Sövénykert

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

*Lassan kisétál a kastélyból és megy arra amerre lábai viszik. Egyszer csak a sövény kertben találja magát, de nem igazán ismeri a helyet hiszen ma érkezett. Úti ruháját már levetette, valamivel elegánsabb göncöt vett magára. Fekete bőr nadrágot és ujjatlan fekete felsőt visel nyakában nyakláncával. Szembe találja magát hirtelen Amelievel.*
-Szia, azt hiszem eltévedtem. *Idegesen nevet.* -A nevem Sebastian, nagyon örvendek.
*Közelebb lép a lányhoz és alaposan szemügyre veszi, vállán üllő hollója elröppen és eltűnik az éjszakában.*
-Te melyik házhoz tartozol?

*Hallja a halk motoszkálást, de azt hiszi, hogy csak a képzelete játszik vele, így amikor megszólítják, hirtelen kipattannak szemei. Sebastian szavai hallatán csak elmosolyodik, és arrébb csúszik a padon.*
- Szia! Amelie Clarkson vagyok, első éves, pugnaxos diák - mondja el gyorsan a szokásos bevezetőt, miközben kezét nyújtja egy kézfogásra. - Én is örülök - mosolyog fel rá, majd a padra mutat. - Van kedved kicsit leülni? - kérdezi. - Nos, úgy is mondhatjuk, hogy én is kicsit eltévedtem, de ne aggódj, majd csak kijutunk valahogyan - nyugtatja meg. - Szóval, új diák vagy? És melyik karba osztottak be? - kérdezi kíváncsian, miközben szemeivel hiába kutatja, merre repülhetett a holló, már eltűnt az éjszakában. A fák lombjait néha erősebben megfújja az esti szél, és a levelek zizegése hozzájuk is elér. ~Még jó, hogy itt nincs sötét ~ - gondolja magában, majd újra a fiú felé fordul. - És honnan jöttél az iskolába? Már, ha nem vagyok indiszkrét - teszi hozzá, miközben Sebastianra nézve várja a választ.

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

*Kezet fog a lánnyal és mikor az hellyel kínálja leül.*
-Én is abba házba kerültem ahova te, és hát remélem, hogy tényleg ki jutunk innen. *Halkan nevet, méregzöld szemeivel a lányt vizsgálja.
-Londonból származok, egy szegény család első szülött fiú gyermekeként. *Hangján hallatszik, hogy nem szeret erről beszélni, de nem nagyon zavarja a kérdés.*
-Te honnan származol?

- Pugnaxos vagy? - kérdezi, és arcán meglepettség látszik. - Te vagy a harmadik fiú, akivel személyesen találkozom a karunkból, pedig elvileg többen is vagytok - teszi hozzá vidáman, miközben feltekint kicsit a tiszta, csillagos égre. A megjegyzésre csak elmosolyodik. - Persze, hogy kijutunk - vágja rá magabiztosan. - Ha meg nem, a pálcánkkal még mindig küldhetünk piros szikrákat - jegyzi meg, majd elneveti magát. - Nem hiszem, hogy olyan bonyolult lenne kijutni, én például csak nem figyeltem oda, hogy merről jöttem, de szerintem tényleg nem lehet nagy ördöngösség - néz újra a fiúra.
~ Úgy látszik, hogy a család téma sokaknál érzékeny terület ~ - gondolja, miközben megszidja kicsit magát. Az ő életében is történtek dolgok, amikről nem szeret beszélni, vagy csak azokkal, akik igazán megértik. - Én Birminghamből jöttem, a szüleimmel élek ott, mint aranyvérű család egyetlen lánygyermeke - szavai komolyan hangzanak, de szemei csillogásából látni lehet, hogy ennek nem tulajdonít nagy jelentőséget. - És melyik csoportot választottad, milyen szakma érdekel? - kérdezi ismét, miközben füle mögé tűr pár hajtincset, amiket a lágy szél előzőleg kikapott, és vígan dobálta őket.

