Kék-barlang

**Hozzászólások** : 83 **Évfolyam** : Második

* A srác nem tudja mit tegyen a lánnyal. Érzi, hogy valami baja van, de nem tud rájönni, hogy mi. Hiába próbálja kifürkészni annak fekete íriszéből, a lány mindinkább a mellkasához húzódik. A fiúnak lassan kezd rossz érzése lenni. *
- Ugye nem történt semmi rossz... * Gyanakodva pillant le a lányra, majd a szomorú arcot kezdi figyelni. Észreveszi a pillanatnyi matatást a karkötővel, de nem szól semmit. Így ülnek jó darabig, édes kettesben a barlang előtt, és idő közben már az éj is elkezdett leereszkedni. *
- Érzem, hogy valami bánt, és ehhez nem kellenek a farkas ösztönök, elég a sajátom... * Suttogja a lánynak, miközben végigsimít annak hátán. Úgy karolja magához a karcsú kis testet, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy ölelheti. Furcsa, de a lány melankolikus hangulata rá is átragadt. *
- Scarlet, ugyan csak tippelni tudok, hogy mi a baj, de kérlek bízz bennem. Lehet, hogy hülye vagyok, és komolytalan, és persze másokat szekálok, de egy biztos, te vagy számomra a legfontosabb. * Reméli, hogy kedvesét ez valamennyire megnyugtatja. Végigsimít a lány karján, oldalán, majd a hátán. a nyugtatónak szánt cirógatás talán eléri célját, és a lány végre nem fog kételkedni. Ez egy kicsit ironikus, mikor pont Alex az, aki féltékeny. *
- Tudod, néha majd bele őrülök, hogy ott vagy a sok srác közt... Tudom, hogy nem csalnál meg, de a fiúkban nem bízom. * Összeszűkült szemöldökkel mered maga elé. Végül megrázza fejét, és lenéz a lányra. Kedvesen elmosolyodik, majd végigcirógatja a lányarcát, és száját. *
- Gyönyörű vagy és én imádlak...

// A depi fagyasztva XD//

[...úgy egymilliárd évvel ezelőtt...] Kék-barlang - Page 2 67391582

Természetes, hogy nem Scarlet lenne, ha nem futna bele az éjszaka kellős közepén egy tök ismeretlen helyen kedvenc barátnőjébe. Fekete pulcsi, fekete szoknya, kiterülve a kövön, mint egy "bucka". Halk neszezés. Felkapja a fejét, vidáman elmosolyodik, felpattan, habár ő maga se tudja minek.
- Ú haahhóóóóóóó! - kiabálja, miközben barátnője nyakába ugrik. Aranyos tud lenni, ha örül, és mivel most eléggé euforikus állapotban van, hála szerencsétlen kamaszkorának, ami úgy tűnik a szemszögéből, mint ami sose akarna lejárni. Kirohanása után visszapattan a helyére, és úgy válaszol.
- Ohh neeem, nem találkozom itt és most Alexxel. Legalábbis önszántamból biztosan nem, de látod, milyen emberekbe futok, ha egyszer kiteszem a lábam a kastély komor falai közül. - Vidáman felnevet, rámosolyog Cliora, ha nem lenne elég egyértelmű, kire célzott.
- Nah és mond csak, te milyen okból kifolyólag járod az éjszakát? Ugye nem vagy alvajáró?! - meglengeti a kezét a lány szeme előtt. Kicsit túlpörgött szegény, ő se tudja mitől nem tudja most befogni a saját száját, de majd csak rájön, és akkor sikerül.
- Mi újság a pilluamulettos fronton? Hogy mennek a dolgok Derekkel? Ahogy a múltkor láttam, jól összemelegedtetek, nemdebár? - újabb mosollyal az arcán folytatja. - Nah mesélj, mert már nem is emlékszem, milyen friss szerelmesnek lenni. - Itt még szélesebben elvigyorodik, tudja ám ő, hogy milyen. Alex vidám arca jár a fejében, majd megrázza fürtjeit, és barátnőjére koncentrál, hogy a lehető legapróbb részletekig megtudjon mindent.

*Barátnője örömkitörése már nem okoz nagy meglepődést számára, megszokta már, hogy Scarra igen csak sokszor rájön az öt perc, de nem bánja. Úgy szereti a lányt, ahogy van, nem véletlenül a legjobb barátnője. A lány ezen reakciói mindig mosolyt csalnak az arcára. Boldogan ölelgeti vissza barátnőjét. Mikor Scarlet visszatelepszik helyére, Clio felveszi a már említett ülési pózt, magyarán leül, felhúzza térdeit, kezeivel átöleli a lábait, s fejét rátámasztva nézi a lányt, s mosolyogva hallgatja amit mond. A lány nevetésére, csak még szélesebb mosoly ül ki arcára.*
- A 'véletlen' a Föld mozgatórugója!*Mondja széles mosollyal, miközben még jobban összehúzza magát. Nem fázik, vagy ilyenek, egyszerűen csak kényelmes neki ez a pozíció. Ekkor kapja a kérdést, amire felnevet.*
- Tudtommal nem vagyok az, vagy ha mégis, akkor én vagyok a legéberebb alvajáró, a világon!*Mondja a nevetés közepette. Frufruja már idegesítően a szeme elé lóg, így egy hanyag oldalmozdulattal megrázza fejét, mire a kósza tincsek szépen a helyükre rázódnak, s egy most biztos nem fogják Clio-t zavarni, de ha esetleg újra rossz helyre csusszannának, akkor ugyan ezzel a mozdulattal orvosolható a helyzet.*
- A Pilluval most nincs semmi különös, vagy csak én nem tudok róla.*Válaszolja egyszerűen, miközben tekintete egy távoli pontot fürkész. Nem tudja, hogy miért néz el olyan messzire, és miért pont oda, talán célja sincsen kutakodó tekintetének, mindössze csak bámészkodik. Mikor Scar Derekről kezd kérdezősködni halvány pír önti el arcát, ezzel még életszerűbbé téve mindig napbarnított bőrét, amit édesanyjától örökölt. Mindig is imádta, hogy a bőre alapjában barnább csöppet az átlagnál, s ha napozik, akkor ez a barnaság csak még jobban fokozódik. Ezt még nem nevezném igazából kreol bőrnek, de nem is az igen 'elterjedt' fehér bőr.*
- Elég ritkán találkozunk, ami valószínűleg azért van, mert napjaim nagy részét a szobámban töltöm, vagy fényképezgetek itt-ott a kastély területén. De szeretem Dereket és azt hiszem ő is engem.*Az eddigi halvány pír kissé erősebb tónusba megy át, de annyira nem feltűnő, hiszen lánykánk fején baseball sapka és kapucni is van. Amúgy nem bunkó ő, hogy társaságban sapkát hord, egyszerűen az öltözködési stílusának egyik kiegészítője, így érzi jól magát és kész. Clio még jól emlékszik arra az időkre, mikor senkit nem engedett maga közelébe, pontosabban csak azokat, akiket lelkileg is közel akart engedni magához. Ez valahogy egy csapásra megszűnt, mikor megismerte Dereket, amiért kissé mérges is volt magára, de annyira belehabarodott a fiúba, hogy ez már nem számít. Ráadásul van egy titok, ami összeköti őket, egy titok, amiről Clio még oly keveset tud, s bár nagyon kíváncsi, tudomásul vette, hogy többet még nem tudhat meg erről, s igyekszik megvárni, míg a fiú végre beavatja őt múltjának és jelenjének azon részeibe, melyet mélyen elrejt a külvilág elől. E gondolatmenetből visszatérve Clio tekintete továbbúszik, s lassan körbejárja azokat a részeket, amik az ő szemszögéből láthatók.*
- És veled meg Alexszel mi újság? Várj, azt hiszem én még nem is találkoztam vele. Súlyos hiba... Mikor tervezed bemutatni?*Kérdezi azzal a hatalmas mosollyal, mely egy kis időre eltűnt arcáról, hiszen gondolkodó arckifejezése került előtérbe, de most arcának éke, a mosolya ismét visszakúszott az öt megillető helyre, hogy ékesítse lánykánk vonásait.*

