/Sir Owain, Lariya/

Az évnyitó sikeres volt, a buli se siketrült rosszul, ám Gina inkább sétálna, így hát neki vág a kastély végtelenjének. Mikor kilép az ajtón alma-almával játszi ki, hogy merre is induljon.
Legnagyobb meglepetésére -esküdni mert volna, hogy mindenki a lakosztályban tartózkodik- nem másba, mint mélyen tisztelt karvezető helyettesébe, és egy pillus diákba botlik, bár lát még valakit, de a harmadik személy épp távozott mikor ő odaért.
-Jó estét kívánok tanár úr - pukedlizik a jelmezhez, és az álarchoz illően.
-Szia! - mondja mosolyogva kartársának. Reméli nem zavarja őket, végül is Gina örül, hogy azért nem maradt annyira magára. Végülis a lány szereti a társaságot, csak a lakosztályban kicsit fájdalmas volt látni, hogy mindenkinek volt kivel beszélnie csak neki nem. Na jó erről ő is tehet, mert nem ment oda senkihez, inkább meghúzta magát, de azért jó lett volna egy kis társaság mégis. No lám-lám, hogy a mi lánykánkon mennyire nem lehet kiigazodni, néha teljesen olyan mintha Ő maga sem tudná, hogy mit is akar igazából. Szeretne minél több barátot szerezni itt, mert imádja ezt az iskolát. Igen, már most teljesen oda van érte, nem tehet róla a szívébe lopta magát. A gyönyörűségével, az egyszerűségével, az ötletességével. Mindennel, ami itt van.
-Esetleg segíthetek valamiben? - néz kérdőn tanárára, és társára, hátha hasznát veszik ezen a szép estén.

/Laryia, Sir Owain/

Figyelmesen követi a tanár minden mondatát. De sajnos nem állja meg szó nélkül.
-Nos, én az egyik első sarokban húztam meg magam, és nem tudom merre vannak a társaim - felel a prefektusi feladatait érintő kérdésre.
-Természetesen elkísérem őt a szobájába-bólint a tanár felé. No lámcsak a végén még tényleg hasznos lesz a mai este folyamán.
-Jó éjszakát-mondja az egyre gyorsabban távolodó tanerőnek, bár már csak inkább az árnyékának vagy a szelének, mint neki saját magának.
-Georgina Ashley Greene, örvendek-mondja a lánynak, majd szinte tátott szájjal hallgatja a kérését, ami egyrészt teljesíthetetlen, másrészt pedig ha teljesíthető lenne, sem lenne a lánynak egy kicsi esélye sem, hogy megtalálja a megfelelő helyet, ezt a gondolatmenetet meg is osztja a lánnyal.
-A kérésed sajnos teljesíthetetlen, de ne izgulj nem fog sokáig tartani, úgy hogy induljunk is el-tekint a lányra, és ha az beleegyezik akkor már indulnak is a torony felé.

A nikotin segítségével próbál némi rendezettséget az elméjére erőltetni, de valahogy a képek nem illeszkednek egymáshoz, ő pedig csak annyit érzékel, hogy egyre idegesebb és idegesebb. Annyira, hogy külsőre már nem is látszik igazán semmi, csak a tekintete beszámíthatatlan. Hogy mennyire.. gyűlöli ezt az egész szituációt. Nem mintha lennének rémálmai. Annak idején voltak, de mára már ha alszik is, az mindig kivétel nélkül álomtalan és üres, csak létfennmaradási okokból szánja rá magát. Összehúzott szemekkel fürkészi az igazgatót, de nem próbál róla leolvasni semmit, csak szemmel verni próbál, de nem jön be. Egyszer tényleg meg kéne tanulni valahogy.
Soha többé nem akar szemtől szemben állni az egykori családfővel, nem akar a szemébe nézni, nem akarja hallani a hangját, mert a fenébe is. Igen, fél tőle. Retteg tőle. Ha találkoznának, mozdulni sem merne a sokktól, a teste megértené, de nem teljesítené a parancsokat. Pedig már meglenne az ereje hozzá, hogy védekezzen, hogy rendesen elbánjon az apjával, de a félelem már hosszú évekkel ezelőtt belé lett nevelve. Lehet akármekkora szája, és lehet akármilyen elszánt, tisztában lehet vele, hogy elméleti szinten minden megbánás nélkül végezni tudna vele. A gyakorlathoz ez vajmi kevés. Sajnos ezt ő is tudja, és nem akar kockáztatni semmit, és még kevésbé akar még több megalázó órát.
Minden gondolatát ez a témakör foglalja le, így nem is meglepő, hogy a bent történtek abszolút elkerülték a figyelmét. Persze ha utólag belegondolna, rájönne, hogy hoppá, tényleg mintha eldőlt volna odabenn egy-két ember, de azt nem tudná be magának, akármennyire is tetszik neki az elképzelés, hogy ez mind miatta. Elvégre az ő szemszögéből mi történt lényegében?
