Már nem számoltam a napokat. Nem érdemes, úgy csak még lassabban telik az idő. Éreztem az ürességet belül, magamban, ez szinte felemészt. De a kongó ürességnek van jó oldala is. Nem érzem a külvilágot, nem jut hang az agyamba, illat az orromba, szinte látni is alig látok. Igen, ez bizonyára betudható annak, hogy megint rákaptam az agypusztító létre. Ha valaki bemenne a szobámba, s kihúzná ágyam alól a faládikát, hát... valószínűleg azt hinné, hogy egy diller féle lehetek. Oké, csak a füvet szívom, de elég sok minden megtalálható a kis rejtekhelyen, amolyan végszükség esetére. Kitudja, mikor érzem úgy, hogy már nem bírom tovább. Biztos, ami biztos.
Szinte tudatlanul léptem ki a kastély kapuján, számban már lógott is a nikotin rudacska. Még mindig, mondhatni jó fej vagyok, hogy nem bagózok az épületbe, ez persze ahhoz vezet, hogy nagyjából az egész napomat valahol a birtokon kóvályogva töltöm. Enni egy nap talán egyszer bemegyek, meg persze azok a bizonyos emberi szükségletek, melyeket én sem tudok figyelmen kívül venni. De nem is baj, így legalább valami levegőhöz jut a szervezetem, s nem kell egész álló nap a kastély dohos pinceszagát belélegeznem. Ez egyfajta megváltás már számomra.
Miközben a gyufával szerencsétlenkedtem, a szél jó néhányszor arcomba csapott, barna -inkább sörénynek nevezhető - hajamat szemembe sodorta, így nem csoda, hogy többször is halálközeli élményben volt részem, mikor majdnem felgyújtottam a hajamat. Ám nagy nehezen mégis sikerült egy mély slukkal meggyújtanom a cigarettát, s rögtön indulhattam is utamnak, ami... hát, dunsztom sincs hova vezetett. Én csak úgy mentem. Még most sem ismertem a birtokot, élőhalott állapotban járkáltam összevissza, nem is figyelve arra, hogy merre visznek lábaim. Nálam az lenne az abnormális, ha felfognám hova is megyek, ha látnék egyáltalán valamit az elém táruló tájból. Jól van ez így.
Fejem lehajtva araszoltam a sötétben, néha felpillantottam, hogy nem-e ütközöm frontálisan egy fának, néha pedig megálltam, hogy kifújjam magam a séta megpróbáltatásai miatt. Egyik ilyen alkalommal vettem észre, hogy most aztán tényleg fingom sincs merre lehetek. Mindenhol bokrok - vagy mik - vettek körbe, teljes homály. Talán sövény lehetett, nem is tudom, magas volt, nem láttam ki mögüle, de ami még ennél is aggasztóbb volt, az az, hogy egy labirintusban voltam. Egy labirintusban! Most komolyan... Miért teszik ezt velem? Ez direkt kicseszés, biztos valami béna vicc. Nem lehetek egy labirintusba, én még egy üres pusztán is eltévedek! Ráadásul pálca az nuku, zéró. Nem hordom magammal, tekintve, hogy utálom a varázsvilágot, a mágiát, s mindent ami ehhez kapcsolódik, így még csak esélyem sem volt arra, hogy valaha is kitalálok innen. Itt halok meg, s csak jó pár év múlva találnak rá a csontvázamra, vagy a napokban oszladozó tetememre. Tiszta Walt Disney.
Heeeelppp meeee!
Egyéb lehetőségek hiányában elindultam, így esetleg még mélyebbre sétálva a naaaagy fekete lyukba.
Hideg volt, ujjaim már lefagytak, ráadásul nem is nagyon túloztam el az öltözködést. Egy fekete tornacipő, szakad nadrág, s egy egyszerű, barna pulóver. A halál oka: elfagyás. A halál beállta: kb. fél óra múlva. De legalább cigim van, meg pár gyufám. Kell ennél több a boldogsághoz?

