Kastély körüli park

**Hozzászólások** : 5 **Évfolyam** : Első **Kor** : 32

*Layla megpillant egy leányzót aki sietve lépdel felé.Layla meglepődötten néz majd halgatja hogy mit is akar.*
-Szija.Layla Rosaira.Igen én vagyok.Tulajdonképpen nem.Még most érkeztem.ó köszönöm az jó lenne ha vinnéd..
*válaszolja kedvesen majd elindul a lány irányának felé.*
-Igen,elfáradtam eléggé,remélem hogy majd pihenhetek most.
*aztán tovább követte a lányt.*

*Örül, hogy egyből elindultak és nem kell itt sokat időznie. A csomagokat maga előtt lebegteti, majd közben beszél a lányhoz.*
- Tudod elég rosszul időzítettél, de ne gondolj rosszra.
*Neveti el magát, majd folytatja.*
- Úgy értem, hogy most lesznek a vizsgák kb. egy hét múlva. De ha szeretnéd szívesen segítek neked, meg hát a többiek is segítenek, már ha találsz bárkit is.
*Halvány mosoly jelenik meg az ajkain, majd tovább folytatja az amúgy érdektelen betanult szövegét, amin kicsit újít.*
- Nos. A signumusnak a karvezetője Cassandra M. King ő egyben a Gyom- és Gyógynövény tanárunk. A karvezető helyettesünk, pedig nem rég érkezett az iskolába, Draven Sirius Weawer, őt még nem tudom mit fog tanítani, ha egyáltalán, majd tanít is. Régen Narmo R. Calwa volt. Ő a Legendás Lények Gondozása tanárunk és a húga itt tanul ugyan úgy a signumusban. De majd megismersz mindenkit.
*Boldogon áradozik a karról, majd mikor elérkeztek az iskola kapuihoz kitárta és megvárta, míg a lány belép rajta, majd felvezényelte a klubhelyiségbe.*

//Köv. hsz signu klubhelyiség.//

Edward-Violetta Kilátós játék kifagyásának fojtatása//tyűű, de bonyolult ez xD//

Kilátó:

Elnevetem magamat, mikor meghallom, hogy mit is bizonygat. Rómeó? Ő, ez vicces, hiszen látszik rajta, hogy nem igazán tud érezni egy lány iránt és inkább csak játszadozik velük, minthogy meghaljon egy olyan badarság miatt, mint a szerelem. Vicces, persze inkább szó nélkül hagyom. Nem kelnék egy ilyen mester mű védelmébe, egyszer voltam képes elolvasni, akkor is már az elején fogtam a fejemet, hogy mibe is vágtam bele. Kétségtelen szép, de nem nekem való, hiszen én is amolyan, nem érzőember vagyok, mint ebben a suliban oly sokan. Kár, hogy a legtöbben ezt csak úgy állítják magukról… S végre nem is kell sokat várni, elindulunk. Szuper, már csak le kell innen keveredni, ami külön móka lesz azt hiszem.

Park:

Lassan, de biztosan azért megérkezünk és én csillogó szemekkel, tekintgetek a mellettem lévőre.
- Na és akkor most merre is? – Nézek rákérdően, és egy kicsit megtámaszkodok rajta, amíg eldönti, hogy hol és merre is van a „szerszáma”. Igen, ez már megmarad. Szerencsétlen motorra már nem is tudok úgy tekinteni, mint a többire. Le lett írva, pedig elmondások alapján biztosan tetszeni fog, de majd kiderül…
- Amúgy fekete…Az egész szép, ezüsttel főleg, de mondjuk egy piros szebb lenne… - Na nem a kar színe miatt, de én élek-halok a piros motorokért. Mindig megnéztem őket, persze, akik velem voltak egyből azt hitték, hogy az illető, aki rajta üldögél. De sose így volt. Hmm, mily hiszékeny az emberi világ…

Nem volt ő még szerelmes, hogy a halállal foglalkozzon. Ki tudja, lehet nem is tud érezni. Vagy ha igen, csak nagyon nehezen...Nem úgy megy neki egyik napról a másikra, mint Rómeónak, az biztos. Szépen megérkeznek tehát, Edward megtorpan, hogy körülkémleljen. Elég nagy ez a park, eltelik jó pár másodperc, mikor jobb irányba mutat.*
-Erre lesz *Indul el a füvön keresztül egy érdekes kompozíció felé. Két fa között van egy nagyobb bokor...Ed hussint valamit a pálcájával, majd a lány felé fordul.*
-Azt sem mondtad még hogyan szólíthatlak *Jut eszébe hirtelen, mikor nem tud a lányhoz hogyan szólni. Ezzel körül belüll egy időben, a védő bűbáj megszűnik, mert feltűnik egy motorkerékpár a modernabb és drágább fajtából. Szép ezüstös színben pompázik, éj fekete nyereggel, kormánnyal, és sárkány díszítéssel a hátoldalán. Ami nincs hozzá, az persze bukósisak. Ed csillogó szemmel nézi szerszámát, mintha ez lenne az egyetlen olyan dolog, ami meghatná.*
-Pirosban? Nyálas szépfiúnak nézel? *Horkant fel egyszeriben, mikor megüti fülét a lány megjegyzése. Ez aztán magához téríti csodálásából. Nem valami dühösen kérdezi, sokkal inkább érdeklődve, s kissé ironikusan.* - Nem minden a külső...
-Meg az olyan buzis...*Vet egy elérzékenyült pillantást motorjára.*
-Vagyis elhiszem, hogy neked bejön meg minden, de szerintem én férfi létemre elég hülyén festenék egy piros motorbiciklin...*vélekedik, bár erről úgy igazán még sosem gondolkodott, úgyhogy kicsit vállat von.*
-Nekem a fekete a kedvenc színem, azért ilyen. Emberi világ...*Visszavisszhangozza.*
-Talán nem ember vagy? *Veszi szemügyre a lány füleit,hátha hegyesek és akkor tünde.*
-Különben eléggé. Vegyük a muglikat. Bevesznek bármilyen sületlenséget...De néhány varázsló is...*Teszi hozzá, óvatosan előtolva a motorbiciklit. Ha ez megvolt aztán felpattannak a bringára is elindulnak felfedezni a környék szépségeit.*