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

-Én egyáltalán nem ismerem a birtokot, ma érkeztem ide.
*Kisimítja arcából fekete haját és nyújtózkodik egyet.*
-Csoport? Ezt hogy érted? *Kérdi kíváncsian. Látszik, hogy még nem ismer túl sok dolgot, mégiscsak kérdezni kellett volna, mikor felajánlották neki, de most már késő.*
-Mesélsz kicsit magadról? Mi érdekel? Van-e valamilyen hobbid? Meg hasonlók, szeretek ismerkedni.
*Barátságosan mosolyog és hátradől a padban, majd nyújtózkodik egyet.*

- Én már pár hónapja itt vagyok. Ha gondolod, majd körbe is vezethetlek - ajánlja fel könnyedén. - Négy csoport van, amik közül választani lehet - kezd bele a magyarázatba. Egy párszor már elmagyarázta a dolgot, így ez nem okoz neki nehézséget. - Ha auror vagy átoktörő szeretnél lenni, akkor az első csoportot, ha gyógyító vagy méregkeverő, akkor a másodikat, ha ereklyevadász vagy sírrabló, akkor a harmadikat, ha sárkányrezervátor vagy bestiaszakértő, akkor a negyedik csoportot választhatod. Persze vannak olyanok is, akik több csoportot is felvettek, mert még nem tudják, hogy a jövőben mihez szeretnének kezdeni - megvonja a vállát, majd az unszolásnak engedve mesélni kezd egy kicsit magáról. - Én például a második csoportot választottam, szeretnék gyógyító lenni, ugyanakkor a bájitalfőzés is nagyon érdekel, lévén Apám bájitalmester, és szerencsére örököltem tőle az ösztönös érzékét a bájitalokhoz - egy pillanatra révedve elmosolyodik, majd folytatja. - Nincsenek igazán érdekes időtöltéseim, de például szeretek olvasni, reggelente gimnasztikázni és futni, ismerkedni, sétálni, és - hajol kicsit közelebb -, a szabályszegéstől sem riadok vissza, ha jó móka kerekedik ki belőle - fejezi be vidáman. - Van egy hófehér cicám, Nalani, vele is szeretek foglalkozni, bár mostanában keveset látom, szereti felfedezni ő is a kastélyt és környékét. Neked van valamilyen hobbid? Te is mesélhetnél magadról, nem haragszom meg érte - jegyzi meg vidáman évődve, miközben ő is hátradől és úgy hallgatja meg Sebastian válaszát.

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

*Figyelmesen végighallgatja, majd rövid gondolkodás után megszólal.*
-Igazság szerint ebből egyik se érdekel. Én inkább illúziókat szeretek teremteni, rengeteget olvastam róluk és imádom őket. Bár a fekete mágia is érdekel így lehet, hogy törvényen kívüli leszek.
*Felnevet, hófehér fogai kivillannak, hangja olyan akár egy farkas ugatása, kicsit hátborzongató és nem nagyon illik ehez a külsőhöz.*
-Bár akkor is csak egy célt akarok elérni, mégpedig mindennél jobban vigyázni arra akit szeretek.
*Végig hallgatja a lány magáról szóló beszámolóját és kedvesen mosolyog.*
-Nos én szeretek olvasni és néha írogatok is. A kedvenc időtöltésem pedig egy régi fafuvolán faló játszás ami már generációk óta a családomé. Állítólag el lehet altatni vele az embereket, de ez eddig soha sem jött be.

- Azért gondolkodj el rajta, mert egy csoportot mindenképpen választanod kell majd - figyelmezteti Sebastiant. - Engem a fekete mágia nem igazán vonz - teszi még hozzá, és mélyen hallgat a családja egyik tagjának egykori ballépéséről. A fuvola hallatán magasba szökik a tekintete. - Ez érdekesen hangzik - jegyzi meg. - Én zongorázni tanultam, ahhoz ragaszkodtak a szüleim - megvonja a vállát. - De idővel megszerettem, csak itt nincsen lehetőségem rá, hogy játszhassak is, mert azért egy zongorát mégsem cipelhetek a zsebemben összezsugorítva - megforgatja a szemeit. - Ha gondolod, egyszer majd játszhatnál a fuvolán, szívesen meghallgatnám - mosolyog a fiúra. - Jól vettem ki a szavaidból, hogy vannak testvéreid? - jut eszébe hirtelen a fiú előző mondata.

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

-Majd meggondolom, hogy melyiket válasszam.
*Előveszi fa fuvoláját farmerje zsebéből, nem túl nagy, kényelmesen elfért zsebében, lassan szájához emeli, megnyalja ajkait, majd halk, melankolikus dallamot kezd el játszani rajta, egészen addig játszik, ameddig a lány szóba nem hozza a családját, ekkor el emeli szájától a hangszert, és lehajtja fejét. Haja szemébe lóg eltakarva arcát.*
-Egy húgom volt, Alexis. De meghalt, nagyon régen, mikor verekedni mentem fiatalabb koromban, követett és halálra gázolta egy autó.
*Arcán egy könnycsepp gördül le és a fuvolára esik.*