[Sion]

Az egy dolog, hogy bennem volt a félsz a sötét miatt, de azért társaságra nem vágytam. Főleg nem egy ilyenre, mint amilyen mellettem ült. Miután szívem úgy-ahogy normális ritmusban kezdett verni, oldalra pillantottam, s hunyorogva ránéztem a sötét alakra. Ehhe, pff... Azért ez se semmi. Világ életemben kerültem az arrogáns, s nagyképű embereket - főleg a férfiaknak eme lélegzetelállító példányát -, erre nem pont egy olyan mellé huppanok le? A mustráló tekintet szerencsére elkerülte figyelmem, bár amúgy sem érdekelt volna túlzottan. Sosem tartottam magam olyan lánynak, akit az emberek megnéznek, így hát mikor időközönként sor került egy ilyenre, nem vettem figyelembe. Nem érdekelt, ha darab húsként tekint rám egy férfi, nem ismer, a külcsín alapján ítél, erre mit lehet mondani? Semmit. Bár azért elég érdekes, hogy a férfiak attól érzik magukat annak, hogy jól megbámulják a csajokat. Pedig egy férfi nem attól lesz az, mert egy húsdarab lóg a lába között. Legalábbis, nem csak ettől. De ez már más téma, olyan, ami nemigen tartozik a hatásköröm alá. Soha nem foglalkoztam a pasikkal, igazából nem voltam az a flörtölős fajta. Nincs porcelán-baba arcom, nagy melleim, vagy épp hatalmas szempillákkal megáldott égszínkék szemem, s miniszoknyában sem túl sokszor látni engem. Így hát nem is csoda, hogy a fiúk mondhatni kimaradtak az életemből. De nem is baj, máshol is tudják csóválni a farkukat. Már, ha van aki beveszi ezt a fantáziamentes dumát.
Mert fantáziamentes.
És van, aki beveszi.
Az arrogáns megszólalásra először nem feleltem. Hátra dőltem, lábaimat felhúztam, s kinyújtott kezem rájuk helyeztem. Én nyugalomra vágyom, erre itt ez a srác, aki majd végig löki nekem a béna szövegét, s majd nagyon nyeregbe érzi magát tőle. Príma! Csak magamnak köszönhetem, hallgatnom kellett volna a megérzéseimre, és tovább menni, de nem. Én inkább ideült a lúzerarc mellé. Csakis az én hibám. De Isten a tanúm rá, hogy én innen nem állok fel, hacsak nem küldenek egy vontatót, s paddal együtt el nem visznek.
Mélyet szívtam a cigiből, majd lassan felé fordultam. Próbáltam kivenni a sötétből arcát, ami nagyon nem ment. Addig eljutottam, hogy zöld a szeme, valamivel sötétebb, mint az enyém. De a vonásait egyáltalán nem láttam, ám volt annyi fantáziám, hogy hozzá tudjam képzelni. Bizonyára a cinikus zöld tekintet, egy piperkőc, hátranyalt hajú bájgúnárt takart. Nem tudom, csak feltételezni mertem. Egy dolog miatt viszont hálás voltam ebben a percben: a sötét miatt. Igen, sötét volt, én nem láttam Őt, ergo Ő sem látott engem, legalábbis reményeim szerint. Éppen ezért, ha esetleg egy világos folyosón, vagy valahol a parkba lesz hozzá újra szerencsém, akkor nem fog felismerni. Majd esti imát mondok érte az ágyam széléhez térdelve, hogy az ellenkezője ne következzen be.
Aprót sóhajtottam, majd halkan megszólaltam.
- Ja, nem jött. Így nekem csak a béka királyfi marad. - morogtam oda, majd visszanéztem a semmibe.
Miért kell minden férfinak ezzel a dumával jönni? Folyton felhozzák ezeket az elcsépelt meséket, melyben a herceg mindig megmenti a királylányt. Vagy nagyon gyerekesek, és még mindig az ágyuk mellett felolvasott esti mesékbe kapaszkodnak, vagy azt hiszik, hogy ez menő szöveg. Tévhit, közel sem az. Mert ha még egy Barbie-girlnek mondják ezt oké, de pont nekem? Tényleg egy királylányhoz kell ENGEM hasonlítani?!
