Erdő

*Még egy napja sincsen, hogy megérkezett az iskolába és mivel kipihente hosszú útjának fáradalmait a mai napot arra szánta, hogy körülnézzen a kastélyban és kint a természetben. Először a kastélyt járta végig, el is fáradt kicsit, de ez nem állítja meg őt. Legjobban a kinti helyekre kíváncsi, így nem tölt el sok időt a vaskos falak árnyékában.
Ahogy kilép a kertbe egy halvány mosoly jelenik meg arcán. Kellemes az idő, tökéletes egy hosszabb sétára a környéken. Kíváncsiságát a közeli erdő ragadja meg legjobban, így hezitálás nélkül el is indul arra.
Természetesen a kitaposott ösvényen indul el, idegen a hely számára, így még nem bátor annyira, hogy „vad” ösvényeken kezdje el felmérni az erdőt.
Szeret sétálni, vagyis jobban mondva imád. Egyik kedvenc tevékenysége, nem is telik el olyan nap az életében amikor nem megy el sétálni, még ha az csak tíz perces is. Szemeivel folyamatosan az erdőt figyeli, nem tudja levenni róla tekintetét.*

Micsoda véletlen, hogy ezekben a percekben Damien is az erdőben tartózkodik. Bár ő most nem sétál, azt már órákkal ezelőtt megtette, mikor bejárta az erdő zugát, így most egy fa tövében gubbaszt, mely egy kicsivel beljebb van az erdő szélétől. Mindkét lábát melléhez fölhúzva tartja, karjával rákönyökölve térdeire, kezében pedig egy szürke könyvet tart, mely írójának neve, s a könyv címe évekkel ezelőtt lekopott.
Nehéz lenne nem észrevenni őt, hiszen nem mondhatni, hogy beleolvad környezetébe. Alul sötét farmernadrágot visel, felülre pedig egy fehér atlétát, rá pedig egy szintén fehér inget húzott. Nem úgy néz ki, mint aki erdei sétára készült. Természetesen most sincs tudatában, hogy hogy is néz ki, bizonyára ma is elfelejtett tükörbe nézni, legalábbis hajára pillantva ez juthat eszébe az embernek. Teljesen sötét pilóta-napszemüvege most is ott csücsül orrnyergén, még ha a nagy nap is süt be a hatalmas lombú fák erdejébe. Aki Damien-nel akar barátkozni, annak meg kell szokni ezt a bizonyos szemüveget, legalábbis addig, míg kapcsolatuk nem válik bizalmasabbá. Ha akad egyáltalán olyan, aki szorosabbá akarja venni a fiúval a kapcsolatot.
A halk neszre, melyet az avarban lépkedő lány talpa vált ki rögtön felfigyel. Ujját az épp elolvasott mondat végére biggyeszti, majd felpillant, s a sötét üvegek mögül néz rá a másikra. Fejét kissé oldalra billenti. Már meg sem lepődik, kezd hozzászokni, hogy szép lányokat lát itt, Tornerans-ban, bár kissé furcsállja, hogy eddig csak a gyengébbik nemből találkozott valakivel. Bizonyára a fiúk itt a kisebbség, s igencsak nőuralom van a kastélyban... és annak területén. Noha ez némileg furcsa, talán ha az ember jobban belegondol, akkor még rémítő is lehet, ám valószínűleg hosszútávon nem olyan vészes. Sőt, nagy valószínűséggel a férfiak számára egyáltalán nem vészes. Ám tekintve, hogy a mi Damienünk nem tartozik eme férfiak közé, így ő még nem nagyon fogja fel ez a csodát, ezt a kiváló helyzetet... Egyenlőre.
Csak nézi a lányt, egyenlőre nem szól. Figyeli a barna, hosszú tincseket, melyek néha felszállnak, néha visszazuhannak az egyed hátára. Igazán eszményi látvány. Nem is tudja, hogy megszólítsa-e, ám hamar kell dönteni, mert ha nem szólal meg gyorsan akkor biztosan elsétál mellette, lehet, hogy észre sem veszi.
- Bonjour Mademoiselle! - Szalad ki száján a francia köszönés. Hát, csak rászánta magát a kedves.^^

*Lassan lépked a kitaposott ösvényen, nincs oka a rohanáshoz, és amúgy sem szeret rohanni, főleg nem az erdőben. Ki akarja élvezi ezt a kis időt amíg kint lesz, még ha akár másnap is eljöhet ide.
Gondolataiba mélyedve észre sem veszi az olvasó fiút, így meg is ijed mikor az köszönti őt. Nem is csodálkozik el a francia köszönésen, hiszen az ő anyanyelve is az. Egy halvány mosoly kúszik arcára miközben a fiúra pillant, majd majdhogynem suttogva meg is szólal.*
-Bonjour Monsieur!*Többet nem is mond, nem is tud mit mondani. Nem az a beszédes leányzó, így csak áll ott az úton és vár, vár arra, hogy a fiú folytassa a beszélgetést, hiszen ő szólította meg. Persze azért közben nem nézi folyamatosan diáktársát, hanem néha a közeli fákra vándoroltatja a tekintetét keresve rajtuk a vígan éneklő madarakat.
Amúgy nagyon örül annak, hogy már első nap egy szintén francia nemzetiségű diákkal hozta össze a sors.*

Mikor a lány megriad alsó ajkába harap. Nem állt szándékában ráijeszteni a másikra, bár úgy látszik akaratán kívül is sikerült neki. Aztán mikor a lány megszólal szemöldökét enyhén felvonja. Hangjának csengéséből teljes mértékben kiderül, hogy jól tud franciául, talán anyanyelve is ez, s nem csak egy két szót tud, mint jó pár ember. Ez imponál a fiúnak. Bár feltehetőleg elég sok francia van az iskolába, sőt, szinte minden országból jöttek diákok.
Könyvét lassan összecsukja, miközben feltápászkodik a földről, s leporolja hátsó fertályára tapadt fű, levél darabokat. Olvasnivalóját farzsebébe csúsztatja(pont olyan keskeny a könyv, hogy belefér) és a lány felé sétál. Ültébe nem is látszik annyira, hogy milyen magas, ám ha feláll igencsak szembetűnőek a méretei, nehéz is lenne nem észrevenni a maga röpke 195 centijét. Hát igen, jó nagyra nőtt barátunk az évek alatt.^^
- Comment tu t'appelles? Je m'appelle Damien Zephyrine. Enchanté. - Hadarja el mormogó, ám kellemes hangján bemutatkozását, miközben méretes kezét a lány felé nyújtja. Bizonyára elfogadja a kézfogást.
Ezután csak várja a válaszokat. Remélhetőleg nem tévedett nagyot, s nem néz majd tök bután rá a lány, hogy mégis mi a Krisztusát darált itt el neki a fiú franciául. Bár erre kevés az esély, mert ha nem is találkozott sok emberrel azért a megérzései kiválóak. Legalábbis nagyon ritkán tévednek.

*Mikor a fiú feláll kicsit elcsodálkozik annak magasságán, úgy egy másfél fejjel lehet alacsonyabb nála Alice, így nem is kell mondani, hogy kicsit nagyon zavarban érzi magát alacsony termetével.*
-Moi Alice Binoche.*Továbbra is csak halkan beszél, mégis hallhatóan. Majd hamar megfogja szokni a fiú, hogy fülelnie kell, mert Alice ennél hangosabban nem szokott beszélni csak akkor, ha mérges, vagy ideges, ami általában ritkán fordul elő.
Gyengéden fogja meg a fiú kezét és rázza meg azt. Ha a fiú kicsit megszorongatja érezheti, hogy igen törékeny egy lányról van szó, bár ezt kinézetéről is le lehet olvasni. Próbálja a fiú szemével megtalálni a kapcsolatot, de a napszemüveg miatt nem megy neki. Sosem szerette a napszemüvegeket, szereti látni az emberek szemeit, általában mindig azt nézi meg elsőként, hiszen az sokat elárul arról a bizonyos személyről, vagy legalább is neki igen sokat, de most ez kimarad és így meg kell próbálnia bízni és reménykedni abban, hogy a fiú rendes, ami eddig úgy tűnik igaz is.*

