Már éppen foglalná el a helyét, mikor újból kénytelen szinte már sokkos állapotra ijedni. Kisebb nyikkanást is hallatna, ha a támadója mindenre gondolva nem fogná be a száját, ami csak arra enged következtetni, hogy előre megfontolt szándékú gyilkosság áldozatává fog válni rövid időn belül. Akane-sensei tapsolására még a hely is elsötétül, és ez a sötétség most cseppet sem kellemes formájú, inkább csak tetézi a félelmet, amivel pillantása is telve van, ahogy Demetrire pillant oldalasan.
Felismeri az arcot, a hangot, de még ez sem elég neki arra, hogy lenyugtassa szapora szívverését. Pulzusszámát az a borzongás is tetézi, ami gerincén fut végig a füle melletti suttogás hatására. Azért annyi erőt vesz magán, hogy a félelmet úgy-ahogy palástolja pár szúrós pillantással.
Igaz, hogy menekülni akart, de azért a meglepetésre még kíváncsi volt, kár, hogy már nem tudhatja meg, mi is az. Mivel érzi, hogy voltaképp ellenkeznie hasztalan, hisz bántani - remélhetőleg - nem fogják, csak hagyja sodorni magát, addig amíg a srác jónak látja. Nem igazán meri bevallani magának, de igen imponáló, hogy pont őt rabolta el, ám a szívinfarktus közeli állapot miatt igencsak bosszúsan áll a dologhoz.
Nem ismeri nagyon fel a helyet, ahová értek, de mivel Demetri megáll, és elereszti, világos, hogy elérték az úti célt.
- Ez meg mi volt?! - az első kérdés, ahogy szóhoz jut. Minden egyes szót külön megnyom, így nyomatékosítva, és próbál nagyonnagyon dühösen nézni megvillanó kékjeivel.
- A szívbajt hoztad rám, ugye tisztában vagy vele? Rémálmaim lesznek, vagy pszichológushoz kell járnom majd az ijedelem miatt, így minden sötét pasastól frászt fogok kapni, aki elmegy mellettem az utcán! Mi vagy te, pszichopata gyilkos? - fújtat nagyot, szemébe lógó tincseit arrébb söpörve nagy hévvel. Még a méretbeli különbségek sem igazán izgatják, és nyugodtan lehet rá mondani, hogy hisztériázik, bár csak kiadja magából számonkérés formájában az ijedtséget.
- Máskor küldj levelet, mielőtt ilyet csinálsz.

Halkan kuncogtam fel, mikor észrevettem azt a bizonyos megsemmisítő pillantást, amit foglyom felém lövellt. Ajajj... Előre láthatóan ebből hiszti lesz, gondoltam magamban vidáman. Nem nagyon rémültem meg ettől, hiszen meddig tarthat ez az állapot? Jóképű vagyok, vicces, jó fej, mi kell még a nőknek? Érezni is tudok, már amikor...
Lassan megérkeztünk a sövénykertbe, majd elengedtem, ő pedig nyomban meg is fordult, s dühös tekintettel nézett rám. Ám figyelmem nem kerülte el, hogy csak az ijedtségét próbálja leplezni... eredménytelenül. Kezem zsebre téve hallgattam őt, majd az első kérdésre rögtön válaszoltam is halk, nevető hangon.
- Úgy vettem észre, hogy nem nagyon volt ínyedre ez az össznépi heje-huja. - Válaszoltam vállat vonva.
A következő szövegre pedig hangosan felnevettem. Van képzelőerője a kicsikének, az egyszer biztos. Még hogy pszichopata gyilkos! Érdekes megvilágítása annak, hogy kettesbe akartam lenni vele. Bár, ezt jobbnak láttam nem közölni a kis Duli-fulinak. Nem pont úgy néz ki, mint aki nagyon venné a poént.
- Nyugi! Tán vélsz tőlem? - Vontam fel szemöldököm, bár azt nem tudom, hogy ez mennyire látszott a sötétben. - Tőlem nem kell, sosem bántanálak. - Ígértem neki még mindig alig érezhető nevetéssel torkomba, amit igyekeztem nem szabadjára engedni.
