Erdő

Miss J.

- A fenébe is! - Mordul fel egy mély hang, valahonnan az erőből kifelé jövet. Hamarosan a hang tulajdonosának alakja is kezd kirajzolódni, ahogy a fák között dühösen lépdel néhány gallyat félrerugdosva az útból.
Nem véletlenül dühöng percek óta, különösen nem számított rá, hogy az erdőbe lyukad ki egy egyszerű kastély körüli séta alkalmával.
Ó, igen. Az volt a szándéka, hogy egy egyszerű sétát tesz, ezt még úgy egy órával ezelőtt döntötte el, mikor lemászott a padlástérből, és kifelé vette az irányt. Most pedig hangosan szidja a földből kiálló gyökereket, amikbe sikeresen belerúgott. A tornacipő olyan, mintha semmi sem lenne a lábán.
Egy halk sóhajtás hagyja el az ajkait, mikor a fejét felemelve látja, hogy végre kiért az erdőből.
De hamar be kell látnia, hogy már nincs is olyan egyedül, mint eddig volt.
Kicsit megemeli a tekintetét, és a fán ücsörgő ismerős alakra pillant.
- Nocsak, nocsak. Kényelmes?
Lesöpri a fekete ingén kellemetlenkedő növényzetet, és nekidől egy fának, karjait a mellkasa előtt összekulcsolva, és tovább szemléli a lányt.
Tulajdonképp nem is emlékszik rá, mikor látta utoljára, de az utóbbi napok amúgy is eléggé kiestek az emlékezetéből. Mivel leginkább egyedül szórakozik a kastélyban, vagy épp a környékén, amúgy is ritkán fut össze ismerős arcokkal, ismeretlenekkel annál inkább, ezért természetesen megpróbál eltűnni a tömegben. Eddig mindig is sikerült neki.
Violettát elnézve érdekes megállapítások jutnak eszébe róla, de egyenlőre mindent megtartja magának.
- Hogy vagy, Violetta? - Kérdezi egészen kedves hangon, kissé elmosolyodva. Felhúzza egyik lábát is, a talpát a fa törzsének támasztva. - Elég rég láttalak... - Teszi még hozzá, egy újabb félmosollyal a szürke arcán.

Alexka

Kicsit már kezd unalmas lenni az egész. Számított arra, hogy senki más nincs olyan szerencsétlen, hogy erre tévedjen rajta kívül, de azért ez mégis csak túlzás, hogy ennyire apály legyen mindenfele. Éppen indulna, kezdene lemászni a fáról, mikor egy hangra lesz figyelmes. Hmm, elgondolkodtató, egyenlőre lövése sincsen ki is lehet a hang tulaja, de úgy dönt jobban megszemléli a fiút és nem kis meglepetésére egy ismerőssel van dolga, aki nem más, mint Alex. Nem kellett egy zseninek lennie ahhoz, hogy ki találja kivel is van dolga. Egy ideig csak némán kémleli kartársát, majd egy könnyed mozdulattal lejön a fáról és közelebb lépked hozzá.
- Nocsak, úgy tűnik nem csak Én vagyok ilyen „okos”, hogy ilyenkor erre járjak. Nem ám elkap a végén valami… Kár lenne a pofidért. – Bizony nem enged, valahogy megpróbál a szokottnál is ellenszenvesebb lenni a fiúval szemben. Nem tudja miért, de késztetést érez mindig Alex jelenlétében az ilyesfajta modorra. Jó egy kicsit túlzásba viszi néha, de szerencséjére tudja, hol van az állj és meddig mehet el, így inkább egy mosolyt is húz az arcára, hogy bebizonyítsa nem is ilyen igazából. Szemeit egy kis ideig belesüllyeszti a fiúéba, majd egy lépést hátrál és körbeles.
- Egészen jól, tudod már kezdtél kicsit hiányozni. Valahogy el is felejtettem ezt az Énemet. – Gonosz, lehet, de szeret ilyen lenni. Főleg Alexxel szeret ilyen lenni, tudja, hogy mit kap az ilyenekért vissza és különösebben nem is bántja a dolog. Legalább edződik egy kicsit és nem puhul el.

Miss J.

Elégedetten vigyorogva nézi végig, ahogy a lány lekászálódik arról a meggyötört faágról, és néhány lépést tesz felé.
- Okos, mmm... - Sóhajt fel, elgondolkodva a lány apró kijelentésén. Egy kissé félredönti a fejét, de a tekintetét nem veszi le a lányról. A mogyoróbarna szemeket szokásosan szegezi rá a lányra, természetesen leginkább a szemeire. Mellékesen szívesen hecceli azzal, hogy máshol is elidőzik egy-egy pillanatra, de ezt csak megszokja egy idő után a kartárs.
Alexnek ennyi már csak jár, ha a lány általánosságban ilyen ellenszenvesre veszi a figurát.
- Nem kell engem féltened, inkább magadért aggódj. Nagyobb szükséged volna rá. - Őt sem hagyja hidegen a lány viselkedése, és ha akarna se tudna visszavenni. Nyugodtan szól vissza neki, továbbra is természetesen elégedett arccal.
A lány könnyen enged, a barna szempár hamar enyhül. Violetta egy lépést még hátrál is, talán a büszkesége nem engedi, hogy hagyja magát, de a másik oldalról is zavarja valami. Ez persze még több okot ad a srácnak arra, hogy szélesen vigyorogjon.
Legtöbbször ugyan elég visszafogott, de Violetta más... vele szívesen játszadozik.
- Azt eddig is gondoltam. De hogy annyira, hogy utánam gyere... komolyan meghatott. - Nyugodtan válaszol, kellemesen, átadva az érzést a lánynak... Persze ezt sem szánja egyébnek, mint heccelésnek ezért sem tűnik el az arcáról a vigyor.
Hogy élvezi e? Természetesen tetszik neki, hogy Violettából ilyen reakciókat vált ki.

Alex

Utálja azt az önelégült, hűű de menő vagyok vigyort, amit Alex bizony szívesen fogyaszt találkozásaik alkalmával. Tudja, hogy mindketten máshogy viszonyulnak egymáshoz, mint bárki máshoz, s talán éppen ezért is nem szólja meg kartársa arcát. Különösebben azzal nem foglalkozik, hogy a fiú tekintete máshol is elidőzik. Ehhez már nem tud mit hozzáfűzni, megszokta, mivel más választása úgyse lett volna ezzel a dologgal szemben. Ennyire már sikerült megismerni a fiút, hogy tudja, nem engednek azokból a dolgokból, amivel az idegeit tudja húzni. Talán éppen ezért is használja az
alkalmazkodást.
- Huhh, mitől féljek? Attól, hogy letörik a körmöm? Vagy, hogy kihullik a hajam? – Gúnyolódik, sose volt az a tipikus lány, aki az ilyenek miatt le tudna egy hisztit vágni. Valahogy mindig is kerültet az ilyen embereket, éppen ezért is lett olyan amilyen.
- Ohh igen utánad jöttem. Tudod hallottam a lányos sírásod és gondoltam jövök egyet röhögni azon, aki ilyen szépen tud ríni. De hát csalódnom kellett, ezen még nevetni se lehet, csak sajnálkozni. – Játék, hát legyen Ő is szeret játszadozni, főleg kartársával, mert tudja, hogy a felcsapott labdákat leütik és még magasabbra adják. Ez pedig jó, főleg amíg meg nem unják és inkább el nem kerülik egymást a végtelenségig.