- Helló Alice. - Rándul meg szája szeglete miközben gyengéden rázza meg a vékonyka, törékeny kezet. Megint ez a szájrándulás. Hozzá kell szokni, hogy Damien nagyon ritkán mosolyog, s akkor se látni igazán őszinte, sugárzó, boldog mosolyt arcán.
Igaz, hogy a lány nem látja az ő szemét, ennek ellenére a fiú mélyen belefúrja tekinteté a meleg, barna íriszekbe. Tudja ő, hogy nagy bunkóság ám, ha az ember fia napszemüvegben mutatkozik be, de talán az ő esetében ez nem érvényes. Félénk lánynak tűnik az előtte álló, hát még ha meglátja sérült szemét, talán még meg is undorodik, vagy viszolyogni fog. Nem tudni, hiszen minden embernek más a reakciója. Talán Alice nem ilyen lány, de sosem lehet tudni, s hát, kockáztatni nem nagyon érdemes.
Hirtelen elengedi a finom kis kezecskét, mivel eddig csak állt, bámult bele a szép arcba, tanulmányozta a finom vonásokat. Ám mivel nem szeretné, ha hülyének néznék nem szorongatja tovább a vékony kacsót, még a végén azt hiszik, hogy perverzizálni akar.
Aztán csak áll, s néz. Mintha saját magát látná, no nem külsőre. Ő is ilyen csendes, visszahúzódóbb, azaz igazi magányos farkas típus. Az ilyennel nehéz szóba elegyedni, ezt tudja jól, épp ezért aggódik kicsit az előtte álló beszélgetés miatt. Főleg, ha a lány tényleg olyan, mint amilyennek ő gondolja, akkor ritka kellemetlen perceknek néznek elébe. S azt is sejteni lehet, hogy itt nem Damien lesz az, akit kérdezgetni kell, hanem pont, hogy ő lesz most a kérdező. A sors csúnya, kegyetlen fintora, hogy egyszer olyan helyzetbe állítja őt, mint amilyenbe mások szoktak állni, mikor vele próbálnak beszélgetni.
Így nincs más hátra, minthogy kérdezzen, s faggassa a lányt. Legfőképp azért, mert érdekli őt a barna szépség. Ő általában az olyan lányokra figyel fel, mint amilyen Alice. Ahogy a mondás is szól: a kevesebb, néha több. Ezt most itt érvényesül. Hiszen nem mindig arra figyelünk fel, aki ordít, hangoskodik, trágárkodik, aki a középpontba van, és erkölcstelen viselkedik, miközben mókásnak szánt, ámde undorító, közönséges vicceit pufogtatja el. A legtöbb mai fiatal ilyen, s ritka kincs az olyan ember, mint az előtte kissé feszülten álldogáló lányka. S ezt az olyan ember, mint Damien igencsak értékeli. Sokkal imponálóbb, mint a fentebb említettek. Pont ezért nem hagyja, hogy ez az egész vakvágányra szaladjon.
- Sétálunk?
Néz még mindig merőn a lány szemébe. Ha amaz bólint, akkor lassan elindul az alacsonyka lány(pahh, 195 cm-rel könnyű alacsonykának nevezni bárkit is) mellett lassú, komótos léptekkel. Pár percig ismét teljes csend telepszik közéjük, legalábbis ha Alice meg nem szólal, mivel Damien egyenlőre próbálja összeszedni gondolatait. De viszonylag hamar rátalál nyelvére, s megkérdezi az ilyenkor szokásos kérdéseket. Remélhetőleg ez nem fajul el úgy, mint a múltkori a szökőkútnál. Gáz lenne megint elszaladni.
- Franciaország igaz? Ott merről? Én Dijon. Mesélj magadról kérlek, Alice. - Ejti ki furcsa franci akcentussal a lány nevét, miközben oldalt letekint rá. Mintha megbabonázták volna, bár ezt a mellette sétáló szerencsére nem láthatja a most áldásos napszemüveg miatt.

*Ha látná, hogy a fiú folyamatosan őt nézi akkor bizony már előjöttek volna azok a bizonyos piros foltocskák arcán. Nagyon könnyen tud zavarba jönni és nagyon könnyen tud kiülni ez arcára, amit természetesen nem szeret, főleg amikor meg is említik azt, ilyenkor általában még vörösebb lesz és már nem is tud az ember szemeibe nézni jó hosszú ideig. Sajnos ő sem tud mit mondani, de azért gondolkozik a dolgon, de Damien megelőzte őt. A kérdésre bólint egyet, majd el is indul a fiú mellett. Miközben csendesen sétálgat tovább fürkészi tekintetével a fákat, az utat. Imádja az erdőket, főleg a nagyon régieket, ahol szép vastag, öreg fák vannak.
Ahogy megszólal Damien felpillant rá, majd a kérdések és egy kis gondolkozás után ő is megszólal végre.*
-Igen Franciaország…Albi-ból. Nem tudom, hogy hallottál e már róla, de nincs messze Toulousetól.*Reménykedik abban, hogy a fiú legalább Toulouseról hallott.
Meséljen magáról, ez nehéz lesz. Nem szokott csak úgy mesélni magáról, jobban szereti, ha kérdeznek, mert így tudja, hogy mire kíváncsi a másik személy.*
-Hát nem is tudom mit mondhatnék. Tegnap este érkeztem meg az iskolába egy gyöngybagoly kíséretében, aki már egy éve velem van és Tyto névre hallgat. Öhm nem tudom, hogy mit mondhatnék még. Azt már tudod, hogy honnan jöttem. Amúgy Albiban is születtem, ennél messzebbre sosem utaztam el, igazából a város határát sem hagytam el túl sűrűn, de egyik nagy álmom, hogy bejárjam az egész Földet. Nagyon érdekelnek a különböző kultúrák, na meg persze a csodálatos tájak.*És itt be is fejezi a mesélést. Van olyan amit még nem szívesen mesélne el a fiúnak a többiről meg azt gondolja, hogy unalmas téma lenne Damiennek.*

Némán lépked a lány mellett kissé hanyag, mégis egyenes tartással, míg két kezét zsebébe süllyeszti. Halhatja a beszámolót, hiszen érdekli. Szereti hallgatni az embereket, s hát, Alice hangja olyan kellemesen csengett fülébe, hogy öröm volt hallgatni. Néha-néha bólint, ám nem szól közbe. Ha tudná ez a két kósza lélek, hogy mennyire is hasonlítanak egymásra, a múltjuk, a sorsuk, a lelkük... De hát, ezt senki nem tudja megmondani a másikról. Talán idővel majd kiderül.
Majd mikor már Alice végleg elhallgat, s úgy tűnik, hogy nem is folytatja felemeli fejét, s ránéz. Bele abba a meleg, barna szempárba. Arcán félmosoly jelenik meg, mely most sem mondható igazán őszintének, ám aki eddig ismerte Damient biztosan észrevenné a furcsa, alig észrevehető változást.
- Én is nemrég érkeztem. - Jegyzi meg csak úgy mellékesen, mintha ez valami eget rengetően fontos tényező lenne. - Én sem jártam sok helyen, csak Dijonban, ott, ahol éltem, még a várost se láttam túl sokszor. Bár én, veled ellentétben nem vágytam sosem hosszú utakra. - Mosolya kissé elhalványodik, ám ott marad arcán továbbra is, míg fejét visszafordítja, s miközben beszél a fák sűrűje közé mered. - Csak egy helyről álmodtam, ahol csend, nyugalom és béke van. És hát, szerencsére megtaláltam.
Aztán, valami furcsa, különleges oknál fogva felpöccinti napszemüvegét a homlokára. Tekintve, hogy Alice a jobb oldalán áll, s neki a bal szemével vannak gondok, így nem láthatja azt. Hogy mégis miért csinálta ezt? Ő magam se tudja. Valamiféle fura késztetést érzett, hogy megmutassa a lánynak, vagy, hogy láthassa épp szemét, hogy láthassa, neki elmondhat magáról bármit, ő nem azaz ember, aki bántaná őt. Még így, hogy nem is ismeri. Hiszen őt annyian, és annyiszor bántották, hogy Damien már nem lenne képes erre, ugyan ezt tenni másokkal, főleg olyasvalakivel, mint Alice. Mint Alice, akin látszik, hogy milyen gyönge, félénk, magányos, s megsebzett teremtés.
Oldalvást lepillant a lányra, s ha amaz felemeli fejét, akkor belenézhet a nagy, aranybarna szempárba, melyek most fedetlenül állnak a nagyvilág előtt. A másik szeme persze olyan, amilyen. Elfehéredett, csúf, s látszik rajta, hogy reménytelenül és végérvényesen elvesztette világát. De Damient ez már egy cseppet sem izgatja, már észre sem veszi. Nem maga miatt hordja a szemüveget sem, hanem a többi ember miatt. Így van ez rég, s örökre így marad...
- Van egy baglyod? - Kérdezi érdeklődő hangon újra. Tényleg érdekli. - Nekem sosem volt állatom. Nem is vágytam rá. Állatok terén kb. annyi felelősségérzet szorult belém, mint egy fejetlen tyúkba. - Teszi hozzá derűsen, csendes kis félmosollyal ajkán. Próbálja oldani a feszültséget, s talán sikerül is. Reméljük.

