogyha valaki sok féle emberrel találkozik, azzal is tapasztalatot gyűjt az emberek kiismerése terén.
De az is igaz, hogy a fiú pillanatnyilag nem éppen Akane lelkének kiismeréséről álmodozik, hanem egészen másról. Szívesen tenne egy látogatást abban a kínzókamrában, és tulajdonképpen már van is egy ötlete, hogy hogyan vívja ki magának. Amolyan tipikus kellemest-a-hasznossal ötlet, amit ő mindenképpen élvezni fog. Akane büszkesége lehet, hogy kevésbé, dehát van ilyen. A macskás zöld szemek összeszűkülnek, ahogy a periféria szélén látja a nőt felállni és kifelé indulni. Szája sunyi és semmi jót nem ígérő mosolyra húzódik, és ezzel át is vált ragadozó-üzemmódba. Bár nem a legveszedelmesebb értelemben.
Egyáltalán nem bonyolult tervről van szó, kifejezetten egyszerű, de ha jól számítja, akkor nagyon is hatásos lesz. Már csak kiviteleznie kell. Kivárja amíg Akane elvonul az Extremusosok asztala mellett, majd alig halad pár métert, és Sion is feláll, mint aki szintén távozni készül a vacsoráról. Végül is így van, egyelőre az úti cél bizonytalan de az sem túl sokáig. Magában már szélesen vigyorog, mikor az ajtónál vannak, tekintete lesiklik a nő tarkójáról, a... hát.. alsóbb régiókba. Mondjuk ki...
..a fenekét nézi.
Aztán már nem csak nézi, hanem kinyújtja a kezét, és...*
- Hm.. pont olyan amilyennek látszik.
*Állapítja meg hümmögve mindennemű szégyen, vagy zavartság nélkül. Igaz nem is olyan bunkó, hogy nekiálljon markolászni, de azért szépen a tenyerébe simítja, hogy teljes képet kapjon. A háttérben néhányan halkan kuncognak, néhányan megbotránkozva néznek, még többen pedig oda sem mernek nézni.
Ellenben a srác nagyon is elégedetten vigyorog.*
- Sokan ölni tudnának, ha ilyen adottságokkal lennének megáldva.
*Jegyzi meg mintegy magának, és meg sem próbál félreállni egy esetleges pofon vagy hasonló megtorlás elől.
R.I.P. Sion Gavrail.*