Poros raktárterem

Poros raktárterem - Page 4 3ca4fe677b1f3e0c

Poros raktárterem - Page 4 Ecd95a07d386da21

Poros raktárterem - Page 4 4116f9b33557027f

Kész felüdülésnek érzem ide jönni. Íme az egyetlen hely, ahol nem találhat meg senki. Ismétlem senki.
Elismerem, az utóbbi napokban volt néhány szánalmas tévelygésem, és emberek közelébe merészkedtem. Sőt. Emberek közelébe vágytam. De ahogy mondani szokták, jóból is megárt a sok. Esetemben a kevés is megártott. Csak hogy miért, azzal nem vagyok tisztában. Ebben a rohadt helyben nincs semmi különös és mégis odavág. Most nem mennek úgy a dolgok, ahogy szoktak.
Már a második eltanácsolásnál is tudtam, hogy valamikor ide is el fogok látogatni. Lényegben az összes iskolát számításba vettem, ahogy anyám is.
Ő persze okosabb volt. Csinált egy listát a lehetséges esetekről, s ezt előlem se rejtegette túlzott erővel. Amikor megláttam ezt a nevet a kihúzottak után, nem gondoltam volna, hogy bármi is máshogy történhetne mint eddig. Ez is csak egy lesz a sok közül. Lelki szemeim előtt végig csak valami nagy dobás járt. Valami igazán nagy, mint még eddig soha semmi. Egy olyan, amivel történelmet csinálok, nem csak a helyszínen, hanem az összes csirkefogó szemében. A dicsőséges koronázás, az éljenzés dübörgése már régóta bennem él. Már csak valamit kéne tennem hozzá. Azt.
De hogy mi legyen az az azt, fogalmam sincs róla. Spontán helyzetekben mindig eszembe jut valami, de most, diákéveim nagy dobása csak nem ugrik be. A vízesés, gyújtogatás, mind lejárt lemez. Valami egészen új kell. Forradalmian új.
Egy diákforradalom?
Elégetjük a tankönyveket, tanárokat hajigálunk ki az ablakon.
Halvány, elégedett mosoly kúszik az arcomra és már jóval megkönnyebbülten nyitok be az én titkos barlangomba.
Túlzás lenne ha azt állítanám, megéreztem a szagát amint beléptem, mivel az áporodott levegőn kívül más nem jutott el az orromig. Csak egy kisebb benyomás ütött meg, hogy itt valami nem oké. Aztán persze nagy nehezen használtam a szememet is, és csodák csodájára észrevettem a vendéget a terem közepén.
Nocsak.
Nem a szívélyes fogadtatás arckifejezésével mérem végig ezt a lábát lóbáló, dúdoló, zöld... egyént. Az első gondolat ami tudatosul is bennem egészen a témába vágó: Nem. Ezek túl sznobok bármiféle forradalomhoz is.
- Te meg mit keresel itt? - Firtatom inkább egykedvű modorban, ahogy céltudatos léptekkel a lány felé veszem az irányt. Nem mintha ismerném, vagy bármikor láttam volna ezelőtt, de egyáltalán nem érdekel hogy kinek méltóztatik lenni. Ami fontos, hogy mit akar itt, és mikor megy el. Nem azért, mert nem mondom, nem néz ki rosszul (mert igen, az első benyomás tényleg fontos), de nem néz ki olyannak. Nekem viszont határozott terveim vannak ezzel a teremmel kapcsolatban.
Mint már mondtam, ez az én barlangom. Egy barlang aminek ugyan ajtaja van, de ugyanolyan koszos mint egy igazi. Épp ezért tökéletes. Meg persze azért, mert itt még soha nem futottam össze senkivel. Ezelőtt.
De ahogy elnézem a töménytelen port és érintetlenséget, amúgy sem járhat ide nagy közönség. Porcelánbabát leszámítva.
Súlyosra tömött oldaltáskámat leemelem a vállamról és a szék meg az oda-vissza járó lábak mellé teszem. Burkolt célzás, hogy akár át is adhatná a helyét és leléphetne. Ha meg nem szeretne, nem fogok belehalni. Maximum ő fog súlyos füstmérgezést szenvedni. De vagy lelép, vagy beszáll.