-Az iskola volt az a hely?*Kérdezi kicsit értetlenül. Igaz van sok csendes hely a környéken, mint például az erdő, de a kastélyban általában mindig van valami és nem mondhatni csendesnek, bár mikor mindenkinek órája van akkor szinte kihaltak a folyosók.
Mikor Damien feltolja szemüvegét egy pillanatra Alice felpillant rá, de nem látja rossz szemét csak a jót, ám azt sem nézi sokáig, még a végén őt értenék félre.
Ám akkor nem pillant rá, mikor Damien megetszi azt, hanem az utat figyeli, így nem veszi észre a másik félvakságát, de ha még észre is vette volna, nem kezdene el sikítani meg hisztizni, hogy milyen ronda és ilyenek. Alice nem ilyen, ő inkább úgy tenne, mintha semmi baja nem lenne annak a szemnek. Nem is kérdezne rá a dologra, lehet, hogy a fiú nem szívesen beszél róla, inkább csak megvárná, míg Damien kezdene el mesélni róla.
Ahogy beljebb sétálnak a nap sugarai egyre gyengébbek és ezt meg is érzi Alice. Kezd fázni egy kicsit ami meg is látszódik bőrén, ha valaki azt nagyon jól szemügyre veszi, de nem foglalkozik vele, nem szól a fiúnak, hogy forduljanak meg csak sétál tovább és inkább hallgatja őt.*
-Igen van. Ő előtte nekem sem volt állatom, de már rég óta akartam egyet és őt kaptam a születésnapomra. Legszebb ajándékom volt. Féltem is egy kicsit, hogy nem hozhatom el ide az iskolába, nem akartam volna otthon hagyni.*Azért sem akarta otthon hagyni, mert tudja jól, hogy nehezen nyílik meg, hogy nehezen barátkozik és így legalább van neki valakije akivel el tud lenni, még ha ez furcsán is hangzik.*

- Igen, az iskola.
Megmosolyogja az ártatlan értetlenséget.^^ Kezd egy kicsit felengedni, ami igen nagy szó nála, hiszen eddig összesen négy lánnyal találkozott, s mindnél érezhető volt a feszültség. Most valahogy ez kezd elcsitulni, aztán majd nemsokára teljesen megszűnik(?). Észre sem veszi, hogy a lány rápillant, mivel elgondolkodva nézegeti a gallyakat lába előtt. Ám mikor a lány újra beszélni kezd tekintete annak libabőrős karjára siklik. Elgondolkodva húzza el száját. Ő sem öltözött fel túl rétegesen, az atlétán és trikón kívül nincs rajta semmi más, s nem valószínű, hogy vékony vászoning segítene a lányon. Így hirtelen , s a lánnyal szembe fordul, ám szemét hunyja le, mintha csak erősen gondolkodna.
- Mhm... Látom fázol. Szeretnéd, hogy visszaforduljunk? Vagy esetleg...
Aztán meg sem várja a lány válaszát. Karjához erősített tokból, melyet eddig az ing eltakart, most előhúzza pálcáját, s a kastély felé mutat vele, ám fejét továbbra is kissé lehajtva, szemét lehunyva tartja. Halkan mormolja el a varázsigét, s hozzácsatolja a pálcamozdulatot, mire körülbelül fél perc elteltével feléjük repül egy vastagabb, fekete, kapucnis pulóver egyenesen bele Damien kezében. Gépiesen fordul vissza úgy, hogy újra oldalt álljon a lánynak, miközben felé nyújtja a pulóvert, mely igaz, nem frissen mosott, de tiszta. Csupán Damien kellemes, jellegzetes illata érződik rajta.
- Vedd fel nyugodtan. Majd visszaadod, ha a kastélyba vagyunk. - Szünet - Mennyünk vissza? - Kérdezi kissé habozva. Mintha megint visszatért volna közéjük a feszültség, ami néhány perce olvadni kezdett. Ez talán élete végéig kíséri -vagy kísérti- majd. Kitudja.
Ha Alice nemet int, akkor tovább indul az erdőben, csendben, ha pedig úgy dönt, induljanak visszafelé, akkor készségesen irányt vált, s a kastély irányába indul. Mindenesetre pórbálja újra fellendíteni a beszélgetést, enne a történetnek a szempontjából teljesen lényegtelen, hogy merre is mennek.
- Hányadik születésnapodra? - Kérdezi dörmögő, de kellemes hangján. Hát igen, egy nőnek a korát és a súlyát sosem kérdezzük, ez pedig -bár tulajdonképpen megtudjuk, hogy hány éves is az egyed- mégsem olyan, mintha konkrétan rákérdezne. Sokkal diszkrétebb. Ez jellemzi Damient: a diszkréció.És emellett még sok más is...

-Nem nem kell vissza fordulni….*Összeráncolja homlokát és úgy nézi a fiút, aki egyre feltűnőbben nem néz a szemeibe. Kicsit zavarja ez a dolog, de nem kérdez rá, biztosan megvan annak az oka is.*
-Oh köszi, nem kellett volna.*Egy halvány mosollyal is megköszöni a dolgot miközben elveszi Damientől, majd fel is veszi. Azért bevallja magának, hogy így már sokkal jobban érzi magát. Kicsit bő neki, vagyis nagyon, no de ez nem meglepő, hiszen sokkal vékonyabb, meg kisebb mint a fiú.*
-Nem nem szeretnék visszamenni, de persze csak miattam ne maradj. Nem akarlak untatni vagy valami.*Ő is érzékeli a negatív változást, de nem tudja, hogy mit kellene tennie. Őt csak az zavarja, hogy nem néznek a szemébe, de ezen meg nem akar lovagolni.*
-Tizenhetedik.*Válaszolja röviden, amúgy őt az ilyen nem szokta zavarni, hogy rákérdeznek korára, súlyára. Annyi amennyi, nem titkolja a valóságot és nem is akarja.*
-Most te mesélj egy kicsit magadról. Rólad még nem tudok túl sokat.*Néz egy bíztató mosollyal a fiúra és most nem is nagyon akarja levenni tekintetét róla.*