*Csak bólint a fiú válaszára, és behunyja szemeit, amikor meghallja az édes, szomorú melódiát. Lelkében sok érzés kavarog, és erősen kell tartania magát, hogy érzelmei ne látszódjanak meg arcán. Megpróbál kicsit lehiggadni, de egy bizonyos tanár a megmondhatója, hogy nagyon nem ért az okklumanciához, mint azt tapasztalhatták volt. Hirtelen marad abba az andalító lágy hang, és ő kicsit fáradt szemekkel pislog, hogy vajon mi történhetett. Amikor az elsuttogott szavak eljutnak hozzá, kicsit összeszorul a torka. Nem mozgott annyira otthon a mugli világban, de azt tudta, hogy mi az az autó, látott már belőle párat. Megborzong, pedig az éj nem is volt hűvös. Ajkaiba harap, és keményen szidja magát gondolatban, amiért már megint valami olyanba ütötte bele az orrát, amibe nem kellett volna. Bár csak kis ideje ismeri a fiút, egy pillanatra a vállára teszi a kezét, majd azt elhúzva onnan, Sebastianra nézve beszélni kezd.*
- Őszinte részvétem. Kérlek, ne haragudj, hogy ismeretlenként is valami olyanról kérdezgettelek, ami régi sebeket szakított fel - kér bocsánatot, és arcán halvány rózsaszín kis foltok játszanak. Amikor meglátja a kósza könnycseppet, még jobban megszidja magát. Kezét egy pillanatra újra a fiú hátára teszi. - Sebastian, nem tudom, hogy mit mondhatnék. Ha szeretnéd, beszélhetünk róla, vagy csak meghallgatlak, vagy pedig szeretnél valami másról beszélgetni? - kérdezi végül kicsit zavartan.

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

-Nem nincs semmi baj, csak még mindig nem tudtam teljesen feldolgozni pedig már elég rég volt. *mondja csendesen és megtörli szemét, majd sóhajt és bele kezd a történetbe, amiről két éve nem beszélt senkinek.*
-Olyan 13 éves voltam, mikor a dolog történt. A családom nagyon szét zilálódott apa halála után és anya sikertelen második házassága miatt. Nem nagyon figyelt rám senki, csak a kishúgom aki viszont nem érdekelt, csak bosszantott. Annyiszor sértettem meg, annyiszor. *Kis szünetet tart, arcán több könnycsepp csordul le, majd két-három perc múlva sóhajt és az ég felé fordítja arcát, tekintete távolba révedő.* -Mindig bele kötöttem emberekbe, mind egy volt, hogy felnőtt vagy gyerek, csak figyeljenek rám, ez számított. Az nap is verekedni mentem, de otthon hagytam a nyakláncomat. Ő utánam indult. halottam, hogy szólt, kért várjam meg, de én nem akartam, átrohantam az úton a kocsik között ő pedig utánam. *Pár másodperc szünet.* -Azonnal meghalt, még bocsánatot se tudtam tőle kérni. Ha nem csak magammal törődöm akkor Alexis még mindig élne, és az anyám nem roppant volna teljesen össze. *Olyan történik ami szinte pár éve nem volt, sírva fakad, arcán patakokban folynak a könnyek, miközben a holdat nézi az égen.*

*Dermedten hallgatja a történetet, és hirtelen nem tudja, hogy mit csináljon. Nem akart ő ilyen fájó emlékeket felbolygatni, melyekről láthatta, hogy még évek múltán sem csillapodtak. Érzi, hogy mondania kellene valamit, de sokszor magát is csak egy érzelmi roncsként látta, és fogalma sem volt, hogy mely szavak lennének a megfelelőek. Miközben ezen töpreng, azért kicsit esetlenül megveregeti a fiú vállát. Aztán, nem tudja hogyan, de eszébe jutnak Cala szavai, melyek szívbe markolóak voltak, de vigaszt is nyújtottak erdőbéli kirándulásukon.*
- Van egy jó barátnőm, Cala. Pár nappal ezelőtt mondott nekem valamit, ami kicsit csillapította a fájdalmamat - kezdi lassan. - A testvéred már...elment, és most egy jobb helyen él, boldogan, míg te itt maradtál, bűntudattal szívedben, lelkedben, és úgy érzed, csak fájdalom és üresség maradt neked. De.., te is lehetsz még boldog, nem szabad, hogy a gyász belülről felemésszen. Élned kell, odafigyelve, hogy ne szalassz el egyetlen lehetőséget sem, és akkor rád is rád talál a boldogság. És egyszer majd..., ha te időd is lejár, akkor..., akkor újra találkoztok, de addig, ne hagyd, hogy az életed csak úgy elröppenjen melletted - fejezi be halkan, miközben szavait üresnek érzi.
*Hiszen ő maga sem tudja még az Ő emlékét elengedni. De egyszer készen lesz rá. Csak időre van szüksége. Az majd mindent megold és begyógyítja majd a sebeket. Egy fehér zsebkendőt nyújt át a fiúnak, és tapintatosan elfordul, míg rendbe szedi kicsit magát. Kezeit maga mellé teszi a pad szélére, hátát kihúzza, úgy szemléli a csillagos eget.