Aztán hirtelen halk durranás, s az égen ezernyi színes kis pont jelent meg. Tűzijáték. Úgy tűnt, ezt Amy nem nagyon veszi észre a nagy duzzogás közepette, így hát mindkét kezem vállára helyeztem, s a tűzcsoda irányába fordítottam. Bal kezemet kinyújtottam válla fölött, s az ég felé mutattam.
- Nem maradtál le túl sok mindenről, innen is látni. - Szóltam halkan, újra füléhez hajolva, miközben alig észrevehetően beszívtam édes illatát.
Majd mikor vége lett a játéknak, s a lány újra felé fordult halványan elmosolyodtam.
- Ha szeretnél visszamehetsz. Nem muszáj velem lenned. Csak egy ötlet volt...

Idegesíti a másik nyugodt hozzáállása, a nevetés a hangjában, és úgy eleve minden. Igaz, hogy az ijedtség miatt fújja fel ennyire a dolgokat, de ez akkor is zavarná, ha nem kapott volna kis híján sikítógörcsöt.
- Jó, az nem is, de elviseltem, mint láthattad - azt nem teszi hozzá, hogy már úgyis épp menni készült, mert az hogy nézne már ki? Csak még nagyobb egot adna a nagy semmire. Nem palástolja, mennyire dühös, épp csak pattogni, sipítozni és ütlegelni nem kezd el. Épp hogy csak lenyugtatja magában a hisztis oroszlánt, mikor eléri Demetri reakciója.
- Még hogy félni? - vonja fel a szemöldökét kissé gúnyosabb hangnemet megütve. De a következő, a "sosem bántanálak" teljesen lefagyasztja. Minden eddigi mérget, ami ette, eltüntet, és marad a helyén a tömény jég, de a duzzogást nem teszi zsebre. Inkább dacosan csücsörít.
- Ezt már hallottam. Sokszor. Épp ezért nem hiszek neked - rázza meg a fejét egy kicsit, ahogy a srác arcát kémleli. Nem ismeri, ez tény, és lehet elhamarkodott a következtetése, de az ilyen mondatnak nem tud hinni. Még talán akkor sem, amikor más értelmet nyerne azzal, ha úgy mondta volna, nem tudná bántani a sértődött barna leányzót. Meg hát, a nevetés, ami még mindig kicseng, bár látszólag és hallhatóan is igyekszik elfojtani, sem túlságosan támasztja alá, vagy súgja azt, hogy hihet benne.
A durrogásra összerezzen, azért annyira nem merült bele a duzzogásba, hogy meg ne hallja. Fejét a hang irányába kapja, de csak a fények, és az orosz segítő szándékú forgatása után fedezi csak fel, hová is kéne néznie, hogy megtudja, mi okozza a hangzavart. Elképed, mikor az égi játékot meglátja. Mindig is szerette a tűzijátékot nézni, lehet az kicsi vagy nagy, országra szólóan szép. Ajkaira mosoly húzódik, ahogy szemléli a színkavalkádot.
- Tényleg nem - sóhajtja szinte alig hallhatóan, és öntudatlanul, de Demetri mellkasának dől, biztonságos támaszt keresve és találva, hacsak a fiú nem lép el. Még nincs tudatában annak, hogy mit is csinál, és csak akkor eszmél fel rá, mikor már az utolsó színes gömb is felszívódott, füstcsíkokat hagyva a sötét égen.
Zavartan dől vissza lábaira, és fordul szembe kartársával.
- Nem szeretnék - rázza meg a fejét, oldalra pislantva. - Igazából már épp indultam volna, mert annyira nem nyűgözött le, mint már mondtam és észrevetted.