Violetta

Valamivel ellensúlyozni kell a lány magabiztosságát, ha nem is mással, mint egy vigyorral, amit annyira lehet utálni. Alex magabiztosságán mit sem változtat a lány egyre dühösebb hangszíne. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb túlfeszíti a húrt, és valószínűleg ezt is szeretné elérni.
Nem, még nem sikerült, ebben teljesen biztos. Kartársa még egészen kellemes társaságnak minősíthető, na meg persze, nem mondhatni, hogy túlságosan szokványos lány, de nem is egy különc.
- Hát, én nem ezekre tippeltem volna. De most már nincs is mitől félned, elvégre is itt vagyok... - Lassan már képtelen lesz visszafogni magát, és egyhamar lehet, elröhögi az egész színjátékot. Nem hagyja magát, a világért sem szeretne csalódást okozni a lánynak. Épp csak azon töri a fejét, vajon a lány túlságosan makacs, vagy a kíváncsisága hajtja.
~Vagyis talán mostantól már félned kéne... ~
A gondolattól egy sötét vigyor suhan át addig szürke tekintetén, de hamar elfedi ezt a kis semmiséget. Tovább figyeli a lányt, átható barna tekintetével.
~Vajon mit akar?~
- Hogy mondod? Jaj, én is hallottam a kétségbe esett sikoltásod visszhangját, ezért is siettem ide. Nem gondoltam volna, hogy ilyen leleményes vagy, de meg kell hagyni, jól felkeltetted magadra a figyelmet. Csak az az érdekes, hogy más nem figyelt fel rá... - Tovább szövögeti az elképzeléseit immáron gondolatban, mit sem törődve azzal, hogy reagál a lány. Éppenséggel egyre érdekesebb számára, a feszült légkör, és a lány szikrázó tekintetét sem próbálja elkerülni. Épp ellenkezőleg...
- Hm... - Megcseréli a lábait, mert amivel eddig támasztotta a törzset kezdett kissé elzsibbadni. Miután végzett a művelettel, újra gondolkodni kezd, de az ötletek most nem jönnek olyan könnyen.
- Szerinted belefér még egy séta kicsit beljebb? - Fejével oldalra bök, az egyre sűrűsödő fák felé. - Persze, csak ha volna kedved. Egyedül nem olyan élvezetes. - Teszi hozzá épp, hogy csak mellékest a dolgot. Leengedi a karjait, és el is löki magát a fától, épp csak annyira, hogy a lábát leveszi a fatörzsről, hogy már ne támaszkodjon tovább.
Elég hűvös van már, amire persze nem számított. Az ingének felgyűrt ujjait most kisimítja, aztán a kezeit elrejti a nadrágja zsebeiben.

Alex

Egyáltalán nem magabiztos, jelen pillanatban nagyon távol áll ettől az állapottól, csak nem mutatja ki. Ennek pedig egyszerű az oka, mivel Alex ilyennek ismerte meg, nem akar neki csalódást okozni igazi énjével, inkább hozza a szokásos formát, amit a fiú megszokott tőle. Idegesnek pedig egyáltalán nem ideges, így hangja ugyanaz a tiszta, nyugodt hatást kelti, amit általában. Nincs oka idegesnek lenni, mert tudja, hogy Alex is csak játszik. Legalábbis nagyon reménykedik benne, mert, ha nem így van, akkor bizony nagyot fog esni szerencsétlen lány. Tekintetével egy kicsit elidőzik a mogyoróbarna szemekben és arcára egy különös mosoly mászik elő, amit bizony nem egyszerű hova tenni.
- Hmm szerintem, most van inkább félni valóm, mert ahogy elnézlek, te előbb vetnél oda bármi elé, mint, hogy megvédj. – Nyugodtan beszél, csak egy kis szemtelenség van a hangjában. Egy kicsit unja már ezt a dolgot, de ha így kell lennie, akkor bizony felveszi a kesztyűt. Nem tehet róla, mindig is szerette a kihívásokat és bizony Alex is egy kihívásnak számít a lány életében, amit idővel azért szeretne legyőzni.
- Szerintem neked az agyadra ment a félsz és a saját sikoltásod is máshoz képzeltet be. – Megvonja egy kicsit a vállát, majd feltűnően végig méri a vele szemben állót.
- Jajj bocs, elfelejtettem, neked nincs is agyad. Ne haragudj, hogy megbántottalak. – Az egész beszélgetés során most érezhető a legnagyobb gúny, a játék ami hajtja és egy kis szánalom és lesüt a fiú felé. Nem tehet róla, nem szeret így viselkedni, de kikívánkozik belőle. Pedig, ha Alex tudná, hogy milyen is Ő valójában…
- Séta? Hmm, te velem akarsz járkálni? Azt hittem nem tudsz elviselni magad mellett. – Kissé meglepődik, tény, hogy egyedül sokkal rosszabb lenni, mint valaki olyannal, akivel bosszanthatják egymást, de erre különösebben nem számított. S, mint sok minden mögött, ez mögött is csak egy hátsó szándékot képes vélni.

Violetta

Kezd elég nehezen kiigazodni a lányon. A magabiztossága... feltétlen védekező mechanizmusnak tűnik a lány részéről, nem egyébnek. Alexnál azonban inkább egy sajátos dolog, amivel megpróbálja az emberekből kihozni a legjobbat, vagy épp legrosszabbat. A lényeg, hogy ez az igazság legyen, mert egy idő után nem nehéz rájönni arra sem, hogy a magabiztos álarc mögött egy törékeny lány bújik meg. Játék, vagy sem... A helyzet változatlan, Violetta pedig nem enged egy szemernyit sem.
- Jobban is teszed, ha félsz tőlem... - Morogja oda a lánynak meglepően nagy őszinteséggel a szemeiben. Nem akar rosszat neki, túlságosan rosszat nem. De ha nem vigyáz, előbb vagy utóbb nem lesz kellemes ez a játék.
Alex lobbanékony természete a legnagyobb gond itt. Nem sokáig tudja türtőztetni magát, ha a lány nem adja fel. És ez kockázatos dolog.
A lány feltűnő méricskélése, és a hangja egy újabb erőt, egy újabb kis ütést ad a srácnak. Már eléggé távol áll a fától. Mintha közben elmozdult volna, pedig ő maga sem vette észre. A lány túlfeszíti a húrt, neki pedig nem különösebben tetszik a dolog.
Ajkait feszesen összeszorítja, hogy még egy apró sóhaj se férjen ki közöttük, az egyik kezét kiveszi a zsebéből és ökölbe szorítja, miközben megindul a lány felé. Dühös, de mégis sötéten vigyorog, mikor már csak centik választják el a lánytól. Mereven bámul rá, nem sokkal magasodik fölé, de az éppen elég. Elengedi a szorítást, csontos ujjait egy kicsit megfeszíti, aztán a fának támaszkodik.
Arcával elég közel hajol a lány arcához, orrával már a barnás hajtincseket is majdnem eléri. A hideg leheletét Violetta már érezheti is az arcán, ahogy Alex lassan a fülébe súgja a szavakat.
- Csak nem félsz? - Tovább vigyorog, még szélesebben mint eddig, a fogait is kivillantva vicsorog egy darabig.
Eltávolodik a lánytól, és biztos léptekkel indul el a rengeteg belseje felé. A válla felett persze visszapillant a kartársára.
- Na? - Szól oda még egyszer, mert nem fog egész éjjel a lányra várva ácsorogni. A kezét visszadugja a farmerja zsebébe, és újra a sötét tájat kezdi szemlélni.

