Étkező

Tárgy: Re: Étkező Hétf. Feb. 08 2010, 00:21

[R.I.P. Sion xD]

Már magában azon tanakodik, hogy miféle kísérleteket hajtson végre a vérén, szinte egészen biztosra veszi, hogy egy diák se fogja az útját állni. Elvégre miért is állnák? Akane-vel igen kevés diák beszélget az órákon kívül, elvégre eléggé félnek tőle. Aki meg nem fél, azt Akane rendezi le, főleg ha valami kis csip-csup ügyekkel zargatják. Jelen időszakában meg egyenesen árasztja aurája a "Ne közeledj, mert leharapom a fejed" üzenetet, hogy lehetőleg a legnagyobb ívben elkerüljék őt. Mivel igencsak a gondolataiba merül, ezért nem is veszi észre, hogy valaki mögötte sétál. Ha észleli is valamennyire, akkor csak úgy van vele, hogy egy jelentéktelen diák, aki szintén távozni kíván. Ahogy lepillant a kezében lévő könyvre, elhúzza a száját mérgelődve magában.
~Mi a fenéért töröm magamat egy idióta miatt?!~
Csattan fel magában, és ingerülten túr bele fekete hajtincsei közé, minél gyorsabban lépdelve.
Ekkor már nyitja is az ajtót, hogy végre itt hagyhassa ezt a zsúfolt helyiséget az összes, számára zavaró tényezőnek bizonyuló diákkal és felnőttel. Minél hamarabb leérhet a jó kis hűvös alagsorba a kellemes tantermébe, annál gyorsabban lenyugodhat. Bizony. Távol bosszantó kollégáktól, a bosszantó Christiantől és távol a bosszantó kölykö...
Megkövülten torpan meg az ajtóban, kerekednek el szemei és dermed le minden porcikájában. Kelletlenül borzong meg, persze első gondolata rögtön az, hogy biztosan Christian szórakozik vele már megint. Azonban máris súlyosbodik a helyzet, amikor egy ismeretlen hang, s feltételezhetően diák szólal meg mögötte. S hogy még kellemesebb legyen az egész helyzet, a tömegből hall nevetést is, amitől rögtön elpattan a húr.
Kész.
Elege van.
CSATTTTTTTTTT
Ahogy fordul hátra, lendületből rögtön egy pofont kever le a fiúnak, akit most már be is tud azonosítani könnyedén arcról. Dühödt tekintettel mered rá, még az első dühhullám is sikeresen kifut belőle, jelezve, hogy igencsak kihúzták most nála a gyufát. Nem elég, hogy hetek óta frusztrált és ideges, még egy szemtelen kölyök is meg meri fogni nemesebbik fertályát mindenki előtt. Gyilkos tekintetet vet a röhögcsélni merő diákokra, majd vissza a fiúra.
- SION GAVRAIL! TE POFÁTLAN DISZNÓ! JÖSSZ VELEM A KÍNZÓKAMRÁBA! MOST!
Fakad ki tömény haraggal a hangjában, azzal lendületesen kapja el a srácot a bőrkabátjánál és rángatja ki a folyosóra, majd ott is végig, nem ereszti el. Közben folyamatosan dühhullámok futnak ki testéből, de per pillanat nem érdekli még az sem, hogy le kell mennie a lakosztályába és fenn áll a lehetősége, hogy Christiannel is összefusson. Nagyokat lépdel, dúlva-fúlva a méregtől.
- Nem fogtok ti velem szórakozni!!! Megmutatom én mi lesz azzal, aki ujjat húz egy császárnővel! 20 korbácsütés! Mit 20?! 200!
Arról persze fogalma sincs, hogy pontosan ezt akarták belőle kihozni, de Sion terve tökéletesen bevált, tökéletes időpontban kapta el a feszült nőszemélyt, aki szinte tombolva rángatja maga után, le az alagsorba.
Béke poraira xD

Tárgy: Re: Étkező Hétf. Feb. 08 2010, 01:07

[ A korbácsok császárnője :- D ]

*Csatt. Egy tenyér lendületesen csattag az arcában, de Akane le sem tagadhatja, hogy igazi nő, véletlenül sem ököllel üt, így inkább ez a pofon inkább csíp, mintsem fájdalmas. De azért mégis csak meglepő volt egy a gyors reakció, szóval egy leheletnyi meglepettség fut át az arcán, aminek aztán átveszi a helyét a végtelen elégedettség. Tudta ő, hogy ilyen jól be fog válni, persze, olyan nem lehet, hogy a Nagy Sion Gavrail tévedjen ilyesmikben.
Tulajdonképpen ez a pofon egyenlő a győzelmével.*
- Au.
*Közli vigyorogva, mindkét magánhangzót szépen "szavalva", így ez is inkább csak arcátlanságának tudható be, neki azért ennél magasabb fájdalomküszöbe van. De ismerjük be, hogy őt azt sem igazán zavarná, ha fájdalmas lenne. Viszont érdekes megfigyelni Akanet amikor dühös. Meri állítani, hogy ennyire még senki sem húzta fel, mint most ő.
Vigyora még szélesebb lesz.*
~És lesz ez még jobb is, mint most.~
*Ha rajta múlik? Van annyi önbizalma, hogy biztos legyen benne: tudja ő ezt még fokozni. Pláne amilyen beszélőkével rendelkezik, ez igazán nem jelenthet neki túl nagy problémát. Ki van ez találva, kérem. ÉS IGEN! TUDTA! Aaaannyira tudta! Kínzókamra!! Meg sem próbálja leplezni, hogy mennyire felderült a gondolatra. Igen, igen, IGEN! Ha nem ragadnák meg, és kezdenék el húzni, akkor még bele is öklözne a levegőbe.*
- Még a nevemet is tudja! Zseniális. Micsoda emlékező tehetség!
*Na persze a fiú valójában nem ennyire megszállott, de azért nagyon-nagyon meggyőző alakítást tud nyújtani. Nem is kell igazán vonszolni, megy ő magától is nagyon szívesen, teljesen készséges, és cseppet sem úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban fogja magát és elhúzza a csíkot, sőt, ha tudná merre kell menni, akkor biztos hogy még előre is sietne.
De.. de.. ne rohanjuk ennyire, mindennek megvan a maga ideje.*
- De kérem, Achironu-sama.. *ennél nagyobb nyalizást úgysem lehetne kitalálni* .. én egyáltalán nem szórakoztam, csak hát a sensei ahogy ment .. és ahogy ringott a csípője, és hát muszáj volt megnézni, hogy tényleg olyan feszes-e mint aminek látszik.
*Ez az Sion, már nemhogy ásod a sírodat, fúrógéppel haladsz lefelé, ha nem vigyázol a bolygó másik felén kötsz ki. Nemhogy javítani próbál a helyzetén, de még tovább ront rajta. Nehéz megállapítani, hogy direkt, vagy nem is tud róla.*
- Húsz?! Nemá... kééétszááááz? *Szemei egészen kitágulnak, sőt a pupillája is, lelkesedése egészen... rendellenes. Élesen beszívja a levegőt, aztán lassan, nagyon lassan kifújja.*
- Menjünk..
*Szóval egy iszonyatosan dühös Akane vonszol lefelé egy Siont, aki közül mindenféle virág, meg szivecske röpdös.*

Tárgy: Re: Étkező Vas. Feb. 28 2010, 13:02

Noel

*Belép hát a srác előtt az étkezőbe, hiszen ő maga az idősebb, tehát így illik. Különben sem szereti azt játszani az ajtó előtt állva, hogy "Csak ön után.", mert azoknak semmi értelme és felesleges időhúzás az egész. Ráadásul az illemhez sincs semmi köze, csak utána az ember tiszta lelkiismerettel püfölheti a mellét, hogy márpedig milyen illedelmes. Tehát bemegy és meg is indul a tanári asztal felé. Nem látja semmi akadályát annak, hogy Noel is ott telepedjen le. Végül is múltkor Ed sem csinált ebből lelkiismereti kérdést. Az asztal az asztal, a szék az szék. Ennek ellenére, azért ő a saját helyére szándékozik ülni.
Nem nagyon szeret tanácsokat osztogatni. Még ha meg van győződve arról is, hogy amit mondana az helytálló lenne, mi köze neki más életéhez. A sajátja is igen érdekesen alakult, nincs szükség arra, hogy máséba is belenyúlkáljon. Így esze ágában sincs eltántorítani a fiút attól, hogy remete legyen. Meggyőződése, hogy az ember a saját hibáiból tanul. Pedig most példálózhatna saját magával, de nem sok értelmét látja, meg aztán magáról és az életéről a lehető legkevesebbet igyekszik beszélni.*
- Nem tudom eldönteni, hogy önt most vonzza az az életmód, vagy nem kifejezetten, de elkerülhetetlennek véli. *Teljesen higgadt és amolyan költői kijelentésként tálalt kérdés. Mintha csak hangosan gondolkodna, még a kérdő hangsúly is hiányzik. Nem a faggatózás híve, de ez most speciel érdekli. Mint gyógyító, muszáj volt pszichológiát is tanulnia, azért hogy a betegekkel normálisan tudjon bánni és bár nem túl fogékony az emberi természet felismerésére, némiképp érdekli a téma.
Közben kihúzza magának a széket, és leül az asztalhoz. Igen meghitt lehet ott ücsörögni, a kihalt étkezőben, ahol rajtuk kívül a falon lévő fáklyák táncoló fénye jelenti az egyetlen mozgást. De ezt meg tudná szokni. Mármint azt, hogy mindig csak ilyenkor jöjjön ide az étkezőbe. Most még a társaság sem különösebben zavarja. Bár Noel továbbra sem lépett ki az ellenszenves skatulyából, de ez Stephanonál nem jelent túlzottan hátráltató körülményt a beszélgetésben.
Ő nem tartozik a Noel által említett kutatók közé, hiszen nem célja, hogy neves méreg-szakértő legyen és még csak a méregkeverés sem célja, amit azért valóban jobb titokban tartani. Csak egy mezei kutató, akit csak azért foglalkoztat a téma, mert annak idején kellett választania egy szakirányt.*
- Látom önt is érdekli a téma. Egyébként valóban érdekes, de nem vagyok megszállott tudós. Ahhoz sokkal nagyobb koponyának kellene lennem. Szakirány? A természetes eredetű mérgekkel és ellenmérgeikkel foglalkozok. Tehát, amiket a természetben is fellelhetünk. De persze a kikevert mérgekhez is értek valamelyest. Esetleg ön is ezen a területen képzeli el a jövőjét? *Nem mintha látszana rajta, hogy különösebben érdekelné a válasz, vagy akár az amit ő maga mond. De most, hogy már ülnek, már megesik, hogy beszéd közben Noelre tekint. Egyébként ő nem rendel semmit. Már csak a gyógyteáját fogja meginni lefekvés előtt, de azt csak otthon. Házilag kikevert cucc és nem hiszi, hogy a házimanók annyira toppon lennének a gyógyfüvek terén. Meg különben is, az a biztos, ha ő keveri ki magának. Kávézni meg alapból nem szokott.*