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

*Hallgatja a lány szavait, majd elmosolyodik, és lehajtja fejét, elfogadja a zsebkendőt és letörli könnyeit, majd mikor össze szedi magát sóhajt.*
-Ne haragudj, hogy a múltammal traktáltalak, nagyapám mindig arra tanított, hogy ami megtört, az megtörtént, kár rágódni a régi csonton. Mikor eljöttem hazulról egy tört adott nekem és azt mondta búcsúzóul, hogy légy olyan kemény, mint ez az acél, de mindig figyelj azokra akiket szeretsz, hisz az életben rajtuk kívül nincs senki más számodra. Csak mostanában kezdek ráébredni, hogy ez milyen igaz.De ha eljön az időm, nem hiszem, hogy viszont látnám valaha is a húgomat.
*Egy pár másodpercig még töpreng , majd ismét megszólal.*
-Köszönöm, hogy végighallgattál, sokkal könnyebb így, hogy valakinek elmondhattam a dolgot.
*A lányra mosolyog, majd újra szájához emeli fuvoláját és folytatja a szomorú dallamot, amit elkezdett.*

- Nincsen semmi gond - sóhajt egy nagyot. - Én ajánlottam fel, hogy meghallgatlak, ha már ilyen szépen belemásztam a dologba - elhúzza száját, még mindig mérges egy kicsit magára, de most már nem tud mit tenni, és úgy látszik, hogy Sebastian is megnyugodott egy kicsit.
*Újra hátradől, és csendben hallgatja a lágy dallamot, miközben a fiú szavain töpreng. Nem hiszi úgy, hogy az lenne a jó megoldás, ha teljesen elzárkózna az érzelmektől, kemény és hideg lenne, mint az acél. De nem szerette volna most ezt a gondolatát megosztani a fiúval, éppen eléggé belecsapott az előbb is a közepébe, most szeretett volna kicsit óvatosabb lenni.
Kinyitja szemeit és a kis tóhoz sétál, majd leül a szélére, és ujjai hegyével a vizet kezdi fodrozni, miközben bal kezével lábára könyököl, és arra támasztja fejét, miközben újra behunyja szemeit. Már majdnem elalszik, ebben közre játszott a késő éjszaka és az andalító dallam is, amikor kis loccsanást hall. Riadtan nyitja ki szemeit, de amikor körül néz, rájön, hogy csak egy hal zavarta meg nyugalmát. A dal is lassan elhal, ő pedig újra feláll és visszasétál a padhoz, miközben a fiúra mosolyog.*
- Ez nagyon szép volt, köszönöm - bólint felé a lány mosolyogva, majd körbe néz. - Elég késő van, mit szólnál hozzá, ha megkeresnénk a kiutat ebből a kis labirintusból? - kérdezi vidáman, miközben jobb kezével megdörgöli kicsit álmos szemeit.

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

*Miközben a lány a kis tóhoz sétál, ő nyugodtan folytatja a fuvola játékot, nem figyel igazán a dallamra ez már kis kora óta benne van és bármikor el tudja játszani. Kishúga sokat hallgatta esténként és később mikor anyja össze roppant neki is sokat játszotta. Figyeli, ahogy a lány lassan elbóbiskol, majd mikor látja, hogy el is aludt, elveszi szájától a fuvolát és elteszi, szerencséjére nem neki kell felébresztenie Ameliet, ezt megteszi hal. Mikor megköszönik fuvola játékát halványan elmosolyodik.*
-Ugyan nincs mit, örülök, hogy élvezted. *Lassan feláll, már szeretne menni és lepihenni, mikor a lány felajánlja, hogy menjenek mosolyogva bólint.*
-Igen későre jár, szerintem is induljunk el. *Füttyent egyet, mire hollója megjelenik és gazdája vállára szál. A madár felborzolja tollait, majd lehunyja szemét és álomba merül a fiú vállán. Sebastian megmozgatja lábait, majd Amelie mellett elindul arra amerre jött, vissza a kastély fele, közben halkan dúdol.*