Alex

Talán a legjobb döntése a mai nap alkalmával az lenne, hogy fogná magát és egyszerűen, csak itt hagyná Alexet forrni a saját vízében. Jól tudja, hogy kezdi feszegetni a húrokat, de nem zavartatja magát. A játék már régóta más irányba tart, sokkal komolyabbra fordult, mint a legelején.
- Tőled Én aztán nem félek. – Vonja meg a vállát. Komolyan nem tart kartársától, különösebb oka talán nincs is, mert Alex bizony még nem kecsegtette meg bosszúálló Énjével, szerencsére. Amíg pedig nem találkozik össze ezzel a formával addig egyáltalán nem fog félni és csak feszegeti egyre tovább azt a bizonyos húrt. Nem különösebben érdekli, hogy ennek nagyobb következményei is lehetnek, mást nem egy emberrel kevesebb, akivel össze kell futnia néha egy beszélgetés erejéig. Ez pedig annyira nem tudja meghatni a lelkét, mert valahogy még mindig eléggé érdekes módon viszonyodik a társaságokhoz. Kissé feszengve nézi végig, ahogy a barna közeledik felé, nem tudja mire vélni. Nem igazán sejti mit akar, felpofozza, leüti vagy esetleg csak simán otthagyja. Violetta fejében minden lehetőség végigfut, amíg nézi Alex lassúra vett mozdulatai. Tekintete akaratlanul is a fiú kezére szegeződik és csak lesi, hogy vajon merre is téved az. Képes elhinni, hogy leüti, kinézi belőle, főleg, hogy nem ismeri eléggé, ahhoz tudja megtenné-e. Egy apró sóhaj hagyja el a száját, mikor a kezek már a fát támasztják és a fiú felé fordul, aki bizony komolyra veszi a dolgokat. A hideg lehelettől egy kicsit kirázza a hideg, de nem különösebben zavarja. Bár a fejében megfordult, hogy ellöki onnan kartársát, de rádöbbent, hogy ennyire nem kéne beismernie, hogy nem magabiztos. Egyszerűen csak hallgatja a szavakat és az arcán megjelenik ismét egy különös mosolyt.
- Csak nem rossz a hallásod? – Belenéz mélyen a szemekbe hiszen, ha Alex megteheti, hogy magabiztosságot mutasson akkor Ő is. Ahogy a fiú lassan megindul az erdő felé, egy darabig csak lesi. Hát ez komolyan képes visszamenni – Veszi tudomásul egy apró
sóhaj kíséretében és lassan megindul utána. Nem szívesen teszi, mert ez tényleg úgy jön le, hogy fél. De nem ez van benne, csak egyszerűen nem szeretne ott maradni egyedül, na meg nincs is kedve még visszamenni.
- Jól van, jövök már nem kell félni. – Szól vissza miközben a fiú felé lépked. Mikor odaér legszívesebben, belerúgna egyet kartársába, de rádöbben arra, hogy ez se lenne jó ötlet. Nincs kedve visszakísérgetni szegény párát az éjszaka közepén és betakargatni az ágyikójában.

Violetta

Talán jobban tenné a lány, ha minél előbb lelécelne innen, mielőtt túlságosan kifeszíti azt a bizonyos húrt. Nem lenne jó dolog, ha egyszer csak elszakadna, hisz elég vékony már, amint a pugnaxos hölgy táncol. Kinek kéne egy kis házon belüli ellentét? Nem, Alexnek is érdekében áll, hogy a lánnyal vigyázzon - már amennyire szükséges -.
Nem szokott barátkozni túlságosan, ha mégis, akkor inkább olyanokkal veszi körül magát, akik erősek és hasonlítanak hozzá. A Reynolds srác nem egy egyszerű eset. Kemény fából faragták, egy lány nem fog kifogni rajta, még ha azt is gondolja magáról, hogy képes lenne rá.
- Ellentmondásos vagy. - Kicsit megrázza a fejét. Ujjaival zavarodottan beletúr a sötét tincsekbe, de továbbra is mosolyog. ~Komolyan nem értem mi baja...~ A gondolatok egész gyorsan szaladgálnak a fejében, ami elég kellemetlen most neki. Próbálja kiüríteni a fejét, hogy a marhaságoktól mentesen gondolkodni tudjon.
- A hallásommal nincs semmi gond. Csak azt mondom, amit látok, te pedig hiába is tagadod. - Nem ereszti a lány tekintetét, mélyen, szúrósan bámul bele a szemekbe, aztán pedig eltávolodik.
Dühösen elfintorodik, a zsebébe mélyesztett ujjait ökölbe szorítja. Valamivel muszáj lesz levezetni ezt a feszültséget.
- Csak ne sikíts, jó? Nem akarom hogy valami meghallja. - Megáll egy pillanatra, hogy bevárja a lányt, aki úgy néz ki, meggondolta magát és mégis Alexszel tart. Őt természetesen az se zavarná, ha a lány békén hagyná és elhúzna innen.
Legalább nem kéne a hülyeségeit hallgatnia. Kezdi idegesíteni Violetta, de valamiért mégis tetszik neki a makacs kartárssal való vitázgatás. Kellemes kis időtöltés, az már biztos. Az adrenalin pedig egyre erősebben pumpálja a srác idegeit. A lány támadásait nem olyan nehéz visszavernie, mégis túlságosan kezdi zavarni.
Mikor a lány megáll mellette, ő újra elindul előre.

Alexka

A bizonytalanság és a sok hülyeség ami a fejében mászkál egyre csak eléri, hogy Violetta elkezdje egy kicsit belülről marcangolni magát. Nem sokáig bírja, sajnos még sokat kell edződnie, de már arra is büszke, hogy ezt nem kellett eddig sose felfednie Alex előtt. Ajkai között ismét kiprésel egy apró sóhajt, ami most sokkal mélyebbről jön, mint az eddigiek. Igen, feladta, úgy döntött jobban jár, ha nem húzogat tovább semmit. Legalábbis mára ennyi éppen elég volt, nem akar balhét, főleg nem Alexxal, mert tudja jól, hogy annak nagyobb következményei lennének, mintha másról lenne szó.
- De miért vagyok ellentmondásos? – Visszakérdez, ám most a hangjában nincsen semmiféle gúny, cinikusság vagy lenézés. Violetta átvált saját magára, bár azt nem gondolta át teljesen, hogy ez mekkora löketet adhat most kartársának ahhoz, hogy eltiporhassa. Ehhez pedig még van ereje, hogy felkészüljön, de többre már biztos nem lenne képes. Barnáit még egy kis ideig belesüllyeszti a másikéba, majd elpillant más merre.
- Megnyugtatlak, nem állt módomban sikítani... - Jobbnak látja ténylegesen feladni a dolgot és bizony megfordul a fejében, hogy el kéne menni, itt kéne hagyni a fiút, de mégse teszi meg. Lépései csak haladnak előre a kartárs után, néha-néha feltekint rá, hogy megpróbálja levenni az arcáról most akkor mi is van, de nem szól semmit. Jobbnak látja befogni a pofiját és csak ballagni előre, majd ha kicsit megnyugszik a fiú akkor talán egy-két szót még szegez is a fejének.

Miss J.