Tárgy: Re: Étkező Vas. Feb. 28 2010, 21:28

Stephano

*Nem is ment volna előre, pofátlanságnak tartotta volna, ha bevonul Stephano előtt, mivel ő az idősebb, és azt mindig szem előtt tartja. Nem volt véletlen, hogy meg sem szólalt, csak kinyitotta az ajtót, és félreállt. Minek szaporítsa a szót, amikor teljesen egyértelmű a képlet? Felesleges. Azt biztosra vette, hogy a férfi a tanári asztal veszi az irányt, és mivel nem tiltakozik, így maga is arra tart. Megvárja, mégis hol foglalhat helyet, azt nem nézi kié, mert mellékes. Csak azután ül le, miután Stephano ezt megtette, kimondatlan szabály ez is, legalábbis náluk így szokás.
Még mindig gondolkodik, valahol érdekesnek találja, hogy milyen szinten képes az ember váltani, és mennyire be tud zárkózni, ha arról van szó, holott esetleg nem ilyen volt. Azt nem tudja, milyen lehet ez pontosan, hiszen egész életében magányos volt, csak a csoporttal tudott szót érteni, velük találta meg egyedül a közös hangot. Érdekes megállapítás, amit a másik mond, el is mosolyodik rajta.*

-Fogalmazzunk úgy, hogy nekem eddig ez jutott, megszoktam, és nincs ellene kifogásom. Tudja, ha más mint a többiek, akkor nem nagyon értik meg és nem fogadják el. Ha pedig így van, és kap néhány elutasító választ, akkor saját maga mond le arról, hogy keresse mások társaságát, és tökéletesen jól berendezkedik a magányos életvitelre. Az emberek könnyen ítélnek első ránézésre, és nem igazán törik magukat, hogy esetleg megbizonyosodjanak arról, helytálló-e a megállapításuk, vagy sem.
Ön szerint van értelme akkor törni magamat azért, hogy ez ne így legyen? Nem sok. Egy alkalom után, akár a beszélgetés elején is azonnal tudom, udvariasságból nem küldenek el, vagy tényleg érdeklem őket. Itt rá vagyok kényszerülve arra, hogy érintkezzek másokkal is, de hasznát veszem a megfigyeléseimnek, viszont ha egyértelművé válik, hogy csupán a kötelező körök miatt állnak velem szóba, akkor nem erőltetem. Eddig is megvoltam magamnak, ezután is megleszek.

*Régebben, míg kisebb volt, még bántotta a dolog, hiszen szívesen ment volna a többi gyerekkel játszani. Azonban igen hamar megértette, ő nem tartozik közéjük, egészen más, mint ők, és így nem is látják szívesen. Maradt neki a csoport, a családja, akik között jól érezte magát, akik elfogadták olyannak, amilyen. Stephanora pillant, nála biztos, hogy egészen más körülmények játszottak szerepet, és ha jó a tippje, nem olyan rég lehetett az, amikor úgymond életmódot váltott. Arról hallgat, min ment keresztül, hol élt vagy mivel foglalkozott, csupán csak annyit tudat mindig, amennyit ő maga akar. Ráadásul elég friss az az információ is, ami kiderült róla, és ezt aztán tényleg nem óhajtja senkivel megosztani.*

-Igen, érdekel, bár még nem döntöttem el, mihez szeretnék kezdeni. Nem hiszem, nem kell tudósnak lenni ahhoz, vagy Einsteinnek, hogy valaki ráakadjon valamire, és elinduljon egy bizonyos szálon. Tényleg nem semmi, a természetes eredetű mérgek sokkal veszélyesebbek, mint a mesterségesen előállítottak. A természet mindig okoz meglepetést vagy egy nem várt eseményt, ez a szépsége. Nem tudom. Állítólag nem vagyok rossz a bájitalok terén sem, és bevallom, kedvelem is, bár tényleg nem tudom. Az is lehet, végül ezt választom.

*Már persze a nekromancia mellett, mert az az, ami az első helyen szerepel nála, hiszen ebben nőtt fel, ebbe nőtt bele, és ebben élt. Mindig ment a nagyokhoz, hogy lássa, mit csinálnak, le sem lehetett vakarni, csak akkor, amikor megkapta Francist. Tejeskávét rendel, kedveli ezt az italt, persze sokkal több a tej benne, mint a koffein, és nem okoz gondot az alvásban sem, bár az is igaz, ritkán fogyasztja. Ismét Stephanora pillant, továbbra is kerüli azon kérdéseket, amik a családjára vonatkoznak, lévén semmi köze hozzá, illetve ahogy látta a múltkor, pont Jasmin miatt pikkel rá a férfi elsősorban.*

-Talált már olyat, ami érdekesnek mutatkozott, vagy kiderült, hogy esetleg nem megfelelő az az ellenméreg, amit addig használtak rá?

Noel

*Miközben hallgatja a srácot, sréhen kifordítja a széket, így nagyjából szembekerül Noellel, hisz elvileg egymás mellett ültek. Ha már úgy alakult, hogy beszélgetnek, akkor legalább legyen meg az a gesztus, mintha tényleg egymásnak szövegelnének. Karjait összefonja mellkasa előtt és egyik lábszárát keresztezi a másik lábán. Így kényelmesen elhelyezkedik. Persze az állandó szemkontaktus már túlzás lenne részéről. Néha olyan, mintha más felé elbambult volna, vagy éppen nem figyelne, pedig csak elgondolkozik Noel szavain. Legalább nem úgy csinál, mint mások, akik még bólogatnak is hozzá és közben egyik fülükön be a másikon meg ki. Ő legalább valóban igyekszik elgondolkozni a dolgon. Bár nem nagyon jut sehova ebben a témában. Neki a környezetével egész más értelemben volt problémája, ahol végül kiderült, hogy a környezetnek volt igaza. Annak ellenére, hogy a téma számára új, rövid hatásszünet után már válaszol is, kifejezetten halkan, nem suttog, csak halk. Végül is csak ketten vannak itt.*
- Nem szeretném megsérteni, de van egy mondás erre. Ha a kacsa nem tud úszni, akkor nem a víz a hülye. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ön esetleg hülye lenne, csak nem feltétlen a külvilág a felelős. Ennek ellenére nem javaslom, hogy változtasson. Ha ön így érzi jól magát a bőrében, akkor erről nem nagyon van mit beszélni. *Neki aztán nincs baja az egyediséggel, vagy a különcködéssel, csak úgy véli, hogy az az út a legmegfelelőbb neki, vállalnia kell azokat a következményeket, amik azzal járnak, mint emberi kapcsolatok hiánya és ehhez hasonlók. Ő annak idején megtette és nagyon jól meg is volt, úgy ahogy. Persze ez nagyban köszönhető lányának is, hisz nélküle feltehetőleg pár év alatt bedilizett volna.
A kérdésre adott válasz és reakció hallatán nem nagyon tud mit mondani. Kifejezetten nem szereti azokat a botrányosan semmitmondó megnyilatkozásokat, mint hogy "rendben", meg "úgy legyen", amik tényleg csak arra szolgálnak, hogy az embernek legyen mit mondania, ha egyébként nincs is mit. Hozzáfűznivalója meg azért nincs, mert egész egyszerűen nem az a szószátyár típus. Egész egyszerűen egy bólintással lerendezi, ezzel jelzi, hogy érti, de nem jártatja feleslegesen a bagólesőjét.*
- Ellenmérgeknél néhány dózis pontosítását jegyzem fel néha magamnak. Van amiből feleslegesen sokat írnak elő a könyvek és van, amikből meg keveset. Nem nagy kísérletek. Bár egy bizonyos esetben használt ellenméreg helyett egyszer találtam hatékonyabbat. Írtam a egyetemi kutatóknak, de azóta sem kaptam választ. *Tényleg nem lenyűgöző, amit csinál, de valakinek ezt is el kell végeznie és erre Stephano precizitása igen alkalmas. Egyébként nem érződik a hangján, hogy az, hogy a "korszakalkotó" észrevételére máig nem figyelt fel senki, nagyon megviselné. Szimpla beletörődéssel nyugtázza.*

