Főtér

Tárgy: Re: Főtér Szomb. Dec. 05 2009, 19:14

[Afféle karácsonyi bevásárlás]

-Kell ez nekem?
*Bámul le csuklójában cipelt szatyrokra, melyben karácsonyi ajándékok tömege díszeleg, természetesen becsomagolatlanul. Mivel az üzletben sem forog akkora luxus, hogy a megvásárolt ajándékot csillogó-villogó papírba fojtsák bele, kénytelen önmaga, két "ügyes" kezével becsomagolni a meglepetéseket. Száját fintorra húzza a gondolatra, végül egy kis pihenőért lihegve vonul oda az egyik padhoz, s megrecsegtetve azt, le is ül rá. Kezeit összedörgöli, hogy felmelegítse, hiába kutatta zsebeiben a kesztyűit, azok otthon, az ágyán pihennek. Fekete- szürke kockás sapkáját mégjobban a fülére húzza, majd allát a sáljába fúrja, hogy a felmelegedett levegőből jó nagyot szippantson.
Karácsonyi készülődés...idén se jut haza. Szülei Norvégiába utaznak a rokonaikhoz, s úgy vélték, Daeronnak szükségtelen a nagynénik és nagybácsik nyálas ölelései. Talán jobb is. Ajándékokat azonban minden évben hazaküld, legtöbbször valamilyen régiséget ajándékoz karácsonyra, de tavaly ízelítőt küldött a torneransi édességekből, látni kell, kisfiuk hogyan él itt, s mire költi pénzét. Így történt az is, hogy karácsonykor általában felszed magára egy-két kilót.
Az égre tekintve imádkozni kezd, hogy hulljon a hó. Oroszhonban ilyenkor a nyakig érő hó miatt szitkozódnak az emberek, itt meg ami lehullik, nyomban el is olvad. Igazságtalanság, s abból az idén akad bőven.
Szülei nem is sejtik, hogy a gyakorlatban jól nevelt fiuk ferde útra tért 18 életévének betöltése után. Büszke igazán nem lehet magára, hogy éhségét fűvel, szomjúságát nikotinnal csillapítja, talán ki kéne próbálni az elvonót. De nem csak ő hódolt be eme káros szórakozásnak, egy csomó idegölő diákkal hozta össze a rossz idő, rajtuk általában jó nagyot nevet alvás előtt, de legtöbbjüket igazi barátnak tekinti. Így természetesen nekik is jut karácsonyi ajándék, ami már ott lapul a szatyrok egyikében.*

Tárgy: Re: Főtér Szomb. Dec. 05 2009, 19:49

*Méghogy karácsonyi ajándékok! Ő nem vesz senkinek! Legalábbis ez a szent cél…Persze, úgyis fog, de csak ma kapja a pénzt otthonról, különben is tengernyi ideje van még, mivel mindig mindent az utolsó percig képes halogatni, meg főleg. Így csak járja az utcákat, a tanulást már feladta a téli szünetig, szóval naphosszat tartó céltalan bolyongás megy, ha az iskolát megunta, akkor itt a városban. Hosszú, fekete Mátrixos kabátja bokáját súrolja, vékony vászoncipője gumitalpán néha felnyüszít némely hó göröngy, ő pedig kíméletlenül porrá őrli őket, megszabadítva szenvedéseiktől. Gondolatban persze teljesen máshol jár, talán éppen a karácsonyon gondolkodik, ha már így előhozódott. Bár biztos nem azt számolgatja kinek fog ajándékokat venni…Kezeit zsbereteszi Neo köpenyében, legalább azok ne fázzanak, ha lábujjait már nem is érzi. Tekintetét a földre szegezi, talán, hogy bamba élvezetét lelje az összenyomott hócsomókban, s így baktat ráérősen a kanyargós utcákon, tereken, amíg el nem fárad. Minden lóca tele van, kivéve egy sapkás fiú melletti helyet, de mivel úgy érzi muszáj leülnie megkockáztatja, hogy az illető nem lesz idióta, nem kell hozzá szólnia, s nem tud olyan jól varázsolni, mint ő. (azt nem is sejti, hogy Daeron az, háttal van neki, sapkában pedig még nem látta) neki természetesen még sapkája sincs, úgy néz ki, mintha eltévedt volna a téridő kontinuumban, s azt hinné, még mindig nyár van. Lehuppan hát mellé, pontosabban nem is mellé, hanem a lócának a felső részére ül le, úgy mered saját átázott edzőcipőire, legalább egy teljes néma percig. Tekintete aztán idővel kalandozásra indul, s hirtelen Daeronra szökik. Meglepetésében teljesen elfelejti magára ölteni minden gőgös álcát, s lába is megcsúszik a kissé jeges ülőalkalmatosság alsó részén, úgy is mondhatnánk dob tőle egy hátast, szó szerint, s a következő pillanatban már a földön fekszik. Nem hitte volna, hogy még egyszer valaha is összefutnak…azok után. Pontosabban nem is akart vele összefutni, amíg nem tisztázta teljesen magában, hogy a lányokat szereti és egyáltalán semmi nem volt az, amit Daeronnal csinált volna betépve. Igen…be volt tépve. Most feláll és elhúz innen, fogadja meg magában, hogy ez a szép elképzelés ne foszoljon egyik pillanatról a másikra semmivé. Képtelen mozdulni…*