//Olvadásból fagyásba...Ehj szép teljesítmény xD//

*Az az idióta bagoly... rendesen lefejelte, azt meg kell hagyni, de ki számított volna reggelizés közben a postára? Megdörzsöli homlokát. Soha senki nem ír a Little családnak, mert mindenki tudja, hogy a família nem normális, egyik tagja sem az. De mit lehet tenni? Muszáj volt idejönni, ráparancsoltak a szülei, bár ha bevallaná magának, enélkül is jött volna ő, szívesen. Az otthoni anarchiából talán egy olyan világba fog átlépni, ahol van némi rend, vagy legalább valami, ami arra emlékeztet. Bár az óceános témát kihagyta volna (kis híján rosszul lett, nem bírja a hajókat, kellett neki hoppanálás nélkül jönnie), azért örül, hogy végre ideért. A módosabb családból származó lány, séta helyett egy fitos hintóval érkezik el a dombaljhoz, ahol aztán kiszállva, kerekes bőröndjét maga után húzva ámélkodik-bámélkodik, majdnem orra is esik a nagy nézelődésben. A kaput meglátva megtorpan, és összeráncolja szemöldökét. Félredönti a fejét, és hümmög egyet fennhangon.*
~ Ha valami találós kérdést kell kitalálnom, hogy bejussak, akkor azt hiszem, fordulhatok is vissza. ~
*Húzza el a száját gondolatban, csak most körvonalazódik benne igazán, hogy ő valódi varázslóiskolába fog járni. Pillanatok alatt ki fog derülni, hogy semmi affinitása nincs a mágiához, sőt, ha esetleg párbajba kerülne, bizonyára darabokban fogják hazaküldeni, mert már egy pöcköléstől is visít, olyan gyenge. Hosszú percekig ácsorog még a nyitott bejárat előtt, végül csak összeszedi magát, és átlépi a képzeletbeli küszöböt. Körbepillant a parkon, és felnéz a hatalmas kastélyra is. Aha. És tőle azt várják el, hogy ezt az egészet megjegyezze, és mindig időben odaérjen mindenhova. Ezek megőrültek? Egy olyan karra osztják be, aminek a nevét se tudta először kimondani (másodjára se), most pedig azt hiszik, hogy GPS van a fejébe kódolva. Természetesen. Ezt valamiért mintha kihagyták volna a felvételi levélből.*
~ Nincs sopánkodás, inkább vedd az akadályokat nőiesen és könnyedén! ~
*Szól rá magára még időben, mielőtt az önsajnáltatás kényelmes tengerébe süllyedne, és sóhajt egyet. Legalább az idő jó. Nagyon jó. Túl jó. Szürke térdfarmert húzott, ami talán nem a legjobb választás hamvas bőrét tekintve, a kék, egyszerű, pántos felső annál inkább, kiemeli a tekintetét. Küllemre mit lehetne mondani? Tökéletes. Szöszke haja elől keretbe foglalja arcát, frufru és befelé szárított, állig érő tincsek segítségével, míg hátul egészen a lapockája alá ér. Az arca előbb idéz egy szendeszüzet, mint egy varázslót, a bőre hibátlan, tipikusan olyan, amely könnyen leég, de képtelen lebarnulni. Az alkata karcsú, ott domborodik (és nem is kicsit), ahol kell, a végtagjai vékonyak és alkalmanként feszesek. Nem túl magas, százhatvanöt centiméter környékén lehet. Bájos, az ember nem tudna olyan pontját mutatni, ami nem oda illene, ráadásul egyszerre könnyedén nézni tizenhat és tizenkilenc évesnek egyaránt. Nyugodtan kitehetné magára a híres-hírhedt mondást, miszerint "az élet szép, de tény hogy én még szebb vagyok". Eheh. Ennyire azonban ő sem egoista, sőt, némi önbizalomhiánnyal is küszködik, tekintve, hogy a rózsafa pálcája egyszerűen néha önálló életet él, vízteremtés helyett virágot fakasztott a lábasból, s még lehetne sorolni. De itt az ideje megtanulni irányítani azt is. Minél előbb. Úgyhogy ennek érdekében rátámaszkodik kerekes bőröndjének kihúzott fogójára, és pihen. Hiába tértágított és súlykönnyített a holmija, iszonyatosan elfáradt, mire idáig elcipelte. Egyre inkább érzi, hogy gyúrnia kéne. Nem is kicsit.*

Miután halotta, hogy új diák érkezik, vagy talán már meg is érkezett, Thierry elindul egyszerű kis irodájából, egészen magasról, pontosan a déli toronyból. Már majdnem kilépett az ajtón, akkor jut eszébe a kis papíros, melyen a lány neve szerepel. Épp csak rápillantott, de nem sikerült elsőre megjegyeznie, pedig nem olyan nehéz az a név. Most már mindegy, visszafordul, rápillant még egyszer, és a biztonság kedvéért elteszi a felöltőjének zsebébe.
Most már bánja, hogy oda föl – egészen pontosan a déli toronyba - kérte az irodáját, de még mindig így van legközelebb a tereméhez, és ez nagy előny. Nem igen szeret diákok elé vánszorogni. Nem érti, hogy mire fel vannak a prefektusok, ha még ennyivel sem tudják megkönnyíteni a tanárok dolgát. Nos, de ha már így alakult, akkor tényleg igyekeznie kéne. Persze csak kéne, ugyanis Thierry nem szereti a kapkodást, a meggondolatlan cselekedeteket, és főként nem a rohanást. Így leginkább komótos léptekkel szedi egyik lépcsőfokot a másik után. No igen, a déli torony elég magasan van. Lift nincs, hoppanálni nem lehet. Ez sosem tetszett a kastélyokban, hogy nem lehet hoppanálni. Bár a minisztérium sportügyosztályának köszönhetően, mindenhol igencsak fontos lett az egészséges életmód, no meg a testmozgás, így minden bizonnyal, ez ellen nem fognak semmit tenni, és ő még 5 év múlva is csak koptatja azokat a fránya lépcsőket. Annak ellenére, hogy a Professzor tulajdonképpen szereti a sportokat, és egy-kettőt még művel is, a gyaloglással igencsak nincs kibékülve. Többször eljátszott a gondolattal, hogy valami megbűvölt szállítóeszköz kéne neki.
Míg elmorog magában, szerencsére elég jól telik az idő, és hamarosan kijut a kastélyból is. A hatalmas kaput egy suhintással kinyitja, ami majdhogynem neki csapódik a zord kőfalnak. Minek fáradnia, mikor megkönnyítheti életét. 45ös lábaival indul meg a kis kövekkel kirakott úton, mely leviszi egészen a birtok kapujáig. Az út nem túl hosszú, és a friss levegőnek örül. Egész nap szinte bent poshad a kastélyban, így jól jön néha egy kis friss levegő. Abba viszont nem akar belegondolni, hogy hamarosan fordulhat vissza, és mászhatja meg a lépcsőket fel a toronyba.
A kapuhoz közeledve már látja, hogy egy szőkeség várakozik ott. Egy pillanatra talán meg is akad rajta a tanerő szeme, de aztán egy laza fejtekerés, és már is a „küldetésére” koncentrál.
- Üdvözlöm Kisasszony! Ha nem tévedek, ön Ophelia Little! – köszön a lánynak.
Nos, biztos ő az, hiszen nem szokott tévedni Thierry. Vagy, ha téved akkor sem szokta beismerni. Bár, ebben a helyzetben minden bizonnyal furán jönne le, az utóbbi eshetőség.
Ismét egy suhintással nyitja ki a hatalmas kapu, hatalmas ajtaját.
- Thierry de Montmorency vagyok, az Ön karvezető helyettese! – mutatkozik be szépen, nevét lassan, és jól érthetően kiejtve. Nem szereti, ha helytelenül mondják a nevét. – Akkor mutatom is a Pilluamuleto házat! - és igen, kezével tényleg mutat, de egyenlőre csak előre, mintegy jelzés képpen Ophéliának, hogy összekaphatja magát, és elindulhat előre.