* Elindulnak visszafele, kanyarodnak balra és jobbra, de jobbára Amelie csak a megérzéseit követi, nem tudja, hogy jó irányba megy-e, mivel a kis tóhoz is csak most talált el először. Megfordul a fejében, hogy ennek hangot is adjon, de csak megrázza a fejét, és elkanyarodik jobbra, amikor egy sövényfalba ütközik.*
- Hoppá - közli nagyon értelmesen. - Azt hiszem, erre nem jutunk tovább - közli a nyilvánvaló tényt, majd zavartan a fiúra mosolyog. - Előre szóltam, hogy nem vagyok biztos a visszaútban - jegyzi meg mosolyogva, majd úgy dönt, hogy inkább visszafordul, és egyenesen folytatják útjukat, arra, ahová tartottak volna, ha nem kanyarodik le.
*Kíváncsian pillant néha a fiú válla felé, majd amikor nem bírja tovább, megszólal.*
- Érdekes állatod van. Van valamilyen története, hogy hogyan került hozzád? - kérdezte, majd gondolatban kicsit fejbe vágta magát, amiért már megint kíváncsiskodott.

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

*Jobbjára csak a lányt követi, közben a fuvolán játszott dallamot dúdolja, mikor zsákutcába érnek, halványan elmosolyodik és kisöpri szeméből az egyik rakoncátlan fekete hajtincset.*
- Időnk, mint a tenger, ha nem érünk vissza csak küldenek kutató csoportot utánunk.
*Mikor vissza kanyarodnak és újra elindulnak nyugodtan lépked és dúdol tovább, szeméből kezd kimenni az álmosság, és most elkezdi tanulmányozni a kertet. Mikor szóba kerül hollója, kedélyesen felnevet, hangjába nyoma sincs az előző nevetésében lévő farkas szerű ugatásnak. A holló felébred és felborzolja tollait.*
-Az ide fele úton találkoztunk össze, a lába bele akadt egy damilba amit pár csirkefogó rakott ki, hogy madarat fogjanak vele. Segítettem neki és miután meggyógyult nem akart leakadni rólam. Már majd egy hónapja van velem, gyalog nem túl könnyű eljutni a kastélyhoz, kis időbe telik.
*Megcirógatja a madár fejét és tovább dúdol, miközben ismét zsákutcába jutnak, és megfordulnak, hogy rá találjanak a helyes útra, talpa alatt megreccsen egy ág, amitől egy béka megijedve félre ugrik az útból.*

- Vagy az is lehet, kenyérmorzsát kellett volna szórnunk ide fele jövet, hogy visszatalálhassunk - emlegeti fel a mugli mese egyik jelenetét.
*Gyerekkorában mások felé mindig komoly apja gyakran mesélt neki este, lefekvés után, ő pedig nosztalgikus mosollyal emlékezett most vissza rájuk. Amikor újabb zsákutcához érnek kicsit bosszúsan megtorpan, csípőre vágja a kezeit, és körül kémlel. Miután rájön, hogy a labirintust leszidni nem tudja, maximum saját magát, újra megindul, ezúttal egy másik irányba. A hollót nézve egy pillanatra hitetlenkedve felemeli szemöldökét, majd megrázza fejét, mintha ezzel napirendre térhetne a dolog felett.*
- Még nem hallottam olyanról, hogy egy holló ragaszkodna egy emberhez, de hát egyszer mindennek meg kell történnie. Mindenesetre kedves volt tőled, hogy segítettél rajta - mosolyog Sebastianra. - És mi lett a neve? - folytatja a kíváncsiskodást. - Nekem egy hófehér macskám van, Nalani. De ezt már mondtam, igaz? - kérdezi zavartan, miközben ő is ugrik egyet, amikor meglátja a békát. - Nem igazán kedvelem a békákat - fintorog egyet. - És akkor még finoman fogalmaztam - húzza el a száját. - Bájitaltanon simán beledobom őket, vagy valamilyen részüket az üstbe, de amikor így ugrálnak előttem, brrr - jegyzi még meg, miközben lekanyarodik balra a labirintusban. Hirtelen megáll és összeráncolja a homlokát, majd Sebastianra néz. - Nem jártunk erre pár perccel ezelőtt? - kérdezi töprengve.