Semmi.
Épp ez az. Semmi. Ő nem csinált mást, csak az apja miatt idegeskedett, és az újságcikk miatt, amit kedvesen a kezébe nyomtak, nem feltétlenül rossz szándékkal, de azért a végkifejlet mégis elég tragikusra sikeredett. Ezért is nem érti, hogy tulajdonképpen miért van most leszidva. Nem a szidás a baj, az nem gond, megszokta, sőt, egyfajta dicséretként, trófeaként tekint ezekre a megrovásokra. Jobb dolga úgy sincs, mint ezeket gyűjtögetni. Igazi tanári-intő gyűjteménye van már a nevelőintézetből (amit iskolának csúfoltak), sőt, lassan innen a Torneransból is, igaz itt inkább a diákok unszimpatizálnak vele.
Az érzés kölcsönös.
Mikor Gerard előjön a feddésével, csak összeráncolja a homlokát, és próbálja összerakni a dolgokat, hogy lényegében most miről is beszélnek. Mert úgy érzi, erősen elbeszélnek egymás mellett pillanatnyilag. Milyen francos életerőjátékról hablatyol ez? Ez hülye? Itt most az APJÁRÓL van szó, erre Gerard itt még terelgeti itt a témát? Frusztrálja, hogy nem érti miről van szó, és mint minden ilyen helyzetben, zavarát agresszióval próbálja leplezni. Teljesen normális, és várható emberi reakció. Nemhogy kontrollálni nem tudja ezt az egészet, de még csak nem is érti miről folyik a téma.
- Mi a pokolról beszél, basszus, ha valamit mondani akar érthetően tegye, mert most rohadtul nincs kedvem magával keresztrejtvényt játszani. Nyugodtan ’szogathat ha akar, de akkor már olyanért, amit értek is! Tisztíttassa ki a fülét: Nem-Csináltam-Semmit!
Tagolja egyre idegesebben, és indulatosabban, és csak a cigarettának köszönhető, hogy ezúttal nem ordibál, ehhez azonban az kell, hogy egyre nagyobb adagokat küld le a tüdejébe. Úgy tűnik gyorsan ki lesz végezve ez a kis rövidke szál.
Szép is lenne, ha kettejük közül ő lenne a tájékozottabb, akkor most nagyon is fölényes helyzetbe kerülhetne, és lenne alkalma gúnyolódni Gerard tudatlanságán, így viszont ezt a lehetőséget sajnálatos módon elszalasztotta. Főleg, mert ő még kevésbé van tudatában a történteknek. A férfi helyében ő is azonnal csak egyszerű, mezei mágikus kitörésre tippelne, és még csak nem is gondolna mögé semmi többet, bár elég gyanús, mert hát az ilyeneknél azért mégis csak ritka az ilyen tömeges eszméletvesztés.
Az egész családból csakis egyedül a családfő van tisztában azzal a ténnyel, hogy a lánya nekromanta, de mint az tudjuk, ő egészen más dolgokkal volt elfoglalva Erinnel kapcsolatban. Talán egyszer említette neki, de gondolhatta, hogy a lány nincs épp magánál, így vajmi kevés esély van arra, hogy így több év távlatából vissza tudjon emlékezni. Erint pedig azóta nem érdeklik a külsőségek, mióta a családfő épp azért tett vele olyasmiket, mert „szép kislány”. Persze, hogy mindent megtett így utólag azért, hogy ilyet soha többet ne kelljen hallania és átélnie, és lám, jól csinálta. Mondja valaki, hogy nem sikerült elérnie amit akart.
Inkább lesz csöves, minthogy esély legyen arra, hogy megismétlődjön az egész.
- Lehet, hogy pocsék, de jó erős.
Igen, meg ezt vette le először a polcról, Erin nem kifejezetten az a válogatós típus, egyedül ezeket a gyenge, alig érezhető dohányárukat nem kedveli. Például ezek a női cigik. Undorítóak. Egyszer próbálta ki, de az elég is volt egy egész életre. Marad azoknál amitől még egy felnőttnek is köhöghetnéke támad nagyobb mennyiség után.
Nem szívbajos, hogy az igazgató előtt gyújtson rá, és most úgy érzi igen is jogos, megengedheti magának, és kell ahhoz, hogy legalább valami minimális szinten lenyugodhasson. Ez most nem élvezet, hanem szükség kérdése. Elégedett biccentéssel konstatálja, hogy Gerard sem utasította vissza a felajánlott szálat, ezzel most szerzett egy jó pontot a lánynál, és így talán kevésbé fog hozzá ellenségesen állni. Igen, elég egy ilyen apró gesztus is. (Máskor pedig még hatalmas dolgok sem érnek nála semmit. Hangulat és helyzetfüggő az egész.) Azért mikor a tanerő még húzogatta a száját, akkor Erin nyelve hegyén már ott volt egy csípős megjegyzés. Milyen jó, hogy Gerard még időben elfogadta.