*Valami idióta, magyar dalocskát dúdolgat, amelyben többször előjön a "nyuszitánc" szó. Elég idegesítő, de hát kisgyerekeknek készült, persze, hogy irritálónak tűnik a nagyobbak számára. Tulajdonképpen ő sem kedveli, csak annyira belemászott a fejébe, hogy ott dübörög állandóan a fülében. Nem bírja elfelejteni. Nem kellene internetezni, és nem lennének ilyen problémái, ugye. Itt az élő bizonyíték arra, hogy a muglik miért próbálják annyira leszoktatni a számítógépről a gyerekeiket. Át tudja érezni a helyzetüket... egy másodpercig. Utána énekelget tovább. A dalolászásnak abba marad, ahogy látja, közeledik valaki. Az a valaki pedig egyre magasabb és magasabb, végül elé ér, és bemutatkozik. A nevére összerezzen, mintha valami rosszat mondott volna. Tulajdonképpen, rosszat mondott. Allergiás az "Ophelia" kiejtésére, ugyanis otthon csak akkor hívták így, ha bajba került, vagy rá akartak sózni valamilyen munkát.*
~ Arról nem is beszélve, hogy ha ő tudja a nevemet... de gáz... nekem is kellene az övét? ~
*Gyorsan visszaemlékszik a felvételi papírra, de a Torneranson kívül egyéb névvel nem találkozott benne. Oké, legfeljebb ráfoghatja a cetlire. Tanár úr, kérem, a levél, amelyet önök küldtek, hibás volt. Szerencsére erre mégse kerül sor, mert meg is kapja a nevet, ami számára kicsit... nemesien hangzik. Bár lehet, csak nincs hozzászokva ehhez a fajtához. Tényleg francia lenne?*
- Öh. *Nyögi ki a kissé hosszúra nyúlt hallgatás után, amely a karvezető-helyettes mondandóját követte. Magában épp örül, hiszen nem valami károgó nyanya az egyik "felettese", sőt, mi több, egész pofás, ha nevezheti így. A támaszkodást gyorsan abbahagyja, megdönti lábával a bőröndöt, jelezve, hogy ő készen áll. Meg lenne illetődve? Csöppet sem, erről árulkodik az újabb megnyilvánulása.* Ön azok közül a Montmorencyktől származik *Angolosan ejti a nevet* akik a tizennegyedik századtól kezdve nemesi családként vannak nyilvántartva? *Szép kérdés, szép bemelegítés, jól fognak kinézni, ha így kíváncsiskodik. De legalább művelt, takarjuk el ezzel a hibáját.* Csak érdeklődöm, nem kell rá válaszolnia, de azért jó tudni, hogy nemessel beszélek-e, vagy nem, mert anya tanított, hogy kell nemesek körében viselkedni. *Szendekék szemeivel felpislog rá. Aranyos.*

Minden bizonnyal Thierry szerencséje, hogy a lányt nem hallja dalolászni. Nem túlzottan szereti ezt a fajta művészetet. Inkább a nyugalom és béka, nyugalom és csend híve. Az összerezzenés sem tűnik fel neki, bár érthető, hiszen nem rángatózik, így minden bizonnyal elég feltűnésmentesen csinálta azt az összerezzenést.
Végül, sikeresen összeismerkednek, és elindulnak a kastély felé. Thierry elég unott arccal indul meg, tényleg lerí róla, hogy nem sok kedve van ma ehhez. Persze, szívélyesen kell fogadni az új diákokat, ezért mikor Ophelia hozzá intézi a mondandóját, vagy éppen ránéz, azért egy vigyort , odaerőltet arcára. Szerencsére helyes arcberendezésének köszönhetően nem tűnik vicsorgásnak, inkább valami csibészes szájelhúzásos, ferde vigyornak.
Gondolkodik kicsit, hogy segítsen-e a lánynak cipelni a bőröndjét, és mivel az illem úgy kívánja meg és egyébként sem szereti hallgatni azt a karcos hangot, melyet a bőrönd kerekének és a köveknek a súrlódása következtében hall, ezért egy kisebb pálcacsavarral, máris a levegőbe reppenti a guruló bőrönd. Míg ők kényelmesen sétálnak előre, addig a bőrönd követheti őket.
- Montmorency – javítja ki Opheliát , kissé erőteljesebben is megnyomva azokat a hangokat, melyek különbséget tesznek angol, és francia kiejtés között. Nem tehet róla, zavarja. Gondolatban nekiáll számolni, és igaz még az egynél tart, és talán jobb is, ha nem jutnak el a háromig. Bár ez teljes mértékig Ophelián múlik, mennyire képes megtanulni kiejteni egy egyszerű francia nevet.
- Igen, elég régre nyúlik vissza a családfánk, de nem szoktam foglalkozni családfa kutatással. – ferde vigyor ismét ott „tündököl” arcán. – Meglep, hogy ennyire jól ismeri a francia történelmet.
Bólint elismerően a lányra pillantva.
Bár nem szokta hangoztatni származását, aki tudja, az tudja, aki rákérdez, annak válaszol. Semmi több. Mondjuk lehet néha jobban járna, ha egy-két érdekesnek tűnő viselkedési formáját ezzel az egyszerű kis ténnyel megmagyarázná. De mégsem teszi. Számára a Montmorency név áldás és átok is egyben, pedig még azt a kis „de” szócskát is jobbal érdemelték ki annak idején.
- És a Kisasszony? Talán a termetéről kapta családnevét? – néha kissé szarkasztikus, de azért szeretni való tanár.
Természetesen midneközben azért haladnak szépen előre. Már a hatalmas tölgyfa kapu is észrevehető.

*Nem tetszik ám neki az az unott ábrázat, így amikor látja, hogy a beszédével legalább látszólag jókedvre derítette, ő is vidámabb lesz kicsit. Furcsamód ezt mégis úgy teszi, hogy a szája nem görbül felfelé, hanem mintha a szemei mosolyognának. A francia kiejtést aztán megjegyzi, próbálja legalábbis, a névmemóriája hírhedten nem az igazi, de a férfiét csak meg illik jegyezni.*
- Montmorency. *Mondja vissza a szót teljesen tökéletesen, mintha a francia lenne az anyanyelve. Különös. Ismeri természetesen a nyelvet, sőt, olyan folyékonyan beszél, hogy azt egynéhány nyelvtanár megirigyelné, de minek hangoztassa? A névvel is csak azért tévedett, hogy beszédbe vonja a tanárt, mert különben lehet, hogy csak hümmög az egészre egy igent. Mindenki érzékeny a megszólítására, ezt tudja jól. Mellesleg a lány egy időben franciául tanult történelmet és egy kevés irodalmat, egy évig meg se szólalhatott angolul, és amikor vissza kellett térnie erre a nyelvre, akadtak vicces helyzetek. Manapság is többször keresztezi az anyanyelvét másokkal, mint például némettel, orosszal, de olykor japánnal is. Na ezért zavarodik össze a legtöbb ember, aki őt körülveszi. Műveltnek kell annak lennie, aki hosszabb távon érteni akarja. Vagy pokolian szerencsésnek. A kisebb elismerés jól esik neki, hogyne esne jól, hiszen mégis egy milyen kaliberű férfitól kapja - minden értelemben számít itt nála a "milyen kaliberű" kijelentés.*
- Hahaha, szellemes. *Válaszol egy szarkasztikus, élettelen nevetéssel, mintegy rosszallással a hangjában.* Sokan kérdezik, bár az eddigi legjobb kérdés a Little-lel kapcsolatban az a "a nagyid elvett egy kertitörpét?" egyértelműen. Amúgy nem, ez pszichésen kicsinyítő jelző, mi voltunk régen a falu bolondjai, és még most is... *Megszakad a mondata, láthatóan gondolkozik azon, hogy hogyan fejezze be. Legyen-é teljesen őszinte, avagy nem? Jó kérdés, de másodpercek alatt talál rá megoldást.* ...vannak különc dolgaink. *Fejezi be végül így, és fordítja vissza a tekintetét az útra. Se többet, se kevesebbet nem árult el ezzel a végződéssel, talán jobb is így - mindkettőjüknek. Ő szívesen mesélne a családjáról, de nem tudja, mennyit illik és mennyit nem. Pedig érdekesek a szülei, a testvére, a rokonai, csak mindannyian különcek. Apropó, különcség.*
- Tanár úr, meg akartam még kérdezni, hogy az igazgató úr szobája hanyadikon van? Másik kérdés. Az igazgató úr ugye bácsi? *Most már el kell mosolyodnia. Csak tippel ugyebár, azért nem árt előre felkészülni. Még mindig él benne a teória, miszerint egy tanár vagy egy vén hárpia, vagy pedig jobbára egy pedofil, idősödő férfi. Rendben, Montmorency most egy kivétel, de mint tudjuk, a kivétel erősíti a szabályt.*