- Menjünk.
Int egyet tovább, az erdő felé, majd lassan elindul. A hálálkodásra csupán aprót bólint. Szemüvegét egy laza mozdulattal megpöccinti, mire az puha koppanással, ahogy a műanyag csontjához ér orrnyergére csúszik. Kicsit megfájdult a szeme, no nem a fénytől, hiszen kezd alkonyodni, már nincs az az erős fény, napsütés, amely délelőtt lengte be a tájat. A sötétet amúgy is jobban szereti.
Miután pálcáját visszahelyezte tokjába, kezét újra zsebébe csúsztatja, mely most is ugyanolyan jéghideg, mint mindig. Hogy ez miért van, arra soha nem jött rá, de teljesen mindegy, hogy -10 vagy esetleg +30 fok van, az ő teste mindig hideg. Nagyon ritka mikor felmelegszik, s azt is csak jóindulattal lehet langyosan nevezni.
Mikor a lány róla kérdez arcának izma láthatóan megmerevednek, hófehér, szabályos fogai pedig szorosan zárulnak össze ajkai mögött. Vékony jégre lépett a lány ezzel a témával, de válaszolni kell, hiszen Alice is őszinte volt ővele, így neki is annak kell lenni. Noha a lány csak olyan dolgokat közölt vele, melyre igazából ő is rájöhetett volna, vagy olyanokat, melyek teljesen jelentéktelenek. No de nincs gáz, valahogy csak ellehet sunnyogni ezeket a válaszokat, vagy legalábbis kitérően, esetleg kissé hamiskásán felelni rájuk.
Így hát nagy levegőt vesz, próbál ellazulni megfeszült izmai alatt, s lassan, csendesen beszélni kezd.
- Mint már mondtam én is Franciaországból jöttem, Dijonból. Nem sokat láttam a városból, sosem jártam el csavarogni vagy ilyesmi. Bár én veled ellentétben - mint már ezt is mondtam- sosem álmodtam a világ körüli utakról. - Lazán vonja meg vállát, s sóhajt fel halkan, majd pár másodpercnyi hezitálás után folytatja. - Megtanultam zongorázni, táncolni, sokat olvasok és hát... mhm... szeretek egyedül lenni. Hát, igazából nincs mit mondanom magamról. Egy egyszerű, unalmas fráter vagyok. - Mondja viccelődve, miközben szája sarka felfelé görbül.
Csuklójára néz, amelyiket egy barna, valószínűleg ősrégi órát vésel. Pár másodpercig elmélázva nézi, s ingatja fejét, majd felpillant, sötét kerete mögül tekintetét a lányéba fúrja.
- Nos, azt hiszem ideje visszafordulni. - Mondja miközben megtorpan, s elindul visszafelé. Némán, szó nélkül ballag vissza, lassacskán újra kiérnek az erdőből, ám Damien egy szót nem szól. Látszik rajta, hogy mélyen gondolataiba merült. Talán az elmúlt perceken gondolkodik, amit a lánnyal töltött...

*Ahogy megszólal a fiú érzi, hogy nem kellett volna megkérnie őt, hogy meséljen magáról, persze azért nagy kíváncsisággal hallgatja őt, nem csak kedvességből kérdezett rá a dologra.
A tánc és a zene hallatán kicsit megörül és fel is pillant a fiúra egy pillanatra, majd tovább nézve az egyre sötétedő erdőt folytatja a hallgatást. Csak miután befejezte a mesélést szólal meg ő továbbra is halkan.*
-Én is szeretek táncolni, meg zongorázni, bár ez nem megy túl jól, csak néha volt alkalmam zongora elé ülni.*Nem kérdez már semmit, nem mer kérdezni és nem akarja, hogy a fiú csak kényszerből válaszoljon neki, bár őt azt sem zavarná, ha megmondaná Damien neki, hogy nem akar erről beszélni. Mindig is tiszteletben tartotta mások érzelmeit, múltját, sosem erőltette a dolgot, ha látta, hogy a másik nem szívesen beszél róla.*
-Igen kezd késő lenni.*Mondja egy halvány mosollyal arcán, majd lesütött tekintettel indul vissza a kastélyba. Egész útón nem mond semmit és nem is emeli fel fejét csak sétál miközben gondolataiba mélyült. Az otthonán járnak gondolatai, hiányzik neki, de nem csoda, hiszen sosem hagyta el azt hosszabb időre, maximum csak egy-két napra, ám tudja, hogy ez a csöpni honvágy amit érez el fog múlni szépen idővel és meg fogja szokni új helyét.*

*Emmeline néma csöndben kap magára egy kényelmes vászonnadrágot és egy vászoninget, a fejére a mohazöld köpenye csukjáját borítja, majd halkan előkotorja Ephrilt. A jógagyékényét is a hóna alé veszi, majd kilopakodik a szobájából.
Tudja, ha lebukik, nagy bajban van, de képtelen elaludni, így nesztelen léptekkel oson át az épületen. Jó szokásához híven mezítláb mászkál, és az avatatlan fülek még közvetlen közelről se hallanák a neszt, amit a mezítelen tündetalpak és a követ találokzása okoz.
Szerencsésen és lebukásmentesen kijut a parkba, ahol már némileg könnyebb a helyzet, nem tart annyira a rajtakapástól. Azonban nem akar szem előtt maradni, az erdő felé veszi az irányt.
Néhány kósza ág reccsenése a talpa alatt jelzi, közel jár a lombok sátrához. Pár pillanatig megbűvölten figyeli a holdfényben úszó kísérteties fákat, majd megindul befelé a sötétbe, ami egyre hívogatja. Nem érti, mi ez a váratlan, hívogató, haloványság, ami egyre jobban a bőre alá lopakszik, jelezve, hogy egy ilyen oldala is van az életnek. Egy olyan oldal, amit ő nem ismer.
A napsütötte erdők leánya leteríti a gyékényét, és jóleső bizsergéssel hallgatja az éjszakát.
Szép lassú mozdulatokba kezd, az öt tibeti jógagyakorlat, mint szinte mindig, ha ki akar kapcsolni. Amint ezzel végez, lefekszik a fűbe, és meditál, az egyik kezét a kardja hűvös vasán tartva.*

*Darton, soha sem tudott ágyban, párnák közt aludni. Érthető hisz őt a vadon nevelte föl, szinte gyermek korátol kezdve a harca és a szélsőséges körülményekre nevelték. így ezúttal sem szobájában alszik, inkább számára leginkább rokonszenves hely felé a tart az erdőbe. Furcsa öltözékben, pompázik, harci öltözet, mejet hazájában hordanak a harcosok. Merev léptekkel halad árnyként a parkban, majd egyenest az erdő rengetegbe. Hátán egy fekete másfél kezes, mithril kard, amint hosszú runákkal ékesítettet tokjában nyugszik. (ruha, kard:
https://2img.net/h/i47.photobucket.com/albums/f198/wardude86/Itachi/Naruto_AnbuItachi.jpg
http://www.andreas.blicher.info/images/Short_Sword.jpg )
Darton megtorpan mikor beér a sötét erdőbe, behunyja szemét, s mélyen bele kóstol a erdő rejtélyes levegőjébe. Lágy fuvallat csapja meg arcát, s kap bele hajába légies táncot járva hosszú sötét lóboncával. Sötét emlékeket idézve fel benne, átkozott otthonárol Luzaranról. S ekkor kinyitja szemét, ruhája takarja tetoválását, így nem látszik csupán fél orcáján hevesen lángoló szimbóluma. Szemei átvéve tetoválásának villogó éjszínét, félelmetes látványt nyújt. Nosferatu Darton. Luzaran egykori harcosa, kinek élete volt a vér és a halál, s végül meg elégelvge ezt elhagyta otthonát. Ám a bestiát mi egykoron volt nem tudta elfelejteni. Tudván hogy, egyedül van a sűrű sötétségben, felidézi magában régi önmagát s átadja lelkét az érzésnek mely nem akar mást csak harcot, mohon áhítozik a halál lehelete és a vér vöröslő illata után. S kitörve belőle a sötétség, kezd rohanni az erdő sűrűjébe állati mozgással olykor olykor négykézláb rohanva. S megannyi hatalmas gyökeret egy könnyed perdülések a levegőben maga mögött hagyva, rugaszkodik neki az egyik óriási fa törzsének, s mintha nem hatnának rá a fizika törvényei guggol rá vízszintesen, ám azonal megpördül tengelye körül. S rugaszkodik el, bukfenccel érkezve a földre már fojtatja álmok futását...*
- "Első tánc: Sötétség tánca..." *hallatja tünde nyelven, s hirtelen, mintha árnyékké válna tűnik el az erdőt uraló sötétségben. Egyszer csak, feltűnik amint az egyik fa hosszan magasló vastag ágján rohan, majd egy szaltóval veti le magát az avarba.*
-"Második tánc: A farkasok tánca" ...*Ekkor , villám gyors emberi szemmel szinte követhetetlen mozdulattal húzza elő kardját. S mint, egy üldöző vad, loholja bele testét utolsó határaiba, így oly sebességgel mozog miközben kardját maga körül táncoltatja, hogy azt ember s tünde egyaránt megirigyelné.vA végén loholó lendületet véve perdül meg vízszintesen a levegőben miközben kardja mintha külön életet élne szélsebesen mint egy függönyt alkotva táncol a fiú tengelye körül. Ekkor egy halk zörgést hall meg az árnyakban úszó erdőből. Fejét a hang irányába rántja, s villogó szemekkel kémleli a sűrű növénytakarót. Vérszomjas tekintettel néz a messzeségbe, s vezeti végig nyelvét hegyes fogain. Újab lendületet véve, ugrik fel az egyik fatörzsre, s látványos mozdulatokkal, lendül fel tetejéig. Négykézláb ereszkedik, s hangtalanul mászik ki a lombkorona széléig. Szemei nagyra kerekednek, s riadt arcal veszi észre az épp meditáló Emmelinet.
~Térj magadhoz Darton, űzd vissza a bestiát, ketrecébe. S ébredj...!!!~ *Darton tekintete megváltozott ismét régi kellemesen, lágy nyugalmat sugalva.*
-"Boldog kislány"...mit keresel te itt?*Suttogja maga elé. Tehetetlenül gondolkozni kezd, ám tekintete a lányra fordul s maga sem érti, de teljesen megnyugszik, csupán szíve kezd egyre hevesebben dobogni. Darton a fán térdre ereszkedve órákig nézi a lányt, csiligo zilált tekintettel. Ekkor eszébe jut valami.
Hátranyúl övéhez szíjazott táskájához, s elő vesz egy faragott párducot, melyre egy lila szalag van kötve. Előhuzva kardját, és annak hegyével serényen firkálni kezd a bábura. S ezáltal a faragáson ez áll: "Ametiszt Fenrir" (ametiszt: lila kristály, Fenrir: legendás fekete párduc) S egy könnyed mozdulattal ejti a lány elé a kicsiny szobrot, melynek bal mancsán hasonló tetoválás ékesedik mint Darton bal karján.*
- Szerintem ez lennél...Emmeline...*mondja fél hangosan hogy a lány is meghallja*