Újra az a bizonyos sötét függöny. Újra eltűntek a gyönyörű kék szemek, s helyette csak a vak üresség, s hűvös magatartás maradt. Mintha fájdalmat látnék szemeiben, mintha egy fájó emlék készülne feltörni. Ez elszomorított engem is, s valamilyen oknál fogva nem bírtam beállni, hogy meg ne jegyezzem, ám egyenlőre még nem fejtettem ki véleményemet.
Éreztem, ahogy teste mellkasomnak dől, egy pillanatig meglepődtem, testem majdhogynem megkövült, de aztán napirendre tértem a dolog fölött. Karomat elvettem válláról, s észrevétlenül derekára csúsztattam. Micsoda idilli kép fogadhatna egy idegen szemlélőt. Két fiatal áll, s összefonódva nézi a tűzijátékot. Milyen romantikus. Végül is, én is, a magam módján romantikus voltam, csak... mértékkel. Sosem szerettem túlzásba vinni a dolgokat, mert akkor túl érzelgőssé, s nyálassá válnék, ami nagyon eltér az én jellememtől. Jó időben, jó helyen elhintett bók, egy olyan érintés, esetleg gesztus... de a giccs és a túlzott szerelemes hős nem az én reszortom.
A fények játékának végeztével Amélie is észhez tért, rögtön megszakította a testi kontaktust, s felém fordult. Érdekes módon örültem a válaszának. Halványan mosolyodtam el. Úgy éreztem, itt az ideje megjegyeznem észrevételeimet.
- Tudod, hogy mindent ki lehet olvasni a tekintetedből? - Kérdeztem halkan, szinte megnyugtató hangon. - Pont azzal, hogy távolságtartó lesz hirtelen a tekinteted. Ha meglátsz valaki akkor - Itt kis szüntet tartottam elgondolkoztam, hogyan mondjam el, ami feltűnt nekem, aztán úgy döntöttem, úgy mondom, ahogy az agyamban is megszületett. - olyan, mintha elhúznának egy függönyt a szemed mögött, hogy az a kis anyag eltakarja a fájdalmadat.
Hát igen, nekem is voltak hibáim, például a szókimondóság. Lehet ezzel szegényt megbántom, vajon épp olyan vizekre eveztem, ahova nem lenne jogom csónakázni.
- Ne haragudj, ha ezzel megbántottalak. - Mondtam végül.
Egy ideig csend volt, majd megfogtam kezét, s húzni kezdtem finoman magam után. Minek ácsorogjunk, ha az emberek már föltalálták az olyan ülőalkalmatosságokat, mint a pad? Hát nem csodás?

Hihetetlen némely ember mennyi mindent képes egy pillantásból kiolvasni, minimális idő alatt. Ezt Amy még csak most tanulja, átható tekintetével sokáig kell fürkésznie a másik arcát ahhoz hogy bármit is észrevegyen rajta, de úgy tűnik, van, akinél ez zsigerből jön. Talán egyszer majd megtudja, hogyan lett ilyen jó megfigyelő az oroszból, hacsak nem így született, idegesítő képességgel.
Kellemes, jó érzéssel tölti el az a rövid idő, amíg így szemlélik a tűzijátékot, és ez zavarja. Már megint ez a francos gyengeség, ami eluralkodik rajta egy-egy lágyabb érintés után, és amin nem tud változtatni semmiféle hideg magatartással. Mintha kivételesen érzékeny bőrrel rendelkezne, vagy aurával, és már az kikapcsolná az ellenállását, hogy szépen néznek rá. Ez így nem lesz jó, tüskéket kell növeszteni, különben elveszett.
Mivel nem tud mit csinálni a zavart köhintés után, amit válasza mögé szúr be, kimonója rövidre szabott alját igazítja meg, hátha az felcsúszott, vagy rendetlenül áll, és ezzel szakadtabb külsőt kölcsönöz neki a rózsaszín selyem. Ezzel ügyködik, mikor Demetri halk kérdését intézi felé. Váratlanul éri, nem is kis mértékben, így meglepődve pillant fel, megfeledkezve ruhaigazítós manőveréről. Kíváncsian vár a feleletre is, mivel tökéletes költői kérdésnek veszi fel, így abban is biztos, magyarázatot fog kapni. Pislogva fúrja bele tekintetét a másikéba erre a kis időre.