Nyugodtan halad előre, az ágakat a kezével eltolja az útból, és még kartársára is figyel, nem szívesen csapná szembe a lányt egy erősebb darabbal. Válla felett néha visszapillant a lányra, mindenképpen ő akar elől haladni, egymás mellett pedig csak ritkán mennek, a srác sietős tempója miatt.
Nem válaszol a lány kérdésére. A fogait csikorgatja de hamar lenyugszik ő is, ahogy érzi, a lány sem bírja ezt tovább.
Elmosolyodik egy halvány pillanatra a lány valamivel lágyabb hangján. Nem kerüli el a figyelmét a dolog, és most talán ki is használhatná azt, hogy Violetta visszavett a kekeckedésből, de az nem lenne izgalmas. Őt is csak az érdekli, amiért kell egy kicsit tenni is, nem élvezetes úgy játszadozni, ha az ellenfél megadja magát. Hol van ott a játék?
- Hát ha befogom a szád, akkor tényleg nem lesz módod rá. - Válaszolja vigyorogva, de most valamivel ő is könnyedebbre vette a figurát.
Violetta úgy néz ki nem tud már mit kitalálni a srác ellen, talán előbb vagy utóbb még meg is fordul, hogy itt hagyja Alexet az erdőben... nem zavarná különösebben a srácot. Nem egyszer talált már ki innen.
Kicsit visszavesz a tempóból, hogy a lány mellett haladjon ő is. A lány pillantásait néha észre is veszi, és egy mosollyal viszonozza, aztán újra a szeme elé táruló hatalmas fákat figyeli. Egyelőre azt nem tudja, hol vannak, de van egy olyan érzése, hogy nem sokáig maradnak itt.
A csend egész kellemes az eddigi elég hangos szóváltásukhoz képest. Alex szusszan egyet, aztán megpróbál valamivel normálisabb hangnemet megütni, miközben újra a lány felé fordul.
- Te jártál már erre? Mert én igen, de fogalmam sincs róla, él e itt valami... - Elgondolkodik egy pillanatra, de szeme sarkából tovább figyeli a lányt.

Alexka

Nyugodtan lépked Ő is előre, nem különösebben venné most azt se észre, ha valaki megtámadná, vagy éppenséggel követné. Kicsit elkalandozott, talán éppen ezért is nem veszi észre az egyik előtte lévő faágat, amiben stílusosan sikerül is elesnie. Pech, de nincs választása, kicsit megtekergeti a bokáját, majd egy pisszenés nélkül felkel. Nem kér a sajnálatból és, ahogy eddig kiismerte Alexet nem is sokat kapna tőle. Talán észre se vette, hogy a lány összezuhant mögötte, kitudja, mindenesetre, ahogy Violettának sikerül összeszednie magát, lassan megindul, hogy végre beérhesse kartársát. Lábát egy kicsit húzza maga mögött, majd ismét a Pugnaxosra pillant és egy apró mosolyt csal elő az arcára.
- De miért fogod be, ha meg se szólalok? – Jó persze nem kéne, de mégis visszakérdez. Ám látványos a változás, hangja teljesen más, mint eddig. Talán az esés is jót tett neki, hogy egy kicsit megnyugodjon, bár már előtte eldöntötte, hogy másképpen fog állni Alexhez. Ott hagyni meg azért se fogja, tudja, hogy ezzel nagy örömet okozna a fiúnak. Csak tipeg mögötte a lábnyomait követve, ám mikor megáll előtte, hogy bevárja Őt sikerül belemenni.
Ez nem az Én napom. – Állapítja meg magában a dolgot és lassan emeli fel a fejét barnáit belesüllyesztve a fiúéba.
- Bocs. – Csak ennyi, több nem telik tőle. Talán tényleg itt lenne az ideje végre elmenni. A csend pedig éppen jókor jön, hogy egy kicsit megnyugodjanak mindketten. Ám ez se tart sokáig, ugyanis úgy tűnik Alex is átvált egy kicsit kedvesebb stílusra és egy picit figyel is rá.
- Öhm, nem még nem, ezért nem megyek elől. - Apró mosoly megjelenik az arcán, valamivel jobban tetszik neki ez a környezet, és az, hogy nem fúrják egymást. Majd idővel persze ez is visszafog jönni, de egyenlőre ez is megteszi.

**Hozzászólások** : 8 **Évfolyam** : Első

[Serena]
*Robert figyelmesen hallgatja Serenát, aki beszéde alatt, meg-meg áll és valószínűleg szépe emlékein el-el mosolyodik.Aztán ,mikor szembesítik vele,hogy találgatása nem volt helyes, vállat von,majd elmosolyodik.*
-Hát, majdnem.
*Mondja kissé felesre sikerült mosollyal.Aztán Serena enyhén ellenszenvet keltő szavai az iskolával szemben , egy "...de most..." formályában.*
-Nem olyan borzasztó hely szerintem, voltam már ennél százszor ellenszenvesebb helyen,de lehet,hogy azért vagyok ezen a véleményen ,mert otthon hozzászoktam az ódon, antik dolgokhoz.
*Elmereng,miközben nagyokat pislog a fáradságtól.*
-Nem szándékozom,mondjuk szép kis társaság összegyülne a végén itt nekem, de akkor sajnos nem élvezhetném a csendet és visszakellene mennem a szobámba. Pedig milyen jó lenne, ha......nem lenne iyle kutya hideg.
*Mondja kissé vacogva, s feláll.*
-Nem megyünk be inkább?
*Kérdi Serenától,aki biztosan szintén fázik, mert felsőjének feltűrt ujjait, már leengedte. Eobert kezet nyújt a hölgy felé,aki ha fogadja azt, felsegíti, ha nem ,hát Istenem van ez így.Minden esetre, ha a kisasszony is felállt ő a kastély felé veszi az irányt,ahol az ajtónál előreengedi a lányt, és rábízza,hogy most viszavonulnak vagy esetleg mér folytatják beszélgetésüket.*

[Amelie, Cala]

*Csendben hallgatta végig a másik véleményét, ajkán elnéző mosoly üt. No nem azért, amit mondott, hanem mert úgy látszott, valamit még mindig nem ért a tündékkel kapcsolatban. Mikor végül Canyához beszélt, az őt simogató kezére helyezte gyengéden a sajátját, és lágy hangon megszólalt.*
- Amelie, még mindig nem érted teljesen az én törzsem felfogását, ami nem is csoda, hisz nem ebben éltél, ahogy én. Egyáltalán nem tartalak önzőnek, esendőnek, sem pedig gyarlónak. Ember vagy, és mi az embereket is elfogadjuk olyannak, amilyenek, ahogy minden élőlényt. Mind egyedi, szuverén lények vagyunk, különböző eredettel, felfogással. Mi tündék abban vagyunk jók, hogy mindenkit olyannak fogadunk el, amilyen, és nem akarjuk megváltoztatni. Ezzel nem azt mondom, hogy mindenkit szeretünk, mert dehogy, csak azt, hogy bizonyos szinten megértünk bármilyen tulajdonságot.
*Kezét levette Amelie-éről, és felállva a tisztás szélére sétált, tekintetét a homályos erdőbe fúrva.*
- Persze, mint mondtam, én még fiatal vagyok, nem tettem teljesen a magamévá ezt a felfogást, sokszor a szívem vezet, nem a hitem, vagy az eszem. De igyekszem. Járok a felnőtté válás útján, amin ez az eset egy nagy hegy volt, melyet meg kellett másznom, hogy tovább léphessek.
*Visszafordult a másik lány felé, arcán mosoly.*
- Persze arról még mindig nem döntöttem, hogy visszaküldöm-e távoli hazámba, de minő véletlen, most egyébként sem mehet sehová a sérülései miatt. Ismét odázhatom még a döntést pár napig... És Amelie...
*Arca elkomolyodott, úgy kémlelte a másikét.*
- Ne hidd, hogy egyedül vagy azzal, hogy más halálakor magad is sajnálod. Szinte mindenki így érez és ez normális. Hisz általában a hitek szerint ő folytatja útját, boldogan, nem emlékezve a rosszakra, kárpótolva mindenért, míg te itt maradsz nélküle, és nem kapsz mást, csak fájdalmat, ürességet. Ő már boldog, míg te úgy hiszed, nélküle már sosem lehetsz az. A legszomorúbb, hogy néha tényleg így esik, de az mindig csak a gyászoló önhibájából. Élni kell az életet, nem elszalasztani a régmúlton merengve egy pillanatát sem, és akkor a boldogság rád talál. Hidd el nekem, ha azt mondom, hogy nem az volt a te történeted vége, még sok örömben lesz részed, míg újra találkoztok.
*Beszéd közben megint elfordult, hisz zavarban volt saját szavaitól, amik kéretlenül személyesek voltak, és csak remélte, hogy a másikat nem bántja meg, bosszantja fel, vagy sérti.*
- Bocsáss meg merészségemért, de úgy éreztem, talán szükséged lehet ezekre a szavakra, hogy a fejedben legyenek, mikor kész leszel elengedni őt. Nekem segítettek annak idején.
*Hangja halk volt, fejét lehajtotta, szemét lesütötte, bár ezt Amelie úgysem látta. Kezével tétován végigsimított tetovált bánatkönnyein, amik még ennyi év múlva sem halványultak el, hiába kellett volna.*
Vagy nem segítettek... Lehet, hogy sosem fgom tudni elengedni, sőt, még az is lehetséges, hogy nem is akarom...