Tárgy: Re: Főtér Szomb. Dec. 05 2009, 20:10

*A mély sóhajok egymás után hagyják el ajkait, amióta itt ül. Szórakozottan figyeli, ahogyan lehelete szemcséi megfagynak, s pára formájában tovaszállnak. Akaratlanul is az influenzára asszociál. Taskájának fülét védelmezőn szorongatja, nem azért, mert fél a lopástól, inkább annak tartalmát félti. A tolvaj nem csak röhögőgörcsöt, hanem szívrohamot is kapna, miután megpillantotta a táskában rejtőző ajándékokat. Ezért lett volna az idő előtti csomagolás roppantul hasznos.
Ahogy ott üldögél és haszontalanabbnál haszontalanabb dolgokon gondolkodik, mellé lép egy fiú, akárcsak egy mese kezdetén. Első gondolatai a mutogatósbácsi felé szállnak, hosszú kabát, nem épp téli cipő...jobb lenne felállni, és elmenni. Épp erre is készül, azonban a fiú mellette foglal helyet, semmilyen kérdés, semmilyen köszönés. Fejét felé fordítja, hogy alaposan kiossza, de tervében megakadályozza a fiú által produkált mátrixos hátralendülés.*
-Neo jobban csinálja.
*Vigyorodik el, bocsszúja immár megtörtént. Mivel ő nem olyan intelligenciahiányos, mint a fiú, mellé lép, hogy felsegítse.*
-Nane...
*Csúszik ki a száján Edwardra pillantva, vajon Ed szándékosan követte? Hozzáérni mindenesetre nem mer, inkább visszacsúszik a helyére, s döbbenten bámulni kezdi a pad mellett heverő alanyt.*
-Hogy kerülsz ide? Pont mellém?
*Lesújtóan néz rá, mikor Ed felkecmereg a földről. Első idő előtti újévi fogadalma az Edtől való tartózkodás. Kezét zsebeibe süllyeszti szatyrait pedig a földre rakja lábai elé, persze fordított sorrendben. Kíváncsian tekint a fitalúrra, várva annak magyarázatát.*

Tárgy: Re: Főtér Szomb. Dec. 05 2009, 20:40

*Felkapja a szégyentől paprikavörös fejét, hiszen nem akárki előtt vetődött hátra, kissé hevesen emeli fel, s követi aztán a többi része is, hogy habozás nélkül felpattanjon.*
-De Neo már egy rohadt vén csoroszja én meg még mindig élek. Csak pár program kell és úgy fog menni, ahogy nektek egyszerű halandóknak, soha. *Ő viszont kiválasztott, ez egyértelmű. Sőt, örül neki, hogy Daeronnal is tud úgy beszélni, mint mindenki mással. Sőt, a fiú talán tényleg nem hiszi, hogy miatta hasalt hátra… Így hát arcán gőgös durcával, ami még illene is neki, ilyenkor szája sarka lefelé biggyed, meg úgy valahogy illik a személyiségéhez, szóval durcás képpel összefonja karjait mellkasa előtt, miközben elfordul a fiútól, s úgy tesz, mintha nagyon érdekelné valami csicsás fény az egyik ablakban.*
~Hogy kérdezhet ilyet? Talán azt hiszi követtem? Ha tudtam volna, hogy itt van, nem jövök erre…~
*Gondosan ügyelve, hogy ne pillantson rá, de féloldalt felé fordulva, hiszen hozzá beszél, csak úgy lazán, félvállról szólal meg, legalábbis ezt tervezi, noha a kezdés kissé akadozva indul.*
-Te…teljesen véletlenül. Miért követtelek volna, éppen téged? Ne…nem követtelek…Na és te? Csak nem vásároltál? *Pillant a szatyrokra kaján mosollyal. Nem is a karácsonyi ajándékokra gondol, hanem, hogy Dé macskakaját vett, vagy pudingot akar főzni magának, esetleg hogy a házimanóknak tesz szolgálatot szabadidejében. Tesz egy kissé bizonytalan lépést a szatyrok felé, bár arckifejezésén nem látszik tépelődés, sokkal inkább a szokott magabiztos fölény, hogy ő majd felfedezi Daeron titkát. Csak az idegesíti, miért érdekli egyáltalán.*