Vacsoraidő. Nem mintha éhes lennék, de ha tovább ülök e fölött a könyv fölött, akkor minden bizonnyal idekövülök, vagy elalszok, ám a fejembe nem megy bele semmi ebből, az biztos. Szeretem a Legendás Lények Gondozása órát, és érdekel is a téma, viszont a jogszabályokkal, rendeletekkel, kategorizálásokkal ki lehet üldözni a világból, ráadásul olyan szárazon írják le a lényeket, hogy szerintem ők sem ismernének magukra. De legalább a tanár jól magyaráz…
Kimászok az ágyból, belebújok a cipőmbe, majd az egyen talár felvételét meg sem fontolva elhagyom a Signumus körletet egyedül. Szobatársak sehol, kartársak szintúgy. Néha azt gyanítom, hogy a Signuból csak öten, hatan maradtunk, és persze mi is mind másfelé bóklászunk, nem egymással. Nagy a kari összetartás… De nem baj, amúgy sem vagyok az az együtt-körmöt-festünk-arról-csacsogva-hogy-a-kiszemelt-pasi-ránk-mosolygott-végre fajta lány, meg is őrjítene, ha ilyenbe keverednék, amit mondjuk némelyik szobatársamból kinézek. Viszont azért néha nem lenne baj, ha szólhatnék valakihez, vagy elkérhetném a jegyzeteiket, esetleg egyszerűen csak rájuk mosolyoghatnék. Szeretek mosolyogni, de mikor az ember egyedül járkál a folyosón, aki látja, hogy effélét művel, hajlamos bolondnak nézni, vagy elvarázsoltnak, vagy… Szóval annak. Én pedig nem szeretem, ha a nevelési defektjeim messziről virítanak rólam, így hát próbálom visszafogni magam.
Lépcsőn le, majd megint, és még egy páron, átszelek pár folyosót, rövidítek pár kevésbé frekventált, alapvetően kicsit sem titkos, de annak mondott járaton, majd meg is érkezek a nyugati szárnyba, azon belül is az étkező nagy tölgyfaajtaja elé. Néha eltöprengek, miért ekkora nyílás ennek a helyiségnek, de valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy elképzelem, amint egy sereg diák egymáson átgázolva próbál bejutni enni, de beszorulnak egy kisebb keretű ajtóba. Itt általában fel is adom a gondolkodást, mert rájövök, hogy ez az, ami nekem alapjáraton nem megy.
Most sincs ez másként, viszont legalább vigyorogva lépek be az étkezőbe. Ez az arckifejezés egészen addig marad, míg végig nem nézek az asztalunkon, és nem konstatálom a helyzetet, hogy bizony egy leginkább egymást faló, és nem evő pároson kívül nem ül ott senki. Sóhajtok egyet, és letelepedem a legközelebbi székre, majd válogatok a megjelenő ételek között. Kedvetlenül kiveszek pár gyümölcsöt, hogy salátát csináljak magamnak belőle, amolyan otthoni fajtát. Bár lehet, hogy megint csak nem az épelméjűségem ékes bizonyítéka, hogy nekiállok szeletelgetni, kavargatni, mikor ott vannak a kész ételek is. Sőt, ha kérném, minden bizonnyal elkészítenék nekem maguk a manók, viszont unalmas is lenne. Egyedül enni rosszabb, mint egyedül órákra járni, lakni, sétálni. Unalmas, étvágyrontó. Ideje lenne talán barátkoznom, vagy valami hasonló…

*** Nathan ***

*Haja kivételesen barna, és nem fekete, de az elmaradhatatlan pink csíkok még így is fellelhetőek a vállát, hátát beborító zuhatagban. Sminkjére nem lehet panasz, azt még álmából felriasztva is meg tudná rendesen –alias Tessásan, mert ugye kinek mi a rendes- csinálni.
Ruházatát tekintve egy fekete női pólót visel „I hate the world today” felirattal, hozzá pedig szaggatott, kopottas farmert, lábain dorkót.
Zsebre vágott kezekkel, lazán sasszézik be az étkezőbe, hisz épp ebédelni való idő van. Odakint fúj a szél, mint a veszettek, így nem csak hangulata, de haja is borzas kissé. Ujjával fésül bele a barna-pink tincsek közé, miközben lendületes mozdulattal csukja be maga után az ajtót, hogy végigsétáljon az asztalok között. Már csak a vörös szőnyeg hiányzik a lábai alól és tökéletes lenne az összkép.
„Bevonulása” után levágódik az első szabad helyre karának asztalánál, s máris azon kezd el filózni, hogy mi legyen a mai menü. Persze kapásból a desszerttel kezdené, mondjuk a fánkkal… némi indiai salátával megspékelve azt. Vagy épp a leves mellé enne fasírtot.
Eme nagy bőségzavarban csak annyit nyög ki, hogy „Ideadná valaki azt a narancslevet?” – És ez nyilván meg is történik, hisz nincs egyedül a hatalmas teremben ebédidőben.*

Tessa

*Ugyebár... nem szeretne lemaradni az ebédről. Ő is olyan mint szinte majdnem minden fiú. Szereti a hasát. Converse cipő, farmernadrág oldalán egy ezüst lánccal, sötétkék póló-felette fekete pulcsival, van rajta. Kedve átlagos, nemrég tért csak vissza az iskolába, pontosabban tegnap este. Kicsit elgondolkodtató ugyan, hogy pontosan mért is volt otthon olyan sokat... Ebbe most talán nem is bonyolódnék bele.
Lassú léptekkel, zsebbe dugott kézzel halad a terem felé, teljesen egyedül még ma nem találkozott senkivel. Az ajtót finoman kinyitja, ekkor meg is csapja a fülét a zsivaj ami benn van. Körülnéz, csak hogy lát-e benn valami ismerőst. Lassan elindul az aszalok között, és amilyen ügyetlen...
Tessát véletlenül sikerül neki meglöknie miközben a lány éppen vette át a narancslevet. Persze nem megy tovább, kicsit sajnálkozó arccal, kék szemeivel Tessáéba néz és egyet biccent a fejével.*
-Bocsi. Véletlen volt... remélem nem haragszol. *Egy halvány mosolyt elereszt, aztán visszadugja a zsebébe kezeit. Kicsit elgondolkodott ám rajta, mi van akkor ha Tessa kiakad? Hát akkor így járt. Nem mozdul, várja a választ. Aztán lehet hogy még be is mutatkozik.*

Stephano

*A gesztust értékeli, ha már a másik felé fordul, az azt jelenti, hogy mégiscsak érdekli valamilyen szinten, még ha titkolja is. Ismeri a testbeszédet, nem elutasító mozdulat volt ez a másik részéről, pontosan tudja, bármennyire is azt a látszatot akarja kelteni, hogy csupán udvariasságból teszi mindezt. Maga is fordítja kissé a székét, és nem illemből. Van valami a férfiben, ami tetszik neki, mégpedig pont az, ami benne is megvan. Nem kell a szemébe néznie, felesleges, ez nem tárgyalás, vagy nem bizalmas beszélgetés, csupán… olyan szokásos.
A közhelyre halkan felnevet, érdekes párosítás, illetve asszociálás a helyzetére. Lehetne benne igazság, ha annak idején nem tett volna próbát arra, hogy menjen a korabeliekkel. Megtette, csak nem fogadták el, mert más, mint ők.*

-Nem sért meg, és erre rábólintanék akkor; ha évekkel ezelőtt, mikor még igencsak kisebb voltam, nem tettem volna kísérleteket, tudja? Azonban az, hogy nekem más volt az érdeklődési köröm, más környezetből jöttem, továbbá ott volt velem a koponyám, az bőven elegendő volt arra, hogy elutasítsák a közeledésemet. Azt hiszem azt ön is tudja, hogy az emberek többsége hajlamos az ismeretlent és a szokatlant kategorikusan megbélyegezni és azt mondani, abból nem kérnek. Nem kell mondania semmit, meg sem kell mozdulnia szinte, bőven elég, ha nem olyan, mint ők. Egy idő után feladja a próbálkozást, és elvonul, magának, külön, nem keresi a társaságot, csak azokkal van, akik elfogadják.
Persze van a másik véglet is, amikor maga az ember utasít el mindenféle segítséget, közeledést, beszélgetést. Talán ez a rosszabb verzió, mert itt nem a környezete mondja azt, nem kér belőle, hanem ő maga nem kér abból. A végén egyedül marad, és visszafordíthatatlanná válik, bár sokszor egy bocsánatkérés vagy nyitás, az első lépés megtétele is sokat lendíthet a dolgon. Csúnya közhely, de mindenkinek jár egy második esély. Az én esetem nem ez a kategória, nem én fordultam el elsősorban a többiektől, hanem ők skatulyáztak be, és kiáltottak ki csodabogárnak, sötét figurának. Itt kellemesen csalódtam, és meg is lepődtem, mert akadnak olyanok, akik nem futottak el, hanem talán elfogadtak.
Mi a véleménye a nekromanciáról?

*Érdekes, hogy csak a kérdése célzó jellegű, a többi inkább általános dolog, mégis hosszan fejti ki, nem tőmondatokban, és nem röviden, ahogy eddig. Ennek ellenére jól érzi magát a bőrében, senkinek a kedvéért nem válna meg a szokásaitól, azoktól, amik fontosak neki. Számára a csoportja jelenti azt a közeget, ahol igazán otthon érzi magát, és meglepő módon képes átmenni gyerekbe, vagy képes elökörködni anélkül, hogy elgondolkodna azon, éppen mit csinál. Az az ő igazi otthona, és ezért vágyik vissza oda sokszor. Izzy az, akivel elvan, mint a befőtt, emlékezteti kicsit Pierre-re, azzal a különbséggel, hogy a fiú nem akarja mindenáron agyoncsapni. A kérdése egyértelmű, a válasz alapján le tudja szűrni, Stephano melyik oldalon áll.*

-A könyvek szerintem csak iránymutató jellegűek, egy ember megfigyeléseire alapoznak többnyire. Mivel ön gyakorlatban használja őket, ön tudja a legjobban, mennyire hatásosak. Ha pedig képes arra, hogy azt mondja, ez így nem jó, átírja, és másképp alkalmazza, az egyrészt nagy bátorság, másrészt azt jelenti, hogy nem kevés tudással rendelkezik. Talált másik ellenmérget? Ne foglalkozzon azzal, hogy válaszolnak, vagy sem. Az ilyen alakok aktakukacok, laboratóriumi körülmények között dolgoznak, fogalmuk sincs arról, mi megy az életben. Viszont ha néhány páciense elmondja, márpedig ez jó, ez hat, akkor higgye el, hamar elterjed a híre.