*Asuki érkezik meg az erdőbe.Szeret ilyen helyeken sétálni,mert nagyon megnyugtatja.*~Vajon ma milyen napom lesz?Remélem ma is találkozom Aido-val,multkor is olyan jól elbeszélgettünk~*Mosolyog magában Asuki,és leül egy fa alá és kis fekete macskáját simogatja.*

**Hozzászólások** : 119 **Évfolyam** : Első

[Asuki]

*Halk léptekkel közeledik az ifjú szamurájtanonc, ki elhatározása alapján mágikus úta is lépetett elsődleges "szakmája" mellett. Haja szokás szerint az ég felé áll "csomókban", mindig ezt a hajstílust viseli. Zselé nem ltászik rajta, valószínűleg alapból iylen a haja, pedig nem valósínű, hogy bárki is gondolná ilyen hajra, hogy nincs kezelve valamivel. Ruhaként ma is egyik ekdvencét válaszotta, áme zúttal ezen sárkány nem található. Alap színe ennek is fekete, de ezen vörös vuirágok vannak, sárga középpel. Ezek a virágocskák ismétlődnek többzsör is, mi több, az egész kimonó ezzel van bevonva. Léptei ezúttal két okból nem kopognak, ahogy általában szoktak. Az egyik, hogy ezúttal kint van a földön, nem epdig oylan talajon van, amely hangzani tudna, a másik ok pedig, hogy nem fa papucsát vette fel, hanem egy afféle szalma-szerűséget. Mindedhhez még egy feehér kétujjú zokni is társul, tipikusan japán ruhanemű ez is. Az oldalán ott helyezkedik el kardja, katanája, melynek cask markolata s tsubája - markolatvédője - látszódik ki. A markolat gyönyörű, fekete színű, hosszúkásabb odlalán kis rombuszokkal, fehér suzínűekkel. A tsuba nem kör alakú, kissé ovális, s lyukacskás, ezeknek a lyukaknak a "segítségével" a fém egy körbetekerődző japán sárkányt ábrázol.*
~Kíváncsi vagyok, hogy ma miféle kalandban lesz részem... BÁr nem hiszem, hogy kaland lenne majd...~ *Gondolkodik el, ahogy lépés lépést követ, s néha a növéynzet kiad valamiféle hangocskát. Hirtelen megáll, hiszen meglátta a már ott álló Asukit, egy japán lányt, talána z egfyedüli japánt, aki rajta kívül a Torneransban lakik jelent pillanatban.*
-ÁH, szia. *Köszön doa japánula lánynak,a hogy közelebb lép.* -Miújság? *Beszél továbba is anyanyelvéna fiú, majd várja a lány válaszát.*

*Asuki észreveszi hogy Aido közeledik felé,és mikor odaér, rögtön beszélgetni kezdenek.*-Szia!-*Majd egy puszit ad a fiúnak,de észreveszi hogy mit csinál.*-Jaj ne haragudj,csak általában mindig így köszöntünk a falumban és megszoktam és azóta mindenkinek így köszönök,de te biztos nem szereted ha így köszönnek neked, ezért bocsánatot kérek-*Mondja kicsit kétségbeesve,hiszen nem szeretné ha emiatt Aido megutálná,Majd meghajol ahogy Japánban szokás bocsánatkérés közben*-Gomenasai!-*Mondja , s közben egyre jobban megöleli kis macskáját,aki a kezében van, és erre érthetetlenül néz zöld szemeivel Aido-ra, és nyávog egyet vékonyka hangján.*

**Hozzászólások** : 119 **Évfolyam** : Első

*Aido kezével int egyet, jelezve, hogy semmi gond, ám ezt szavakkal is kifejezi arra az esetre, ha az intésből nem esett volna le a lánynak, hogy neki midnegy, már emgszokta, hogy itt például teljesen másoka köszönési formulák, mint hazájában, Japánban.* -Nem gond. A kézfogást már megszokta, azt hiszem ehhez is hozzá tudnék sozkni. *Nevet el halkan, de hangjahamar el is némul, pontosabban cska a nevetése némul el, hiszena beszélgetést szándékában áll tovább folytatni.*
-Mond csak, történt veled valami mostanság? Valami említésre méltamndó, mióta nem találkoztunk. *teszi fel a kérdést, majd a válasz után egyből inkább témát vált, számított arra is, hogy a válasz esetleg egy semmi, vagy valami hasonló lesz.* -Hm, mond csak, te milyen "faktra" is jelentkeztél? Szóval milyen tanórákra kell járnod? És voltál már tanóürán? *Kérdezget folyamatosan, megállás nélkül. Hát igen, ez ő.*
-És mond csak, mi volt a terved azzal, hogy kijössz ide? *Teszi fel, majd egyből válazol is, négcsak viszsakérdedzznie sme kella lánynak, emgszokta már, hogy a legtöbben viszsakérdeznek midnen ilyesmit.* -Én edzeni jöttem kia bokenemmel... Tehát a fakardommal. *Mosolyog továbbra is, bár a bokennek nyoma sincs, ded ez nem jelenti azt, hogy nincs nála. Mi több, nála van, csak épp a kimonoója teljesen elbújtatja a fa eszközt.* -Gondolom neked is volt valamiféle célod azzal, hogy ide kijöttél. Vagy csak levegőzni akartál? *Erősíti meg azért még a kérdést, de utána elcsöndesül, és a választ várja.*

*Asuki örül hogy semmi baj nincs a köszönésével.*-Nem történt semmi.És veled?Még nem voltam tanórán,de sort szeretnék keríteni rá.Énis edzeni jöttem,csak én az íjammal.-*Mosolyog,majd pörgetés keretében leveszi hátáról íját.Egy különleges faragású,fekete íj, aminek a végén arany sárkányok vannak,amiknek vörös rubin a szemük.Ezek a rubinok különleges erőt tudnak kölcsönözni az íjat elhagyó nyilaknak.Az íj 90 fontos volt,így csak Asuki és még a leges legjobb íjászok tudták csak felhúzni.Ezzel az íjjal akár 10 bárdnak a karikáján is át tudott lőni egy nyílvesszővel.De ez csak ezzel az íjjal sikerült.*-A sárkányok szemei különleges erőt kölcsönöznek a nyilaimnak.Ez itt a nyakamban pedig az erőmet tárolja.Ha elveszne vagy széttörne, beláthatatlan lenne a következménye.Biztos te is ügyes vagy a fegyvereddel.-*Mosolyog Aido-ra,majd hirtelen megfordul és nyilával egy virágot lő le az egyik fáról.*[color=cyan]