*Togi Arwen a gyönyörű kék-barlangban ül az egyik sziklán, kezében a füzet és ceruzái. Rajzol, mi mást tenne nagyon szeret rajzolni. Rajzolja a kék-barlangot éjszaka amikor a hold besüt a barlangba és csodaszépen megvilágítja a kék tót. Nagyon gyönyörű ilyet nem látni máshol. Hűvös levegő fújja meg a lány szőke fürtjeit, kicsit libaszőrős lesz, mert kezd fázni. De ez sem tántorítja el attól, hogy befejezze a művét. Kicsit megdörzsöli magát, megfújja kezeit és ismét a kezébe veszi a ceruzát és a füzetet. Folytatta a háborítatlan tó rajzolását. A nagy csendben fura zajokra figyel fel. Hátra néz, de nem lát senkit. Megrántja a vállát és visszafordul a füzetéhez.*
~Nagyon félelmetes.....Togi Arwen nincs ott senki!!! Ne parázz!! Csak a képzeletem játszik velem..~
*Folytatta a rajzolást, de a tekintete félig máshol jár. Újra nagy csönd lesz a barlangban és mikor már Togi Arwen megnyugodni készült halk lépteket hallott. Hátra nézett de még mindig nem látott senkit.*
~Hátborzongató...~
*Ijedten néz vissza a füzetre, de akkor már nagyon félt. Kavicsok gurultak el a lába mellett és újból hallotta a halk lépéseket. Hátra nézett de mivel még mindig nem látott senkit így hát fogta a füzetét, a ceruzáját beledugta a hátsó zsebébe és bebújt a szikla mögé. A szikla mögül lesett ki, hogy megnézze ki a félelmetes alak aki megakarja ijeszteni.*
~Biztos a diák társaim akarják a szívrohamot rám hozni, hisz még új vagyok biztos ez a beavatás.~
*Ezt gondolva magában már szinte rettegett. A víz szelíden elkezdett hullámozni, ami megzavarta a csendet. Hátra nézett nehogy a háta mögött legyen valaki de még mindig nem látott senkit. De egy kicsit már megnyugodott, hogy biztos csak a víz zajára ijedt meg. Elfárad már a lába a gugolástól így hát felállt. Vissza mászott a sziklára és próbálta folytatni a rajzát. Azért még egy párszor hátra nézett nehogy meglepetés érje. A víz is lenyugodott és már kezdte megszokni a hűvös szelet. Kis idő elteltével újabb halk lépést hallott és akkor már teljesen meg volt rémülve. Leugrott a szikláról, persze balszerencsére rosszul ugrott és így kicsit megrántotta a bokáját. Fél ülésben ült a szikla mögött az egyik kezével fogja a bokáját a másik kezében meg a pálcája, mivel el nem tud futni és mégse legyen kiszolgáltatott helyzetbe, kicsit megnyugtatta az a tudat, hogy a kezében van a pálcája. A szikla mögött kuporogva fájlalta bokáját és leste, hogy kiakarja megijeszteni.*

**Hozzászólások** : 17

~Unalom~ visszhangzott Eliza fejében az őt sétára csaló szó ismét, miközben szokatlan külsőben rótta az utat a kék barlangban…Szokatlan?…Hát igen persze amennyiben szokatlan lehet egy barna farkas a barlangban, hiszen ilyen formában volt most itt jelen. Mindig is szeretett ebben az alakban járni-kelni, hiszen így nem ismerték fel és kénye kedve szerint bele olvadhatott a vadak életébe is. Hát igen, praktikus dolog az alakváltás. ~gyönyörű egy barlang ez!~ állt meg nézelődve, ám hamarosan zajokra lett figyelmes …-Nocsak, nocsak úgy látszik nem vagyok egyedül- hümmögte, majd úgy döntött vet egy pillantást a zaj forrására. Gyorsan szedte lábait, közben pedig füleit hegyezve igyekezett a hol eltűnő hang irányába haladni. Hamarosan el is érte a zaj vélt helyét, de egyenlőre nem látott semmit. Mindenesetre egyenlőre még nem állt szándékában eredeti alakját vissza ölteni.