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

*Csak hallgatja a lány nem igen válaszol inkább gondolkodik, vagy néha mikor ő nem veszi észre Amelliet nézi és mosolyog, majd mikor megint a holló kerül szóba akkor megszólal.*
-Nincs neve, legalább is egy névre sem hallgat.
*Sóhajt és felnevet.*
-A világ ki ismerhetetlen és ez a madár majd annyira, mint a világ. És igen említetted a macskát.
*Nyújtózkodik egyet és mikor a lány felugrik a béka miatt nevetni kezd.*
-Nyugi, ez csak egy béka, ő jobban fél tőled, mint te ő tőle.
*Végig hallgatja a lányt és ismét nevetni kezd.*
-Ti lányok és a rigolyáitok.
*Alaposan szemügyre veszi azt a helyet ahol állnak, majd kis mérlegelés után bólint.*
-Igen itt már jártunk, nem is olyan rég. A végén még itt éljük le hátra levő életünket. *Mondja nagyon komoly képet vágva.* -lehet, hogy ez a hely elátkozott és aki ilyen későn erre sétál soha sem jut ki innen. Olvastam is egy hasonló helyről.
*Mondja nevetve miközben tovább mennek, majd szembe találják magukat az úttal ami kivezet a sövényesből.*

- Komisz egy madár vagy te - int a mutatóujjával a madárnak, mint egy szigorú tanár néni, majd folytatják útjukat tovább.
*A nevetésre kicsit meglepetten a fiúra néz, majd játékos bosszúsággal összevonja a szemöldökét.*
- A békák között is vannak veszélyesebb fajták. És ez nem rigolya, egyszerűen a béka csak, tudod... fújj - nyögi ki nagy okosan, majd ő is nevetni kezd. - Tényleg kicsit gyerekes, de ez van - megrántja egy kicsit a vállát, és próbál kicsit megkomolyodni, de a következő szavakra ismét nevetni kezd. - Azért remélem, hogy egy idő után hiányoznék annyira a szobatársamnak, hogy utána nézzen, merre kószálok - mondja mosolyogva, majd követni kezdi Sebastiant, aki úgy tűnt, rögtön megtalálta a helyes kiutat. Újfent játékos bosszúsággal pillant a fiúra. - Már az elején is neked kellett volna előre menni, és nem hagyni, hogy én itt bohóckodjak - a végére már megint nevet, szemei vidáman csillognak. Elindulnak kifelé az utolsó forduló egyenes ösvényén, és amikor kijutnak, a fiú felé fordul. - Igazán örülök, hogy segítettél kikeveredni innen - mondja kicsit fellengzős hangon, majd gyorsan nevetésbe szalad a szája. - Nélküled lehet, hogy bent éjszakáztam volna - tette még hozzá, aminek a gondolata nem töltötte el annyira jó érzéssel. ~ Máskor nem szabad ilyen figyelmetlennek lenned ~ - szidja meg magát kicsit gondolatban, majd Sebastianra pillant. - Akkor irány a padlás? - kérdezi, miközben fejében átsuhan a kósza gondolat, hogy szívesen sétálna még egy kicsit a parkban.

**Hozzászólások** : 49 **Évfolyam** : Első

*Mikor kijutnak és ismét a parkban állnak, mélyet szippant a tiszta levegőből, lágy szellő borzolja fekete haját, méregzöld szemei vidáman csillognak az éjszakában. A holló felkóborolja tollait, majd hirtelen elröppen a kastély felé, majd eltűnik szem elől. Egy ideig néz a madár után, majd mosolyogva a lány felé fordul.*
-Előbb vagy utóbb te is kijutottál volna, mondjuk nem bánom, hogy később jutottunk ki élveztem a társaságod. És amúgy is kellemes volt kicsit sétálni.
*A kastélyra néz és kis gondolkodás után úgy érzi, hogy bár már nem fáradt azért le kell feküdnie, hisz holnap még be akarja járni az alsóbb szinteket is a nagy épületben.*
-Én azt hiszem, megyek és lefekszek. Köszön az együtt töltött időt. *Mondja és illedelmesen meghajol, lehet, hogy szegény családban nőt fel, de az illemet nagyon jól megtanulta.* -Jó éjt Amelie. *Nyom egy csókot a lány homlokára, majd sebes léptekkel elindul az épület felé, már messze jár a lánytól, mikor az észre veheti, hogy a földön egy szál vörös rózsa maradt ott ahol a fiú állt.*