Tárgy: Re: Főtér Szer. Dec. 16 2009, 14:46

// Motorozás//

*Itt az ideje egy kis kikapcsolódásnak. Tél van, befagyott út, éppen alkalmas az idő kielégítetlen adrenalinszintje lázba hozásának. Egyébként is volt némi elintéznivalója a városban, s hát miért ne pattanna az ember fia a fagyban motorra, sokkal jobb a csípős menetszél, mintha mezítláb caplatna a hóban. Megint tönkreragasztózta lábbelijét, s immunrendszere vészjelzéseket adott le a nagyvilágnak, "nem fog ez így menni Ed fiam, jeges vízbe esés még hagyján, de mezitláb a hóban!" s ígyis issza a kaland levét, sokkal többször szalad a mosdóba, mint normális lenne, s kénytelen kelletlen állandóan gyógyító bájitalokat főzőcskéznie. Lyonséknak lehet haszna is, hogy legalább pénzzel látják el karácsonyra, ebből vehet ajándékokat, meg egy normális cipőt. Most bevásárolt, nem kellett a hóban caplatnia, ráült motorbiciklijére, s most kedélyesen robog vissza a kastély felé. Nem kell azt látnia senkinek, hogy úgymond kedélyes, hiszen élvezi a menetszél csípését arcán, ahogy kabátjába belekap, s majd le szakítja róla, ő pedig csak száguld....száguld, nagy bosszúságára óvatosabban, hiszen csúszós az út, mégsem engedheti el magát annyira, mint nyáron. A normálisnál azért éppen óvatlanabb, vagy csak nem kalkulálták bele szótárába a "lassú" szót, s hogy agyában sem létezik, az biztos, ugyanis igyekszik minél inkább kiélvezni a sebesség szabadító érzését, kissé meg is emelkedik a motoron, a pedálon állva, vigyorgó képpel várja az újabb kilométereket, hosszú haja vadul lobog a szélben, s bevásárló tasakjai is zörejeket bocsátnak a nagyvilág felé, ahogy beléjük tép a szellő. Egymásnak ütődnek épphogycsakhogy, Ed igyekezet stabilan a motorhoz rögzíteni mindent, elvégre mindent elköltött és semmi kedve újabb túrára indulnia karácsony előtt, akkor sem, ha már van cipője. Büszke magára...életében először vásárolt egyedül...talán azért is olyan boldog, s nem csak a száguldás öröme élteti...na meg a furcsa tény, miszerint örömmel tölti el, ha adhat...s maga az, hogy karácsony van és adhat másiknak, a hülyének tartott ünnep ürügyén.*

**Hozzászólások** : 172

Hideg csípős idő kergeti be már napok óta az embereket a meleg otthonukba, a kandalló elé, egy bögre forrócsokival. Sokan engednek is ennek a fajta idilli csábításnak. Kivéve egyetlen embert, vagy mondjuk inkább úgy, hogy gyereket. Ez a gyerek lázad, dacol az idővel, és még csak nem is lábbusszal, hanem motorral közlekedik.
Az utat nem fedi jégpáncél, de néhol kisebb befagyott pocsolyák díszítik azt. Nem lehet mindet kikerülni, főleg, ha valaki úgy élvezi a motorozást, mint ahogyan Ed is teszi most.
Talán minden tőle telhetőt megtesz, hogy figyeljen, egy kanyarnál még sem csillant meg időben a jég. A motor megcsúszik rajta, Ed pedig elveszti felette az irányítást. Megpróbálja egyenesbe hozni, de minden próbálkozása hiába, letér az útról, egyenesen egy hatalmas fa felé halad gyors tempóban. Végül egy nagy csattanás. A fiú a fának szalad, ő maga pedig lerepül a motorról. Oldala keményen csapódik a földhöz.
Csönd.
Majd egy velőt rázó sikítás, ahogyan az iskola felől feltűnik a gyerek karvezetője. Nem lát mást, csak a fa mellett eldőlt motort, és a mozdulatlanul fekvő testet.
És még mindig nem hallani mást, csak a szívet tépő, idegölő csöndet.