*A nap hátralévő részében, vagyis leginkább már csak este, felfedezőútra indult a kastély környékén. Hogy miért pont este? Mivel már nincs olyan meleg, mint napközben. Bár ez egy barlangba nem igazán tud dominálni. Egyre beljebb ér a balrangba, és sétálás közben az utat próbálja megjegyezni, mert ki tudja, hogy a sok kis járat között mikor téved el, de mivel eddig mindig a legnagyobb, legszélesebb folyosót választotta, nagyon már nem tévedhet el. Alig hisz a szemének, amikor egy füves tájra érkezik. Mondhatni leesett állal nézi a füves, fás, tóval rendelkező területet. Elindul a füves részen, de mivel nem néz a lába elé, fellök egy kisebb kupacnyi kőt, aminek darabjai szépen szétszóródtak a köves, füvös területen. Kicsit megrázza a fejét a saját szerencsétlenségén, de végül tovább indul a tópart felé. Ahogy elhalad a bokrok között egy állatot, vagy legalábbis mozgolódást vél felfedezni. Ilyenkor örül, hogy nála van a pálcája, és jól tudja használni. Ahogyan leérkezik a tópart mellé, egy diákot vesz észre az egyik sziklánál. Mintha készülne valamire, vagy hát eléggé olyan támadóállás szerűségbe van. Pár lépést közelít felé, de készen áll arra, hogy ki védjen egy esetleges átkot.*
-Szia! Megkérdezhetem, hogy mire vársz ennyire, vagy mi ez a beállás?- *Kezeit felemeli maga elé ezzel is jelezve, hogy nem támadó szándékkal közeledik felé.*

*Már kezdett megnyugodni mikor újabb zajokra figyel fel és már az átok is a nyelvén van amivel elűzi az esetleges gonosz embert. Mikor látja, hogy egy diák nagyon megnyugodott. Először nem látja tisztán az arcát, de mivel közelebb lépett már tisztán látja, hogy egy fiú. Nagyon meglepődik, hogy a magasba emeli a kezeit.*
-Szia, megijedtem és még a bokám is fáj.
*Enyhe fájdalom ül ki arcára mikor említi a bokáját. De sehogy se értette mit keres itt ilyenkor, így egy enyhe mosollyal neki kezd a kérdezősködésnek, amit reméli, hogy a srác nem veszi tolakodásnak.*
-Te ki vagy? Hogy kerülsz ide? És mért akartad rám hozni a szívbajt?
*Alig vett levegőt a kérdések közt mihamarabb választ akart a sok kérdésére. Nem értette egyáltalán, hogy mért van ott és méghozzá este. Megpróbált felállni bár a bokája sajgott, de egy fokkal jobb volt, mint mikor ráesett.*

*A köszöntésre és a fájdalom helyére csak bólint egyet. Nem igazán készül gyógyítónak, így nem tud ezzel mit kezdeni. A kérdés áradatra, csak ujjain számolja a megválaszolandó kérdéseket, majd köhint párat, és úgy kezd bele.*
-Dominic de Ravin, Signumusos diák vagyok.- *Közben a kezén behúzza az egyik nyújtott ujját, ezzel jelezve, hogy egy darab kilőve, folytathatja a másodikkal.*
-A lábamon kerültem ide… Pontosabban, gondoltam felfedezem a környéket, és ide jutottam ki.- *Az úján még egy újabb ujját behúzza, így már csak a hüvelyk ujja van kint, ami jelzi az utolsó kérdést.*
-Nem akartam rád hozni a szívbajt, max lehet, hogy lelökdöstem pár kavicsot, de nem szánt szándékkal.- *Adja meg a választ az immáron utolsó kérdésre is. Végül megnyugszik, és a védekező pózából is kiegyenesedik.*
-De, akkor most hagy kérdezzek én is… Csak annyi lenne, hogy, hogy hívnak, és miért vagy ennyire… Izgatott?

-Togi Arwen vagyok és én is Signumusos diák vagyok, de még nem láttalak, így bizonyára új lehetsz.
*Egy kedves mosoly ül ki az arcára ahogy nézte a fiút.*
-Izgatott....Én, nem nagyon vagyok izgatott.
*Kicsit visszahúzódott és próbálta a szív verését lejjebb nyomni. Felvette a füzetét a földről és oda sántított Dominic mellé. És újabb kérdést rakott fel.*
-Ha már ugyan abba a karba tartozunk, akkor megmutatnád hol a hálóterem, mert én is nem rég jöttem és nem találtam meg, így az egyik vendég szobában aludtam, de már jó lenne egy kényelmesebb ágy.
*Egy kis elpirulást lehet az arcán látni, mivel elég bugyuta kérdést tett fel.*

**Hozzászólások** : 17

-Diákok.- vonja le a következtetést, miután a beszélgető feleket észreveszi. Szemmel láthatólag a lány kissé nehézkesen mozgott, valószínűleg a bokáját fájlalhatta.
~Nem tűnik vészesnek, de azért megkérdezem, hátha segítségre van szükség~ gondolta s eddigi megfigyelő helyéről szinte hangtalanul indult meg a két nebuló irányába. Hiába négy láb, de a málékony sziklafal így is morzsolódni kezdett talpai alatt a kis kavicsok játékos pattogással bukfenceztek lefele, végül még a földre érkezve megállapodtak.
~Kizárt, hogy ezt bárki is figyelmen kívül hagyja~ rázta meg magát kissé morcosan, de hamar túltette magát, mivel már bővel látótávolságon belülre ért.
~Remélem azért nem kapnak tőlem szívrohamot~ gondolkodott el, ámbátor azért még így se volt túl hátborzongató kinézete.

[...a jégkorszak idején is felkel a nap, olvadhat egy kis jégcsap...]

"-Ugye nem történt semmi rossz?" - Amikor Alex ezt kérdi, Scarlet a hang hatására felnéz, egyenesen a fiú szemébe. Egy kicsit összehúzza a szemöldökét, pici vidámság tündököl ki hirtelen az eddig szomorú éjfekete szemeiből, de ugyanebbe az állapotba vissza is süllyed a válaszakor.
- Hát ahogy vesszük. - Szemével először csak a fiú háta mögé kalandozik el, a barlang bejáratához, majd inkább csak lehajtja a fejét a fiú nyakára, és hangtalanul beszívja annak illatát, és úgy hallgatja Alex halálpontos leírását Scarlet saját érzéseiről. Vidáman elmosolyodik. A bókok azért mindigis megmelengették a szívét, most is majdhogynem kiugrott a helyéről. Mélyet lélegzik a fiú illatából.
- Nem, végülis nincs semmi baj. - Kis szünetet tart. Befejezte a mondatát, vagy nem? Közben Alex tekintetét keresi megint, amit gyorsan meg is talál. Tudja fene miért, de elpirul. És nem, nem fejezte be. - ... Amíg tényleg így gondolod. - A hideg levegő táncot jár a bőrén, elmosolyodik, ahogy kirázza a hideg, többek között a cirógatástól. Majd leegyszerűsíti a helyzetet, és eltereli a fiú figyelmét. Felemeli a kezét, majd mutató-, és hüvelykujja segítségével mosolyt kanyarít szerelme arcára.
- Mosolyoooogj, nem akarom elrontani a hangulatod. És ha ilyeneket képzelsz, gondolj azért az én természetemre is... - Eszében valami olyasmi kép van, ahol egy arctalan fiú rányomul, ő pedig egy csábos mosoly keretében kiröpíti a legközelebbi ablakon. Közben elengedi ujjaival Alex száját. - ...Már ha érted mire gondolok.
Kis vidám mosoly kerül az arcára, majd mutatóujját rányomja először a fiú szájára, majd miután elvette az útból az ujját, kap egy puszit is a fiú.