*Látja a fiú pillantását, amit a kastélyra vet, és megérti, hogy szeretne aludni. Hiszen csak ma érkezett, és hosszú volt az út idáig. Megértően mosolyog rá.*
- Megértem, jobb ha most pihensz a hosszú út után - bólint egyet, majd egy pici hárító mozdulatot tesz a kezével. - Ugyan, én is jól éreztem magam - mosolyog a fiúra. - Szép álmokat - bólint Sebastiannak.
*Azt hitte, hogy a fiú ezután itt hagyja, ehelyett egy csókot nyom a homlokára. Meglepetten pillant a fiúra, de az hamar a bejárati csarnok felé veszi az irányt. Dermedten áll pár pillanatig, kezével megérinti homlokát, teljesen úgy viselkedik, mintha nem kapott volna még puszit. Zavartan, arcán halvány rózsaszín kis folttal, rázza meg a fejét, majd ő is elindulna, amikor a földön fekvő rózsára esik a pillantása. Lehajol érte, és kezében óvatosan forgatja meg a tökéletes rózsát, melynek illata bódítóan hat rá az éjszakában. Kicsit értetlenül mered maga elé, majd végül úgy dönt, hogy ő is inkább nyugovóra tér, bár abban biztos volt, hogy e furcsa este után nehezebben jön majd álom a szemére.

- Mostanában nagyon nyomott a hangulatod. Mi bánt?
*Hallatszódik egy kellemes leányhang valahonnan a sövénykert mélyéről. Mya és Kamilla egyaránt megunta már a kastély falai közti ücsörgést, így közösen elindultak sétálni a parkba, s már egy ideje leragadtak itt, a labirintusban. A tűző nap elől a magas bokrok hűs árnyékában lépegetve beszélgenek már jópár perce.*
- Kamilla, ne kéresd magadat, látom, hogy valami nagyon nyomja a lelkedet.
*Mya egy hirtelen mozdulattal hátat fordított a menetiránynak, így most visszafelé lépkedett, szemben a nem kicsit feldúlt spanyollal. Ahogyan hallgatta a lányt, minden lépésnél vidám, eleven csikóhalként ugrándozott mögötte a lófarokba kényszerített göndör hajkoronája.*
- Tudod mi a te bajod? Az élet minden egyes rossz momentumát óriási drámának fogod fel. Kamilla Spero, az élet szép, a változás pedig nem feltétlenül rossz.
*Oktatja ki a lányt, olyan tyúkanyósan, amilyet minden nagymama megirigyelhetne. Közben pedig bíbelődik a szoknyájával, amelynek könnyű anyaga minden egyes rebbenésnél az aljával megcsiklandozza a féltünde térdhajlatát. Közben persze lecsúszik ujjatlan topjának pántja is... Ajaj, van itt annyi baj, hogy csak na. Ja, és persze Kamilla is kivan.*
- Mellesleg nem hiszem el, hogy ezt pont nekem kell elmagyaráznom neked! Ez olyan, mintha egy elefánt papolna egy egérnek, hogy milyen hülyén néz ki a füle... Tudtommal te vagy az optimista és én a pesszimista, nem? Hogyhogy mégis nekem kell összevakarni a nemlétező morálod szilánkjait?
*Mondja hunyorogva. Túl sokáig nézte a fehér ruháit, így most szeme előtt egy gigászi, szoknya alakú zöld folt lebeg.* ~Basszus, tetőtől talpig fehérben vagyok... Ráadásul szoknyában. A fene, tényleg a feje tetejére állt a világ...~

* Kamilla csendesen baktatott barátnője oldalán. Közös megegyezés alapján úgy döntöttek, ideje kimenni a szabadba. Most viszont ismét felülkerekedett rajta a melankólia. Persze lebukott... és Mya azonnal elkezdte faggatni. Ugyan a lány durcás képpel tartotta magát egy darabig, de végül megadta magát. nagyot sóhajtott, majd feszülten Myára nézett. *
- Oké... elég zűrös mostanában minden. A nagyanyám úgy néz ki férjhez megy... tudom rohadt önző vagyok, hiszen joga van a boldogsághoz, de nekem már csak ő van. És ha új életet kezd, abba én nem férek bele. * Tudja ő, hogy elég gyermetegen áll hozzá a dologhoz, de mit tegyen? Lassan mennek tovább, és ő némán hallgatja barátnője véleményét. Mikor aztán szóba jön, hogy túldramatizál mindent, elhúzza szája szélét. *
- Tudom, de nem tehetek róla... a véremben van, hiszen spanyol vagyok. Nekem a lételemem a dráma, a tragédia. * Megrántja vállát, majd ismét hallgatásba merül.Azon elmosolyodik, ahogy Mya elkezdi taglalni lelki állapotának furcsa változását. *
- Azért téged se kell félteni. Azon az ominózus estén például teljesen elengedted magad. Komolyan rád se ismertem. A visszafogott Myát is szeretem, de a belevalót talán egy kicsit még jobban. * Átkarolja a lányt, és úgy folytatják az utat. *
- Na, akkor egyezzünk meg, te se depis... én se depis... legalábbis megpróbáljuk.