[Raphynált Raphykám erre köss gombot Very Happy

]

Érdeklődését mélyen magába rejtő középmagas termetű szőke hajú lány jelenik meg az iskola területén. Persze nem villámcsapásra, ő már hajózott, hopponált, kocsikázott, minden lehetséges járművön utazott. Otthonától több ezer kilométer választja el. Közel sem olyan jó érzéssel tölti el, mint egy általános tinédzsert. Pedig ideiglenesen megszabadulhatott attól a világtól, amiben eddig élt, és a vele együtt járó problémáitól. De ő nem akart szabadulni! Már annyira megszokta a kis kertes házat, és azt, hogy ki se kell lépnie! Mégis mit érthetett azon a nagynénje, hogy "Tűnés iskolába, mert nem járja, hogy ki se mozdulsz otthonról! Ez árt a személyiségednek! Hibáztam, amikor engedtem, hogy magántanuló legyél... Úgyhogy most menj! Felvettek Torneransba, és ne vágj ilyen savanyú képet, mert hozzádvágom a ... az... a könyvespolcot!"
Ráadásul az angolt se beszéli tökéletesen, 6 év tanulás ide vagy oda. Ez igazán nem szép dolog. Mégis új kihívás, új elvárások, aminek meg kell felelni. Új arcok, akik talán kedvelik, habár valószínűbb, hogy nem.
Amit viszont végképp nemért Hajnal, ugyanis így hívják, hogy miért pont vizsgaidőszak előtt küldi őt drága nagynénje iskolába. Ha a tanárok mégis elküldik vizsgázni, valami légből kapott oknál fogva, tutira meghúzzák. Nem ért volna rá pár hetet, amikor már az új elsősökkel léphet be ezen a kapun, és ne lenne annyira egyedül - amit azért tegyünk hozzá, úgy is megszokott.
De teljesen mindegy. A múlt az múlt, és most itt van. Természetesen sehol egy lélek a környéken, neki kell keresnie valakit. De legelőször magát az iskolát.
...Biztos az út végén van.
Elindul, miután minden egyes részletecskét megbámult a tájon. Bőröndje már elkopott a sok használattól, de mivel rutinos költöző, így a varázslók által ismert praktikákat ő is tudja: tértágítás, könnyítés, és egyszerű a költözés!
Már látja az iskolát, úgyhogy nagyobb a valószínűsége, hogy belebotlik valakibe. Ekkor mereng fel előtte az útja, hogy mennyire volt hosszú, és jelen pillanatban hogy is nézhet ki. Arca gyűrött, szeme alatt pici karikák, és fésű se látta már egy ideje kócos buksiját. A ruhája azért rendben van, fekete póló, kék rövid farmer. Mezítláb.
- A fene, hol a cipőm?! - Gyorsan a közelebbi padhoz lép, felcsapja bőröndjét, és a válla is elmerül benne. Közben vadul jár az agya, hol az édes jó istenkében hagyhatta cipellőit. Közben természetesen keres valami más lábbeli után, de Murphy törvénye... Persze hogy valahol a csomag legalján van, ahhoz meg mindent ki kéne pakolni. Nem jó hír.
Csupasz lábbal nehezen keltheti meg az első jó benyomást. Nem mintha akarná.

[Ophelia]

Ophelia végre jól ejtette ki a nevét, ami Thierryt mosolygásra készteti. Szerencsére nem kell elszámolnia háromig, ezzel megkockáztatva, hogy esetleg a lány megnémuljon, és egészen a hálókörletig ne kelljen beszélgetniük. Jobbik esetben. Aztán ki tudja, hogy mennyire jönne ki a sodrából, a sokadik angolos kiejtést hallva.
Nem különösebben szereti az angolt, jó francia lévén. de Montmorency-ék nem szimpla varázsló család, hiszen a mugli világban elég magas társadalmi rangot kaptak, ezáltal elég sok minden ragad rájuk a mugli világból. Többek között a népek közötti ellentétek, melyek már a régmúlt idők óta ott lebegnek az országok között. talán ezért is van, hogy nem tudja annyira respektálni a németeket. De szerencsére, mióta úgy véli a nép, hogy egyeneságon kihalt a család, azóta nem különösebben kell foglalkoznia Thierrynek sem a mugli társadalmi problémákkal.
Mondjuk szerencséjére azért kordában tudja tartani előítéleteit. Egyszerűen csak nem szereti, ha neve angolos csengést kap.
- Köszönöm. Annak szántam. – hangja kimért. Tudja ő jól, hogy elég sértő tud lenni, ha valakinek a nevével játszadoznak. De talán ennyi jár az angol ejtés miatt.
A további magyarázaton elmosolyodik. Tényleg elég viccesnek találja a „kertitörpe” kifejezést. Erre ő nem gondolt volna, de elég ha szimplán csak magának látja be. Hallgatja a lányt, bár nem igazán érti, hogy jön a bolond, és a különc a családjukhoz, de jobbnak találja nem vájkálni Ophelia magánéletében. Minden bizonnyal a későbbiekben úgyis kiderül, ha nincs teljesen rendben. Értelmileg. Vagy viselkedésileg. Vagy mindkettő. Mindenesetre, azért reméli, hogy ép. Teljesen ép. Bár, a bácsi kifejezésre kicsit felkapja a fejét. Lehet tényleg nem ép. De szerencsére még mindig ott a –hat, -het.
- Nos… Mr. Wayner – szája önkénytelenül is mosolyra húzódik – tényleg bácsi. És a rezidenciája az alagsorban található.
Válaszolja meg a kérdést a nem túl idős bűbájtan professzor. Hosszú lábaival igyekszik kicsiket lépni, hogy Miss Little is könnyedén tarthassa a tempót, és ne kelljen tüdejét kilehelve caflatnia a tanerő után. Minden igyekezete ellenére elég hamar elérik a bejárati ajtót, amit az előbb nem csukott be, így minden pálcasuhintgatás és erőkibocsájtás nélkül előre tudja engedni Opheliát.
- Itt is lennénk a bejáratnál. – jegyzi meg, bár ez eléggé szemmel látható – Tessék csak, tessék!