**Hozzászólások** : 119 **Évfolyam** : Első

-Hm, akkro gondolom tényleg jó lehetsz vele. *VOnja meg Aido a vállát, úgy gondolja, hogy lebájotl fegyverrel azért önynebb a dolog, mint bájoaltlan nélkül, hnohga mitagadás,a zért jött ide, hogy fegyverbájolsát, vagy mit tanuljóün jómaga is, s feltudja vértezni kardját valami jóval majd a jövőben, hogy azzal is jobb lehessen, ám az még messze van, valószínűleg nagyon messze.*
-Hát, amgam már régóta tanuloma kardforgatást, mondjuk úgy, hogy votl időm rá. *Jelenti ki teljesen higgadtan, hiszen tűndeként tényleg akadt neki is ideje ahhoz, hogy a kardvívást tanulja, többélekép pis, jóval több ez az idő, mint az embereknek.*
-Neked van oka, hogy pont ide jöttél? *Teszi fel a kövezkező kérdést, ami eszébejutott arról, hogy miért is jött ő ide.* -Gondolom igen, hiszen lett volna még ezernyi iskola, Japánhoz közelebb is, mint ez. Nem? *teszi fel a kérdést, bár még jómaga sme tudja igazándiból a választ, sosem volt érdekelt igazán más iskolákban, mióta tudta, hogy itt tanítanak varázsfegyvertant. Már az elején, mikor még csak a tantárgy nevét hallotta meg, tudta, hogy neki ide kell jönnie, hisz iylen névvel csak nem térhet nagyon el a tantárgy az elképzeléseitől. Bár ki tudja, az eddigiek alapján.*

Miss J.

Az azért túlzás, hogy nem vette észre, de valóban nem ugrott hátra, hogy segítséget nyújtson a lánykának. Nem azért, mert nem sajnálta meg egy kicsit sem, de per pillanat nincsen olyan hangulatban, hogy a lány orra alá dörgölje ezt a kis bakit. Lassan kifújja a levegőt, száját elhúzza kissé és a fejét is megingatja, de tovább halad egyenesen.
- Ah... - Sóhajt egyet megint, a lány egyre idegesítőbb viselkedésének köszönhetően. A kérdése vicces is, de már kezdi fárasztani a srácot. No, de minden esetre csendbe marad, és egyenlőre nem is akar ennél többet beszélgetni a lánnyal. Legalábbis úgy érzi, ennek még nincs itt az ideje.
Csak némán halad előre, ahogyan azt eddig is tette, de meglehet, most egyre több gondolat kavarog a fejében.
Megáll, de nem gondolta, hogy ennek a következménye az lesz, hogy Violettával közelebb kerülnek egymáshoz. A lány épp, hogy csak nekiütközik, aztán egy apró bocsánatkéréssel el is intézi a dolgot. Alex csak bólint rá, valamivel kedvesebben mosolyogva, mint eddig.
- Értem. Hmm... - Egy pillanat kell csak neki, hogy kicsit jobban körbenézzen az erdőben, már tudja is, hogy merre járnak. Egy tetszetős tönköt kiszemel magának, és leül. Természetesen Violetta ebből a szögből is jól látható...
A tény viszont az, hogy Alex nem érez túl sok lehetőséget a beszélgetésre, már csak maga miatt sem. Violetta még csak hagyján, meg a szócsata is kellemes vele, de most valahogy nincs hozzá hangulata. Egy darabig még ücsörög ott, és merev tekintettel bámulja a lányt. Néhány szót is váltanak talán, aztán jön a remek ötlet, hogy indulhatnának.
Természetesen még mindig a srác vezet, sűrűbben visszatekint azért a lányra, mint idefele jövet. Az eddigi beszélgetés sem volt túl tartalmas, de legalább beszélgettek. Most is sikerül mondaniuk egymásnak egy-két elvétett szót, de az erdőből kiérve hamar elválnak az útjaik.
Viszlát, Kedves!

*Elhaló szavai után annyira elmerül gondolataiban, hogy meglepődve veszi észre simogató kezén Caláét. Felpillant a tünde lányra, és úgy hallgatja szavait, miközben arcán halvány pír játszik. Kicsit úgy érzi magát, mint régen, amikor anyja mesélt neki arról, hogy azért, mert valakinek más a véleménye bizonyos dolgokról, attól még nem rossz ember. Elfogódottan bólint a szavakra, miközben Cala után néz. Tetszik neki a felnőtté válásra tett hasonlata, de a tovább lépés szavaknál kicsit borússá válik tekintete, és gondolatai más felé veszik az irányt. Csak bólint egyet ismét arra, hogy Calának van még ideje arra, hogy felkészüljön az elválásra. Amikor meghallja a nevét, újra felpillant a lányra, de amikor meghallja az elhangzó szavakat, szorosan behunyja szemeit, miközben arcát könnycseppek szántják végig. Ő annyira próbálkozik, de ha egyszer olyan nehéz elengedni a férfi emlékét. Cala utolsó szavaira felkapja a fejét, feláll és a lány mellé sétál, és kezét egy pillanatra annak hátára teszi, jelezve, hogy itt van mellette.*
- Egyáltalán nem voltál indiszkrét - mondja bánatosan, miközben megrázza a fejét. - Hidd el, ha eljön az az idő, emlékezni fogok a szavaidra. Csak tudod, ez még nagyon friss nekem. Pár hónapja volt, hogy elvesztettem őt. Otthon pedig mindentől elzárkóztam, és nem voltam hajlandó igazán meggyászolni őt. Mert akkor véglegesen ott lett volna a tudat, hogy nincs többé. Minden mást csináltam, de nem voltam hajlandó ezzel törődni. Itt az iskolában kezdtem felfogni, hogy nem lesz már soha mellettem, nem fog várni a nyári szünetben, nem ír nekem több nem levelet, nem fog úgy megölelni már soha senki, ahogyan ő tette..., nem lehetek a felesége, nem lesznek gyerekeink, nem együtt fogunk megöregedni - keményen tartja magát, hogy ne omoljon össze, miközben egész testében remeg, arcán újra csordogálni kezdenek könnyei. - Olyan piszokul igazságtalan, hogy itt hagyott - dobbant egyet lábával, miközben kezével dühösen megtörli arcát. Remegő kezeire pillant, és vesz egy mély levegőt. Ezt meg kell ismételnie párszor, míg egy kicsit megnyugszik. Kezével végig simít méregzöld szoknyáján, elrendezve a nemlétező ráncokat rajta, majd mélykék szemeivel ismét Calára pillant, majd révedve a fákat kezdi el nézni. - Nagyon sajnálom, de ha nem adom ki magamból, akkor csak rosszabb lesz. De hidd el, próbálkozom. Egyenlőre, ahogyan mondani szokták, a túlélésre játszom. Mert minden nap, amit nélküle töltök, pokolian nehéz. Próbálom elfoglalni magam, keresem mások társaságát, de ilyenkor meg félek, hogy ugyan ott leszek, ahol a legelején - hirtelen, mint aki álomból ébred, felnéz, és szomorú mosollyal arcán így szól. - Össze-vissza beszélek, igaz? - Cala arcát figyelve kissé megszidja magát. - De nem sajnáltatom itt magamat. Mindenkinek van egy szomorú esemény az életében, amit fel kell dolgoznia, és végig kell járnia egy utat. Csak az a különbség, hogy van, aki a rögös, van aki a simább utat választja - motyogja maga elé, miközben visszasétál Canyához, leguggol mellé, csak hogy újra végig simíthasson annak fején, egy kis erőt merítve a pillantásából. Amikor kicsit megnyugszik, újra feláll, és kicsit fáradt szemekkel kezdi Calát nézni. - Kezd kicsit hűvös lenni, visszasétálunk a parkba? - kérdezte csendesen, majd egy halvány mosoly kúszott arcára, csak hogy a tünde lány érezze, egyáltalán nem bánja, hogy erre a témára terelődött a szó, mert megint kicsit könnyebb lett a szíve, nem nyomasztotta a visszafojtott bánat.