/Szivecském, bocsi, hogy a beleegyezésed nélkül beleszerkeszettem a hszedbe, de nagyon szétnyomta az oldalt! Emmeline/

*Nincs rosszabb dolog, mint amikor a tünde lányát kiragadják a meditációból. Ezt az állítást Emmeline is aláírja, főleg jelen pillanatban, amikor az ágak furcsa zörrrenése valaki vagy valami másnak is a jelenlétére utal. Mogorván összevont szemöldökkel pattan föl, védekező állásban, kezében a pálcájával, hiszen egy éjszakai erdei látogató nem biztos, hogy ajándékot hozott.
Mint kiderült, ebben az egyben nagyon is nagyot tévedett, főleg, mikor valami koppant a gyékényén. Le sem hajolt megnézni mi az, hanem éles szemével a lombokat kutatta inkább, eredményesen, ugyanis szinte pont a feje felett Darton gubbasztott egy ágon.
- Darton Nosferatu, soha többet ne zavarj meg, ha meditálok, értve vagyok?
*Szeme haragosan csillan, mert akár egy vérfarkas is a közelébe lopódzhatott volna, azt is ilyen későn vette volna észre. Ez persze nem tölti el megnyugvással, inkább azt jelenti, a zsivalygó iskolában kezdenek vészesen eltompulni a reflexei és az érzékei.
~Lehet nekem is vissza kéne szoknom az erdei életmódra. Már egy csörtető vadkant se hallanék meg, ha közelít! Méghogy jó hatással lesz rám az iskola...~
Kicsit még dohog magában, majd eszébe jut, hogy mintha valamit említett és leejett volna Darton. A gyékényen pihengető objektum felé nyúl, és egy apró párducot vél fölfedezni benne, aminek a nyakában egy lila szalag lóg. Újra összevonja a szemöldökét, majd lendületet vesz, elkap egy lelógó faágat, és pár pillanattal később már Darton háta mögött ül lovaglóülésben ő maga is, két lábát jólesően lógázva.*
- Megtudhatnám, hogy ezt mégis mire véljem?
*Kicsit még mindig ellenséges a hangja, de nem tette könnyen túl magát a legutóbbi eseten a barlangban. Nem, nem az a fajta, aki ha valami történik, akkor azt egy pillanat alatt megemészti. Ő csócsálja napokig, akár hetekig is magában a benyomásokat, és a leszűrt dolgok alapján dönt.*
- Mármint - *kezd bele kissé talán sértő kérdése magyarázatába* - felébresztesz, halálra rémítesz, azután még meg is ajándékozol. De azért köszönöm! Szóval, mi is ez az egész? Mit keresel te itt, a fejem fölött? Ugye tudod, ez ilyen furcsa így?
*Csak eszébe jutott megköszönni, azért a neveltetéséből fakadóan nem bunkó ő. Csak néha. Például most, amikor felébresztik, minden magyarázat nélkül.
~Miért ilyen különös ma? Mintha... elemében lenne. Szó szerint. Elnyeli a sötétséget. Hátborzongató...~
No nem ijed meg egy másik tündétől, nem is szokása, hogy egy-egy furcsa pillantástól inába szálljona bátorsága, de mégis, egy napsütötte lány egy holdfényszülte fiút egy sötét erdőben meg tudjon előzni... Esélye sem lenne a menekülésre, ezt valahol az szíve mélyén érzi. Csak azt nem érti, miért tör ki mindjárt belőle a menekülési ösztöne. Az az ösztön, ami minnél messzebb viszi a bajtól. Az egyetlenegy probléma ezzel az eszmefuttatással, hogy nem jön rá, a veszélyforrásként Dartont érzékeli, nem pedig az erdőt, vagy annak egyéb lakóit.*

*Darton, mozdulatlanul gubbaszt tovább a fán úgy látszik a lány, még mindig nem heverte ki utóbbi találkozásukat, és ezt a fiú jól érzi. Nem, érdeklődő szemekkel követi a lány szavait majd ügyes mozdulatait. Mi tagadás a lány sem, tagadhatja le tünde mivoltját, egy macska ügyességével lendült fel a fiú mögé. Darton, kissé szokatlan reakciókat kezd érezni a lány mozdulataiból. Figyelmes, állandóan támasztó helyzetben van, és távolság tartó. ~Úgy látszik, megérdemlem sorsomat, a magány rabszolgája maradok, míg meg nem kóstolom a halál csókját. Még az is fél tőlem ki számomra...~ Darton mosolya eloszlik, hirtelen gondterheltség és szomorúság különös egyvelege lesz úrrá tekintetén.*
-Első tánc:....*Suttogja, tünde nyelven, majd hirtelen szertefoszlik a sötétségben. Füstölgő árnyként jelenik, meg ezúttal egy ággal feljebb a lány fölött.*
- Emlékszel érdekelt mi lenél ha te is hordoznád Izael pecsétjét. *Tekint tetovált bal kezére. Majd ujjra árnyékként tűnik el az éjszakában, s ezúttal Emmeline mögött fordul ki az árnyból.*
-Hát szerintem ez lennél...és a kendőt te magad ejtetted el gondoltam vissza szolgáltatom szépséges tulajdonosának...*Darton a sötétség táncot használva, olvad eggyé a holdvilággal, s tépi ki onnan magát Emmelitételől balra lévő hosszú ágon. Sétálva indul az ág végére, szemével követve a lány tekintetét.*
-Mindazonáltal, Emmeline...régóta nyomasztja a lelkem valami, lehet már sokkal előbb el kelet volna mondanom..."Ekkor Darton, arcára széles mosoly kerekedik, s villannak meg szemei"...s talán még mindig nincs itt az ideje...de ha érdekel, kiderítheted...*Darton ismét táncolva a hold fényében, a földön érkezik meg térdelve, majd egyenesedik fel, és a lány felé emeli figyelmét*
- Nem kel hozzá mást tenned, csupán küzdj meg velem...*Kardját villámgyorsan előhúzza, majd megpörgeti csuklóján s a lány felé dobja. Ám nem a lány a célpont, s egy méterre előtte fúródik bele a fába, felfelé egyenesedve. Darton ekkora már sehol sincs, csupán egy szélsebesen mozgó árny a fa oldalán. A lány előtti kard markolata, feketén kezd füstölni, s körül járva keresztvasát egy kéz jelenik meg majd futótűzként haladva felfelé élesedik ki Darton alakja, amint kardját fogja.*
- Félre ne érts...nem harcolni akarok veled, csupán segíteni. Képzelj el engem mint a múltad megtestesülése és adj bele mindent, enged el érzéseid...mutasd meg magad valójában. A harcban nem kel senkinek álcáznod önmagad, semmit sem kell visszafojtanod...* Darton, kihúzva kardját a vaskos faágból meglenditve a lány felé szegezi.* ~Hidd el Emmeline , csupán segíteni akarok nem akarlak elveszíteni mikor a múltadba temeted magad.~
- Mond Emmeline, mi történt régen, ismerem azt a nézést hidd el, én már csak tudom mikor a lelkeden szárad............egy ember élete. *Ércelődik Darton szándékosan, keresve a lány haragját, hogy az okot találjon a támadásra.*
-Mond kit öltél meg? Egy embert, vagy netán egy tündét?...Vagy talán..........egy szerttedet?*Vonta fel szemöldökét, végső döfésként szavain. Tudván hogy ekkorra már biztos elérte célját alap állásba helyezkedik, ami számára kissé igen érdekes. Bal lábát hátra ereszti, s jobbjával letérdel. Tetovált kezét maga elé húzza támaszként, s másik kezében kardját karja elé fordítva arcával szembe állítja ugrásra készen. ~Kérlek, bocsás meg Emmeline, remélem a végén megértesz.~