[ Napsütéses szép Hajnalom... Nem tudok kötni. ]

*Kellemes szép délutánra ébredt... Jól van szokása, hogy hajnalig járőrözik, vagy tanul. Bár az utóbbi elég ritka, még úgy sincs a nyakán a vizsga időszak. Vagy legalábbis nem eléggé. Reggelinek nem mondható teájával sétálgatott az iskolában, amikor bejelentették, hogy egy újabb diák érkezett a Pugnaxosok közé. Nem volt mit tennie, muszáj volt lesétálnia az új diák elé. Meg amúgy is szereti megismerni az új diákokat. Kissé rendbe szedte magát, ami annyit tett, hogy megpróbált egy viszonylag még nem gyűrött inget előszedni a ruha halmaz alól, meg egy rövid nadrágot. Ez a párosítás siekrült is, majd a papucsában kezdett lefelé sétálni. A kastély másik feléből lehetett hallani, hogy éppen merre megy. Úti célja pedig nem volt más, mint a park. Néha-néha belekortyol a kezében szorongatott bögréből, bár köztudott, hogy a teában nincs annyi koffein, hogy magához térjen. Kilépve a park kapuján kicsit megzavarja a napfény, de hát nincs mit tenni. Szokásos dolog nála, hogy a napszemüvegét fent hagyja a szobájában. Enyhe kómás fejjel indult meg az ösvényen, hogy megtalálja az új diákot. Nem is volt nehéz dolga. Ki ne venne észre egy lányt, aki éppen vállig kutat a táskájában. Ez a dolog azért jobb kedvre deríti, majd a lány mellé lép.*
-Kellemes délutánt!
*Igen, először is köszön, egy kis mosollyal az ajkain. Aztán jöhet a másik dolog, ami annyira szúrja a szemét.*
-Esetleg valamit otthon hagytál, vagy miért másztál bele ennyire a táskádba?
*A kérdése nem rossz indulatú, egyszerűen érdeklődő. Azt rögtön megtudta állapítani, hogy valamilyen tértágító varázslat van a bőröndön, mert a méreteihez képest nem lehetne könyékig elmerülni. Aztán kissé zavartan elhúzza a szája szélét.*
-Bocsi, a bemutatkozást kihagytam. Raphael Wyld vagyok, a Pugnax kar egyik prefektusa. Te pedig ha nem tévedek az új diák Hajnal. Igaz?
*Azért vissza kérdez, hogy biztos legyen a dolgában. Bár eddig még nem hallott olyanról, hogy egy prefektus, kvh vagy kv rossz diákhoz ment volna oda.*

[Raphy - mit fogsz csinálni életed utolsó napjain? Az öreg nénik mindig kötnek, a bácsik meg tartják a fonalat XD ]

Méghogy kellemes délutánt! Szép is lenne, kellemes... Pedig felhők vannak az égen, és habár süt a nap, mégis olyan, mintha nem is nyár lenne.
Na de várjunk csak egy percet. Ki mondta, hogy kellemes délutánt?!
Felkapja a fejét, és megfordul, a szokásos óriási lendületével. Kis híján kiveri a fiú kezéből a bögrét, és akaratlanul is egy lépést hátrál, neki ez a közelség sérti az auráját. Szemei egy jó pár pillanatra meredten bámulják a fiút, teljesen kikerekedve, mire rájön arra, hogy beszélni is kéne.
Elpirul, nem akart ő udvariatlan lenni, csak az előbb még nem volt ott senki, kell ő rá a frászt hozni?! Hirtelen érkező idegessége miatt gyorsan megvakarja a homlokát, és reagál a már rég válaszra váró megszólalásoknak.
- Nem, én nem hagytam otthon semmit. Legalábbis azt hiszem nem. - Elkerekedik megint a szeme, majd ráncok ülnek ki a homlokára, és végül megint kisimulnak az arcvonásai.
- Neeeem, nem hagytam otthon. - Magában hozzátesz egy kérdést is, miszerint akkor mégis hol hagyta? Pár pillanatra megint elmereng a napján, hogy mikor volt még rajta cipő, és mikor ment már mezítláb, de úgy tűnik ezt az emléket törölte a memóriája. Aztán újfent rádöbben, hogy Raphael még mindig ott áll előtte, és vár. Minden bizonnyal rá. Megint megvakarja a homlokát, és újfent beszélni kezd.
- Bocsi, tudom nem tűnök teljesen komplettnek, de elhagytam a cipőm, és fogalmam sincs mikor, vagy egyáltalán hol. Igen, Darnay Hajnal vagyok... De te ezt honnan tudod? - Gyorsan lepörögnek Raphael mondatai az agyában, majd hangos koppanás jelzi egy értelmes bólintással, hogy leesett.
- Mert prefektus vagy. Oké, azt hiszem értem. Áhh, cipő! Elnézést. - Újra a bőröndje felé hajol, és az egyik karja a fejével együtt megint eltűnik benne. Ha Raphaelnek sikerül bekukkantania a bőröndbe, akkor egy egész szobát találhat benne, mind a négy oldalán egy-egy faszekrénnyel. Kisebb-nagyobb fiókok, fogasokon sok-sok ruha.
Ezen kívül még a ruhák mögött felállítva egy matrac, amit végszükség esetben lehet használni alvásra, akár magában a bőröndnek a közepén is.
Természetesen ez nem a mi Hajnalunk műve, már így örökölte szüleitől, akik még egy galleonért vették egy részeg varázslótól. Mindenesetre jó üzletet kötöttek, mert ebben a bőröndben akár élni is lehet, ha nagyon muszáj, csak az a problémás, ha időközben valaki felkap, és elköltöztet akaratod ellenére.
Végül előhúz kisebb fiókcsapkodások árán egy fehér papucsot, gyorsan belebújik, és közli:
- Mehetünk. - Rámosolyog Raphyra, már kevésbé érzi kínosan magát, cipővel a lábán. Fejével az iskola felé bök.
- Arra, nemdebár?

[Monsieur Montmorency]