**Hozzászólások** : 83 **Évfolyam** : Második

* Alex mindig valamiféle békét és meghittséget érez a lány mellett. Talán az otthon melegéhez lehetne hasonlítani. Annak ellenére, hogy a szabadban vannak, minden olyan tökéletes. Ott van ő, és a karjaiban tarthatja a világ legcsodásabb nőjét. Kell ennél több? Ahogy a lány ráhajol vállára, nyakát folyamatosan csiklandozza ahogy Scarlet levegőt vesz. A kellemes érzésre egy pillanatra lehunyja szemeit, hogy mikor kinyitja, már kedvese tekintetével találkozzon. A lány szavaitól nem volt meggyőzve. Tudta, érezte, hogy valami nem stimmel,d e ha kedvese nem akarja elárulni neki, akkor ő nem tehet sokat a dolog érdekében. Hirtelen egy puha kis kéz indul el arca felé, de a várt simogatás helyett, két ujj támadja meg a száját, és kényszeríti csúf vigyorba a fiút. *
- Ez... nagyon vicces... * Motyogja, miközben az ujjak még mindig ott virítanak ajkai előtt. Bár így lényegesen röhejesebb a hangja, az arcáról nem is beszélve, azért nem szeretné megtartani ezt a mostani grimaszrendszert. *
- Drágám, nekem te vagy a legszebb, leggyönyörűbb nő, és tehetsz akármit, ezen nem változtatok. Maximum leharapom az ujjaidat, ha nem veszed el a számtól... * A fenyegetés vagy tán szimplán a fiú vonzereje miatt, de az ujjacskák helyét puha ajkak veszik át. Alex ismét úgy érzi, mintha lebegne. Minden és mindenki fölött állna. A puszit nem hagyja annyiban, és csókká mélyíti. Ajkai vadul kapnak a lány szája után, hogy tovább ízlelhessék annak mézédes zamatát. Közben keze ismét földerítőútra indul, hol a lány tarkójára, hol pedig annak derekára, hogy aztán áttérjen a formás kis fenékre. *

- Ilyenkor nem tudom ki a vicces. - Megnézi az ujját még alaposan azelőtt, mielőtt megpuszilná Alexet. Nem, nincs rajta még semmiféle vérfolt, és minden ujjperce a helyén van. Elmosolyodik, szomorkás hangulata már rég tovább állt. Neeem, nem veheti el egy signumusos lány se tőle egy ilyen jól csókoló, felvágott nyelvű fiút. Nem, nem, hiszen ő az övé. Akár van elméletileg birtoklás egy kapcsolatban, akár nincs, akarna ő most az ellen küzdeni, hogy a fiú kisajátítsa? Nem. Hát akkor Alex miért küzdene ez ellen? Egyszerűen csak mindenkinek tudomásul kell vennie hogy ő az övé és kész. Vidáman csókolja vissza a fiút, fejére picit még jobban ráereszkedik a rózsaszín köd. Az ő keze is Alex nyakát cirógatja, meg mellkasát, majd egyszerűen csak átkarolja a nyakát, és úgy igazodik a fiúhoz.
~Talán mégiscsak lehetnék a felesége.~ - Egy ideig elidőzik ezen a gondolatmeneten a csók közben. Végeredményben nem lenne olyan rossz... Ekkor csusszan Alex keze a "formás kis fenekére", és ekkor esik le Scarletnek, hogy hol is vannak. Nem mondja, hogy nem jó neki, mert miért lenne rossz, ha szereti valaki, akit ő is szeret? Mindenesetre megszakítja a szenvedélyes csókukat, nem hirtelen, hanem fokozatosan lelassítja, akkor is, ha Alex teljesen rá akarna mászni. Végül nyelvét végighúzza a fiú felső ajkán, és ad rá egy puszit. Kinyitja a szemét, és eléggé gyorsan, normális hangnemben szólal meg, ami a csöndben, és a meghittségben még neki is fülsüketítőnek hat.
- Tudom, hogy én vagyok a női Adonisz, de mégis! Kérem, ez itt nyilvános terület! - A mondat végét már hangját erősen felhangosítja, hiszen nincs itt közel és távol senki. Akár nyilvános a terület, akár nem, és ráadásul már majdnem teljesen besötétedett.
- Ha valakinek, hát egy farkasnak tudnia kéne, milyen veszélyes ilyenkor a környék. - Újabb vidám mosoly. Már el is felejtette, a csók közben min járt az esze, de ha majd este végiggondolja még egyszer, kisebb sokkot kap. Egyelőre túlságosan lefoglalja a "nyilvános-területen-rám-mászott-a-szerelmem (meg-én-is-rá)" című epizódja az életének.