Azt hiszem túlságosan is belemerültem a dudorászásba. Igen, ez is a baj azzal, ha az ember egyedül van: megfeledkezik magáról, aztán mikor valami váratlan dolog történik csak értetlenül pislog maga elé, miközben azt kérdezi, hogy akkor ez most mi volt?
Ezért is történhetett meg az, hogy én teljesen nyugodtan üldögéltem a székemen és nem vettem észre, hogy társaságom akadt. Csak akkor, mikor már megszólított.
Nem, nem rosszul fogalmazok, ezt nem nevezném megszólításnak. Abban benne van a köszönés, vagy benne van az, hogy „elnézést, de…”. Hát, a fiú aki „megtisztelt” jelenlétével bizony egyáltalán nem tűnt egy kultúrált egyednek.
Így aztán elhallgattam, majd kicsit magasabbra emelkedett a szemöldököm, miközben felnéztem rá. Elvégre ha magasabb is lennék – ami természetesen nem történhet meg – így ülő helyzetben másképp nem is tudnék ránézni. Ami több szempontból se jó… egyrészt méltóságomon aluli, hogy egy ilyen modortalan alakra pislogjak felfelé, aki még annyit se volt képes kinyögni, hogy „Szia!” – tényleg, nagyon-nagyon nehéz szó. Nem is értem a csőcselék nagy része pedig ismeri…
Az ilyen alakokat nem tisztelem meg azzal, hogy pukedlizzek, nem hogy felálljak az üdvözlésükre! Tehát ülve maradtam, résnyire nyitott szememmel még egyszer felmértem az nem éppen úri embert, majd feleltem.
- Attól függ, hogy ki kérdezi – feleltem nyugodtan, majd figyelmen kívül hagytam, hogy mellém hajította táskáját… ami lehet célzás arra, hogy táguljak onnét. Nos… valahogy modortalansága éppen arra késztet, hogy ellenálljak neki és csak azért is maradjak. Az ilyeneknek meg kell tanulniuk, hogy a ranglétrán pontosan hol a helyük és hogy miképp kell megadni a kellő tiszteletet egy hölgynek.
Igen, igen, eléggé kecsegtető ötlet volt, hogy akkor ő most mit is keres itt, de mivel én se mondtam el, szerintem ő se fogja egykönnyen.
Bemutatkozni ezek után meg a… hm. Egy úri hölgy nem káromkodik! Tehát, én biztosan nem fogok.
Tehát ezek után nyugodtan hátradőltem a széken, keresztbe fontam karomat, majd úgy néztem fel a fiúra. Hm, talán kicsit túlságosan is önteltnek tűntem abban a pillanatban? Meglehet. Vagy inkább akaratosnak. Előfordulhat. De hogy ez zavart volna engem? Ugyan, dehogy.
- Amúgy egy kis illemtanlecke rád férne – persze, hogy magázzam? Ugyan már! Micsoda feltételezés. Olyanokat megázunk, akiket valamilyen szinten tisztelünk, legalábbis az én drága etikatanárnőm ezt tanította nekem egykor régen.
- Ilyenkor szokás köszönni. Vagy egyszerűen nem azzal kezdeni, amivel te kezdtél. Mivel a neved nem volt kivésve az ajtóra, úgy gondolom nem igazán illendő az ilyen… bánásmód – nyomtam meg az utolsó szót, majd újra a fülem mögé tűrtem az egyik rakoncátlan tincset az arcomból. Így zavartalanul szegezhettem rá szemeimet, feltehetőleg eléggé számonkérően. Bár nem gondoltam úgy, hogy a mai napot illemtanoktatással töltöm, de… hogy lássák, mennyire jószívű, és bűbájos vagyok, ezért megteszem. Legalább egy kicsit emelődik az iskola színvonala… bár az általam felállított mércét úgy se fogja elérni.