*Mr. Wayner, Mr. Wayner, remek, férfi, de ha olyan sémaférfitanár, amilyennek ő gondolja, akkor bajok lesznek. Az pedig, hogy az alagsorban van a rezidenciája, az csak erősíti a balsejtelmét. Ha az ember választhat, hogy hova rakja az irodáját, miért nem a középső emeletre rakja, ahonnan mindenhová kényelmesen elérhet? Csak nem a pincében való lakással akarja sugalmazni a vezető a diákoknak, hogy tőle félni kéne? Nos, rendben, kedves Ophelia, csak nyugalom, nem lesznek itt problémák. Az igazgató úr kedves ember bizonyára, lesz szives megérteni a problémáját, és adni egy csöppnyi engedélyt is, és minden marad láv end hepinesz.*
- Akkor jó. Azt hiszem, elő fogom keresni a jegyzetfüzetemet, és rajzolni, merre megyek, mert a magszórásos módszer lejárt, és azt hiszem, nincs minden kereszteződésben egy információs stand. Mondjuk lehet, el kellene. Vagy legalább egy térkép.
*Igazából magának beszél, csak fennhangon. Természetesen már azon kattog az agya, hogy hogyan ne tévedjen el ebben az iszonyatosan nagy kastélyban, hiszen szeretne még ő enni, meg aludni, és nem a folyosókon, az esetleges patkányokat. Pfuj. Erre a gondolatra végigkúszik egy kellemetlen, borzongató érzés a hátán. Amire kényes, azok az ételek, ha valami csak picit is túlsült, vagy romlott, az már csak erőszakkal, és nem jóízűen megy le a torkán. Bár az a mennyiség, amit képes magába termelni, az megint más kérdés. Mindig megbotránkoztatja vele az embereket, de mit tehetne? "Növésben lévő szervezet vagyok." Akár kiírhatná a pólójára is, állandóan ezt szajkózza.*
- Ugye nem a tornyokban van a Pilluamuleto részleg? *Teszi fel hirtelen a kérdést. A propos. Nézzünk csak oda. Kimondta! Képes volt kimondani azt a karnevet, amit eddig nem. Ahogy ezt észreveszi, már is ad magának egy pirospontot. Öt pirospont egy fagyi, érdemes gyűjtögetni. Érdemes lenne, ha holnapra nem felejtené el mindig, hogy hol tartott.* Mármint, semmi gondom a magaslati levegővel, meg ilyesmi, de ha mindig a tornyokból kellene lerohangálni a termekhez...
*Felnéz az említettekre, majd szép lassan vezeti le a szemeit az előtte lévő bejárati ajtóra. Hö. Hogy került az oda. Mindenesetre, ha már így itt van, és így előreengedik, hát megy szívesen, bár nem olyan bátran, ahogy kellene. Mert mégiscsak nem ő hozza a bőröndjét, nehogy lemaradjon tőle, ahogy a férfi se. Szívből jövően megvallva, igazán gondban lenne, ha választani kellene a holmija és a karvezető-helyettese közül. De szerencsére nem áll fent ez az eset.*
~ Ha lakatlan szigetre mennél, mit vin... Pofa be. ~

//Folyt. bejárati csarnok//

[ Hajni - Még szép. Ilyen a munkamegosztás... Vagy kis Morgacstuskókat nevelek. ]

*És elérte azt amit nem akart, avagy, hogy ráhozza a lányra a frászt. De ha már egyszer így jártak, akkor nincs mit tenni. Védekezően felemeli a két kezét, jelezve, hogy semmi hátsó szándéka nincs, és, hogy teljesen véletlenségből történt az ami. A válaszra csak bólint egyet, majd az újabb kérdés nélküli válaszra kissé összébb vonja a szemöldökét. Vannak még érdekes emberek a világon.*
-Akkor jó. Amúgy ha bármit otthon hagytál, akkor egy bagoly postával talán meg lehet oldani a dolgot.
*Érdekes dolog az amikor az embert levegőnek nézik. Vele ilyen ritkán fordul elő, de nem igazán törődik jelen pillanatban ezzel, mivel ahogyan elnézi a lánynak van jobb dolga is. Ő meg csak csendben kortyolgatja a teáját. Az újabb beszédre nem igazán figyelt, így hirtelen a torkán akad a korty. De hát semmi gond, pár köhögéssel meg tudja oldani. De ebből kifolyólag nem tud válaszolni a lány kérdésére, csak bólogatni, amikor neki is leesik a válasz. Még pár köhögés után, kissé könnyes szemekkel válaszol.*
-Ugyan semmi gond, csak nyugodtan.
*Még megkaparja párszor a torkát csak, hogy biztos jól legyen. A mágusvilág csodáira pedig újra leesik az álla, amikor bepillantást nyer a lány táskájába. Egy komplett szoba. Nos igen, elég sok meglepetést tudnak neki még most is okozni ezek a dolgok. De aztán befejezi a csodálkozást, nem illedelmes, meg amúgy is, nem olyan a természete. A kijelentésre bólint egyet, és elindul abba az irányba amit Hajnal kérdezett.*
-Igen, arra van a kastély.
*Egy pillanatra el kell gondolkoznia, hogy miket érdemes elmondani. Aztán rendezve a gondolatait megszólal.*
-Először is üdvözöllek a Torneranson, azon belül is a Pugnax karban. Lesz egy kisebb gyalog túránk, fel a padlásra. Ott már, ha minden igaz vár egy szoba rád... És szerintem egyelőre ennyi elég. A többit fent, vagy útközben elmondom.
*Biztatóan mosolyog, de azért nincs kedve végig csendben vonulni a több száz lépcső közt.*
-Amúgy merről jöttél? Csak mert a felszerelésedet elnézve nem a szomszéd szigetről jöttél.
*Ajkaira egy apró, barátságos mosoly kúszik, mint amilyen általában szokott, amikor egy új embert, tündét, törpöt ismerhet meg.*

*Kattan a zár. Lola belöki a kaput persze csak kisebb lendülettel, nem mint valami troll amikor berúgja az ajtót. Lassan besétál cókmókjaival a kezében. Körülnéz, forgolódik egy kicsit*~Signumus...hm...jó a hangzása~*Miközben nézelődik egy padra lesz figyelmes. Mintha hivogatná őt. Ez nem csoda hiszen fárasztó utazása volt főleg hogy előző éjszaka semmit nem tudott aludni az izgalomtól. Oda ballag hát a padhoz leteszi a két bőröndjét, majd leül.*~Miért nem aludtam ki magam most meg két pillanat és itt esek össze~*Könyökét térdére rakja és a tenyerével megtámasztja a fejét. Túl nehéznek érzi ahoz, hogy csak a nyakával képes legyen megtartani. Másik kezével talárja zsebébe nyúl a pálcája után kutatva. Végül rá is bukkan előveszi, majd pörgetni kezdi. Unottan néz rá két cipőjére amik elég piszkosak de nem túlzottan látszik rajtuk mert feketék ezért nem is áll szándékában lemosni.*~Szerintem annyira nem is piszkosak...vagyis egyáltalán nem látszik. Meg különben is ki az a merész ember aki a cipőjét nézi az embernek. Legalábbis magamból kiindulva ezt lehetetlennek képzelem. Most milyen már, hogy beszél hozzád és akkor nézed a cipőjét ahelyett, hogy az arcára néznél~*Tehát emiatt egyáltalán nem aggódik.*

*Lépések. Lépések. Lépések. Bitta szalad le, egy új diákért, majd nemsokára meg is jelenik a parkban. Arca komor, de kedves, tekintete sokatmondó. Majd leér a kapuhoz.
3...2...1...0...lépcsőfok. Leért. Majd szemeivel körbenéz, s megpillantja az új lányt, s odasétál*
-Szia. Bitta Gewinn, Signumus prefektus.
*Mondja, majd kedves mosollyal az arcán elkezdi lebegtetni a másik lány cuccait*
-Te meg Lola Kalmen ugye? Gyere utánnam mutatom a szobád. Sietnünk kell, mert mennem kell járőrözni. Mellesleg honnan jöttél?
*Kérdezi kedvesen, majd várja a lány válaszait*
-Indulhatunk?
*Azzal a kastély felé mutat*

[Bocsi, de az user kezd fáradni, ezért miután írsz fagy, s holnap reagálok. Bocsi :/ ]