- Rendben, ennek örülök. De.. heh. Akkor is hülyeség volt kiengedni. Egy rohadt perverz, beteges vénember, ott kellene megdöglenie az Azkabanban. Erre ilyen hülyeség végett engedik ki, hogy jó magaviselet. Ó, persze! Hát naná, hogy jó magaviselete volt, odabenn legfeljebb a patkányokat tudta volna meg…
Nagylevegő. Nyugi, Erin, most már nem szabad felzaklatnia magát. Épp, hogy sikerült kicsit megnyugodni, ő sem akarja, hogy az egész kezdődjön elölről. Gerard meg röhög. Elhúzza a száját, kedvetlenül fintorogva várja, hogy a nagy derű kicsit eloszoljon, és ha nem lenne kezében cigaretta, és Gerard mondjuk nem az igazgató lenne, aki pillanatnyilag az egyetlen ember aki megvédheti az apjától, akkor biztosan megkísérelné betörni az orrát. Még így is, a tények tudatában is nagy ingerenciát érez arra, hogy megtegye.
- Mondhatom baromi vicces.
Morogja, miközben a csikket a földre dobja és gyakorlott mozdulattal tapossa el.
- Azért ne szokjon hozzá, először és utoljára hallotta tőlem, érezze magát megtisztelve vagy mittudomén.
Von vállat flegmán, és lényegében nem is hazudott. A kérem szó, valami olyasmi kuriózum a lánynál, amit élete során talán egyszer, vagy kétszer mond ki, és akkor is kétséges, hogy őszintén teszi ezt. A tényközlésre pedig csak nemtörődöm módon biccent, és nem túl meggyőzően hozzá teszi.
- Ja, tudom, hogy tilos.
Igaz nem mondja ki, de azért a mondat végén még ott függ egy „És?” befejezés.

- Most komolyan azt hiszi, hogy bármi okom, vagy indokom lenne arra, hogy bármit is elhallgassak? A francba, Wayner, a folyosón dohányzom az igazgatóval, ott van egy rohadt akta a fiókjában az egész csökött kis életemről, bármikor előveheti és megnézheti, bár nem a legszórakoztatóbb délutáni olvasmány, abban csak olyan dolgok vannak, amiket én is tudok, de se több, se kevesebb.
*Nyomja meg a kevesebb szót rekedten, míg kezeit összefonja maga előtt. Arra már rájött, hogy elég lazán elbeszélnek egymás mellett, és az egész valami nagy nagy félreértésen alapul, mégpedig azon, hogy Gerard valami idióta paranoiás indíttatásból fakadóan azt hiszi titkolózik. Na persze, komolyan az a legjobb hobbija, hogy titkai legyenek. Jaj, hagyjuk már ezt, tekintve, hogy vele volt tele a sajtó, tökéletesen megszokott számára az érzés, hogy nincs magánélete. Sőt, tulajdonképpen nem is kell neki, azzal baj is van, felesleges energiákat emészt fel, meg egyébként is abszolút nélkülözhető. A lány már rég elérte azt a szintet, hogy a dolgokat minden mindegy alapon fogja fel. Egyetlen kivételt képez az apja, akit pillanatnyilag próbál az agyának egy hátsó részébe börtönözni.*
- Ajhh, istenem, hagyja már, "rám kenték a balhét"...
*Itt kicsit elmélyíti a hangját, amolyan cinikus és szarkasztikus Gerard paródia ez, ami jelenlegi idegességéből ered. Nem mintha nem tudná a férfi egyébként is, hogy Erin akármit megenged magának épp azért, mert mindenfajta szankcióra teljesen immunis.
- Mint valami idióta mugli kémfilm. ~Gerard Bond Wayner, Ch..~
*Már a sokadik cigarettáját húzza elő, hogy meggyújtsa, de megáll a mozdulatban, mikor Gerard ahhoz a részhez ér, hogy "életerőt szívott el a diákoktól". A dióbarna tekintetben, ritka alkalom ugyan, de a társalgás során először valódi érdeklődés csillan, szóval sietve befejezi a mozdulatot.*
- Életerőt, mi?
*Kis szünet, és kiismerhetetlen arccal mered a szemközti falra, miközben néhány másodpercenként a szájához emeli a cigarettát. Aztán rekedt hangon megszólal, de fel sem nézve, csak a szája szegletében jelenik meg egy alig látható, aprócska, de izgatott mosoly.*
- Ez tetszik.