*Ezt tudja, még ha más területről is. Raulék kísérletei és próbálkozásai is addig találtak csak süket fülekre, míg híre nem ment annak, valamit jobban tudnak, és bizony működik is. Jól sejtette ő, hogy Stephano sokkal több annál, mint amennyit mutat magából. Az ő véleménye szerint ezek sokkal nagyobb teljesítmények, mint azok, amiket már előre be kell harangozni, mert máskülönben nincs keletje. Elismerően pillant a férfire, felfedezni valamit, vagy kidolgozni, az az igazi.*

Noel

*Hallgatja a fiút, közben tekintete továbbra is hol a falon időzik, hol az asztallapon, amiken egyébként nincs semmi érdekes, de magában kiértékeli Noel szavait. Nem szól közbe és jelét sem adja annak, hogy esetleg unná, bár tény, hogy alapból olyan, mint a legkevésbé sem érdekelné. Ennek ellenére semmi olyan változás nincs, ami ehhez képest utalna rá. Nem bólogat, csak hallgat. Amikor elhangzik a kérdés, csak akkor néz újra a srácra. Az előzőekben elhangzottakat nem szándékozik kommentálni, hiszen arról Noelnek már így is átfogó véleménye van, a sajátja minden bizonnyal érdektelen. Nem akarja semmiről sem meggyőzni a másikat. Meg aztán tudja, hogy néha éppen annyi is elég, hogy meghallgassák az embert. Viszont a kérdés mintha kissé felkeltené az érdeklődését. Az érdeklődő arckifejezés épp csak egy leheletnyire tér el az eddigitől, talán éberebbnek tűnik a tekintete, semmi több.*
- A nekromancia egy érdekes mágia-ág. De nem ismerem átfogóan. Az élők mindig jobban foglalkoztattak. Nyitottnak vallom magam ebben a kérdésben. Önt esetleg érdekli ez a fajta mágia? *Továbbra sem érezhető különösebb érzelmi reakció a hangjából, a kérdésből sem érezhető ki konkrétan az érdeklődés, de tekintete továbbra is olyan, mint ahogy a kérdésre reagált és most nem nézelődik másfelé. Ebből talán lehet arra következtetni, hogy érdekli őt a válasz. Egyébként tényleg elég nyitott, de sosem volt úgy alkalma, hogy esetleg közelebb kerüljön a nekromanciához, hol azért mert fiatalként még a legkevésbé sem foglalkoztatta, hol pedig azért, mert a gyógyítói tanulmányai során nem nagyon merült fel.
Nem egy olyan ember, akinek túl sok önbizalma lenne, vagy éppen jellemző lenne rá az önhittség, így szavai ezért tűnhetnek kicsit olyannak, mintha félvállról venné azt, amit ő elért. Pedig tényleg nem áttörő sikerek, meg semmi ilyesmi. A srác szavaira mintha halvány mosoly jelenne meg szája szegletében.*
- Nem foglalkozok vele. Még a hírverés sem vonz. Az a tudat nyugtat, hogy az amit én találtam meg, és én számoltam ki, biztosan hat és úgy ahogy kell. Ennyi bőven elég. A gyógyítás nem egy karrierszakma. *A mosoly a szavai után még egy pár pillanatig látszik, de utána újra visszavált a már lassan szokásos semmitmondó kifejezésre, de Noel most már azon ritka egyének között tudhatja magát, akiknek sikerült ezt elérniük nála.*

~ Cailin

Éhség… Egy szükséglet, egy feltétel, mely mégis hatalmas szerepet tölt be az emberiség életében. Régebben vadásztak, és gyüjtögető életmódot folytattak, majd ahogy haladt a kor, egyre inkább változtak a szokások. Megjelent a tűz, mellyel finomabbá tették az ételeiket, s nem nyersen ették meg őket, mint holmi állatok, s még sorolhatnám a rengeteg újítást az emberek étkezési szokásairól az utóbbi pár évezredben. Én például imádok enni, sokat, és gyakran. Szerencsére a sportolás és a gyors anyagcserének köszönhetően ez nem látszik, de mint valami csecsemő, kétóránként ennem kell, méghozzá nem keveset. Főleg az olasz ételekért rajongok, szeretem pizzát, a lasagnat, a különböző tésztákat, de krumplit, gyümölcsöt meg hasonlókat is gyakran eszek. Egyszóval mindenevő vagyok.

Miután visszatérek a szokásos napi úszásról az uszodából, első dolgom egy gyors zuhany, majd magamra rántok egy egyszerű farmert egy bőrdzsekivel. Ilyenkor szembesülök azzal, hogy a szobám negyedét csak a gardróbom teszi ki, ugyanis annyi ruhám van, hogy ha akarnám, akkor szinte minden nap más ruha lehetne rajtam egy egész éven keresztül, kiegészítőkkel együtt, ugyanis a rengeteg vállfa alatt ott pihennek a cipősdobozok, amik rengeteg lacoste, és más márkás cipőket tartalmaznak. Persze vannak olyan darabok, amiket még csak egyszer, vagy annyiszor se öltöttem magamra, de nem lesz ez sokáig így, szeretek változatosan öltözködni, és ez így van jól. Vagy nem? Ha kicsit nőiesebb cuccok lennének, mindenki azt hinné, hogy ez egy nő gardróbja, de nem, ez egy egészséges férfiúé, akit túl maximalistának és „grófnak” neveltek. Le se tagadhatnám, hogy egy elképesztően gazdag, ősi brit család sarja vagyok, a hűvös udvariasság, és még sok más erre utal.

Miután végeztem az öltözködéssel, már lépek is ki az ajtón, hogy megkezdjem a bolyongást az alagsorban, felmenjek a lépcsőkön, keresve a nyugati szárnyban megbúvó étkezőt. Persze közben nem unatkozok, nagyban szidom azon élőlények női felmenőit, akik miatt minden olyan távol van tőlünk. De mindegy, már vacsoraidő van, és én jócskán megéheztem az úszástól, úgyhogy a cél hajt, így viszonylagosan hamar elérem célomat.
Mikor körülnézek a teremben, nem látok túl sok embert, az Extremus asztala például teljesen üres, így hamar kutatni kezdek magamnak társaság után. Ritka az a hangulat nálam, amikor egyedül akarok lenni, s most egyáltalán nincs olyan kedvem. Nem vagyok én antiszociális, hogy folyton egyedül akarjak lenni, úgyhogy végül a szeren~~csétlen~~csés nyertes nem más, mint egy barna hajú, számomra ismeretlen lány. Lazán odaülök mellé, nem hiszem, hogy bármi probléma lenne belőle, hogy nem a saját karom asztalánál étkezek.
- Szia. Michael, Extremus, szabad ez a hely? – udvariasan megvárom a választ, s ha igenlő, akkor leülök mellé, ha nem, akkor kettővel arrébb, csakazértis. Kérek magamnak egy tál lasagnát, és a manók nyílván megértik kérésemet, és körülbelül másfél perc múlva már ott is terem előttem a jó meleg étel, a kedvencem.
Pakolok magamnak a tányéromra, és nekiállok késsel-villával az elfogyasztásához.
- Régen vagy itt? Még nem láttalak - nem mintha nekem mindig mindenkit ismernem kéne, de hát, ez van, nekem tökéletesen megfelel így is. Igazából csak fel akartam tenni valami normális kérdést, hogy legyen valami beszélgetés-féleség legalább. Utálok unatkozni.

*** Nathan ***

*És bizony, meg is van az a narancslé. Erre valami szépen belemegy hátulról. Vagy valaki. Meglepő gyorsasággal fordul hátra, még a narancsleves kancsó is a kezében. Ijesztő…*
- Ha nem látsz a szemedtől, ne közlekedj! * morran, mert minek fogná vissza magát. A bocsánatkérésre is csak amolyan tessék-lássék módon biccent. Elfogadva. Vissza is huppan a helyére, ignorálva a mosolyfélét.*
- Mi lett volna, ha kiborítom?! * tekint fel a fiúra kérdőn.* ~Mondjuk a fejedre…~
* Érdekes jelenet lett volna, belőle akár ki is lehetne néni. Mondjuk, ma egészen kulturáltan tudott felöltözni, kevésbé tűnik karakán lázadó tininek, de a tekintete így se sok jót ígér.*