Nem akartam beszélgetni vele, Ő mégis újra szólt hozzám. Pompás, újabb elmés, mitöbb, díjnyertes megszólalás! Bár jönne már a zsákos bácsi, s hurcolna el magával! Vele talán nem kéne cseverésznem. De üsse kavics, építsük az emberi kapcsolataimat. Vagy csak csináljunk úgy.
- Nem gond. - vontam vállat finoman, majd egy utolsó slukkot szívtam a cigiből, s elpöcköltem valahova a bokrok közé. - Ha a zsákos bácsi egy leheletnyivel jobbképűbb nálad, akkor még jól is járok. - Ezt mondom pont én, aki aztán tényleg nem egy szépségkirálynő. Segáz.
Próbáltam újra kizárni a külső hangokat, de hiába. Elromlott ez a funkció. Halottam a gyújtó kattanását, a dohány finom sistergését, mikor lángot kapott, s az apró parázs fényében kifújt füstöt is láttam. Jó pont, dohányos. Legalább nem megint egy cigi-gyűlölő srácnak kell élveznem a társaságát, mint a múltkori Gyufafejűnek.
Csak ültem és vártam. Hogy mire? A következő labdára, amit feldob nekem... Mert fog, nem tűnt olyan srácnak, aki eltántorítható a stílusától. Kellemetlen.

[Sion]

Nem reagáltam halk kuncogására. Ha ennyire defektes, hát nevetgéljen csak magában. Vicces lett volna amit mondtam? Lehetséges. Igazából elég fáradt voltam már ahhoz, hogy ne érdekeljen mit gondol. Válaszolni sem akartam, mégis a szervezetem automatikusan reagált a szövegére. Ez van, egy idő után megtanultam, hiszen hiába várt otthon a hatalmas kúria, mint gazdagéknál, én az utcán nevelkedtem. Míg Ő pont úgy nézett ki, mint egy arisztokrata, gazdag család sarja, addig én úgy, mint egy csóró gyerek. Pedig igazából fordítva volt - nagyjából, bár nem voltam tisztába az Ő anyagi helyzetével. Ebből is látszik, hogy mindig van választásunk, nem muszáj úgy élni, ahogy az ősök elrendelik. Én választottam, lehet rosszul, lehet meghalok húsz évesen az életformám miatt, de legalább van szabad akaratom, s nem állok mások irányítása alatt. Nem rángathatnak zsinóron, mint egy marionettbábút. És ez elégtétellel töltött el.
Amúgy nem vagyok tipikus nő. Nem viselkedek csajosan, nem festem magam, semmi körömlakk, s egy divatdiktátor sem vagyok. Tudom magamról, hogy nem vagyok egy hű de jó csaj, ezzel együtt kell élnem. Igaz, volt rá példa, még ifjabb koromban, hogy engedtem anyám elnyomásának, s megjelentem egy bálon, ahol azért elég flancosan kellett kinézni. A tükörben magamra sem ismertem, egy idegen arc tekintett vissza rám. Persze, szép volt, csinos meg minden, de nem én. Nem Frankiet láttam a tükörben, hanem egy arisztokrata, kékvérű lányt. Megtévesztő, épp ezért nem kell a smink. Ha egyszer lekerül, s úgy lát valaki, akkor az nagy csalódás lehet számára, hiszen elsőként nem a valóságot látta, csak egy maszkot. Lehet, hogy ami a maszk mögött van, az meg már nem is tetszik neki.
Ásítására oldalra pillantottam, és akkor jött az a bizonyos labda. Szám sarka megrándult, egy igazi mosoly lett volna belőle, de valahogy mégis abbamaradt. Ah! Már erre sem vagyok képes. Genetikai hulladék vagyok, ennyi.
- Már miért tenném? - Fordultam felé kíváncsian. - A szájpenész tudtommal fertőző. De mondd csak, nagyon fáj? Bár, lehet már nem is érzed, olyan régóta hozzá vagy szokva.