*Így egészen más szemléletben látja azt is, hogy az apját kiengedték. A bosszú egy ronda dolog, de.. de... ha valami mód van rá.. Ha ő képes ilyesmire. Mondjuk megtanulná szabályozni, és hogy kifejezetten egy személyre kiterjessze. Az fantasztikus lenne.*
- Ne értsen félre, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy Maga szerint túlreagálom a dolgot, nem várok együttérzést, vagy hasonló hányadék dolgokat. *Mélyen letüdőzi az erős dohányt.* - Tulajdonképpen jobb is így.
*Bár azért megnézné, hogy milyen lenne Wayner a helyében, olyan szintű negatív tapasztalatokkal, és megaláztatással a háta mögött. Bár.. oldalranéz. Jó, annyira azért nem érdekli a pasas múltja, hogy bármit is gondolkozzon rajta, de csak nem volt már annyira szirványványosan szép, ha ilyen lett. Elvégre bázz.. pillanatnyilag ő az egyetlen ember, akivel még ha nem túl kedves formában is, de szót tud érteni. Elég gáz, de csak lehet valami oka.*
- Viszont ha szóban nem adhatnám ki, akkor abban a pillanatban amint visszamegyek, kénytelen lennék fizikailag levezetni valakin, azt meg ugye senki sem akarja rajtam kívül. Mondjuk kár, régen szerették a gladiátorjátékokat.
*Nevet fel karcosan, de egészen derűsen. A lánynak sajátos humora van. Azt is megszokta, hogy a poénjait általában csak ő tartja szórakoztatónak (míg mindenki más véleménye szerint embertelen világnézete van - pedig ő csak viccelt).
Füle mögé tűr egy tincset, közben figyeli, ahogy egy-egy diák távozik a teremből. Még jó, hogy sikerült hallótávolságon kívülre menniük a bejárattól. Szóval.. csakhogy visszatérjen az alapgondolathoz. Életerőszívás mi?
Már épp még jobban belelovalná magát a dolgokba, sőt még az is megfordul a fejében, hogy vajon ha rákoncentrál a szoknyájukban és magassarkújukban egyértelműen bénán bukdácsoló lányokra, képes lenne-e arra, amire odabenn. Még jó, hogy nem próbálja meg (a sikertelenség letörné), mert Gerard ismét közbeszól a gondolatmenetébe. Ajjmár. Ő itt most már komoly dolgokról gondolkodik, például, hogy honnan ismerős ez az életerőszívás-történet. Valamilyen mágustípusra. De az túl ritka, hogy ő is az legyen, na meg a nevük sem ugrik be, annyira azért nincs birtokában a lexikális tudásnak, hogy ezeket így fejből tudja. Elsőre nem is fogja fel igazán, hogy a férfi mit mond, csak egyetlen szót.*
~Nekromanta! Azaz! .. .. *információfeldolgozás* .. He?~
- Igazából.. őszintén szólva.. nem tudom..tam, hogy egészen totál véletlenül nekromanta lennék. Azt még én is tudom, hogy az egy rendkívül ritka genetikai adottság a mágusok körében. Nem hiszem, hogy én...
*Vonja fel a szemöldökét, hitetlenül, aztán próbálja összekaparni összes ismeretét az ügyben. Hát lássuk mit tudunk. Sötét alakok, akiket utálnak az állatok, és nincs összhangban a természettel, sőt tulajdonképpen más emberekkel sem. Ehm. Eddig stimmel.
Kétkedve elhúzza a száját. Most ez az életerőszívás is. Az előző pár érv nem túl meggyőző de azért ez mégis.*
- .. de a nekromantákat nem bírják a démonok nem? Sőt, egyáltalán nem spanok, mert igaz, hogy ők idézik meg őket többnyire, de ugyanúgy ők is tudják a legkönnyebben kinyiffantani a fajtájukat.
*Lógva hagyja a mondatot. Gerardnak pont nem kell magyarázni, hogy mivel tudná még kiegészíteni: ".. de hiszen engem még örökbe is fogadott egy." Ez elég hülyén hangzik, de így van. Még ha nem is felebaráti szeretetből, vagy puszta szimpátiából tette, de valami különös perverziója, hogy állandóan szemmel tartja és még megjegyzéseket is tesz neki!*
- De ha így lenne, azt.. *szélesedő mosoly* .. élvezném. Ez a mágiaág nem tűnik olyan idióta hadonászgatós baromságnak. De úgy tudom, elég kevesen vannak nem? Nem tudnék senkitől tanulni. Maximum kísérletezgetni, de ha Jezebelen múlik, az első alkalommal direkt összekeveri az instrukciókat és lerobbantatja a fejem saját magammal.
*Csóválja meg az említett testrészt kétkedve.*