**Hozzászólások** : 83 **Évfolyam** : Második

* A kutató kezek a nyakán, a játékos nyelv az ajkain, ahogy kedvese belesimul az ölelésébe, ez mind olyan dolog volt, amiért megérte élni. A fiú agyába betódult egy halvány emlék, amit még apja mondott neki, mikor ő maga alatt volt, és nem akart élni, mert mindenki bántotta a mivolta miatt. " ~ Nézd kisfiam, lehet, hogy most nagyon rossz, de te erős vagy, erősebb mint ők, és büszke is. Tudom, hogy mennyire nehéz most neked, de hidd el, eljön az idő, mikor úgy érzed van értelme az életednek. Én is ezt érzem, mikor édesanyád mellett ébredek reggelente... ~ " Ahogy ez eszébe jutott, halványan belemosolygott a csókba. akkor kinevette apját, de most már mélységesen megérti, hogy akkor mit is próbált vele megértetni. Az életnek mindig van értelme, ha van valaki, akivel megoszthatod. Végül belenyögött a csókba, mikor a lány kisebb mocorgásai miatt kezdett kényelmetlen lenni ez a pozíció. Szorosabbra fogta az ölelést a karcsú derék körül, és a szenvedélyes csókok közepette halkan a lány fülébe duruzsolta. *
- az enyém vagy Scarlet Eulalia Hippolyta, örökké, és az után is. Sohasem engedlek. * Hangja rekedtes volt, de így is érthető. Aztán a lány ismét megmozdult, míg végül lassacskán megszakította a csókot. A fiú még csücsörítve ment utána egy darabig, majd meglepetten hallgatta a lány szavait. *
- Hüm, ha te vagy a női Adonisz, akkor én vagyok a férfi Afrodite, és elcsábítalak. A hely bája pedig abban rejlik, hogy izgalmas, és kiaknázatlan kincsesbánya szerelmi légyottok terén. * Ha ez egy kicsit rámenősen is hangzott, csak tükrözte a fiú benső vívódását, miszerint ha a lány így folytatja, itt és most ledönti a fűre, és addig kényezteti, míg a nevét sikítva el nem éri a beteljesülés legfelső szintjét. *
- Ne ingereld a farkast, mert előbújik... és akkor, olyan dolgokat tesz veled, amit még legvadabb álmaidban se gondolnál...

A csók jó, persze hogy jó, de azért a fülébe duruzsolt szavak se ártanak közérzetének.
- Birtoktárgy vagyok? - Felhúzza a szemöldökét. Az egy dolog, hogy ő magában kijelenti, hogy az övé Alex, de a fiúnak nincs joga birtoktárgyasítani őt. Még akkor se, ha talán imponál neki ez a szöveg, és kis pír önti el az arcát tőle, amit persze a sötétben nem lehet látni. Ettől függetlenül női becsületét meg kell védenie, legalább képletesen. De Adoniszra rátérve...
- Hmm, lehet nem kéne ellentétes nemű görög istenek bőreibe bújnunk. - Vidáman nevetgélni kezd, ad egy puszit kedvese szájára. - Amúgy se kell Afrodité szelleme ahhoz, hogy elcsábíts. - gyorsan végiggondolja mit mondott a fiú, és hogy talán szavai inspirálóként hatnak rá, úgyhogy ad még egy puszit a szájára, és utána szólal meg.
- De nem nekünk kell kiaknáznunk ezt a területet. - Magában még egy azt hiszemet is hozzá tesz, de erről persze a fiúnak nem kell tudnia. Rámosolyog, majd helyezkedik egy kicsit, úgy látja nem teljesen kényelmes ez így Alexnak. Végül mikor végez vele, újra átkarolja a fiú nyakát, és megint rámosolyog.
- Nah majd talán máskor. Egyébként se láttam még a farkas énedet, örülnék ha egyszer végre megmutatnád, végülis már mióta kérlek rá?! - kissé szemrehányó nézés, de ha akarna, se lehetne rá haragudni, hiszen mindezt a másik fél arcától össz-vissz pár centire teszi. - Nah mindegy. - Újabb mosoly kerül az arcára, és megszünteti köztük a pár centi távolságot, és vidáman nevetgél közben. Rossz hangulat-jó hangulat hogy változik nála, elég érdekes. Pár perce még képes lett volna elsírni is magát, most meg olyan vidám, hogy legszívesebben... ...gitározna?! Meglepő tényként hat rá ez a felismerés, tovább mosolyog, és játszik Alex ajkaival.
Közben nem csak a nap tűnt el az égről: hanem a jó idő is. Pár sötét felhő kezd gyülekezni, gyorsan. Nyári záporunk széle máris elérte a fiatalokat, és pár perc múlva zuhogni kezd az eső.

**Hozzászólások** : 83 **Évfolyam** : Második

* A lány kissé "sértődött" birtoktárgyas megjegyzésén, csak jót mosolyog. Aztán áttérnek a görög mivoltukat jelképező beszélgetésre, és a lány szavai valahogy kellemesen érintik a fiút. *
- Szóval... akkor elég vagyok hozzá én magam, hogy elcsábítsalak? * Kérdezte sokat sejtetően, majd jobb kezét a lány tarkójára vezette, míg másik kezével Scarlet arcát kezdte cirógatni. *
- Pedig ez a hely szinte azért sikít, hogy egy ilyen gyönyörű szerelmespár, mint amilyenek mi vagyunk fölavassa. * Előveszi a legártatlanabb nézését, majd folytatja. *
- Te nem hallod? Szegényke zokog, és azt szipogja, hogy milyen kegyetlenek vagyunk. * A lány mosolyától a fiú ismét kocsonyává minősül. *
~ Ó anyám, mi lesz velem, ha ez így folytatódik... papucs leszek, mint apám. ~ * A gondolatra fölnevet, majd ismét magához húzza kedvesét. Viszont a következő kérésre csak elhúzza száját. *
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Nem bántanálak, és senki mást sem, viszont nem akarom, hogy megijedj tőlem... és az átváltozás sem valami kellemes. * Ezt már inkább magának mondja, mintsem a lánynak. Arca kicsit megkeményedik, viszont az újabb csók hatására ismét ellágyul. Kezét a lány tarkóján tartva vonja magához közelebb, míg másik kezével Scarlet oldalát kezdi el cirógatni. Hosszú percek telnek el így, mire a fiú képes lesz elszakítani magát kedvesétől. Ahogy szétnéz, lassan tudatosul benne, hogy már sötét van, így nekik is ideje lenne bemenniük. *
- Lassan be kéne menni, sötét van, és nem mellesleg kezd hideg lenni.