Megdöbbenti ugyan, ahogy a fiú kereken kimondja azt, amit gondol, de koránt sem bántotta ezzel meg.
- Ó - ad hangot csodálkozásának, és úgy kell megparancsolnia magának, hogy ne emelje fel a kezét szemei eltakarásának céljából, persze csak futólag.
- Nem éppen a fájdalom eltakarására hivatott - jegyzi meg kisebb éllel. Voltaképp most tényleg a fájdalmát akarta leplezni ezzel, de alapjáraton messze nem ezért húzza el a függönyt, és ha ezzel Demetri tisztában van, nem akkora tragédia. Az okot tudhatja, a módszert is, attól még csak ez a kicsi darabka az, amit ismer belőle, semmi több. És ha a lány elővigyázatos lesz a sasszemekkel szemben, ténylegesen annyit mutat meg magából, amennyi még nem ártalmas, legalábbis úgy ítéli meg.
Szívesen kapná el a kezét, de megakadályozza az ösztönös mozdulatot, és hagyja, hogy kézen fogva vezessék oda az egyik padhoz. Ott azonban elveszi a fiúéhoz mérve apró kezét, és a pad peremébe kapaszkodik mindkettővel, kissé előredőlve ezzel ültében.
- Élvezed az ittlétet? - teszi fel az első kérdést, ami eszébe jutott, hogy ne üljenek csendben egymás mellett. Valahogy azt most nem tudná elviselni, pont azért, mert nem érezné kínosnak.

A zavar. Bizony árulkodó jel ha valaki a száját rágcsálja, vagy a cipőjét, körmét nézegeti, vagy esetleg a ruhája szélét kezdi igazgatni. Manapság a lányokat olyan könnyű zavarba hozni, csak egy érintés, egy mosoly, akár egy bók is elég hozzá. Hihetetlen, hogy milyen könnyű dolga van egy férfiúnak. Sosem értettem igazán, hogy mitől lehet zavarba jönni, engem legalábbis sosem hozott senki ilyen helyzetbe, vagy lehet, hogy megpróbált, csak nem sikerült neki.
Szavaira enyhén felhúztam szemöldököm. Túl nyers volt a mondtad ahhoz, hogy igaz legyen. De nem akartam tovább vájkálni a lelkében, nem akartam, hogy betolakodóként tekintsen rám, aki mindenáron megakarja tudni azt, amihez voltaképp semmi köze. Had maradjon az Ő titka, hogy mit, miért csinál. Ám ettől függetlenül bosszantó volt, ahogy hirtelen kettőnk közé egy kőfal emelkedik, meggátolva engem attól, hogy akár csak egy kicsit is a közelébe férkőzhessek, hogy egy kicsit megismerhessem. De nekem több kell ennél ahhoz, hogy eltántorodjak a célomtól. nagyon érdekes lánynak találtam, igazán vonzó volt, mind külső, mind belső tulajdonságokra. Igaz, kissé harcipunci típus volt, aki hamar felkapja a vizet, no de hát... Milyen nő lenne a nő, hibák nélkül?
Lassan elértük a padot, én pedig elengedtem a kezét, s kényelembe helyeztem, magam. Egyik lábam felhúztam, s rákönyököltem, majd magam elé bámultam a sötétbe. Csend volt, én még kiéreztem a némaságból zavarát. Megint csak az a fránya zavar. Engem speciel nem nagyon izgatott a csend, szerettem, mikor csak az éjszaka hangjait lehetett hallani. Ám úgy tűnt, ezzel most egyedül vagyok, ugyanis Amélie nem tűnt olyannak, aki túl sokáig bírja, hogy a csönd letelepedjen. Nem is baj, így legalább nem unatkozom.