Poros raktárterem - Page 4 E076197722b8e356

Poros raktárterem - Page 4 50d5dc40eeb6edde

Mondhatnám, hogy mennyire örülök kiszolgáltatott helyzetének, de jelenleg a fejemen is csak gyorsan suhan át. Meg amúgy is, ha jobban megnézzük, egyáltalán nincs kiszolgáltatott helyzetben. Az ajtót ugyan berúgtam magam mögött, még sincs velem összezárva: mint minden más normális ember, ő is ki tudná nyitni és kifáradhatna. Bármikor máskor, talán élvezettel töltene el, hogy fölé tornyosulok míg ő mint egy játékbaba ül előttem, de mint már mondtam, jelen helyzetben hidegen hagy.
Minden bizonnyal, érhetetlen mi ez nagy modortalanság, s látom a szemén hogy mennyire fájlalja azt az elfelejtett köszönést. Oké, lehet hogy kellett volna valamit mondanom előbb, de úgy gondolom, így sokkal hatásosabb belépőre tettem szert, nem igaz?
Micsoda meglepetés. Ebben az iskolában már azon fogok meglepődni, ha valaki hajlandó lesz válaszolni egy feltett kérdésre. Mert nem, itt nem az a szokás. Inkább kérdezősködünk, és csak utána vagyunk hajlandóak bármit is mondani. Gratulálok.
- Az aki nagyon szeretne most egyedül lenni, és te sajnos meggátolod ebben. - Olyan szívélyesen mosolygok, hogy ezen már nincs semmi kifogásolnivaló. Esetleg a kevésbé kedvesen villódzó szemek amik mutathatják az igazi kedélyállapotom.
Gondolom nem túl meglepő, hogy nem osztottam meg vele a nevemet. Amúgy sem szokásom, egy ilyen kérdésre meg igazán nevetségesnek tartom névvel válaszolni.
Illemtan lecke?
Ez meg miről beszél? Nem mintha nem kaptam volna eleget az én házi etikett oktatómtól -aki még mindig az anyám szerepét játssza-, csak sosem véltem hasznosnak azt a tudást amit megpróbált átadni. Valószínűleg ezért nem esem térde és esdeklem a bocsánatáért, miközben csókokkal borítanám el a cipőjét. Már csak a gondolat is mosolyogtató. Nem, ez nem épp az én formám. S ráadásul, simán kinézem belőle, hogy kegyes megbocsátásának jeléül belém is rúgna.
Ahogy egyre többet kapok a kislány öntelt gesztusaiból elkezd bennem tudatosulni az akció íze. Alig akarom elhinni, de ez tényleg királynőnek képzeli magát. Ha pedig ez így van, valószínű az én szerepem a mocskos kalóz vagy valami hasonló. Remek. A kalózokat világ életembe jobban szerettem a hercegeknél.
- Segítsek felállni, hölgyem? - Nyújtom a kezem újra csak a szívélyes arcot formálva, de hangomból kihallatszik a merő gúny. Ilyen kérésnek egy úri hölgy sem mondhat nemet, nem igaz? S ha már felállt, megteheti azt a szívességet is, hogy távozik.
- Hm. - Mindössze ennyi hangot tudok kiadni, ujjamat gondolkodóan a szám elé helyezem és egy röpke pillanatnyi szünet után folytatom. - Őszinte részvétem, mindig is nagy tisztelője voltam a betűknek. Nagy kár, hogy a mai világban létezik még olyan, aki nem tud olvasni. De most az egyszer megbocsájtok Önnek. Ha kifárad, megláthatja, ott a nevem: Rak Tárterem. - Mosolygok biztatóan a kritikán aluli baromság mellé. Nincs túl sok kedvem ezt a béna szerepekben tetszelgő bájcsevegést tovább folytatni, de minden áldozatra kész vagyok, amivel rá tudom venni a távozásra.