*Egy diák, pontosabban egy pugnaxos, annál is pontosabban egy fiú pugnaxos diák, és ha már így megjelöltük, nevezzük nevén, vagyis Raphael Wyld sétál a park rejtettebb ösvényein. Szépen süt a nap, és annak ellenére, hogy a szél fújt, felesleges lett volna felvennie az acél szürke pulóverét. Egyetlen mázlija, hogy cipzáros, és így nem kell elől is még jobban beleizzadnia. De a pulóver ellenére egy drapp színű rövidnadrágot vett fel mellé, de hát hiába, a lába kevésbé fázik, mint a felső teste. Tekintete meg akad egy sziklahalmon, és ahogyan közelebb sétál hozzá rájöhet, hogy valójában egy barlang bejáratát találta meg. A kalandvágy feléled benne, és mit ad az ég leereszkedik a barlangba, amit ha jobban megnéz láthatja, hogy nem ő volt az első, aki itt járt.*
~Remek, legalább eltévedni nem fogok… Talán, maradjunk annyiban.~ *Vitatta meg magával, amikor leérkezett egy kisebb ösvényre. Nyugodtan sétál, és egy kereszteződéshez ér. Mehet jobbra, mehet balra. Merre menjen? Ilyenkor jön jól az „ecpec kimehetsz” kezdetű mondóka, végül a jobb oldalira jön ki a voksa. Pár lépés után elég nagy felfedezésben lesz része, ugyanis a sziklák helyett egy egész szép kis mező tárul elé, pár fával, egy tóval, és rengeteg fűvel. Így hozta sorsa, akkor elindul a tópart felé, hátha tud majd benne horgászni, vagy valami hasonlót.*

Hát igen, hol máshol tengetné idején egy honvágyó törp, mint egy barlang mélyén. Élete utolsó pár évében már megszokta, hogy a felszínen kell élnie, de mégis, sokkal otthonosabb neki a hideg kő érintése, és az egymilliárd kis utacska a föld alatt vájva. Habár ebben nem lehetett túlságosan része itt, hiszen ez olyan primitív barlang, úgy látszik sose látott még igazi törpöt.
Így, még jóval Daniel érkezése előtt, talán egy fél órával ő is elérkezett a barlang tavas részéhez. Akkor még dörmögött egy kicsit a primitív emberekről, akik a föld alá merészkednek anélkül, hogy értenének is hozzá bármit, de lévén, hogy nem volt senki ott, hogy elmondja panaszait, inkább nem beszélt tovább magában. Kezében az elmaradhatatlan könyvét hozta a mithrillek faragásáról. Csak bele kell olvasni az első pár mondatba, már abból kiderül, mennyire nehéz a szöveg egy olyan embernek, aki semmit se konyít a fegyverekhez. De ez az egyszerű kis szakkönyv nem okoz problémát a mi Nellynknek, hiszen ez az ő szórakozása.
Körbenéz, nem teljesen erre számított, amikor belépett ide. Tó, fa, és fű... De sebaj, végülis úgy 20 évvel ezelőtt pont ezért mászott ki a barlangból, hogy ilyet láthasson. És most tádám, itt van az amit szeretett volna: egy barlangon belül a felszínhez vonzódó álma. Vidáman elmosolyodik, ebből a szemszögből nézve mégis nagyon neki való ez a hely. Jobban, mint elsőre gondolta volna. Elindul az egyik fához, ami közvetlenül a tó felé lóg be. Elteszi a könyvét, és nehézkésen aprócska, 117 centis mérete miatt, de felmászik egy törzsre, és kényelmesen elhelyezkedik. Könyvét felnyitja, és olvasni kezd. Nem zavarja a félhomály, de a csönd annál inkább furcsa számára.
Hosszúkás fülei egyből meghallják az új ember érkezését. Kíváncsian felkapja a fejét, és hangtalanul maradva a fán nézi, ahogy Raphael besétál a terembe. Magában eldönti hogy helyes, és leugrik a fáról, amikor a tópart irányába indul a fiú. Halk puffanás kíséri ezt a műveletét, ahogyan a popsijára érkezik, de amilyen gyorsan ugrott, olyan sebességben is tápázkodik fel. Elindul Raphael felé. Ekkor látszik, hogy milyen aprócska is barnás-vöröses hosszú fonatos hajú lányka. Rajta fehér blúz, nyakában elmaradhatatlan gyönyörűen megmímelt ezüst nyaklánc, és hosszú, barna farmer. Oldalán elrejtve, de azért ott van kése is.
-Szia! Nelly Wooley vagyok. - rámosolyog az idegenre, hagyja neki értelmezni a helyzetet.

*Közeledve a tó felé, egy kisebb puffanást hall a háta mögül, és elég hamar sikerül egy száznyolcvan fokos fordulatot megtennie. Az egyetlen gond csak az volt, hogy a lába alatt valami kicsúszott, és így most ő az, aki a hátára eset, és a felszín lejtősége miatt, még gurult is pár métert. A földön hasalva kicsit megrázza a fejét, majd felpillant. Végül is így elsőre az alacsony növésű lány nem tűnik túl veszélyesnek, de amit sikerült az évek alatt apjának beléültetnie. Semmi sem az, mint aminek látszik. Végül feltápászkodott a földről, és megigazította magán a felsőjét.*
-Hello! Raphael Wyld lennék.- *Bemutatkozik, és pár másodpercre összébb húzza a szemöldökét, mert hát nem mindennap találkozik ilyen lánnyal, mint Nelly.*
-Am… Ha nem sértelek meg, megkérdezhetem, hogy te törp, vagy törpe, vagy nem tudom, hogy hogyan mondják, illetve hogyan illik, de te az vagy?- *Bizony, ahány mese, és fantázia film, könyv van, mindig máshogyan nevezik el az apróbb termetű bányászokat. Így nem is csoda, hogy ha ő maga már eléggé belezavarodott. De a kérdés feltevése után rögtön egy baráti mosoly kúszik az arcára, amivel jelzi, hogy nincs semmi gond, csak ő ilyen. Hiperaktív, és az agya nagy részét sötét foltok fedik a varázsvilággal kapcsolatban.*
-Ja, és ugye te voltál, aki kiadta a puffanó hangot, és nem valami éhes állat, vagy hasonló? Bár itt azért csak nincs egy állat sem.- *Gondolkodik el a dolgon, miközben megvakarja a szakállas állát.*