Fáradt sóhajjal kezdtem dörzsölgetni lábszáramat. Már a csontom is átfagyott, rohadt hideg volt, én pedig szakadt gatyában ültem a nyirkos padon. Egy petefészek gyulladás rendel! Igaz, ha a sok éjszakai kóborlástól nem lett bajom, akkor ez a kis szelecske sem fog megártani. Talán erős az immunrendszerem, vagy nem is tudom. Sosem voltam beteg, semmi láz, vagy ájulás. Oké, leszámítva azt az egyet, ami után az elvonó jött, de az sem megfázás miatt! Legalább ezt már tudom.
Saját testére tett megjegyzésére nem bírtam megállni, hogy fel ne vihogjak. Atya Úr Isten! Ekkora arc befér egyáltalán egy ajtón? Maximum a kétszárnyú nagykapun.
- Hiszek neked. - Nyögtem ki fulladozva. Bevallom, ez tényleg vicces volt.
Persze, attól még nagyképű, és szex-centrikus, de vicces. Ha jobban belegondolok, elég sok önbizalom kellhet ahhoz, hogy az ember saját magáról képes legyen ilyet állítani. S, ahogy beszélgető partneremre néztem, nem kellett sokat törnöm a fejem azon, hogy neki van-e önbizalma. Talán még több is, mint amennyi megengedett lenne. Nem volt olyan jóképű, bár feltételezem Ő az a típus, aki a szavakkal veszi le a lányokat a lábukról, amolyan bugyiból kibeszélősen.
A nagy örömlöket után újra visszazökkentem az unott állapotba. Hátradőltem, kezem pedig a zsebembe mélyesztettem. Volt benne valami. És... tudjátok mi? Egy kisebb fajta cigike, olyan jó fajta. Kihúztam kezem, s ráfókuszáltam a tenyerembe tartó cigire. Azta! Micsoda mákom van. Ez most jól fog jönni, legalább egy kicsit lezsibbad az agyam. Előkotortam a gyufát, majd begyújtottam a kedvest, s mélyet szívtam belőle. Szív, szív, lent tart, még mindig, kifúj. Ah! Isteni! Az illata, az íze, hát még a hatása, bár ez már pár napja a zsebembe lehetett, így az erejéből is jócskán engedett már. De mit számít?
Kérdését hallva megálltam a mozdulatba. Japán nő. Fura szemekkel. Na igen, hozzá nekem is volt szerencsém, sajnos nem csak egy futó pillantásra. Bólintottam hát.
- Ha jól tudom átváltoztatástant. Az extremusosok karvezető-helyettese. Asszem... - Ránéztem, majd felé nyújtottam a cigit. Biztos voltam benne, hogy nem fogja elfogadni, ahhoz Ő túl nagyképűnek tűnt, de én azért megkínáltam. - Egy slukkot?
Furcsa. A nőtől is ugyan ezt kérdeztem a minap, csak Ő eltaposta a drága cigimet. Féltem, hogy most is ugyanerre kerül a sor, de azért bíztam az ellenkezőjében.

[Sion]

A drámai hangra, s a teátrális kézmozdulatra csak felvontam szemöldököm bujkáló mosollyal arcomon. Anyám! Kifogtam egy diliset, ez mennyei! De van jó oldala is. Most már legalább tudom, hogy nem mindenki épelméjű itt, és vannak defektesebb, hozzám hasonló fazonok is. Ez egyfajta megkönnyebbülés volt, a sok hülye között nem érzi magát az ember annyira degeneráltnak, mint nélkülük tenné.
Csak vállat vontam, inkább magamnak, mintsem neki, majd tovább szívogattam a cigit. Nem kerülte el figyelmemet reakciója, s mivel szemem már kezdett hozzászokni a sötéthez, így a formák is kibontakoztak az éjszakából. Láttam ahogy egy zöld írisz követi kezemet, halottam, ahogy mély levegőt vesz, majd fejét fegyelmezetten előre szegezi. Ahhaa! Egy nagy füves mellé ültem le, aki próbál leszokni róla, ami úgy tűnt, nem megy neki könnyen. Nem ítélkezem, neki legalább volt ereje megtagadni magától, nekem nem lett volna, nem is akartam. A fű már a részemmé vált, talán már élni sem tudnék nélkül, vagy legalábbis idő előtt begolyóznék. Nem erőszakoltam rá a cigit, inkább egy utolsó, mély slukkot szívtam belőle, majd elpöcköltem.