Sokszor hallottam az én drága édesanyámtól: a pofátlanságnak is vannak határai. Persze, ezt leginkább a szolgáknak mondta, akik épp elrontottak valamit a ház körül, de esetenként nekem is, ha szerinte túlságosan is tiszteletlen voltam vele. Ilyenkor csak egy elnéző mosollyal jutalmaztam őt, amit ő sokszor hitt valamiféle bocsánatkérő gesztusnak. Hát, nagyon rosszul hitte.
De most mennyire átélhettem az én drága jó felmenő helyzetét… a fiúból szinte sugárzott az a nemtörődöm hozzáállás, amitől egy jobbmodorú anya biztosan kiakadna. Ha olyan században élnénk, ahol fenyítőeszközöket alkalmaznak, akkor már biztosan kapott volna néhányat a fejére. De mivel ez nem történt meg, biztosan ezért maradt ilyen… megragadt azon a pórias szinten.
- Én voltam itt előbb – jelentettem ki magabiztosan. Vicces, hogy eredetileg el akartam innen menni, és az lett volna inkább a dolgom, hogy a kedvébe járjak és útbaigazítást kérjek… de ez a stílus, ez a modor egyszerűen képtelenné tett a normális viselkedésre. Már azzal megszegtem az általános útmutatót, hogy nem magáztam. De Őt képtelenség lett volna magázni. Ha nem adja meg a tiszteletet nekem, akkor én minek adjak neki, hm?
Nem tudom mi játszódhatott le a fejében mikor képes volt azt hinni, hogy ezek után majd képes leszek felülemelkedni a dolgokon. Legalább megpróbálta volna a legcsekélyebb látszatát adni, hogy komolyan gondolja… akkor talán elegyek és keresek valakit, aki tényleg érdemes arra, hogy rá pazaroljam az időmet. Már ha egyáltalán találok valakit.
Csak hát ugye a hangjából sütött a gúny, a szemei úgy villogtak mintha épp felnyársalni készülne velük, a többit meg… hagyjuk.
- Úgy gondolom még ülnék egy ideig – tettem keresztbe a lábamat, és makacsul, csak azért is ott maradtam. Kifejezetten arcátlanul viselkedett, mondhatni kedvem lett volna valamivel a tudtára adni, hogy nem igazán ajánlatos továbbra is így beszélnie velem… mikor megkérdőjelezte az olvasottságomat. Na meg az épelméjűségemet.
Tekintetem az égre… vagyis inkább a plafon felé emeltem, majd vettem egy mély levegőt… amit nem kellett volna, mivel ugye az ilyen helyek tele vannak porral és természetes, hogy egy csomót beszippantottam belőle. Persze, pont előtte kell tüsszögő rohamot kapnom!
Gyorsan a szám elé rántottam a kezem, miközben megpróbáltam a lehető leghalkabbra fogni magam. Van aki szerint aranyos ahogy tüsszögök. Szerintem nem, mert én nem szeretem, mikor egymás után sok kis apró jön, én meg csak várok amíg vége nem szakad. Kiborító, és nem nemesi dolog!
- Rak Tárterem. Persze – szólaltam meg, mikor végre úgy gondoltam olyan állapotban vagyok, hogy nem jön rám újabb roham. – Akkor én meg Vám Piroska. Vagy Teás K. Anna. Esetleg Hárh Phia! – forgattam meg a szemeim, majd tekintetem újra a táskájára tévedt. Bevallom, érdekelt hogy mi is lehet benne… biztosan ez az egyik ok, ami miatt el akar távolítani a helyszínről. Tisztában vagyok vele, hogy nem lenne valami illendő cselekedet, ha csak úgy ripsz-ropsz felnyitnám… és túl közel is van, hogy ezt a mozdulatsort észrevétlenül tegyem meg. Hm. Nem kéne ilyen kíváncsinak lennem.
- Most azért lépkedsz egyre lejjebb a kultúrált ember listán, egyre közelebb az őskőkorszaki ember felé, mert ettől azt reméled, hogy hamarosan visítva menekülök kifelé a szobából? – vontam fel a szemöldököm. Bár ha úgy vesszük lényegében mindegy is, hogy mit válaszol, egyre nagyobb kedvem van maradni.