Kérdésén egy pillanatig eltöprengtem. Vajon mi lenne a helyes, megfelelő válasz? Igen, nagyon jól érzem magam itt?! Úgy gondoltam, hogy a legjobb, ha az igazat mondom neki.
- Őszinte leszek hozzád. - Csönd. - Nem akartam idejönni. Már igazából ki is a kórhatárból, 19 éves vagyok, mit keresek én itt, a 16 évesek között? - Mintha csak magammal beszélgetnék, kb úgy jött le a dolog, aztán Amy-re néztem. - Nem volt ínyemre a dolog, de gondoltam, anyám hagy örüljön, eljöttem. - Elfintorodtam, ahogy az ormótlan építmény felé pillantottam. - Többre számítottam a híres-neves Tornerans Mágusképzőtől. Úgy hangzik, mintha elkényeztetett úrfi lennék, igaz? - Mosolyodtam el, miközben oldalvást rápillantottam. - Részben igaz, nem ehhez vagyok szokva, de - Vállat vontam. - azért van jó oldala is annak, hogy idejöttem.
Fejeztem be végül, arcomon egy teljes mosollyal, mert nem volt se gúnyos, se gonosz. Egyszerűen csak őszinte. Volt értelme, valóban, ha másért nem is, hát azért, hogy egy olyan valakit megismerhessek, mint a mellettem ülő szépség.

Bár ő szorgalmazta olyan nagyon a zavaró csönd megtörését, miután Demetri kifejtette a válaszát, Amy burkolózik szótlanságba. Nem azért, mert nem tudna mit mondani, egyszerűen csak rágja a hallottakat, elmélázik azon, hogy ezzel tényleg, mindenki így van e, aki idejön. Tekintetét emiatt is hosszabb időre megvonja a másik arcától, és a lábuk alatti talajt fürkészi, alsó ajkát rágcsálva. Erről a rossz szokásáról már le akar szokni, de sosem megy neki, mint valami visszatérő mumus, mindig fogaival pirosítja ki, az esetek többségében nem zavarból.
Egy idő után első reakcióként picit elhümmög, csak azután nyitja szólásra a száját.
- Tudod, nem te vagy az egyetlen, aki ilyen véleménnyel van - kezdi lassan, egy pillanatig szemeivel keresve kontaktust. - Én sem voltam nagyon megelégedve vele, mikor idejöttem, de ez az miatt volt, mert kiszakítottak a régi életemből, el a barátaimtól, és ez nem tetszett - újból elhümmög. Ha nem lépett volna be akkortájt a szoknyavadász dán az életébe, már rég itt hagyta volna az iskolát, mert nem bírta volna a megszokott élete nélkül. Az is nagy szerencséje, hogy Christian utánajött, egy kis otthont idecsempészve ezzel a döntésével.. Tényleg, hol lehet?
- De a dolgok változnak - fűzi hozzá még, kisebb mosolyt intézve hozzá Demetri felé. - Te is meg fogsz vele barátkozni, hidd el nekem. - bólint is hozzá, jelezve, hogy ebben tényleg teljesen biztos. Ma már ő is másképp áll hozzá, megszerette ezt a helyet, a furcsaságaival, a monoton folyosókkal, és az emberekkel együtt, még ha kerülgeti is őket. De ahogy azt az orosz is megjegyezte, van jó oldala is az ittlétének. Ezen nem gondolkodik el, esetleges pozitívumokat keresve, inkább átsiklik felette.
Nagyot sóhajt, és újfent félretekint.
- Én idősebbnek hittelek, de mégis, kicsit meglep, hogy ennyi idős vagy - kinézetre a srác tényleg idősebbnek néz ki a koránál, tipikusan az a fajta, aki mindent megkap személyi elkérése nélkül is, és a lányok nyálcsorgatva pislognak utána, mikor elmegy mellettük. De az ilyen mindig csalóka, és a barnaság elringatta magát legutóbbi találkozásukkor abban a hitben, hogy a fiú valójában nem lehet idősebb nála. Hát, tévedni emberi dolog. Mindenesetre megmosolyogja, hogy az általánosságokat követve ismét eltájolta magát.