~ZzZzzZ~
*Csukódik le a lány szeme még talán a nyála is kicsordul egy ici-picit persze ez árt a büszkeségének de ő erről most nem tud. Még a pálcáját is elejtette. De a csörtető lépések zajára egyből fölriad. Zavartan törli meg a száját és veszi fel az elejtett pálcát. Megtörli a szemét a lány közben bemutatkozik de semmit nem ért belőle. Még csak most ébredt fel mégis mit várnak tőle különben sem a név memóriájáról ismert. Aztán arra lesz figyelmes, hogy a lány a kezét nyújtja neki.*
~Bemutatkozott volna? Biztos aludtam közben na mind egy~
-Szia! Lo*
Akad meg a szava mert enyhén szólva meglepődott. Ez a lány tudta a nevét de ő nem is árulta még el neki*
~Gondolat olvasó?~
*Töpreng el egy pillanatra*
-Igen az vagyok
*Aztán a lány lebegtetni kezdi a cuccait*
~Felvágóóós...erre én is képes lennék ha lenne erőm felemelni a pálcám. De végülis kedves, hogy segít nekem végülis meg se kérdezte hogy segíthet-e nem mintha nemet mondtam volna csak azt úgyillik vagy én tudom rosszul?~
*Lola sokat szokott töprengeni magában. Ezért is szokott szótlan lenni mert mindent magában gondo végig és csak utána szólal meg ezért legtöbbször meg se szólal mert nem látja értelmét-*
-Rendben indulhatunk!
*Áll fel Lola majd követni kezdi a lányt*
~Remélem szép szobát kapok! És vajon lesznek szobatársaim? Remélem nem fiú lesz az...vagyis hogyha helyes akkor nem baj sőt...~
*Álmélkodik el egy pillanatra aztán, tényleg útra kel hiszen sietni kell mert neki még járőröznie is kell*

Amber lép ki az iskola kapuján. Vörös haja szokásos göndörségével pattog ide-oda, ahogy lépked, és léptei egyenesen a Bitta - Lola páros felé vezetnek. Öltözete nem kifejezetten tanáros, de megjelenéséből ennek ellenére érződik a kora, és rangja. Rámosolyog a két lányra, és Bitta szemeit fürkészi.
- Úgy látom, Bitta, rá férne önre egy kis pihenés. Miért nem megy mondjuk a tópartra, heveredik le a fűbe egy kis szunyókálásra? Amúgy is olyan jó, meleg idő van, kár lenne a szoba melegében töltenie idejét. - Mondatai közben kezével lágyan a tó hívogató partja felé int, ahol a meleg nyári este levegője is hűvösebb. Még rámosolyog a prefektuslányra, és pár biztató szót szól hozzá.
- Menjen csak, Lolát elkísérem a hálókörletéig. - Még egy mosoly, int egyet a pálcájával (ami előbb még biztos nem volt a kezében!) a csomagok felé, mire azok eltűnnek. Megvárja amíg Bitta elindul, utána fordul csak Lolához.
- A csomagjait meg fogja találni a signumus hálókörletbe. - Rá is rámosolyog. Lehet, hogy egy külső szemlélő szerint ez a mosolygás akár már kétszínűség jele is lehetne, de nem, Amber mosolya tiszta, és őszinte. Optimista életfelfogásról árulkodik, és természetes, vidám kedvről.
- Tehát akkor abba az irányba, amerről jöttem, csak tessék, tessék! - Kezével a kapu felé mutat, majd elindulnak Lolával az iskola kapuja felé, és el is tűnnek mögötte.
- Esetleg van valamilyen kérdése, amire szerény személyem választ adhatna? - Még egy kis mosoly, miközben elindulnak a Signumus magaslat irányába.

// Kérlek az 1. lány hálószobába írj már! Ott lereagálhatod ezt is, meg az utat is ^^ //

EDIT! 1 lányháló, nem 5.!

Mikor megérkezek a parkba tátva marad a szám.Észreveszem a szép fákat,bokrokat,virágokat.Csak állok és nézek.Nézi a gyepet a fákat a virágokat.*Vajon meddig csinálták*-gondolja de aztán rájön hogy a kerteket esetünkben parkokat mindig gondozni kell és nincs olyan hogy most nem akarom gondozni mert akkor vége a parknak/kertnek.*Körbe kell néznem nem lehet nagy baj ha 15 percet kések*Ezzel a gondolattal nézett körül a parkban.Miután körülnézett visszament a kastély elé.És várt remélvén hogy még nem mentek be a többiek.

Ilyen forró nap után kifejezetten kellemes az a pici légmozgás is, ami most kíséri az éjszakai lehűlést, és amit a barna hajú lányka elégedetten élvez ki. Még lépteit is lelassítja, ahogy a park egyik ösvényét rója, konkrét úti cél nélkül. Most ez az, ami igazán jól esik neki - egy kis céltalan lődörgés a napok monotonsága mellett. Nem mintha napközben nem pihenne eleget, csak mégis ekkora nyugalomban és csöndben hatásosabb - ugyanis a csicsergő diáktársakat jó messziről elkerüli, hogy még véletlenül se szólíthassa le senki.
Nem most jött ki, már régóta szívja a friss levegőt, de csak most élvezi igazán. Eddig azt sem tudta fiú e vagy lány a nagy melegben, amit egyáltalán nem szeret, és csak hűs ital és még annál is hidegebb folyó-, tó-, tenger-, medencevíz mellett tűr el, mert ez csak úgy jó. Napszemüvege az orráról már áttelepedett a hajába, és ideiglenesen hajpántként funkcionál, amíg nincs szükség rá, így már nem titkolhatja kit és mit néz meg tüzetesebben, bár most már meglehetősen messzire került az épület körül csoportosulóktól, így maximum csak a fákat nézegetheti leplezetlenül. Azok pedig biztosan nem haragudnak meg rá egy kis bambulásért... kezük sincs, hogy megtorolhassák, így már nem is lenne érdekes szemezni velük.
Pár lépés után viszont pihenőre adja a fejét, és mit sem törődve a számtalan ülőalkalmatossággal amik a park területét díszítik, a fűbe telepszik le, hátát kényelmesen nekidöntve a mögötte hatalmaskodó fa törzsének. Nem igazán törődik azzal, hogy sárga, lenge ruhája hol csúszik fel, hol nem, csak a megfelelő testhelyzetre törekedik, amit kibír talán huzamosabb ideig. Gondolatait ezek után már szabadon, zavartalanul ereszti el. Képzeleg, ahogy szokott, és olyan képeket lát, amiket ha kínoznák sem osztaná meg mással. Hova lenne akkor a büszkesége?