Lehet, semmi nem az, aminek látszik, de Nelly pont az. Le se tudná tagadni törpi mivoltát, ahogy érzéseit se, de ettől függetlenül persze néha, udvariasságból megteszi. Nézi a fiú - azaz mostmár Raphael felhúzódó szemöldökét. Nem nagyon bírja elfojtani mosolygását, úgy tűnik ebben az iskolában mindenki így reagál egy törp megjelenésére. Amikor végre szóhoz jut a fiú, megpróbálja levakarni a vigyort az arcáról, kisebb-nagyobb sikerrel.
- A törp tökéletesen megfelel. A törpe lekicsinylően hangzik, azt meg azt hiszem megérted miért, de nem szeretem. Tudod anélkül is elég pici vagyok, nem még hogy ilyen szavakkal illessenek. - Kicsit megerőltető neki folyamatosan felfelé néznie, ettől mindig beáll a nyaka. Ezért inkább leül a földre, egyből a kis tavacska mellé, majd lehúzza mokaszinját a lábáról, és belelógatja a hűs vízbe. Remélhetőleg Raphael is helyet foglal, mert így talán nem kéne sámlira állnia ahhoz, hogy csökkenjen a méretkülönbség. A könyvét leteszi maga mellé, nem törődik most vele, hiszen van társasága. Apró lábujjaival játszik a víz felszínével. Kicsit elpirul, amikor szóba kerül a puffanás. Akárhogy is van, nem teljesen ura a testének mostanság, és így nem érkezhet ő se mindig lábra. Picit dadogva válaszol.
- Uhh... Hát őő... Én le-e-nék az, aki le-esett. - Újabb pirulás, kicsit későn jutott eszébe, hogy a srác nem tudja hogy ő a fán volt.
- Akarom mondani lejöttem a fáról. - kisebb kínos mosoly, arca továbbra is piros. És most jön a tématerelés.
- Te melyik karba jársz? Én pugnaxos vagyok.

]*A megnevezésre, határozottan bólint, és átgondolva magában arra jut, hogy igaza van a lánynak. Eggyel többet tudott meg a varázslényekről, így majd ha eljut egyszer odáig, hogy lesz elég hatalma, akkor szól a mesekönyv íróknak, hogy törpök és nem törtpék, zsenikék. De ez még persze arrébb van. Követi Nellyt a tó felé, de ő a leülés helyett inkább lehasal, és a könyökein támasztja meg magát. Így sikerül egy szintben lenni vele, némi etikettet sikerült beléverni. A magyarázatot széles mosollyal hallgatja végig, bár ezt a mosolyt nem is akarja letagadni, így nem rejti el, a kisebb nevetést sem.*
-Hát igen, ismerős. A gravitáció csúfos tréfája, hogy néha… Így jövünk le a fáról. De végül is a lényeg az, hogy lent vagyunk, és nem az a kérdés, hogy hogyan.- *Ilyen, és ehhez hasonló szép elméletei szoktak születni, amikor jobban felfogja a mondásokat. A tématerelős kérdésen nem kell sokat gondolkodni, elégszer átmondogatta magában, hogy hogyan kell kiejteni a karja nevét.*
-Szint úgy én is pugnaxos vagyok. És még elég új is. Tegnap reggel érkeztem.- *Egy újabb mosolyt küld Nelly felé. És egy újabb kérdés kutakodott a fejébe.*
-Amúgy te mióta vagy itt? Csak mert felkutattam szinte az egész kastélyt, de nem találtam semmilyen olyan felíratott, hogy „Pugnax társalgó”, vagy, hogy „pugnasosok erre felé”. Szóval eléggé eltévedtem, és kéne egy kis segítség.- *A barátságos mosolya kicsit átment zavartba, és ezt azzal is jelzi, hogy enyhén megvakarja a tarkóját.*

Na igen, az esésről inkább nem szeretne beszélni, zavarát nem tudja túlságosan ügyesen leplezni. Kipirul, de ettől függetlenül örül annak, hogy a fiú nem zárja el az utját annak, hogy más irányba terelje a beszélgetés fonalát.
- Háát, én már régebb óta itt vagyok, de csak nemrég lettem pugnaxos. Eddig signumusba jártam. Ennek ellenére, azt hiszem segítségedre lehetek... Tehát a szobádban már biztosan voltál. A pugnax társalgóból tudsz eljutni a saját szobádba. - Vidám kis mosoly, többek között a könyöklésért. Így máris jobban érzi magát, és elpárolgott az az előérzése, hogy lenézik.
- Tehát felmész a padlásra, tudod ott van három ajtó.. Az egyiken bemész, bejutsz a társalgóba. Azon belül van két ajtó, egyik a fiú hálókhoz, másik a lányékhoz. De jó hely, a kandalló miatt tök jó idő van. És Mr. James Pugnax fényképével is el lehet beszélgetni, ha éppen jó a kedve. - Újabb vidám kis mosoly. - De ha gondolod, elkísérhetlek majd odáig. Most azonnal kívánod, vagy ráérünk még? - Körbenéz a környéken, olyan békés itt minden. Nem, és félelmetes, óriás lények sincsenek errefelé, amiknek a fél fogukra elég lenne. Keze akaratlanul is rásimul arra a tokra, amiben kését tartja. Nem érdekli, ha ezt iskolában nem lehet, imádja ezt a tőrt, egyik első komoly darabja volt, amit egyedül készített. Pár régi emlékkép villan be, aztán újra a tóparton ül.
- Na és mond csak, merről jöttél? Hogy tetszik az iskola? - Fejét Raphael felé fordítja, és érdeklődve szemléli a kicsavart pozícióját.
- Tudod, egyébként nagyon rendes tőled a fekvés, de ha kényelmetlen, nyugodtan felülhetsz. - Vidám kis mosoly, optimizmusa nem romlott el az utóbbi időben.
- Már megszoktam, hogy mindenki magasabb nálam, régóta emberek között élek. - Újabb kis szerény mosoly.