Óvoda. Miért érzem magam egyre gyakrabban az előbb említett nemes helyen? Mert nem magam miatt, az biztos. De ez a "ki volt itt előbb" játék, kb azt a szintet üti meg az én értelmi szintem szerint. De ugye az értelmi szint mit sem jelent Miss Etikettnek.
- Meglehet. - Hagyom rá nemes egyszerűséggel és mellékelt vállrángatással. Saját önbecsülésem nem engedi, hogy vitába szálljak vele erről. Kinek van több joga itt lenni: aki először tért be, vagy aki magáénak tekinti a termet, lévén, hogy gyakrabban is jár ide? Egyértelmű a válasz, úgy gondolom, de ahogy elnézem Őfelségét, sosem fogom tudni ezt az aprócska eszébe beleverni. Nem is hittem, hogy létezik még ilyen ember, akit az illemszabályokon kívül más nem érdekel. Hogy lemagázott-e vagy sem? Halál mindegy. Valamiért úgy gondolom, jobb az én tapló viselkedésem a normális IQ szintemmel, mint az ő csökkentett képességei.
Arról, hogy mégis hogyan fordulhatott meg a fejemben, hogy felül tudna emelkedni a viselkedési problémáin, csupán annyi a válasz: számomra is érthetetlen módon, reménykedem abban, hogy talán mégis normális és képes magasabb szintű kommunikációra.
Kisebb nyögés szakad fel a mellkasomból a felettébb örömteli választ hallva. Hát ez remek. Most minden bizonnyal lesz esélye bemutatni. Csak egy szavam... gondolatomba került, és íme, itt a lehetőség. Nem akar itt hagyni. Direkt nem.
Mondanám, hogy utálom az ilyeneket, de sajnos nem így van. Saját magamból kiindulva - mivel adott esetben minden bizonnyal én sem tágítanék- inkább a pozitív oldalra hajlik az akaratossága. Azonban, mindennek ellenére, hangsúlyoznom kell, hogy még így is jobban szeretnék egymagamban maradni.
Na tessék. Már csak ez hiányzott. Úgy tüsszög mint egy... macska. Vagy bármi más, ami tud tüsszögni.
- Egészség' . - Morgom a bajszom alatt oda se figyelve rá, miközben titokban remélem, hogy legalább ez meghátrálásra kényszerítheti.
Míg ő extra hangtompítós produkciót nyom le, én inkább a hátizsákom felé közeledek. Úgy néz ki, még egy ideig el kell viselnem a nyakamon, de kár lenne hagyni az időt elmúlni a fecsegésével. Nekem mára terveim vannak. Oké, talán kicsit sablonos, unalmas és közhelyes terveim, de legalább azok is vannak.
Nem kímél. Távozás helyett csak löki és löki tovább a szöveget, de most már legalább tüsszentések nélkül. Ha-ha-ha. Kacagnom kell az elmésségein.
Bár, a cinizmust félre téve, egy kisebb mosoly tényleg megjelenik az arcomon. És furcsa mód, minden gúny és önelégültség nélkül.
- A Hárh Phia stimmel. - Nem állhatom meg, hogy ne hagyjam ki, ha már ilyen tökéletes prédát rakott elém. A hárpia igenis illik hozzá. A tündéreknek egy szemernyi vonása sincs benne. Szerencsére.
Még mindig fölötte téblábolva az arcát firtatom, és követem a szemeit, ahogy elkalandoznak a táskám felé. Annyira tipikus. Mindig csak megtudni,kilesni, megfejteni. Ez a bosszantó kíváncsiság. Ezt nem szeretem.
De ha már tudni akarja - ami egész nyíltan van az arcára írva - akkor akár meg is tudhatja. Hiszen úgyis ezért jöttem, egy ilyen kis baleset pedig nem akadályoz meg benne. Hacsak...
- Ugye nem vagy prefekta?
Hülye kérdés, látszik rajta hogy nem, de azért a biztonság kedvéért felvetem, miközben a táska mellé guggolva kezdem előhalászni a kincseket. Amik ugyan nem nagy értékek, de jelen pillanatban már-már életmentőnek tűnnek. Első körben egy doboz cigi kerül a kezembe és a nagy elvárások miatt legelőször felé nyújtom. Tudom hogy úgysem fog belőle venni. Inkább zendít rá a "káros,büdös" szonettre mintsem hogy a szájába vegye. Tipikus.
- Remekül látod a helyzetet. - Hajtom meg a fejem egy kissé, elismerő mosolyszerűséggel. - Úgy gondolom, jelen helyzetben bármit megtennék, hogy ezt elérjem. - És persze, hogy láthassam, nem utolsó sorban. Egy ilyen élmény... ezek miatt szép az élet.
Az egyetlen problémám csak az, hogy minden bizonnyal ez nem fog megtörténni. Kemény két perces beszélgetésünk során sikerült annyit leszűrnöm belőle, hogy ő meg minden bizonnyal, szinte bármire képes lenne, hogy az agyamra menjen.
Előre szólok, hogy nem hogy sikerülni.