**Tessa ás Nathan**

*Mint minden fiú...de ő nagyon éhes, mindig nagyon, túlságosan és soha nincs elrontva a gyomra. Egyszerűen hihetetlen, hogy egy tehéncsorda napi adagja sem elég neki, úgyhogy mikor hirtelen lehuppan, rendel két tál sült húst szalmakrumplival, meg négy tányér tortát a tanári asztalnál. Igen, nos, amióta Stephano úrral eltöltötte azt a vidám délutánt, vagyis tönkretette az új gyógyító napját elhatározta, hogy a sikeres hadművelet emlékére mindig ott fog enni, s ezt szentül meg is fogadja, ha ide letéved, akkor szemtelenségének még nagyobb határtalanságát tapasztalhatjuk. Az említett úrnak és Noelnek persze hangosan köszön, mikor elhalad mellettük (már amennyiben ott vannak) mert ha nincsenek, akkor igazán nem lehet ráfogni, hogy ennyire megőrült, a lányról és a fiúról pedig bizonyára tévesen levonja a következtetést: párocska és összevesztek. A fiút kiszúrja, hogy Pugnaxos, mint prefektus ezt tudnia kell. Talán molesztálja a csajt, megnézné... Nem is csúnya a lány, bár nem hiszi, hogy akkora mázlija lenne, hogy lemenne vele az istállóba és ő is minimum tizenhét lehet, Edwardon pedig látszik, hogy csíra még, hiába vág olyan képet, mint Travolta, s próbál hússzal többnek kinézni. Már ott tart, hogy szakállat fest magának...Lehuppan tehát a tanári asztal Tessához közel eső felére és azon kezd el agyalni van-e a lánynak szőlőmag kivonatos óvszere...Akképp okoskodik, ha megmenti a szatírtól talán...csaktalán tud szolgálni neki infóval, elvégre muszáj olyat szereznie, ha szeretne valami egészen mást is szerezni. Egy futó biccentést produkál nekik, őszintén remélve, hogy nem fognak csókolózni és hányás nélkül megeheti majd mind a négy tortáját, szépen lassan, öt perc alatt az igazgató bácsi székében majd, ha átül, mert most még ki tudja melyik tanára székében pihenteti valagát. Egyébként szétszabdalt farmere és fekete inge van rajta megint, egysíkú, hát persze, de ha egyszer ez tükrözi lázadó kamasz lelkét... Ujjait felemeli, lazán Nathanra irányítja, megint irtó pozitív lesz az első benyomás róla, ugyanis, ujját kicsit meglegyinti, mintha a fiúra célozna. Tulajdonképpen még sosem használta ki, hogy prefi, a jó ég tudja mi vitte rá erre szegény Dorothea kisasszonyt...Tényleg soha, ha eltekintünk attól, hogy minden jobb csajnak megemlíti...és ha felsőbb évesek közelében jár, még a mellkasát is kidülleszti, hogy mindenki jól lássa nem érdemes agyonverni... Igaz mostanában egyre kevesebb alkalommal gáncsolja el a jónépet, valahogy romlik a népszerűségi indexe tőle, s mivel már így is mínusz egy alatt van...lassan rájön, hogy ami a régi sulijában jó dolog volt itt sajnos bunkóságnak számít és hátrányos megkülönböztetés lesz a vége... Nade nem lazsálhat, gyorsan bekapja az első néhány falat tortát (azzal kezdi, nem a főétellel) felpattintja valagát a székből és megindul a párocskának hitt képződmény irányába. Mindez a szent cél, a szőlőmag kivonatos óvszer beszerzésének érdekében...*
-Üdvözlöm Nathan úr, az imént tanúja voltam annak, hogy majdnem lenarancslevezte a hölgyet. Én, Edward Lyons, perefktus a hold nevében megbüntetem... *Nem jó, ez így hülyén hangzik, akkor is, ha Sammynek hála kiskorában szerelmes volt Bunnyba*
-Akarom mondani..ez a négyszázötven hatodik cikkely értelmében igen súlyos bűntettnek számít, ezért...muszáj lesz csatlakoznom az asztalukhoz...annak ellenére, hogy kihelyezett székem van a tanárinál. *nah persze...magában már szakad...*
-Na, milyen voltam? *Kérdezi a lányt, ha a nyakába ugrik, vagy valami rá is térhet az üzletre...A fiút meg majd "rettegésben tartja" aztán hátha neki is van az a szőlőmagos izéje...szóval vet rá egy "szigorú" pillantást, hátha félni fog.*

Stephano

*Volt ideje végiggondolni a lehetőségeket, illetve azt is, miért marad az ember egyedül, ha úgy alakul. Erre a következtetésre jutott, ha hibásan, majd kijavítják. Annak idején persze vágyott a társaságra, barátokra, aztán szépen lassan lemondott róla, hogy a korosztályában ilyet találjon. Számára senkinek a véleménye nem érdektelen, nem az a típus, aki csak és kizárólag a saját igazában hisz. Ugyan fiatal, de a saját tapasztalataira hagyatkozik, így formál véleményt. Ezt élte meg, ezt látta, mi mást mondhatna akkor? Lehet, hiba volt feladnia, ezt már sosem tudja meg.
A kérdés után várakozóan pillant Stephanora, valóban kíváncsi a válaszára. Az emberek többsége vagy nem tudja mi az, vagy pedig kategorikusan elutasítja az ilyesmit, mint valamilyen szinten Friminka is. Az apró változást is észleli, egy halvány mosoly kúszik az arcára, mikor a férfi azt mondja, érdekesnek találja. Talált valakit még, aki nem csak a rosszat látja ebben, hanem képes elvonatkoztatni, és a jó oldalát nézni. Ez nála egy jó pont, és nagyon kevesen vannak azok, akik így vélekednek erről.*

-Igen, engem érdekel. Ahol felnőttem, ezzel foglalkoztak, és mint kiderült, meglehetősen széleskörű tudomány ez. Sokan csak annyit látnak az egészből, hogy halottakkal foglalkoznak, de nem néznek utána, hogy miként is? Azt hiszik, hogy ez a halottak megszentségtelenítése, holott senki nem tiszteli jobban őket, mint azok, akik a nekromanciát használják. Az ilyen látásmód, az azonnali elítélés hiba, hiszen kevesen tévelyednek el, használják rosszra a megszerzett tudást, persze elismerem, vannak ilyenek is, de hol nincsenek? Rengeteg dologra fény derülhet utólag is, olyanokra, amikre senki nem gondolna. A magántanárom is nekromanta, tőle kaptam Francist is, hogy ne legyek mindig láb alatt.

*Nem untatja Stephanot a részletekkel, azzal sem, miket tanult meg, miket látott, holott akad néhány dolog, amit lehet, még ő is érdekesnek találna. Azt még mindig furcsállja, hogy ha valamit sikerült felfedeznie, akkor arról miért hallgat? Nem a hírnévre gondol elsősorban, de azért az egy hatalmas eredmény, hogy valamit hibásnak talált, illetve talált jobbat. Ezt illene azért valahol megjegyezni. A mosoly láttán hasonló suhan át az ő arcán is.*

-Félreértett, nem egészen erre gondoltam, ám higgye el, ha a pórnép értesül róla, akkor önt fogják keresni, nem mást. Tudja, hogy mit ért el? Megdöntötte az egyik, magát gondolom docensnek és kiváló gyógyítónak tartott ember szavait, eredményeit, mégpedig úgy, hogy bizonyította is az igazát. Ez hatalmas teljesítmény. Ráadásul azzal, hogy ennyire szerényen áll hozzá, azzal pont azt támasztja alá, hogy nem beszélni kell róla, írni, hanem csinálni. Vagyis ezzel erősíti meg azt a kimondatlan szabályt, hogy aki a háttérben dolgozik, annak a tudása verhetetlen.

*Raulban ezt szerette mindig, ahogy a csoportban is. Sosem kérkedtek, sosem hangoskodtak, hanem csendben dolgoztak mindig is. Mégis az egyik legelismertebbek a területükön, holott nem beszélnek róla a mai napig sem. Ha valaki mégis szóba hozza, megvonják a vállukat, és folytatják a munkát. Azt már régen megtanulta, hogy aki veri a mellét, vagy kérkedik a tudásával, az fele annyit sem tud, mint amennyit állít magáról.*

Épp belemerülök abba, hogy a kivit sikerüljön egyenletesen egy milliméternyi vastagra vágnom, és ehhez a nehéz, temérdek koncentrálást igénylő feladathoz még a nyelvem hegyét is kidugom, mikor mellettem megszólal egy hang. Ennek következtében persze megcsúszik a kés, és majdnem sikerül öncsonkolást végrehajtanom. A hangsúly szerencsére a majdnem-en van, mert nem sikerül, csak a kivi bánja a váratlan társaságot. Szegény kivi…
Felpillantok a Hang gazdájára, mert hát nem a semmiből jött, még ha ebben az iskolában ez annyira nem is lenne meglepő, hanem egy fiútól, konkrétan Michaeltől az Extermusból. El kell mosolyodnom ezen a bemutatkozáson, mert nem először hallok ilyesmit ezen a helyen, mintha fontosabb lenne a kar, mint teszem azt a családnév. Nem régóta vagyok itt, ezért nekem még nem jön csípőből a „Szia, Cailin, Signumus, ismerkedjünk”-féle szöveg, de a jelek szerint ideje lesz elsajátítanom, mert itt így megy. Nos, tanulni jöttem, nemdebár?
- Persze, szabad – mondom még mindig mosolyogva, majd egy pillanatnyi szünet után hozzáteszem: - A láthatatlan barátom a másik oldalon ül, az foglalt…
Na igen… Ez még szebb bemutatkozás volt, mint az övé. Legközelebb azt hiszem, inkább számolok tízig, mielőtt megpróbálok viccelődni. A régi ismerősök már edzettebbek a humorérzékem felől, de itt azért nem kéne egyből mindenkit mély-vízbe dobni. Vagy mégis, de akkor ne csodálkozzak, ha egyedül kelek, fekszek, eszek, és a többi. Illetve… Megmarad a láthatatlan barátom, aki még csak nem is létezik. Van ennél cikibb dolog? Valaki azzal vigasztalja magát, hogy ha nem is lesz barátja, van neki egy kitalált láthatatlan. Nem, azt hiszem nincs, tehát próbálkozom szocializálódni.

- Egyébként Cailin vagyok, és mint látod – intek fejemmel a kari jelkép felé. – signumusos.
Hátha lazán átsiklik a láthatatlan barátos téma fölött… Elvégre varázslóéknál nem meglepő pár fura figura, max majd engem is annak néznek. Belehalok? Nem, nem igazán…
Most jutok odáig, hogy végigmérjem újdonsült asztaltársaságom - akinek egyébként kifejezetten örülök, mert egyedül enni, mint már kifejtettem, nem hat jól a kedélyállapotomra -, és több dolgot is megállapítok, mint „éles” megfigyelő. Egy: Neki több esze van, mint nekem, mert vett fel kabátot, én meg kifagyok a pulóveremben, még akkor is, ha puha, és alapvetően meleg lenne. Kettő: Náluk nem divat a lyukacsossá tett farmer, mint nálunk, és végül, de nem utolsó sorban sportos alakja van. Ez utóbbi miért fontos? Hát mit tudom én… De megfigyelésre érdemes.
Megjelennek előtte is az ételek, és maga elé halmoz belőlük egy adagot, majd nekiáll megenni, én pedig visszatérek a szerencsétlen, immár elég amorf kivihez, hogy tovább aprítsam. Két szelet között szétpillantok, és rájövök, hogy elég csatateres a környezetem, nyúzott gyümölcsök ruhái szanaszét, magok, elkószált darabok, folydogáló lé… Lini, a Mészáros munkahelye… Ezt azt hiszem, sürgősen abba kéne hagyni, de az is lehet, hogy most már mindegy, így folytatom, és ezúttal egy banánt darabolok. Végül is éppen vehetem gyakorlásnak bájitaltanra is, nem? Megint sikerül belemerülnöm, és ezáltal lényegében hülye módon elfeledkeznem örömmel fogadott asztaltársamról, mikor ismét felhívja magára a figyelmet; megszólal. Na már most… Az előbbi jelenség megismétlődik, természetesen megint megcsúszik a kés, ám ezúttal sikeresen bennem landol. Aucs… Számba kapom elnyiszált mutatóujjam, majd bocsánatkérően nézek rá, bár lehet, hogy tök fölöslegesen, mert nem is tudja, hogy van miért így néznem. Esetleg félreérti, és azt hiszi, hogy azért csinálom, mert ilyen ügyefogyott vagyok, vagy mert nem figyelmeztettem a veszélyességi faktorra, mikor ideült. Na mindegy, az sem baj, ha ezekért hiszi, hogy bocsánatot kérek a szememmel. Sőt, az is lehet, hogy rövidlátó, és még csak az arcomat sem érzékeli, én meg hiába strapálom magam mimikával… Persze, nézzem csak ki a környezetemből a legrosszabbat, úgy kell azt.