*Emmeline majdnem felsikoltott amikor Darton - szó szerint - köddé vált mellette.
~Meg lehet lepni... Sürgősen kell valami, amivel a reflexeimet erősítem. Mi lesz így velem, mi lesz belőlem?~*
- Valóban érdekelt, de... ha még egyszer félbeszakítasz meditáció közben, nagy bajban leszel...
*Próbálja fenyegetően előadni a mondandóját, de valahogy ez jelen pillanatban nem sikerül. Hogy nyomatékosabbá váljanak a szavai, fölkel, és elkezd az ágon sétálgatni, mintha csak egy erdei úton tenné. Bár, ha úgy vesszük, erdei úton teszi.* - És ezt még akkor sem kerülheted el, ha elmondanád a "titkod".
*Ujjaiva idézőjelet mutat, hangjából ezúttal a gúny csöpög, nem szereti túlzottan, ha valaki az erejét fitogtatja. Az már neki, egy nagykislánynak is túl gyerekes.*
- De hogy én szedjem ki belőled? Korábban kell fölkelned, ha ilyen trükkökkel akarsz párbajra kényszeríteni, és szépen kérlek, ne vágj föl, nem te vagy a társaságban az egyetlen tünde, akinek a mozdulatait minden halandó bámulva nézi!
*Komolyan kezd bosszús lenni, no persze nem azért mert ennyire kíváncsi, hanem mert olyannak nézi Darton, akit egy-két trükkel le lehet venni a lábáról, vagy meg lehet félemlíteni, vagy ezekkel feldühíteni.*
- Senki élete nem szárad a lelkemen. Legalábbis, nem úgy, ahogy gondolnád. De ez az én keresztem, és vinni is fogom, nem foglak egy múltbeli rossz emlék miatt elpáholni. ~Hű, ez kicsit túl magabiztosra sikeredhetett. Na mindegy, ma ez kell neki, hogy megértse, hogy nem tud behúzni a csőbe... még azzal se, ha kishíjján leszeli a kardjával a fejem...~
*Ajka gúnyos mosolyra húzódik, de amikor a fiú újra előhozza a múltbeli témát... No, ekkor pattan el nála a húr, az óaranyszín szemeg egészen besötétedek a visszafolytott dühtől. Igaz, csak a fizikai dühöt folytja vissza, a hangja orkánként söpör át az erdőn.*
- Darton Nosferatu, hogy merészelsz te engem faggatni?! Ne merj többet ilyet kérdezni tőlem, közel nem rád tartozik, hogy mi volt velem a múltamban, és mi nem! Mindenkinek vannak sötét titkai, amiket nem oszt meg! Ne faggass egy... ~Ó, hogy az a búbánatos hupikék fúriafűz szakadna rád álmodban, majdnem kihúztad belőlem... Ügyes trükk, de nem eléggé!~
*Azzal fogja magát, lendületből leugrik a fáról, egyenesen Darton elé lépdel, arca csak pár centire van a fiúétól.*
- Soha többet ne faggass. Majd elmondom, ha akarom, és nem tolerálom a tolakodást.
*Szinte sziszegi, haja ezerfelé áll, tekintete egy dühös fúriáé. Ezzel szemben mozdulatai nyugodtak, ahogy föltekeri a gyékényét, megfogja a kardját és elkezd kifelé lépdelni az erdőből, látszólag mit sem törődve az otthagyott tündével.
De a fejében újra és újra egy kis hangocsak szólal meg:
~Miért nem mondod el valakinek, mennyivel könnyebb lenne!~
Ezt megannyiszor elhessegeti, de minden egyes belső kérdést egy kicsorduló könnycsepp követi, amit dacosan, de észrevétlenül mindig letöröl, erősebb és büszkébb annál, hogy mások előtt sírjon.*

*Darton, harcra készen, hideg fejel figyelte, a lány mozdulatait s szavait. Ezért értetlen arcot vágott mikor felfogta a lány mondani valóját. Szinte már elvonta figyelmét, s forgatta meg szemeit a lány további mondatán. ~Tehát nem értetted meg Emmeline.~ Elmosolyodik, ellazítja feszült tartását, s fel egyenesedik alap állásából. Megcsóválja fejét, s a lányt végig sem hallgatva, közbe vág.*
- Engem nem érdekel, mit tettél Emmeline...Nem kértem s nem is fogom hogy mond el...*Emeli fel hangját kisé Darton.*
De ne áltass, látom ahogy marcangolod magad, a múltad miatt...Mind és minduntalan visszafojtod magadba érzéseid, míg nem egyszer azok lesznek végzeted...*Kezd el sétálni a lány felé,s mélyen szemébe nézve, emelt hangon szól*
- Csupán enged szabadjára őket...hagyd egy kicsit,hogy az érzéseid uraljanak ne zárd el őket egy szörnyetegé alkotva mely kitörni kényszerül majd...*Hirtelen a sötétséget használva szertefoszlik s ismét a lány fölötti ágon folytatja.*
- Nem érdekel mit tettél...és nem is fog de az hogy szenvedni látlak, azt nem hagyom... *Ekkor ismét, a lány előtt rejlik alakja amint kardján végi simítja ujjait, s közben e szavakat hallatja:*
- Gyűlölet... bánat... harag... öröm... mutasd meg végre hogy mit érzel...de ne szavak által. Te magad vagy rá az élő példa hogy az már kevés...
- A gyűlöleted legyen, pengéd...A haragot legyen ösztönöd...a bánatod legyen táncod...és az örömöd legyen elméd és lelked egysége...
- "Mutasd meg igazi valód Emmeline!!!"...*Kiáltja Darton tünde nyelven, majd egy villámgyors mozdulattal, pörgeti meg kardját, miközben rohan a lány felé s mikor már kard távolságnyira ér, kezét hirtelenül a földre rántja megmarkolva annak felületét. Így lefékezve felső testét megfordul tengelye körül, s lábával gáncsra perdül, ám szinte biztos hogy a lány kivédi ezen egyszerű támadását s már folytatva forgását két lábra állva pengéjével oldalról válltól csípőig ívelő vágást indít. Felkészülve arra hogy megfékezze lendületét, ha meglepte volna a lányt.