*Ahogy Amelie felajánlotta, hogy menjenek vissza, kiszakadt gondolataiból, amiket a lány mondatai indítottak el benne, és mosolyogva megszólalt.*
- Ne szabadkozz, Amelie, én hoztam fel a témát, én hoztam fel a témát, és nem is beszélsz össze-vissza. De igazad van, ideje visszamenni, minél később megyünk, annál nagyobb az esélye, hogy felhívjuk magunkra a nem kívánatos lények figyelmét.
*A lány mellé sétált, majd együtt beléptek újra a fák közé. A homály egyre sűrűsödött, lassan felhangzottak a közeledő éjszaka neszei. Ahogy egy ideig csendben lépkedtek egymás mellett, Cala belemerült a környezetének hallgatásába. Imádta az erdőt, bármely napszakban is járt benne, így most is, mikor igazából már veszélyekkel telt meg. Ezt a még tündéknél is szokatlanul erős környezet utáni vágyát állítólag anyjától örökölte, bár ezt ő maga nem tudta megerősíteni. Szinte semmit nem tudott róla, csak a mások által elmesélt történetekből rakta össze azt a nőt, akit máig is gyászol.*
- Tudod, én azért egy egészen kicsit irigyellek az emlékeidért. Tudom, hogy pont azok miatt fájdalmasabb is, de... Nekem semmi emlékem az anyámról, csak összeszedegetett életképmorzsákból gyúrt árnyék a fejemben. Ha elfeledem a gyászom, mint ahogy neked tanácsoltam, mim marad? Semmim... Nincs róla kedves emlékem, nem őrzi szívem ölelése melegét, hangja csengését, haja illatát. Egyszerűen nincs meg bennem semmi belőle a véremen kívül, és azon, hogy tudom, ő volt az anyám. Ha a fájdalom elkopik, nem marad semmi, hisz mi maradna? Ha nem gyászolom többé, számomra elveszett, míg neked ott lesznek az emlékek, sok boldog pillanatot őrzöl vele kapcsolatban, és idővel már csak ezek fognak eszedbe jutni. Akkor leszel rajta túl, és ez így lesz rendjén.
*Halkan beszélt, maga elé nézve, mintha arra figyelne, nehogy felbotoljon valamiben. Valójában szégyellte magát szavaiért, hisz ilyen szemmel mérve az ő fájdalma szinte semmi Amelie-éhez képest, világa nem csorbult azzal, hogy anyja meghalt, egyszerűen olyan lett, amilyen. Nagyrészt a saját hibája, hogy ebbe nem tud beletörődni. Bort iszik, vizet prédikál, hogy a találó mugli mondással fejezze ki magát, amit egy itteni könyvben olvasott.*
- De látod? Megint itt lyukadtam, ki, pedig mára elég borús dologról beszéltünk, ebben az erdőben pedig jobb kerülni az ilyen témákat, ki tudja, mit szabadítunk magunkra vele - *mondta immár vidámabb hangon, még ha erőltetett is volt kissé, és rámosolygott a lányra, hogy az lássa, csak viccelt.*
- Mesélj inkább a szüleidről, abból a pár szóból, amit váltottunk róluk, azt szűrtem le, hogy különleges emberek lehetnek.

//na látod? éjszaka belőlem csak ilyenek ömlenek... Aludnom kéne inkább. //

*Némán ballag Cala mellett, végig előre néz, miközben maga előtt tartja pálcáját, fényt bűvölve maguk elé. Rettentően utálja a sötétséget, ezért is kérte a tünde lányt, hogy induljanak vissza. Bájitaltanra is csak azért jár, mert imádja, de attól meg tudna bolondulni, hogy a professzor vagy valami sötét helyre viszi őket, vagy a terembe bűvöl kormos éjszakát. Hiába boszorkány, hiába van pálcája, akkor sem szereti. Cala szavai elszomorítják, és csak nagy levegővételek és nyelések árán tudja csak visszatartani, hogy újra elérzékenyüljön.*
- Nem tudom, hogy melyikünknek rosszabb. Én ismertem Charlest, és most pokolian hiányzik, de egyszer majd elkezd halványulni a fájdalom, és akkor könnyebb lesz. De te soha sem ismerted azt az asszonyt, aki életet adott neked, akinek te lettél volna a mindene - súgja maga elé. - De tudod, a te tanácsodra akár magad is emlékezhetnél, hiszen ha megpróbálod feldolgozni, azzal nem az elregélt emlékeket veszíted el, hanem a bánatod lesz kisebb, és a sajnálat, hogy te nem ismerhetted édesanyádat. És a véred mindig emlékeztetni fog rá, mindig tudni fogod, hogy kinek a lánya vagy - próbálta megfogalmazni kusza gondolatait, miközben szíve erősen dobogott.
*Még mindig nem értek ki a világosabb részre, és ő egyre inkább úgy érezte, hogy a pánik kerülgeti. A lány következő megjegyzésére kicsit összeszedi magát. Igaza van. Itt sétálnak a sötét erdőben, egy tanár sem tudja, hogy merre kószálnak éjnek idején, ő meg attól retteg, hogy sötét van, miközben más veszedelem is meglapulhat a bokrok mögött. Élesen, de nyugodtan figyel meg minden kis zörejt, és néha elkapja a fák tetején egy-egy sárga szempár kíváncsi pillantását. A fák lombjai susogva dőlnek balra-jobbra, megrezgetve zsenge leveleiket, hűvös szellőt fújva nyakukba. Néha megrezzen egy bokor, reccsen egy ág, és fura hangok zaját viszi fülükbe a szél. Amelie látja, hogy Cala otthon érzi magát az éjszakai erdőben is, de ő, mint fuldokló a mentőövnek, úgy örül a kérdésnek. Szemeivel továbbra is a környéket nézi, de halkan, szeretettel hangjában, mesélni kezd szüleiről.*
- Antonius és Aurora...Clarkson, így hívják a szüleimet. Egyke gyerekként mindent megkaptam tőlük, amit gyerek csak kívánhat. Annyit foglalkoztak velem, amennyit csak tudtak, ha beteg voltam, valamelyikőjük mindig ott ült az ágyam mellett. Mivel komisz gyerek voltam, mindig belekeveredtem valamilyen bajba, amiből pár napos ágyban fekvés lett a vége. Ha Apu nem lenne bájitalmester, mellettem biztosan azzá vált volna - egy kópés vigyor jelenik meg arcán. Hiába, nagyon hangulatember, és kicsit örül is, hogy elterelik figyelmét. - Apu, majd 190 magas, korom fekete hajú, mélykék szemű, jókiállású varázsló, míg Anyu velem egy magas, vagyis alacsony, sötét barna hajú és szemű boszorkány - meséli, és szinte maga előtt látja szüleit. - Külsőre inkább Anyura hasonlítok, míg a szemeimet és makacsságomat Aputól örököltem. Legalábbis a rokonok ezt állítják - forgatja meg a szemeit. - Híresek a szigorukról, ha az én taníttatásomról van szó, de ugyanakkor kenyérre lehet őket kenni. Apu javarészt a laborban dolgozik, lehet, hogy éppen most is ott van - jegyzi meg kicsit szomorúan. - Anyu, ha otthon van, szeret a virágai közt lenni, amúgy, nos, eddig nem említettem, de ő privát auror. Ezért is ért annyira az svk-hoz. Egy bájitalmester és egy auror mellett nehéz nem tanulni, ezért is érzem olyan jól magam a könyveim között - mosolyog Calára.
*Csendesen mennek tovább, amikor is szemeivel érzékeli, hogy kicsit világosabb terepre értek, és néhol, a fák lombjai között már lehet egy-egy kósza pillantást vetni a csillagos égre.*
- Végre, azt hittem, már sohasem fogunk kiérni abból a sötétségből - motyogja, majd kicsit zavartan megy tovább. - És mond csak Cala, még mindig úgy tartod, hogy nem szeretnél megismerni egy tünde fiút sem? - kérdezi halványan mosolyogva, miközben zavartan babrálja fekete pulcsiját. Úgy érezi, kicsit indiszkrét kérdést tett fel, de kíváncsi, hogyan alakult közben a tünde lány véleménye.
*Ő most még nem vágyott egyáltalán új kapcsolatra, de furcsa volt, hogy még nem talált egyetlen fiú barátot sem. Inkább velük barátkozott, itt mégis csak barátnőket szerzett, amit egyáltalán nem bánt. Csak furcsa és szokatlan volt.