- Pár hete érkeztem – mondom végül, kicsit beszédhibásan, elvégre egy ujjal a szájában senki nem nyer szép kiejtési versenyt. Ezért aztán inkább gyorsan az asztal alá rejtem sérült tagom, és úgy kérdezek vissza. – És te? Régóta koptatod a padokat?
Annyira rég nem lehet, egy, másfél éve nyitott meg az iskola, ha jól emlékszem… De fene tudja, kérdezni sosem fáj.
- Egyébként jó étvágyat – teszem még hozzá nem kis fáziskéséssel. Hiába, az ember három hét alatt is el tud szokni a társaságtól…

Tessa és Edward

*Még mindig zsebbe dugott kézzel áll, figyeli a lányt mit fog csinálni. A mondata kicsit meg is lepi, majdnem elneveti magát rajta... Na igen, ő már csak ilyen.*
-Elég furcsa lenne nem közlekedni... *Teszi hozzá csak úgy mellékesen, és... nem is menne neki. A "mi lett volna ha kiborítom" kérdésre pedig megvonja a vállát és egy kisebb mosollyal közöl valami értelmeset.*
-Nem lett volna nagyobb bajod szerintem. Ott a pálcád, megoldottad volna. *Igen, ma kivételesen bunkó. Nem mindig ilyen ám, csak ha rossz napja van, vagy valami ilyesmi.
Közben persze észreveszi a mellettük elsétáló Edwardot, vissza is biccent. Kicsit elgondolkodik azon hogy vajon ismerik-e egymást, de nem ugrik be neki... igazából rossz az arcmemóriája szóval lehet ez a gond. Nem nagyon foglalkozik a fiúval, látja rajta hogy fiatalabb is meg minden. Kicsit még mindig gondolataiba van esve, de annyira már rászánja magát(még mielőtt Edward odaér) hogy bemutatkozik Tessának.*
-Nathan vagyok, Pugnaxos. *Nem szeretne veszekedni. Ma semmihez nincs kedve. Közben Edward megérkezik, ráveti pillantását. Először fel sem fogja mi van... *
-Helló. Aha, de véletlen volt. A... a hold nevében? *Vonja fel a szemöldökét, igazából az sem érdekelné ha megbüntetnék. Volt már rá eset. *
-Öcsém.. itt mik nincsenek! Ha leöntesz valakit azért már megbüntetnél? Ezkész..*Az utolsó mondatot szinte már csak motyogja. Kicsit el is vigyorodik a végére, mivel gondolja hogy Edward nem gondolt mindent teljesen komolyan.*
-Pazar. *Adja meg a választ a kérdésre, és még mindig nem megy el. Gondolkodott már azon, hogy ő is itt marad. Majd.. meglátja hogy fog kijönni Tessával. Amúgy, neki is tetszik a lány, de az már annyira nem hogy Edward szigorú pillantásokat méreget Nathan felé...*

Noel

*Sosem zárkózott el semmitől, és főleg nem attól, amiről még nem is tud eleget, hogy ezt ésszerű indokokkal alátámasztva megtehesse. Persze, mindenki hallott már a nekromanciáról, de eddig nem fogalmazódott meg benne az, hogy különösebb ellenérzései lennének, de annyira az érdeklődését sem keltette fel. Neki megvan az a tudomány, ami leköti és ez a gyógyítás. A halottakban rejlő lehetőségek nem nagyon foglalkoztatják, de attól még érdekesek lehetnek. Tehát nem zárkózik el.
A magyarázatot hallgatja, továbbra sem látványos érdeklődéssel, csak úgy van. Persze ez még nem jelenti azt, hogy a hallásával, vagy a felfogóképességével bármi probléma lenne, sőt. Kifejezetten jól forognak odabent a fogaskerekek. Csak épp a szemkontaktushoz nincs különösebben hangulata. Sokkal jobban ki tudja értékelni a mondottakat, ha csak néz de nem lát. Márpedig hülyébben nézne ki az, ha a fiút nézve kezdene el elmélkedni magában, mint az, hogy mondjuk a helyiség sarkát bámulja. Mondjuk, amikor Noel Francist említi, akkor tekintete a koponyára irányul, kissé mintha feljebb emelkedve meglepetten a fél szemöldöke, majd a fiúra néz. Nem sieti el, így adódik egy kis szünet, amit csak pár másodperc elteltével tör meg halkan.*
- Azt hiszem értem, miért van önnél mindig a koponya. *Egyszerű ténymegállapítás, olyan szintű kijelentés, mintha csak azt közölné, hogy kék az ég és zöld a fű. Semmi jele annak, hogy ő ebből most következtetéseket vonna le, vagy épp csak felismerésnek az a tipikus kifejezése... csupán megjegyzi, pedig fejben már szépen végigvezette a dolgot és összerakott egy rögtönzött kis jellemrajzot az elmondottak alapján. Persze ezt nem fogja megosztani, csak saját magának alkotta meg, hogy teljesebb képet kapjon.
Rezzenéstelen arccal hallgatja újra a fiút és megint csak nem néz rá. Most a szék lába az a pont, ami érdekesebbnek tűnik a férfi számára. Amikor Noel a mondandója végére ért, Stephano felemeli tekintetét... fáradt. Nem a kései órának betudható fáradtságról van szó. Egész egyszerűen egy törődött ember képét kelti, akinek elment a kedve mindentől, ezesetben attól, hogy a saját hírnevéért harcoljon, vagy bármit tegyen annak érdekében, hogy ismertebb legyen. Nem célja és a háta közepére sem kívánja az ezzel járó dolgokat. Ő tipikusan egy olyan ember, aki még a saját nevét sem szereti nyomtatásban látni. Nem válaszol azonnal.*
- Megtisztelő, hogy így véli, de attól tartok kissé túldimenzionálja ezt az egészet. Inkább hagyjuk is. *Megint csak kijelent. Nem szeretne erről vitát nyitni, neki tökéletesen megfelel az, ahogy most van. Vagy inkább úgy felelne meg, ahogy ezelőtt volt, de mivel erre nincs lehetőség, ezért így is jó. Inkább így, mint máshogy. Csak tekintetéből érezhető az utolsó mondat kérés mivolta.*

*** Ed és Nathan ***

- Pedig a vakoknak nem ajánlott. *Feleli a közlekedéssel kapcsolatos kijelentésre. Ejj de felvágták a nyelvét. Egyéb iránt a narancslé nem landol a srác fején. Eme balesetet megelőzni kívánván inkább letette az asztalra azt. Holott „jobb” napjain lazán lendítené karját, és borítaná a teljes tartalmat a srác szőke búrájára. Ma –örülhet Nathan feje- nem teszi. A megjegyzésre csak felvonja a szemöldökét.*
- Ez aztán az úriember! *sóhajt, majd szélesen Nathanra mosolyog.*
- Sajnálom a barátnődet, hogy ekkora tahó a pasija. *jegyzi meg maga elé pakolva két szelet töltött húst a tányérjára. Bizony, ott folytatná, ahol abbahagyta, nem nagyon feszélyezi ebben a srác jelenléte. Azért a bemutatkozásra felé tekint.*
- Tessa, és én meg nem. *Ő se akar vitát, szimplán az első benyomás hatására viselkedik úgy a sráccal, ahogy. Aki tahó kérem, az mi mást érdemel? Az érkező Eden végigtekint. No még mielőtt félreértenénk, csak azért, mert:*
~Depicimááár!~ *Azért arra, hogy muszáj csatlakozni, csak vállat von halvány vigyorral.*
- Gyere! *Nem bájologni kell, kérem, hanem letenni a hátsónkat, le akarunk egy asztalhoz ülni.*
- De k’ömben ja,nem direkt volt, csak vaksi szegény. Nézd már el neki, Törperős. *Arra, hogy milyen volt, felvonja a szemöldökét. Még kérdik?*
- Megoldottam volna. *Ebben mindkét srác biztos lehet, elég csak a lányra tekinteni, aki azonban most Nathanra tekint.*
- Tedd már le magad, nem eszlek meg! *halvány mosoly, majd végre ott folytathatja, ahol abbafejezte az imént. A hús mellé indiai salátát is pakol a tányérjára. Immáron két fiúval az oldalán, ha minden igaz.*