- Nagyon butának nézel, ha megkérdezem, milyen Oroszország? Mert gondolom, onnan jöttél névből ítélve... - halkítja le a hangját, mintha valami tiltott dologról beszélne. Az orosz hon talán az egyetlen ország, ahová szülei nem engednék el szívesen, és ahol eddig nem is járt, pedig kifejezetten érdekli.

Szavaira kissé hitetlenkedve vontam föl szemöldököm. Nem voltam benne biztos, hogy egyszer megszeretem a kastély csúf, rideg, ormótlan falait. Én nem ehhez voltam szokva, bármily hihetetlen is, nem szerettem az ilyen hűvös, rideg helyeket. De nem bocsátkoztam vitába a lány állításával, kitudja, még talán igaza lehet. Talán, bár nem fűzök hozzá túl sok reményt. Nekem nem ez az otthonom, s nem is tekinthetném annak azt a cellányi szobát, ahol most élek, ahhoz képest, ami Oroszországi otthonomban vár rám. De ez nem is annyira lényeges, már úgyis itt vagyok, s itt kell maradnom...
Halványan elmosolyodtam, mikor újra megszólalt. Hát igen, a legtöbb ember azt hinné, hogy minimum 22. évem vége felé járok. Anyám csak úgy szokott jellemezni: túlfejlett. Pedig csupán 19 éves fiatal voltam.
- Hát igen. Nem vagy egyedül.
Válaszoltam tömören, próbálván keresni tekintetét, ám ő mindig megfosztott engem a kék íriszektől. Figyeltem, ahogy finoman rágcsálja alsó ajkát, ám kezdtem rájönni, hogy ez már nem az idegesség jele, csupán egy rossz szokás.
Pár pillanatig újra csak csöndben ültünk, most én is másfelé néztem, végig a kastély parkján, fáin, ameddig csak a szemem ellátott. Ha csak a külső teret nézzük, valóban nem volt annyira vészes a helyzet, mint ami a kastélyban uralkodik. Minden zöld volt, gondozott gyep, szép helyek kialakítva. Biztos sok munka volt vele, hogy mindezt megteremtsék a diákok számára.
Töprengésemből Amélie hangja rángatott ki, s újra ránéztem. Ismét csak elmosolyodtam. Édesen festett, ahogy szinte suttogva kérdezett, ahogy arcán kíváncsiság lesz úrrá. Nagyot sóhajtottam, ahogy eszembe jutott Oroszország.
- Igen, onnan. - Feleltem csöndesen, hangomban a tisztelet és a szeretet egyvelegével, ahogy hazámra gondoltam. - Oroszország... - Sóhajtottam újra. - Gyönyörű. A szigetek, a tavak, az óceán, a tenger, a hegyek és dombok. Nem lehet szavakkal leírni, ezt látni kell a saját szemeddel. Az Orosz Állami könyvtár, hatalmasabb, mint ez a kastély. - Mutattat a Tornerans Mágusképző színhelye felé. - Az Ermitázs, a világ egyik legnagyobb múzeuma. Ott minden gyönyörű, kivéve a lányokat. - Tettem hozzá nevetve. - Furcsa volt, hogy itt mennyi gyönyörű lányt látni, míg Oroszországban alig-alig.
Eközben a mellettem ülő lány felé, hogy értse, mire is célzok valójában. Persze, volt itt rajta kívül más lány is, aki szintén szép volt, de valamiért Amélie fogott meg engem. A maga távolságtartó, jeges jellemével, miközben kiérződött a jégpáncél mögül a törékeny, érző ember. Még sosem találkoztam ilyen lánnyal, talán ezért is keltette fel az érdeklődésemet.
- És te? Ha jól sejtem a te otthonod Franciaország. - Jegyeztem meg. Igen, a neve csengésből érezhető volt, a francia arisztokrata származás. - Jártam ott. Nagyon szép ország.