Kezdett nagyon, nagyon hideg lenni. Fogaim össze-össze koccantak a didergéstől.
- Wayner? - Kérdeztem némi fáziskéséssel. Na igen, elértem a kellő hatást. - Az a magas, borostás üreg, aki mindig olyan arcot vág, mintha citromba harapott volna? - Hangomból igencsak kiérződött az ellenszenv az említett férfi iránt.
Valami rémlett. Ha jól emlékszem, akkor ő kísért fel a hálókörletbe. Nem volt túl szószátyár az öreg, s amit elhadart nekem, az is betanult szövegnek tűnt. Nem úgy nézett ki, mint aki szereti a gyerekeket, vagy a fiatalabbakat. Tudtam, hogy vele is meg fog gyűlni még a bajom, hogy minden alkalommal majd alám tesz, s megpróbál elnyomni. Yeah! Egy újabb pancserrel bővül az ismeretségi táram. Nem baj, majd meghúzom magam, a hátsó padba ülök, nem szólok hozzá. Legalábbis megpróbálom, ám nem tudom, hogy sikerül-e. Tudjátok, van az a nemrégiben említett funkció, ami miatt szervezetem rögtön reagál minden nemű megnyilvánulásra. Ezt pedig mondanom sem kell, hogy mennyire nehéz visszafogni. Hát még a stílust, amiben válaszolok. Mindegy, majd csak lesz valahogy.
Lában letettem a földre, s kinyújtottam, hátha érzem még őket. De sajnos csalódnom kellett. Teljesen elfagytak tagjaim, reméltem hogy feltudok majd állni. Na de ácsi! Az egy dolog, hogy felbírok-e majd tápászkodni erről az átkozott padról, melyre felelőtlenül leültem, de vajon kitalálok-e ebből az útvesztőből? Ez már neccesebb kérdés volt. Nem tartottam túl valószínűleg, hogy nagyképű barátom majd kikísér engem a sövénykertnek álcázott labirintusból. Hmm, ez felvet némi problémát. Talán tábortüzet kéne gyújtanom, hátha valaki észre vesz engem, s értem jön. Vagy talán felkéne gyújtanom a sövényeket, ezzel utat tudnék nyerni kifelé! Ja, hát persze, aztán járhatnék egész évben büntetőmunkára, vagy esetleg testi fenyítésben is részem lenne. Már semmi nem lepődnék meg, ez a hely tiszta halál tábor.
- Te, figyelj már. - Szóltam hozzá dideregve, csak remélni tudtam, hogy megértette ami nagy nehezen kinyögtem. - Nem tudod véletlen, hogy merre kell kimenni? Én azt sem tudom, hogyan kerültem ide...
Kérdeztem tőle szinte esedezve, miközben véletlen, a nagy vacogásba ráharaptam számra. Ajkaimhoz kaptam, éreztem, ahogy egy kisebb vércsepp kibuggyan az aprócska sebből. Fantasztikus! Ekkora szerencsétlen is csak én lehet. Nem volt más választásom, zsebkendő hiányában kénytelen voltam barna pulóverem ujjába törölni számat. Nem tudtam, hogy az egészet letöröltem-e, de feltételeztem alsó ajkam még vértől fog csillogni, míg be nem érek a szobámba, s le nem mosom. Ah, tök mindegy, az összhatáson már nem sokat tud rontani.

Hajnal 1,2, már dél van és én még nem csináltam semmit, 3, 4.
Nem vagyok se fáradt, se éhes, mindent megtanultam, ami mostanára kellett, és meg kell hagyni: unatkozom. Mit csináljak, mit csináljak, mit csináljak? Megkereshetném Anselmot, de kell egy kis szabadság. Kell, hogy legyen az életemnek egy olyan része is, amiben ő nem szerepel.