*Cala önironikusan elmosolyodott, mikor Amelie finoman az orrára koppintott azzal kapcsolatban, hogy még a saját tanácsait sem fogadja meg, pedig épp most osztogatta két kézzel.*
- Tudod, nem felejtek, szinte minden szóra emlékszem, amit kiejtek a számon, sőt, az esetek többségében másokéra is. A tanácsaimmal pedig igyekszem vigyázni, kinek, mikor és hogyan adom. Viszont egy dolog tanácsolni, és más dolog magunkra is kivetíteni ezeket. Az én falumban élők furcsa népek lehetnek a szemedben, hisz van, hogy jelentéktelennek tűnő mondatokon éveket, évtizedeket töprengünk, ez pedig közel sem az. Amit az előbb mondtam neked, én magam is hallottam, méghozzá apámtól, több mint negyven éve. Addig már eljutottam, hogy beleépítsem a felfogásomba, és hogy lássam, igaz bölcselet, de még mindig szükségem van időre, hogy meg is tudjam valósítani. De nekem erre van időm, népem léptékével mérve ez egyáltalán nem lassú folyamat.
*Kecsesen vállat vont. Állítólag ezt a gesztust anyjától örökölte...*
- Én sem tudom, melyikünknek rosszabb, hisz mindenki csak a saját fájdalmát ismeri, így mindig az fáj a legjobban, nem? Megérthetjük a másikat, de nem érezhetjük azt, amit ő, még ha volt is részünk hasonlóban, akkor sem. Tudom, hogy könnyebb lenne az életem, ha elengedném, de ha már én sem gyászolom, akkor ki fogja? Mikor kész leszek rá, megteszem, bár nem tudom, azután milyen leszek, egészen biztosan megváltozom, hiszen elég meghatározó momentum ez az életemben.
*Mikor a másik lány a szüleiről kezdett beszélni, észrevette az elején a megakadást, de csak felvont szemöldöke jelezte a dolgot, amit Amelie nem láthatott, mivel folyton a környezetet pásztázta. Ő pedig nem fog rákérdezni, majd elmondja, ha akarja... Iskolatársa környezettől való eddig látható félelme eltűnt, ahogy belemelegedett azok leírásába, akik felnevelték. Sütött szavaiból, hogy mindennél jobban szereti őket, felnéz rájuk, és honvágya van.*
- Szép gyermekkorod lehetett - *mondta Cala mosolyogva.* - És igazán különleges emberek lehetnek a szüleid, ha egyszer alkalom adódna rá, szívesen megismerkednék velük. - *Egy pillanatra elhallgatott, azon gondolkodva, elmondja-e, ami az eszébe jutott, majd úgy döntött, hogy az eddigi témákhoz képest ez semmiség.* - Észrevettem, hogy hasonlítunk pár dologban, több téren is. Egyrészt mindketten egyedüli gyermekeik vagyunk a szüleinknek, korán elvesztettünk valakit, akit nem kellett volna, és egyikünk sem könnyen adja fel a gyászát. Mindketten otthon nevelkedtünk, kissé elzárva a világtól, és elég hasonló értékeket vallunk, ha az én úgymond tündés furcsaságaimtól eltekintünk. Ezt a könyvek, a tanulás, az állatok, és még sok egyéb szeretetére értem. Számomra érdekes, hogy felfedezhető ilyen párhuzam tünde és ember között...
*Egy ideig csendben mentek egymás mellet, amíg visszaemlékezett, mit beszéltek legutoljára arról, hogyan viszonyulnak a másik nemhez. Évekkel ezelőttinek tűnt már, pedig annyira nem volt rég. Már látta az erdő szélét, és biztonságban voltak újra, mikor megszólalt.*
- Múltkori szavaim szokatlanul hevesek, elhamarkodottak és szükségtelenek voltak valójában. Mentségemül csak az új környezet és az emberi mentalitás szokatlansága szolgálhat. Nem arról van szó, hogy ne akarnék megismerkedni valakivel, dehogy. Bár alapvetően még fiatal vagyok hozzá, ugyanúgy vágyom rá, mint mások. De... Vannak érzéseim, amik ennél olykor, azaz szinte mindig erősebbek ennél a vágynál. Ilyen a félelem az ismeretlentől, az aggódás a kimenetel miatt és a zavar, ugyanis nem igazán ismerem ezeknek a kapcsolatoknak a mibenlétét. Ez még azóta is ugyanúgy áll, ha arra gondolsz, hogy változott-e a véleményem, mióta itt vagyok. Egyenlőre még azt a kevés itteni új ismerősömet is elhanyagolom, akikkel összebarátkoztam, nem tudom, mi lenne velem, ha még valakire időt kéne szánnom... De az mindenképpen biztos, hogy sok új tapasztalattal gazdagodtam az itt tartózkodás alatt, és érdekes személyiségeket ismertem meg. Te nem így vagy ezzel? Ha jól vettem ki a szavaidból, neked sincs nagy élettapasztalatod...
*Időközben az utolsó fák vonalába értek, és Cala megtorpanva vette szemügyre Torneranst, azt a gyönyörű épületet, melynek temérdek ablaka többtucatnyi apró világító szentjánosbogárként pislogott az éjszakába, tornyainak tetején visszatükröződött a holdfény, a falak pedig onnan úgy tűntek, mintha nem is különálló kövekből épültek volna, hanem valami varázslatos erő egyszerűen kedve szerint formálta volna ilyenné, mindenféle megtörése nélkül az anyagnak. Gyönyörű volt, még így is, hogy a lány elkötelezte magát az erdőnek és a természetnek. Az élőlények két keze is tud maradandót és monumentálisat alkotni, ez rá a kézzelfogható példa.*