*Emmeline arca maga a gúny megtestesítője, ahogy lendületből visszafordul. Hajar röpködik a feje körül, szeme dacosan, bár még mindig nedvesen villog.*
- Áhá, már értem, kell valaki, akivel párbajozz, és mindenáron belőlem akarsz kicsikarni egy csetepatét?!
*Már tényleg átépett egy határt, elvakult dühe meg sem hallja a másik érveit, hogy neki lenne jobb, ha bunyózna. Pedig talán Dartonnak igaza is van. Ezt már azonban sosem fogja megtudni, mivel megteszi, amit nem kellett volna, egy felpaprikázott tündére támad.
Egyszerűen csak felugrik a felé lendített láb elől, majd nádszálként hajol oldalra, hogy ne legyen még egy szép kard okozta sebhelye.
Saját pengéje még hüvelyestül a kezében van, de feltett szándéka, hogy nem veszi elő, csak áll, és minden egyes felé irányuló támadás elől elugrik, ellép vagy elhajol.
Játszik, mert ezen a játékon az egész elmúlt húsz éve múlhat.*

*Darton, elmosolyodik amint a lány kitér mozdulatai elől úgy látszik már nincs messze céljától, bár a lány arcáról lerí a dac, szemei tűzben égnek , lángja indult meg lelkében s Darton számára nem is kellet más. Itt az ideje hogy egy kissé komolyabban belemerüljenek a harcba, most hogy már tudja hogy lány számít támadására Darton nyugodt szível engedi szabadjára harci kedvét, s nem úgy mint a lányt szinte érzései irányítják mozdulatait. Vérszomjas mosoly kerekedik arcán, szemei vörösben táncolnak s tekintenek a lányra mint ragadozó prédájára.
- Felőlem azt gondolsz amit akarsz, de egy jó tanács...*Ekkor hirtelen eltűnik a sötétségben. Csönd, árnyék, s lágy fuvallat...ekkor hirtelen a lány mögött jelenik meg s egy vágást indít hátulról a lány felé. Előtte azonban kardját lágyan a fa törzsének koccintja, s annak halk vízhangja betölti a teret. Jelzést adva a lánynak így hogy számítson támadására s előhúzza kardját.*
- ...sose hagyd védtelenül a hátad...
*Azonban, Darton sem naiv, saját kis trükkének hála a lány számít támadására így esélyt adott az elugrásra. Nem véletlen. Valószínűleg a lány elugrik, s így Darton a fa törzsének vetődik. Darton függőlegesen fordul az ágon mint egy denevér, s lesi tovább a lány mozdulatait. ~ Itt az idő Emmeline, innentől már nem játék...~
-Második tánc: Farkasok tánca...*Darton, szemei vérben forognak, s oly gyorsaságra tett hirtelen szert melyre sem tünde sem ember , sem állat nem képes. Kardját, szinte láthatatlanul csúsztatja vissza tokjába. S mind egy megvadult farkas rohan néhol négykézláb a lány felé. A második tánc, a tündék első és alapvető tánca mikor valamely érzék szervükért lemondanak a többiről. Dartonnál, a gyorsaság elérése szinte mesteri szintre jutott, nem véletlen hisz előző életében harcos volt...
S eljött végre a csapás, elrugaszkodva a földtől pördül meg a levegőben majd indítja útjára kezeit. A támadás sebessége és lendülete oly határokat súrol, hogy azt a lány csupán kardjával, avagy egy "tánccal" tudná csak kivédeni. A utolsó pillanatban azonban Darton célt vált, hisz nincs kezében fegyvere így csupán mutató ujjával simítja végig a lány arcát. S elégedett mosoly penderül arcára.*
- A következő éles lesz...

*~Hű, ijesztő...~
Nagyjából ez az első gondolat, ami átjut Emmeline dühének függönyén át az agyába, amikor Darton arcára egy vérszomjas vigyor húzódik. De nem adja magát olyan könnyen, éles, sokáig képzett, bár kissé berozsdálni kezdő érzékeivel minden egyes rezdülést figyeli a fiúnak, aki már az ida-oda árnyalgatós trükkel se tudja meglepni.*
- Fölösleges figyelmeztetned, csörtetsz, mint egy vadkan!
*A hátát ért támadás elől egy szimpla szaltóval akar kitérni, de elszámítja a lendületét, a kard lapja keményen csattan a sebhelyes jobb vádliján. Csillagok táncolnak a fejében és a szeme előtt, ahogy megérkezik négykézláb a földre, majd dühödten konstatálja, hogy a fehér vadhús, ami az emlegetett testrészt elcsúfítja, még szépen be is fog lilulni.
A vérben forgó szemek csak rátesznek egy lapáttal az indulataria, és ahogy felpattan, előrántva a kardját, már nem a megszokott göndör vörösesbarna, hanem egy régi ismerős, a dús szőke haj lobog a feje körül.
~Ó, hogy az a... Teriten, miért nem figyelmeztettél elégszer?!~ morran föl magában az önkontrollját, és ezzel együtt lassan eredeti küllemét, vagyis a szőke hajat és a zöldeskék szemeket visszanyerő tündelány, aki rémülten próbálja visszafordítani a folyamatot. Mikor ezzel sikertelenül próbálkozik egy ideje, akkor veszi csak észre a felé egy gyorsvonat sebességével száguldó Dartont, aki elől gőze sincs, hogy térjen ki.
Reflexszerűen mozdul, ahoygy annak idején tanították:, a földre veti magát, és kirántja a kardját, hogy előreszegezze. Bár még mindig nem tökéletes az emlékezete a pontos mozdulatsorokról, és Dartonnak sikerül végigsimítania a már hófehér bőrén, nem törődik vele, gurul egy fél métert, fölpattan, elkap egy lelógó ágat, fél kézzel ellendíti magát, és minden erejét egy bonyolult szúrásskombinációba fekteti, amivel először a fiú fejét, majd a derekát, a combját, és végül a bal vállát kívánja megsebesíteni.
Míg a pengére figyel, lassan visszaszorul a heves érzelemkitörés, haja újra göndörödik, bőre bebarnul, ahogy szemei is újra óaranyszínben ragyognak.

*Darton önfeledtül harcol lánnyal, minduntalan ámulva Emmeline harci képzettségén ázómban a mámor annál inkább hatalmasodik a fiúban, mindig imádta a pengék harcát. Miután kezét végig simította a lány arcán, önelégült mosoly kerekedik arcára majd a lány felé fordulva, egy csókot fúj a tünde felé. Azonban ellenfele ügyet sem vetet könnyed kacérkodására, mint tigris a ketrecében vadan indított máris ellentámadást. Megfeletkezve így mágikus külleméről, amint hajaszíne és szemei más színben kezdtek pompázni. A fiú megdöbbenve nézi végig a folyamatot, hatalmasra kerekedett szemekkel, s arcán kissé tovább kúszott tetoválással. ~Gyönyörű vagy Emmeline.~ Szíve érthetetlenül kezd sebes összevisszaságban verni, egy furcsa, kellemes érzéssel mérgezve a testet. Tekintetét, még a hirtelen feltűnő sebhely sem zavarja meg, s mint megfagyott szobor, áll mozdulatlanul miközben a lány csak egyre közeledik. Darton csak áll s tőle szokatlan lágy mosollyal arcán, mozdulatlanul mereng a lány támadása útjában. Nem úgy tűnik mint aki jelen állapotában bármire is reagálna, elvakult arccal bambul a felé hevesen érkező lány pengéjére, s az szinte már majdnem lesújt vállára mély sebet vágva majdan örülten dobogó szívéig. Azonban az utolsó pillanatban felébred Aphrodité szépségének evilági megjelenésének mámorából, s az utolsó pillanatban második táncának hatása alatt állva villám gyorsan védekezésre emeli pengéjét. A nemes edzésű acélok szikrázó találkozása hatalmas vékony fémes hanggal párosul. Ennek hatására Darton teljesen megszabadul ábrándjaitól s már folytatja is tovább hárításait. Kardjának keresztvasánál megfordítva csuklóját, oly sebességgel kezdi el pörgetni fegyverét, hogy így az már pajzsként titulálható, körkörös mozgása miatt, kicsiny rést sem hagyva a támadásnak. A lány támadásai sorra csattognak és pattognak le, a körkörös táncot járó fémdarabról. Mintha csak keringőznének, hátrál a faágon Darton a lány támadásaitól, majd megelégelve azt torpan meg. Nagyobb csapással a pengére, lendíti útjából ellensége fegyverét, és veszi át a támadó szerepét. Félkézre állva kétlábával egy forgó rúgást indít, ellensége lefegyverzésére, hogy kirúgja markaiból fegyverét. Majd folytatva mozdulatait, indít szélsebes támadást, tudván hogy a lányt sem kell félteni, teljes erejét, hevét, és önfelet tomboló érzéseit bele adva. Egy Góth cselt használva, miszerint pengéjét támadásai közben egyik kezéből a másikba dobja s indítja onnan vágását így kiszámíthatatlanná téve mozdulatai irányát, harcol a lánnyal. Először egyszerű könnyen védhető felületet támad s törzse felé irányulnak vágásai, hogy ellenségének figyelme lankadjon, s ekkor a fejt tűzi ki célpontnak, s mikor ellenfele már ehez is hozzá szokna, lábra majd egyúttal e három célpontot váltogatva kezd támadni.
- Ugyan, már Emmeline, ennél te többre vagy képes, végre tomboltál, ne fogd hát vissza magad...*Ekkor kardját a lány pengéjébe fékezve, közel hajol*...ne félj megőrzöm titkodat..*szemivel a lány lábán ékesedő sebre kacsint, majd szőkülő hajára*
- Hidd el sokat segítene ha elmondanád mi történt...* Motyogja orra alá, szavait, s újra meglendítve kardját folytatja harcát.*