...Amúgy se találom, hogy a fene esne belé. Biztos bebújt földalatti hálókörletébe, ahova nekem persze mint Pugnaxos, nincs bejárásom.
Így hirtelen felindulásból felhúzom fekete kabátom, piros kötött sálam és sapkám, majd elindulok sétálni, ugyanis az elmúlt hetekben nem múlt el a hó iránti lelkesedésem. A friss levegővel, a lépteim alatt összeroppanó hóréteggel nincs is bajom - azonban ez unalmamat cseppet sem űzi el. Szép szombati nap, még a napocska is vidáman süt, én pedig nem tudok magammal mit kezdeni. Hát ennyi jár csodás személyemnek? Unalom? Áh...
Mit csináljak?
Néma kérdésemre egy kutya tűnik fel a semmiből, és egyenesen felém tart. Szemeim kikerekednek, és habár nem szokásom félni aranyos kis édes kutyáktól, eme állat teljes gőzerővel egyenesen az irányomba csahol, anélkül, hogy szándékát tudnám. Úgyhogy lehet jelen esetben gyávának hívni, nem különösebben érdekelne látva a kutya hegyes fogait: rohanok. A kutya meg utánam.
Futáááááááááááás! Vissza, vissza a kastély menedékébe, ahol nincsenek vérengző kiskutyák, akik megzavarják békés merengős napom! Futáááááááááááás, mert ő eszik meg engem reggelire, ha nem vigyázok! Futáááááááááááás, mert nincs jobb dolgom!
Azonban mivel folyton hátra-hátra nézek, nem nagyon tudok koncentrálni arra, merre megyek. Lábam beleakad valamibe, én pedig hatalmasat ordítva hasra esek, arccal előre a hóba. Azon nyomban fejemre teszem mind a két kezem, félve a vérengző állat becsapódásától. Ez pillanatokon belül meg is történik, érzem tappancsain át hátamon a csöpp állat kevéske kis súlyát.
Most lesz az, amikor élve elfogyaszt, vagy letépi rólam a kabátomat. Megáll bennem a vér, minden másodperc egy életnek tűnik... Amíg a nyakamon valami nedveset nem érzek.
Az idő újra rendes kerékvágás szerint mozog, amikor rájövök mi történt.
Ez a döööög megnyalta a nyakamat!
ÁÁÁÁ! Kutyanyálas a nyakam!
Kihúzom a hóból a fejem, kezeimet is leveszem róla. Felemelkednék, de nem tudom, hogyan anélkül, hogy a nyálas kutyust a hóba ne söpörném, ugyanis felettébb állatbarát személyiség vagyok, habár ez a jelenlegi helyzetben nem nagyon derült ki. Szerencsémre ezt ő megoldja helyettem, és lemászik a hátamról, amikor mozgolódni kezdek. Én pedig megfordulok, felülök a helyemen, és körbenézek.
Atyaúristen! Kin estem én hasra?!
- Ezer b-bocsánat, é-é-én nem vettelek észre, nem akartam, nagyon bocsánat - mondom, miközben lehúzom Serenityről a lábam, felállok, és leporolom magam, majd neki is kezet nyújtok, hogy segítsek felállni. Kétségbeesetten kutatok emlékezetemben: eldöntöttem volna? Nem emlékszem rá.
- Mit csináltál te a hóban...? - Szép. Most ismerem fel a lányt a Grimmes megemlékezésről, de ötletem sincs a nevéről, csak annyira emlékszem, hogy valamelyik pugnaxos barátnője volt. Hát hogy oldjam meg szorult helyzetem? Rámosolygok, újfent kezet nyújtok. Fogalmam sincs miért, nem szokásom.
- Darnay Hajnal. - Körbenézek. Hiszen innen indultam el! Körbe futottam?! Azt hiszem, most idiótának tűnhetek, ami igazán nem jó. Zavaromban szórakozottan rágcsálni kezdem a számat.
Legalább ezen a napon is történik valami emlékezetes. Történetesen egy újabb személy előtt csinálok hülyét magamból. Letörlöm a nyakamról a kutyanyálat.