A nap már lement, a kék eget feketére festette az éjszaka. A levegő lassan lehűl, már nem olyan fullasztó, mint a délutáni órákban. A madarak halkan csiripelnek, blablablab... A lényeg: új diák érkezik, s nem is akármilyen. Az Oroszországból érkező 19 éves ifjú lép be az iskola kapuján, akiről talán sokan nem is hinnék, hogy ilyen fiatal, hisz korához képest igencsak fejlett testtel, s arccal rendelkezik, csak úgy, mint jellemmel...
Hátán a fekete, nagyméretű sporttáskával sétál végig a parkon, majd lassan, mikor már a kapu bezárult mögötte megáll, s körbepillant. Megvetően cicceg egyet a régi küllemű kastélyon. Mi ez ahhoz képest, ahonnan ő jött? Semmi... Egy romhalmaz maximum. Hát igen, már ebből leszűrhető, hogy milyen is Demetri Tarkovszkij. Mindenből a legjobb jár neki - hiszi ő-, s meg is követeli a legjobbat. Túl jó Ő ahhoz, hogy ne érdemelje meg mindenből a legkiválóbbat, s tökéletesebbet. Ez már külsején is látszik, hiszen nem lepukkant ruhákban jár. Fekete inge élére vasalt, sötét, koptatott farmerján egy porszemet sem látni, csakúgy, mint fehér edzőcipőjén. Szép szabású arcán, lágy vonásai mögött arisztokrata mosoly bujkál; halványzöld szeme hidegen csillognak, ahogy végigpásztázza a parkot. Egy árva lelket sem lát, egy ideig... Aztán a sötétben megpillant egy sárga, a sötétben élénken fókuszáló ruhát. S a ruhába egy nem is akármilyen teremtés van bújtatva.
Elismerően hümmög párat, ahogy végig néz a földön ülő lánykán. Nem is rossz... E gondolatra halvány mosolyra húzza száját, s elindul az idegen szépség felé. Csak pár lépés neki, hiszen 190 centi magasságához hosszú lábak dukálnak, majd miután odaért, megáll egy méterre a lány előtt, s lenéz rá. Vár pár pillanatig, míg az ráemeli tekintetét, majd kedvesnek szánt mosolyt erőltet arcára. Hát igen, ha nőkről van szó, akkor Noah igazi úriember. Egy valamire tanították meg igazán szülei, többek között az apja: arra, hogy a nőket tisztelni kell, s kincsként bánni velük. Noah pedig mindig e szerint élt, s viselkedett a hölgyekkel. Igaz, volt egy két rövid kapcsolata, de általában a tartósabb dolgokat kedvelte igazán. Nem szeretett függeni senkitől, de a biztos pont mindig is kedvezőbb volt.
- Szervusz! Ne haragudj, hogy megzavarlak, de úgy látszik nem tudnak az érkezésemről, s... nem nagyon találok el a körletembe egyedül. - Szólal meg végül - miután kibámulta magát - mély, érces hangján, mely így kellemes, ám mikor a maga arrogáns módján szólal meg már kevésbé.
Újra végigfuttatja szemét a lányon, leplezetlen kíváncsisággal méri végig őt. Hát igen, valami sosem változik...

Fel sem tűnik neki, hogy mennyi ideig üldögél elmélyülve, csak arra koncentrál, amit maga előtt lát. Mintha könyvet olvasna, fejében történet fogalmazódik meg, játszódik le, mintha miniDVD üzemmódra kapcsolt volna... És ez az elmélázás arcán is nyomot hagy. Szemeit behunyja, így a jéghideg szempárban felsejlő melegség észrevehetetlen, de arcvonásai lágyak, szinte békések, ajkain pedig halvány mosoly játszik.
Ám élénk képzeletének fogságából furcsa érzés rángatja ki, mintha valaki nézné, és ez zavaró. Mindig megérzi a rá szegeződő pillantásokat, akár ha alszik, akkor is felébred rá, így most is tökéletesen tisztában van azzal, hogy valaki itt van a közelében, még ha a lépések zaját eddig nem is hallotta meg. De szemeit nem nyitja fel egészen addig, amíg az illető hanganyaggal nem támasztja alá az elméletét. Mint mikor az álló vizet felzavarják, a melankolikus hangulatára utaló jelek eltűnnek, és a meglepettségen kívül semmi érzelem nem tükröződik vissza, csak hideg mivolta, amit láttatni enged. Falat húz, kétségtelen, és megszokott. Lassan fordítja fejét a hang irányába, és emeli kék íriszeit az ismeretlen srácra. Első reakcióként szemöldöke a magasba szalad, ahogy felméri az újonc külsejét. Ha állna sem kerülhetné el, hogy lenézzenek rá, ez az, ami legelőször feltűnik neki, csak utána a többi tényező: a kimondottan félisten kinézetű emberegyed. Hát nem haltak ki?
- Szia. - elfordítja a fejét, mielőtt zavaró bámulásba kezdene. Nem, nem a srácnak lenne az, hisz valószínűleg hozzászokott már, és nem olyannak látszik, aki túlságosan pironkodna az ilyenen, inkább magának lenne zavaró. Mert mégis, milyen az? Na tessék.
- Ha vársz még egy kicsit, biztosan kijön valaki eléd. - von vállat a lehető legszenvtelenebb módon, és eligazítja magán a ruháját, hogy mégse látszódjon ki olyan, aminek nem kéne, és ez alá tartozik a hosszú comb is. - De ha megmondod melyik karba tartozol, könnyebben el tudlak navigálni. - mert prefektusra várni fárasztó, ebben teljesen biztos, és ha már a segítségét kérték, meg is adja. De csak abban az esetben, ha kartárs az illető, ami szó mi szó, több, mint lehetséges.
Bármennyire nem akaródzik neki felállni a fa tövéből, már csak a kisebbségi komplexus miatt is, megteszi, és akármennyire nem akar ránézni a srácra, mégis megtörténik. De ez csak véletlen pechszéria, valószínűleg. Így állva is kisebb jóval a másiknál, de ezt próbálja ellensúlyozni, már amennyire lehet sarupapucsban... Csak picit emelkedik lábujjhegyre.

Hát bizony, nem az ilyen hűvös fogadtatásokhoz van szokva. Sőt! Az is kifejezetten bosszantja, ahogy a lány reagál rá. A legtöbb nőnemű, mikor látja őt, általában elolvad, s ez most nem így van. Egy igazi jéghegybe ütközött... Látványos húzza el száját a gondolatra. Ha a lány ilyen, neki miért kéne másképp viselkednie? Igaz, ettől ő még illemtudóan fog viselkedni, de a fene mosolyogjon ilyen mézesmázosan, ha az ismeretlen bige meg olyan képet vág, mintha arcát fából - Amélie estében jégből - faragták volna ki.
A hölgy szavaira csak alig észrevehetően megemeli szemöldökét. Egy ideig nem szól, csak néz rá, majd mikor Amy feláll, elkapja a lány karját, mint ahogy az illemtudó férfiúk, s segít neki felállni. Hát na! Az ilyen már úgymond berögződik az ember fejébe. Pár pillanatig csak farkasszemet néz a lánnyal, majd kezét lejjebb csúsztatja a lány karján, közben alig-alig végigsimít annak bársonyos bőrén, majd megfogja annak kezét, s megrázza. Bemutatkozni már csak kell, nemde bár?
- Demetri Tarkovszkij... Extremus. Ha te is ebbe a karba tartozol, akkor megköszönném, ha megmutatnád az utat a körlet felé. - Szólal meg újra némi hallgatás után, még mindig a lány kezét fogva. Igaz, Amélie kacsója sokkalta kisebb, mint Demetri-é, sőt, az övé mellett még kisebbnek, s vékonyabbnak tűnik a lány keze.
Aztán hamar észbe kap, s elengedi az említett kezet.
- Nos? Mehetünk? - Vonja fel szemöldökét, majd miután a drága elindult, ő is lassan a kastély felé lépked.
Még mindig kissé fintorogva bámulja az ormótlan építményt, mint aki csak azért van itt, mert nagyon muszáj. És így is van. Ha az anyja nem könyörög neki olyan sokat, akkor bizony el sem jött volna otthonról.