*A tündelányt majdnem kizökkenti a harcból az ellágyuló tekintet. De az még hét betű. Pengéje, amivel cselezget, a bambuló, elvarázsolt tekintetű Darton vállának csapódna, és maga sem érti, milyen okból, de nem is fékezné le az ütést, ha a másik nem védené ki.
Az óaranyszín és a kékeszöld között váltakozó szemei hatalmasra tágulnak, ahogy a fiú elkezdi a kardját pörgetni, hiszen népe legjobbjaitól tanult vívni, de egyikük sem volt iilyen hihetetlenül gyors. Alig győzi az ütésekkel, és ez nem is kicsit döbbenti meg, hiszen az átlag tündékhez képest is jó vívónak mondták eddig őt.
Fejében lassan újra elhatalmasodik a milkalila köd, csapásait csak érzésre szúrja, rést keresve a védelmen, de nemigen talál, hála egy pörgő-villogó pengének.
A hirtelen stílusváltás kizökkenti, de egy olyan olcsó trükknek, mint egy pörgőrúgás, nem dől be: egy egyszerű ugrással a feje fölötti ágra csimpaszkodik, két talpa közé szorítva a pengéjét, és el nem eresztve azt, készen a védekezésre. Egyszerű, de meglepő ez a csel, ahogyan reagál.
Nem is árt, ha figyel, és védi magát, hiszen a csapások hol egyik, hol másik testrésze felé indulnak, amik közül mindegyiket nélkülözhetetlennek érez, és nem óhajt egyiktől sem idő előtt megválni. Keményen tartja Ephrilt, és szinte félig lehunyt szemmel, a levegő zúgását, a föld dobbanását, a másik lélegzetét és tekintetét használja csak a víváshoz.
Külvilág nincs, csak két edzett fém jár kemény táncot a felhők közü előgomolygó tompán sárgás holdfényben. A kísérteties éjjeli csöndben csak a csörgést lehet hallani, ahogy a szikrák kipattannak az elemi erejű csapások alatt.
Nem tombol ő, most már teljesen nyugodt. Hiszen sosem tudott dühből küzdeni igazán, és végre áttérhetett a saját sítílusára, amikor a szemén kívül minden más érzékszervére hagyatkozik. Az ő fegyvere a jeges nyugalom az érzékei kiélesítésével társulva. Arca, mint egy maszk, csak a félig lehunyt szemekben látni némi életet.
Ettől függetlenül a levegő suhog körülötte, ahogy minden erejért megfeszítve védekezik, és cseleken agyal.
Hirtelen a földre vetődik, átgurul a másik lábai közt, és a kard hegye egyenesen Darton háta felé indul, teljes lendülettel. Ő maga még mindig az avaron hever, úgy válaszol a felvetett kérdésre.*
- Tombolok, a magam módján, nem látod? Csak más a kettőnk stílusa, ki így küzd, ki úgy...
*Hangjában nem is hallani, hogy egész eddig ilyen veszett táncot jártak a pengékkel, hiszen ennél kitartóbb ő, minthogy ennyitől elfáradjon. Ha mást nem is, ezt megtanulta vívómestereitől valamint az apjától.
A motyogásra és a kacsintásra összevonja a szemöldökét, nem süket ő, hogy ne hallja meg a dolgot, és gúnyos fintorral fölpattan végre, elkap egy ágat, majd felugrik rá, várva a támadást ott, ahol biztonságosabban egyensúlyozik, mint sokan.*

*Darton, szemeit föl alá kapkodja a lány heves reakcióira, s támadásaira. Szíve örül hogy oly ellenfélre akadt mint az utóbbi évtizedek közt senki másra. Darton pengéje maga a hév, stílusa és gyorsasága minduntalan használója indulatától függ, s az ő kezében bizony mint lángoló tűzkard, forrón izzó farkasok megannyi karmai, éled fel a harc mámorító élvezte. A fiú és kardja, oly elválaszthatatlanak s indulatosnak látszik mint a pusztító futótűz és az esti szél. Szinte teljes ellentettje ellenfele, kardjának és stílusának. A jeges fagy és heves tűz összecsapása az éjszakában. Mily csodálatos látványt nyújthat. Dartont nem érdekli semmi ami körülötte zajlik csupán önfelet élvezettel harcol az előtte álló lánnyal olykor felkacagva elmosolyodva, tutul adva hogy élvezi a harcot. Hasonló mosollyal perdíti át pengéjét bal kezéből jobb kezébe és suhint le a lány jobbjára, azonban ekkor a lány már átcsusszant lábai közt s alattomos támadásra indítja kardját. Darton, meglepett arcot vág mintha meglepte volna a támadás. De egyszer csak felnevet, hisz sosem ment jól az arc mimika. A fegyver hegye céltudatosan halad háta közepe felé, azonban a fiú nem moccan. Az örült mosoly arcáról szinte lekaparhatatlan, furcsa mód jelezvén hogy nem ezek lesznek utolsó pillanatai. A hátulról érkező hegyes halál már elérte érdekesen vart ruháját, s fúródót volna tovább, egészen a csontig, mikor hirtelen a fiú köddé válik sötétséget hagyva maga után. Darton ismét népe harci táncát használta mely kívülről oly mágikusnak tűnik, azonban a sötétség és az emberi és a tünde szem vakfoltját kihasználó okos kis trükk, melyben elengedhetetlen a gyorsaság, hogy így megtévessze ellenfelét és a tér váltás látszatát keltse. Ennek segítségével, jelenik meg a lány mögött s kezdi pörgetni pengéjét maga körül, majd vágja bele a fatörzsbe. Lábát rátámasztja a keresztvasra s keze segítségével helyezi fejét támasztékba amolyan gondolkozó pozícióba helyezkedve.*
- Elmondok, egy mesét...egy lányról, sőt legyen inkább egy tünde lány, aki egyúttal királylány is. Ezért hát kitűnő vívó, mely magába hordozza az eleganciát, a stílust, és a határozottságot. Ezért nem is kétséges hogy akár egy tünde harcossal is felvenné a versenyt sőt... Nos egyszer valamikor regés régen ezzel leánykával szörnyű dolog történt. Legkedvesebb szerette halt meg, talán az ő hibájából, azonban mivel királylány ez a vérvonal súlyos bemocskolását jelentette volna. Így hát nem várt rá más csupán a halál, vagy céltalan menekvés. Szegény kis leányka nem tehetett mást mint álcába rejtőzve menekült, s rohant hátamögött hagyva mindent, népet életet, családot...S azóta is várja az alkalmat, hogy visszatérhessen otthonába...~Az ember lehet hamis, de harcban sosem tudja meghazudtolni önmagát, Királylány...~
* Ekkor hirtelen, a földre veti magát gurulva egyet a földön. Útközben kezébe kapva kardját, hasit vágást a lány felé, szinte tudván hogy kivédi erőteljesebben tovább csúsztatja pengéjét, ellenfele keresztvasáig. s mikor már szemtől szemben fezsül egymásnak a két penge és a két fél így szól:
-Nos mit szólsz a mesémhez, Emmelin?