Tessa és Nathan

-A holdat felejtsd el... *Mondja gyorsan, elég ciki, de legfeljebb majd kitalálja, hogy vérfarkas. Törpe farkas...és most ütné le usert XD Aztán viszont mosolykényszere kerekedik attól a srác mennyire kiakad a kamunak szánt büntetésen. Persze marha vicces lenne elszórakozni egy ilyen büntimelóval egyszer... Habár ahhoz nagyobb gikszer kellene, a népszerűségi indexe kérem már nem viselne el még egy hullámvölgyet. Azért még eljátszogat kicsit...*
-Szörnyű, kegyetlen iskola...*Bólogat "együtt érzően" hogy bizony ilyen igazságtalanok ezek a légből kapott szabályok. A vigyorát azt visszatartsa, ajkába harap és próbál kimért, hideg, ellenálló képet vágni, mint pályája elején hitte, a régi szép időkben, mikor még az ördög fattyújának, sőt gonosznak titulálták... Milyen ironikus, hogy a kiakasztó tetteket csak a megnevezések után vitte véghez. Neki nem okoz problémát, hogy szemtelenkedjen valaki társaságában, nem is azért jött ide, hogy bevágódjon Tessánál, Ednek melyik csaj nem tetszik? Na meg nem is stílusa törni magát, főleg lányok érdekében. A legszebb bók ami tőle nőnemű iránybába valaha elhangzott a "nagy a segged" vagy a saját gombolyagára tett megjegyzések számmisztikán. Nem, tényleg nem töri magát XD Önmaga érdekében viszont annál inkább. Először is, természetesen, hogy jól szórakozzon, mert fő, hogy ő jól érezze magát, na és egy ilyen kamu büntetés...már jól érzi, élvezet a srác felháborodott arcában gyönyörködni. Csajokért eszében sincs harcba szállni, először is meggyőződése, hogy ő nyerne, másodszor is, tisztában van vele, hogy kicsikét...kisebb, mint a többiek és hogy az erőviszonyai nem egészen meggyőzőek...meg, hogy az agyonvernek kategóriába tartozik, vagyis mégsem győzne és ez rosszul esne fejlődő egojának.*
-Ajánlok egy üzletet...*Mondja hirtelen, persze csak annak tűnik, mert valójában ezért fáradt oda, a tanári asztaltól. Pedig lenne neki kihelyezett területe is, na igen...*
-Elengedem a büntetést, ha adsz szőlőmag kivonatos óvszert! Ez rád is érvényes. *Pillant szeme sarkából a lányra.*
-Mivaaan, törperős? *Ez az a pont, ahol "kissé" elvörösödik és láthatóvá válik az orrából előszálló gőztömb.*
-Az erős stimmel, de a törpe nagyon nem! Erős óriás, máskor, légyszíves. Hatalmas a gombolyagom, úgyhogy le se merd mérni! *Mivel Genevive, vagyis a menő csaj mondta, vagyis írta ezt a gombolyagot neki, feltételezi, hogy jelent is valamit és minden idősebb csaj tudja is pontosan micsodát...Neki persze elég úgy csinálnia, mintha tudná miről beszél. Közben persze odalebegteti magához a négy db tortáját és a két tál felnőtt menüt. Feltéve, ha nem kap még egy kicsinyítő jelzőt, mert akkor tuti nem az asztalon fognak landolni.*
-Nah, akkor beszélhetünk a szőlőmag kivonatos óvszerről, vagy jöttök velem büntetőmelóra? Az pedig nem más lesz, mint E...*Nem lenne szerencsés megmondani a nevét...erre talán a srác arckifejezéséből jön rá.*
-Elvis Skywaker számára szőlőmagos óvszert gyártani, szőlőből és óvszerből, együtt, mindannyian, hogy jó sok legyen belőle, eladhassa és kaphasson...valamit. *nyeli le a mondat végét és várja a nagyérdemű reakciókat. Bár ő kifejezetten élvezi a büntimelókat, úgyhogy nem érti mi ezzel a problémájuk.*

Stephano

*Ha megkérdeznék tőle, miért találja annyira gyönyörűnek a nekromancia világát, nagy valószínűséggel megvonná a vállát. Ezt nem lehet megmagyarázni, ezt nem lehet elmondani és bizonygatni, vagy érzi az ember és tudja, vagy nem. Ő pedig pont az a típus, aki valahol legbelül réges rég elkötelezte magát, és volt olyan szerencsés, hogy oda került, ahova igazán való. Az első perctől kezdve érdekelte az, mit csinálnak a többiek, látni akarta, menni velük, hogy ő is ott legyen. Persze ennek nem annyira örültek, amikor még totyogó korában széles mosollyal az arcán megkínálta az egyik alanyt a cumijával, és ezerrel magyarázott neki a saját kis nyelvén.
Hogy mit talált már akkor is lenyűgözőnek az egészben, senki nem tudta megmondani, arra tippeltek, örökölte a hajlamot. Nem tévedtek sokat, hiszen volt kitől. Előbb nyugodott meg a csontok között, mint bármi mástól. Aztán ugye megkapta Francist, így már dolgozni is lehetett tőle, nem mászott bele semmibe olyan gyakran. A kijelentésével pedig máris választ ad Stephano régebben feltett kérdésére, miszerint valóban semmi köze a koponya tulajdonosának halálához. A megállapításra bólint, ami neki természetes, másnak nem az, de ez is érthető. Mégis hányan rohangálnak a kezükben egy darab csonttal? Nem sokan.*

-Igen, azért. Ő nekem olyan, mint önöknek a kutyájuk.

*Nem fűz hozzá bővebb magyarázatot, csak egy halvány mosoly jelenik meg az arcán, és a koponyára pillant. Szeretettel érinti meg, és úgy is beszél róla. Egyszer elgondolkodott azon, mégis mit tenne, ha Francis megsérülne, vagy megsemmisülne? Nem tudná pótolni, mert nem lehet. Ez a koponya az élete része, vele nőtt fel, vele aludt, őt gondozza nap mint nap, és Raultól kapta. Ránézésre való igaz, senki nem mondaná meg róla, hogy elmúlt 200 éves, mert jó állapotban van, látszik, hogy törődnek vele. Durvább megfogalmazásban azt is kijelenthetné, hogy neki Francis a barátja, és nem is mondana hülyeséget. Hogy ki miként ítéli meg emiatt, az mindenkinek a magánügye, nem kérdez rá, és nem is kér számon semmit. Még mindig azon gondolkodik, hogy egy medimágus hogy lehet ennyire zárkózott, és ha már így alakult az élete, akkor hogyan képes mégis helytállni? Nem lehet könnyű.*

-Én nem hiszem, de elnézést, ha zavaró témát érintettem.

*Nem nehéz kikövetkeztetnie, hogy ez tényleg kérés volt, és a férfi nem nagyon akar erről beszélni. Tiszteletben tartja, mindenkinek van olyan dolga, amit nem szívesen említ vagy fejt ki bővebben mások előtt. Sőt, van olyan is, amit mélyen eltitkol, de ez az ember. Azonban valamit még muszáj megjegyeznie ahhoz, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba. Elvégre nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy Jasmin miatt kapta a legtöbb, majdhogynem gyilkos pillantást. Csupán csak kijelent, de ehhez sem fűz bővebb magyarázatot, csak egy átsuhanó mosolyt lehet észrevenni az arcán.*

-Attól pedig ne tartson, hogy én esetleg szemet vetnék a lányára. Nem fogok.

Noel

*A koponyával kapcsolatos kijelentésre szép lassan bólint egyet. Úgy véli, hogy sikerült megértenie a kötődést. Már ő maga is rájött, hogy az embernek muszáj kötődni valamihez, vagy valakihez, legyen az ember, vagy tárgy. Ez egy lelki szükséglet lehet, mint ahogy fizikális szükséglet a légzés, vagy az ivás, evés. Persze erre a tényre nem most jön rá, csak most már érti, hogy ilyesfajta kötődés van Noel és a koponyája között. Furcsa, talán kicsit groteszk, de alapvetően nincs miért elítélni a srácot. Nem is nagyon kívánja folytatni ezt a témát. Azzal a bólintással lezártnak tekinti a témát, meg már lassan nyugovóra is szeretne térni, így nem árt szép lassan lezárni a beszélgetés fonalát. Bár konkrét jelét nem adja még mehetnékjének.
A bocsánatkérésre csak alig áthatóan megrázza kicsit a fejét, mintha nem is a kijelentésre reagálna, alig észrevehető, de aztán szavai alátámasztják a gesztust.*
- El van nézve. *Emiatt nem haragszik a srácra és még csak meg sem sértődik a téma miatt, csak látja, hogy ez egy meddő vita, hiszen meggyőzni biztosan nem fogják tudni egymást, így a legegyszerűbb, ha inkább nem is firtatják.
Előredől a székben, térdein támaszkodik meg, mintha félbemaradna a felállást kísérő mozdulatsor, de abszolút jelzésértékű, a szándékát illetően. Ő már bele is kezdene az elköszönésbe, de jön még egy megjegyzés, aminek hallatán kissé felszaladnak szemöldökei, és szinte már csodálkozó arckifejezést kölcsönöznek a férfinak. Kissé meglepi, hogy ennyire átlátszó volt, bár azzal mindig is tisztában volt, hogyha a lányáról van szó, akkor hajlamos levetni a kőszobor álcáját. Ez inkább ösztön, mint tudatos cselekvés.*
- Helyes. *Szinte már elégedett arckifejezéssel válaszol, egy pillanatig sem áll szándékában leplezni, hogy mennyire tetszenek neki a fiú szavai. Most nincs is hatásszünet ám a megjegyzés és az arra adott válasz között. Egy pillanatig elégedettség ül ki az arcára és nagyjából úgy néz a fiúra, mintha valami hatalmas dolgot vitt volna véghez. Majd torokköszörülés, újra visszavált kiismerhetetlen üzemmódba.*
- Viszont én most távozok, ugyanis már későre jár. Köszönöm a meghívást. Jó éjszakát. *Még megvárja, míg a fiú is elköszön, majd végre befejezi az imént elkezdett mozdulatot, tehát feláll és azzal a lendülettel meg is indul kifelé. Ha semmi nem jön közbe, akkor meg sem áll a szobájáig.*