]*Az útvonalat figyelmesen hallgatja, és közben a fejébe belevési az irányokat. A vége felé már elkezd bólogatni, mint az a kutya, ami az anyja kocsijában volt, és amikor buckára mentek még jobban bólogatott. Na azért ennyire nem bólogat, csak kicsiket, hogy érti a dolgot.*
-Oké, megjegyeztem, és egyszer voltam fent a padláson, tegnap este, amikor odaküldött az egyik kép. Érdekes képek vannak errefelé. Mifelénk álltalábban csak olyan képet vágtak, hogy „tudom ki vagy, és meg ne merd próbálni azt, amit a fejedben forgatsz”… De, hogy beszéljen velem egy. Bár remélem azért James bácsival is majd sikerül elbeszélgetnem.- *A kérdésre megrázza a fejét.*
-Ugyan, nem sietek sehova, bőven van időnk.- *Bíztató mosolyával nyugtázza a válaszát. És a vízbe mered, amiben visszatükröződik az arca. Ilyen tavat is ritkán lát. Újabb kérdéseket hall a lánytól, amikre mosolyogva válaszol.*
-Nos Vancouver-ből jöttem. Az egy nyugat kanadai város. Egész jó hely volt, csak nem túlzottan rajongtam azért, hogy az évi 12 hónapból 6 hónapon keresztül kabátban kellett járkálni. Hiába, ilyen az időjárás. Az iskola pedig nagyon bejön. Én nem jártam eddig varázssuliba, így nem nagyon tudtam, hogy mire számíthatok. De elég kellemesen csalódtam, és egyelőre még nem lőttek felém egy tűzgömböt sem, bár ki tudja még mi lesz.- *Bizakodóan tekint a jövőre, hiába, ettől lesz az, aki.*
-ÉS neked nem furcsa, hogy nem a föld alatt kell lenned? Gondolom elég nagy változás volt neked feljönni a felszínre. Pláne a padlásra… Még én is elfáradtam a feljutásban.- *Egy újabb zavart mosoly jön az arcára.*
-Amúgy teljesen kényelmes ez a fekvés, már megszoktam. A húgommal is ilyen pózban játszottam a Barbie babáival.- *Szép emlékek… A frászt, rossz rémálmok. Egyetlen egy mázlija az volt, hogy volt a húgának Ken babája, és annak a szerepét vállalhatta magára.*

-Na igen, olyan érdekes lehet mondjuk, ha festenek rólad egy képet, és életre keltik. A szemed előtt, és akkor beszélni kezdesz saját magaddal. - Pici remegés fut rajta végig- Azt hiszem nem nekem való. Vagy mondjuk meghalsz közben, és a képed még mindig él, akár Pugnax úr. Tehát meghaltál, de még így is beszélgetsz az időjárásról, akaratod ellenére. - Sóhajt egy picit - Mindenesetre érdekes.
Azután nem szól, hallgatja a fiú merről jött. Neki a hideggel nincs baja, talán a vérében van az, hogy bírja. Most ő vette át a bólogatós szerepet, de benne figyelmes hallgatóságban lelhet Raphael.
- Hát tudod, én kicsit előbb születtem, mint te, így több mindent is éltem meg. Először igen, furcsa volt, de tudod ez nem mostanában volt... Életem első szakaszát szüleimmel töltöttem, egy bányában, és ott fogtak munkára. Nem túlságosan szerettem a föld alatt rejtőzködni, mindig is kifelé vágytam a szabadba, habár tudom, ez egy törptől eléggé szokatlan viselkedés. - Felhúzza az egyik vállát, mintha csak azt mondaná vele, hogy ez az ő természete, nem tehet róla. - De a szüleim nem túlzottan kedvelték a viselkedésemet, és egyébként is... Női törpöknek nincs sok tiszteletük egy bányában. Így hmm... - Kicsit elgondolkozik, mennyit kéne elmondania, végülis csak most ismerte meg a fiút. Talán majd máskor mesél neki többet.
- A lényeg a lényeg, hogy már régóta nem élek ott. A nagyapámmal éltem utoljára egy faluban, ahol sok fajta nép keveredett, így minket se piszkáltak. Egy varázslót pedig megfizettünk, hogy tanítsa meg nekem a mágia alapjait. Nézd... - A blúza alól előveszi az ezüst medálját. Apró kis szív függ rajta, gyönyörű, egészen aprócska mintákkal rajta. Nem dicsekszik, hogy ő csinálta, mégis egyik kedvenc munkája. Lekapcsolja a nyakából, és két keze közé veszi, majd kinyitja. Ragyogó fehér fény tör ki belőle, és Nelly felvillantja az eddigi percek legörömtelibb mosolyát.
- Ezt a fényt ő tette bele nekem, hogy a legmélyebb barlangok mélyén ne kelljen fáklyát gyújtanom. - Újabb mosoly, amikor becsukja a kis szivecskét. Még pár pillanatig örömmel szemléli a darabot. Az ezüst mindig is a kedvence volt, és mágiával ötvözve... Egyszerűen tökéletes.
- De tudod azért a bánya se volt olyan szörnyű, mint amilyennek hangzik. Nagyon sok mindent tanultam azalatt.

]-Kísérteties lenne… Bár, végül is nem lehet olyan rossz, főként, hogyha valamilyen információ kell. Amolyan horror filmbe illő segítség.- *Na, máris van neki itt egy jó kis szórakozása. Horror filmeset játszhat az éjszaka közepén, ha nincs jobb dolga. Csak kérdés, hogy milyen büntetést fog érte kapni. Figyelmesen hallgatja a törpök élet módját, nem sokat hallott róluk, és nagyon is szereti az új információkat. A történet végére egy kisebb „wáuw” hagyja el az ajkait.*
-Nem mondom, de kipróbálnám, hogy milyen törpének lenni. Vagy legalább egy barlangi túrára benevezhetnének.- *Majd csendben marad, és tovább hallgatja a történetet. Nagy szemekkel nézi az ezüst szív medált.*
-Azta, nagyon szép. A fény meg még rátesz egy lapáttal. Nagyon kedvelhetett a tanítód, ha ilyennel megajándékozott.- *Ezt tőle dicséretként kell felfogni. És elég gyakran, és sok dolgon el tud csodálkozni.*
-Azt elhiszem, hogy sokat lehet tanulni. Pláne, hogyha még ilyen jó fej tanítóid vannak. Meg persze nem úgy kell felfogni a dolgot, ahogyan sokan teszik, hogy egy nyirkos, sötét, hűvös helyen vagy, hanem úgy, hogy mekkora kaland lesz ez.- *Határtalan optimizmusa, és jó kedve van.*
-És te a modern világba láttál először napfényt, vagy csak varázsföldön jártál?- *Kíváncsiskodik tovább. Ha egyszer beindul, akkor nem lehet lekapcsolni, bármennyire is próbálkoznak vele.*
-Csak, mert sok varázslény elborzadt azon ami nálunk folyik.- *Kicsit elhúzza a szája szélét, de ha jobban belegondol, ő nem lenne képes azok nélkül a szerkentyűk nélkül élni, mint amik most vannak.*