*Jobb kezét Kamilla vállára helyezi, közben pedig a földet nézi. ~Bal, jobb, bal, jobb, bal, jobb... Ez az, egyszerre!~ Még el is vigyorodik ezen az elképesztő teljesítményen, miszerint képes volt alkalmazkodni Kamilla járásához, így most szabályosan menetelnek egymás mellett. Az ominózus este említésére először értetlenül felpillant a lányra, majdnem ki is szalad a száján egy "mi?", de aztán őt is fejem találja a megvilágosodás. Mélységesen elpirul, s újra a papucsára - fehér papucsára - függeszti tekintetét.*
- Az inkább a "fáradt vagyok ahhoz, hogy belegondoljak a tetteim következményeibe" Mya volt, és ne örülj, mert szerencsére nem sűrűn látni őt. És egyébként sem vagyok visszafogott, egyáltalán nem. Depis meg pláne... Hé, te most rám vetíted a saját problémáidat?
*Kérdezi ismét vigyorogva, majd jobbkezét egy hirtelen mozdulattal lekapja Kamilla válláról, s hosszú, kecses mutatóujjával könyörtelenül a lány bordái közé bök. Rögtön távolabb is ugrik, tartva a válaszcsapástól.*
- Mellesleg nem tudom, honnan veszed, hogy nem fogsz beleférni a nagymamád életébe. Szerintem te saját magadnak nem akarsz változást, és önként vonnád ki a "Kamilla-tényezőt" abból az új világból. Hiába rázod a fejedet, ennyi, kész, megfejtettem a titkot! Mehetsz a diagnózissal a dilidokihoz, mert a kikúráláshoz már nem értek...
*Szól a nagy diagnoszta, túltéve Dr. House tudományán is. Ezt a beszólást már biztosan nem ússza meg egy kiadós csiklandozás vagy egyéb nélkül, így amint meglátja Kamilla arcát, rögtön futásnak is ered, ügyelve arra, hogy azért ne szakadjanak el egymástól - nincs sok kedve egyedül bolyongani a sövénykertben. Mikor végre vége szakad a fogócskának, saját térdeire támaszkodva fújja ki magát.*
- Huh, ehhez most túlságosan is meleg van, basszus...
*Fújtat, miközben kezeivel kissé izzadt arcát és mellkasát legyezi. ~Ráadásul strandpapucsban nem olyan tuti, mint edzőcsukában...~ Mikor már nagyjából helyrerázódott, kissé komorabb tekintettel fordult barátnője felé.*
- Egyébként, ha belegondolsz, nem is olyan rossz a te sorod. Én emberek között nőttem fel, a legtöbb barátom ember, sőt az egyetemről még mugli évfolyamtársakkal is büszkélkedhetem, akiket nagyon megszerettem, de nem találkozhatom velük, mert amíg ők egyre öregednek, én ugyanilyen maradok még jó sokáig. Alig nézek ki 18-19 évesnek, pedig anyám már 58 éves múlt, a gyermekkori barátaimnak pedig már ráncosodik az arcuk és harcolnak az őszhajszálakkal. Én pedig... *fordul körbe, kezeit kitárva* ... mint egy tini. És mire középkorúnak fogok kinézni, minden emberbarátom ősz lesz és nyugdíjas. Aztán pedig meghalnak. És én még csak az életciklusom kétharmadánál leszek, talán még ott sem. Apám lett volna az egyetlen, aki talán túlél engem, mivel ő tünde volt... De ő is meghalt. Szóval a helyedben örülnék annak, hogy nem kell majd ennyit gyászolnom. Kamilla, szeresd és támogasd a nagyidat amíg lehet, mert ő sem lesz örökké ott neked.
*Mondja egy igazi felnőtt életbölcsességével. Végül is ő az, harmincöt évesen már nem csoda, ha néhanapján elhagyják komoly gondolatok is a száját. Hangjából nem igazán keserűség cseng ki, inkább a szomorúság és a beletörődés elegye. Tisztában van ezzel már amióta az eszét tudja, volt ideje hozzászokni a gondolathoz. Lassan közelebb csoszog Kamillához, s a lány vállára teszi a kezét, megszorítja azt, mintha ezzel is erőt és kitartást próbálna fecskendezi a spanyol vérbe. Aztán egyszercsak fogja magát és ismét gyorsan oldalba böki barátnőjét - ismét vigyorogva.*
- És látod, hogy nem vagyok depressziós!
*Kiáltja kitárt karokkal, majd hosszú szökkenésekkel folytatja útjukat a sötétzöld sövénylabirintusban.*