Tessa és Edward

-Amit észrevetted nem vagyok vak. *Vonja meg a vállát, figyelve továbbra is Tessát. Kicsit elgondolkodik, majd egy kisebb mosoly jelenik meg az arcán. Tudja hogy úriember... (xD) A barátnős kijelentés kissé meglepi, de ha már itt tartanak akkor válaszol rá.*
-Nincs barátnőm jelenleg... pech. *Szem forgat és Edwardra néz. A Törperős nem rossz név neki, de azért nem szól semmi. A kijelentés csak ismét megmosolyogtatja. Mikor Tessa kijelenti hogy nem eszi meg, leül.*
-Nem is gondoltam volna... *Kezd egy kicsit rendesebb lenni, ami most csoda nála hiszen nincs is valami jó kedvében. Edwardra tekint.*
-Nem is olyan szörnyű és kegyetlen az iskola. *Vonja meg vállát és tovább hallgatja figyelmesen a beszélgetést. A kajáról már kezd megfeledkezni. Egy pohár narancslevet azért önt magának és a kezébe veszi a poharat. Majdnem visszaköpi az üdítőt, mikor meghallja Edward kérését.*
-Haver, minek az neked? *Vigyorodik el, miközben Tessára néz. Neki éppenséggel nincs szőlő kivonatos óvszere. Kortyol egyet, miközben tovább hallgatja Edward okos szónoklását. Nem nagyon szól bele, nem igazán tud mit. A vigyor az arcáról nem tűnik el. Furcsa egy gyereknek tartja Edwardot így első ismeretségre.*
-Öcsém... ez az ötlet meg már honnan jött? Ilyet se hallottam még... *Vonja meg a szemöldökét. Neki nyolc hogy ezután mi lesz, de nem szívesen menne el gyártani óvszert... az most a legkisebb gondja. Kíváncsi Tessa reakciójára, szóval szeme sarkából figyeli a lányt is.*

..:: Ed és Nathan ::..

- Ha nem vagy vak, akkor miért bámulsz folyton? *Vág vissza; tényleg, mint valami rossz szerelmespár valami brazil telenovellából. Arra, hogy Nathannak nincs barátnője, csak vállat von.*
- Na és? Nekem sincs. * Már barátnője. Mégse érzi pechnek valahogy. Vigyora azért gyorsan tovaszalad, ugyanis sikerül majdnem félrenyelnie a falatot, Ed óvszeres megszólalásán. Hát még mikor a töpszli közli, hogy neki is szól.*
- Tudod te egyáltalán, hogy az micsoda? *bár nem hangzik komolynak a kérdés, azért nem ártana tisztázni ezt. Mondjuk, ha eddig nem tudta volna Ed, most megtudja, ugyanis Tess nem csinál elvi kérdés ilyesmikből, mint például a felvilágosítás.*
- Értettem kapitány ~Törpóriás. De mi a flanc ez a gombolyagos izé?~, de komolyan kérdeztem, amit az imént kérdeztem. *Nathan kérdésére csak bólint, ő is ezt akarta. Hogy minek az egyáltalán a fiúnak. No, nem mintha itt félteni akarná, szíve joga, hogy kivel, mit és hol, no meg a hogyan is.*
- Edward, az előbb mutatkoztál be. *utal itt a megtorpanásra, majd nagy komolyan tekint egyik fiúról a másikra. Erre észleli, hogy Nathan már megint felé néz.*
- Neked szemtengelyferdülésed van, vagy mi a kánya? * firtatja, mert kezd egy rossz horrorfilmhez hasonlítani. Eztán rémálmában is a tarkóján érezheti majd Nathan kék szemeinek pillantását, vagy mi lesz?:k*
- És egyszerűbb lenne venni, mint gyártani, sőt, még minőségileg is garanciálisabb lenne, elhiszed. Ha ennyire makacsul kell, felőlem tárgyalhatunk, bár Nathan a fiú, neki kéne topon lennie a témában. Én csak akkor tárgyalok, ha elmondod, minek az neked. *vigyora széles, Alíz Fakutyája se csinálná jobban.*

Stephano

*Nem folytatja az eszmefuttatást, mert az rendben van, hogy maga is elmondta, de ez nem azt jelenti, hogy akkor elvárná bárkitől is, hogy ezt vegye készpénznek, vagy így vélekedjen. Pontosan emiatt ennyire színes a világ, illetve az emberiség, ami nem baj, kivéve akkor, ha már egy görcsös ragaszkodásba megy át az egész, csak azért, mert az az elfogadott adott témával kapcsolatban. Az pedig, hogy ténylegesen kötődik a koponyához, így igaz, de az előbb elmondta azt is, miért. Neki nem volt háziállata, nem volt plüssállata, helyette volt valami egészen más, amit ugyanúgy elfogadott, szeretett, és szeret a mai napig, mint más a saját kedvencét.
Lehetne azt is mondani, hogy mindenki afelé hajlik, amerre a környezete, ami befolyásoló tényező. Az is egészen biztos, hogy ha nem ott nőtt volna fel, ahol, eszébe sem jutott volna, hogy éppen egy csontot nevezzen ki kedvencének. Bár erre nem merne megesküdni, de igen nagy a valószínűsége, hiába mondják azt az okosok, hogy ha egyszer a vérében van, akkor előbb vagy utóbb meg fogja találni azt az irányt. Ezen is sokat gondolkodott, de ha tehetné, akkor sem csinálna másképp semmit, illetve talán 2 dolgot mégis, de nem vágyna máshová, nem akarna családot, mert ez neki így tökéletes. Stephanora pillant, a reakcióra bólint. Hogy mit gondolhat róla? Rosszabbat nem, mint amit legelőször, de talán már nem tartja annyira ellenszenvesnek.
A mozdulat nem kerüli el a figyelmét, érti a jelzést, így szépen lassan feláll. Pofátlanságnak tartaná, ha tovább ülne, egyrészt azért, mert ez csak a tanári asztal, másrészt pedig ha az idősebb menni készül, akkor eleve nem illik maradni tovább. A második megjegyzésen elneveti magát, pláne a hozzá társuló arckifejezésen.*

-El kell ismernem, azért van humora, csak jól titkolja. Bár azt nem tudom, miből gondolta, hogy érdeklődöm Jasmin iránt. Lehet, hogy hímnemű vagyok, de higgye el, ha így is lenne, azt azért nem az első találkozáskor ejteném meg. Igazán nincs mit, én köszönöm, hogy nem utasított el. Jó éjt önnek is.

*Ahogy végiggondolja, megfordul a fejében, hogy néhány vele egykorú srác esetleg más célzásokat tett volna a lány felé, talán ez lehet az oka még a bizalmatlanságnak. Azért pedig valahol hálás, hogy nem lett elhajtva, hanem a férfi hajlandó volt eljönni, és egy asztalhoz leülni vele. Be kell vallania, először nem erre számított. Nem időzik sokat, igaz, megvárja, míg Stephano „előnyt szerez”, ő maga kényelmes tempóban sétál kifelé, majd eltűnik a sötét folyosón. Hogy merre megy és hova? Az már az ő titka.*

**Nathan és Tessa(loniki)**

- Nem olyan szörnyű és kegyetlen? Honnan jöttél, Sohaországból? Szörnyen kegyetlen, igazságtalan és… szar *jelenti ki ünnepélyesen, amelyik srác nem ezt mondja, szerinte hazudik. Persze az is lehet, hogy neki kéne végre felnőnie, s akkor nem csúfolnák Törperősnek. Eszeget, s közben figyeli mit alkot a másik kettő, elégedettséggel tölti el, hogy turbékolás helyett jórészt rá is figyelnek. Mire nem jó egy óvszer…*
- El akarom cserélni *jelenti ki a srácnak.*
- Üzlethez kell, seftelni *Mutatja is hüvelyk, s mutató ujjával, mint valami furcsa jelbeszéd: sef-tel-ni. A fiú nagyon ki tud akadni, s ezt Ed roppant viccesnek találja, lehet éppen annyira kiakasztónak, mint a fiú azt, hogy ő szőlőmag kivonatos óvszert akar gyártani. Ilyenkor persze rájön a szadi, ajkát harapja be, hogy ne tegyen még egy lapáttal rá…*
- Kitaláltam! Csak az a baj, hogy nem tudok olyat szerezni, de azok, akinek majd eladom azt hiszik, hogy tudok. Ti meg segítetek majd nekem. Hozunk szőlőt és belerakjuk a magot. Szőlőmag-kivonatos lesz. Tuti van nálad gumi, adol egyet? Visszaadom majd, ne félj, ha beindul az üzlet. Különben sem hiszem, hogy ma még összejönne neked. *Vet egy jelentőségteljes félpillantást a lány felé, tenyerét pedig a fiú orra alá dugja, hátha van nála alapanyag. Lennie kell, az ilyen szőke menő nagy fiúk hordanak ilyet magukkal, és csak az olyan kisfiúk mint ő, tudják tőlük elszedni.*

-Persze, hogy tudom mi az! *Válaszolja Tessának, rákacsintva, miközben felé fordul. Már látott is olyat, messziről, a temetőben, Drac hajába akarták tenni, s akkor is menő lett volna a szőlőmag- kivonatos.*
- Amúgy kapitánynak is hívhatsz, ja… *Nyel egyet arra, hogy már bemutatkozott egyszer. Mielőtt teljes fejben elvörösödne, megint igencsak okosan jegyzi meg.*
- Nem szemferdülése van, csak jó csaj vagy. Igen, jobb lenne venni, de…hol lehet kapni és nem korhatáros, vagy ilyenek? Nem mintha fiatal lennék, csak papíron… tudjátok. Pont azért kell különben, valami olyanra cserélni, amit nem adnak el nekem. Mert a világ egy nagy túró! *Fejti ki Tessának, a végére igencsak felháborodott tekintettel. Látja már a lány az ő embere, legalábbis nem úgy tűnik, mintha meghátrálna az újdonságoktól, talán még venni is elmenne vele, vagy segítene csinálni tényleg és komolyan és foghatnának bálnát a tóban és lehetne vele benne lakni, mert ő is szereti a Pinocciot! Be is veti titkos fegyverét, kissé helyet fészkel és babarcát felhasználva, nagy, kisfiús szemekkel pislog rá, de úgy, hogy a Macska a Shrekből is sárga irigységben pusztulna tőle, s a lány meg odaolvadjon a székre.*