Tárgy: Re: Főtér Szer. Dec. 16 2009, 15:27

// Edward Lyons, Dorothea Bristow //

Minden évben amennyire csak tudott, elhatárolódott a karácsonytól. Nem szerette megünnepelni, csak ímmel-ámmal. Hogyan legyen valaki boldog, amikor ez elvileg a szeretet ünnepe, ő pedig elveszítette azokat, akiket igazán szeretett? De ebben az évben nem vonulhat el, hiszen az iskola diákjai már karácsonyi lázban égnek, és őrület, de rá is ráragadt valami ebből az érzésből. Ezért is ment bele abba a Télapós játékba, mert látni szerette volna a vidámságot és az örömet a diákok arcán és szemében.
Talán ezért lehet az, hogy ma eldöntötte, nem megrendeli az ajándékokat, hanem ő maga megy el megvenni őket. Meleg, hófehér, kötött pulcsit, vastag, térd alattig érő fekete nadrágot, és hosszú szárú csizmát öltött magára az útra, meg persze vastag talárt, kesztyűt, sálat, és rakoncátlan fürtjeire még egy sapkát is nyomott.
Halkan dúdolgatva indul meg a parkon át, és a kastély birtokát elhagyva a városba. Nem siet sehová sem, az utak amúgy is csúszósak, meg igazából ráér, van ideje. Bár a tájban még nem igen tud gyönyörködni, mert a hó még mindig csak megmutatta magát, de nem maradt meg. Nem akart ebben az évben fekete karácsonyt. Puha, tiszta illatú havat akar látni mindenhol, hógolyózó diákokat, meg hóembert építőket, meg angyalkázókat, és hallani szeretné a roppanó hó hangját.
Ebből az álmodozásból szakítja ki a motor hang. Erre felé még nem is látott senkit, aki ezzel közlekedett volna. Kíváncsian nézelődik, nyújtózkodik, hogy vajon ki lehet az, amikor a kanyarban feltűnik végre a jármű. Egy felettébb kontrollálatlan jármű, rajta egy rémesen ismerős alakkal. Lélegzetét visszafojtva, megdermedve a félelemtől, sokkosan nézi végig az eseményeket, és csak a csattanás téríti magához.
- NEEEE! - sikít hangosan, és villámgyorsan a fiú felé kezd szaladni.
Megcsúszik a jégen, de nem számít, szalad tovább. A fiú mellé érve térde hangosan koppan, ahogy leereszkedik, és ujjával kitapintja, van e a gyereknek pulzusa.
- Lélegzik - rebegi magának, majd pálcáját előkapva egy hordágyat varázsol, a fiút pedig szépen lassan arra lebegteti. A motort és a csomagokat egy bonyolult pálcaintéssel eltünteti, a hordágyat bűbájjal megemeli és maga előtt lebegtetve, amilyen gyorsan csak tud, visszasiet az alélt fiúval a kastélyba, egyenesen a gyengélkedőre.
Magában pedig Merlinhez fohászkodik, hogy a fiúnak ne legyen komolyabb sérülése, különben lesz hozzá néhány szava.

Tárgy: Re: Főtér Szer. Dec. 16 2009, 16:03

// Dorothea és a baleset//

*Egyenes iramban száguld, csakis azért csalódott, hogy nemsokára megérkezik, le kell szállnia, bár legalább becsomagolhatja az ajándékokat. Micsoda képtelen ötlet...méghogy ebben örömét lelje...Bizonyára filozofálgathatna még magában egy s másról, hiszen rossz szokása a gondolkodás, ámde...nem tud kikerülni minden jeget, s egyszer csak azon kapja magát, hogy akaratának nem engedelmeskedik a teste alatti jármű. Egy fa egyre közeledik, nagyon gyorsan, s neki igazából felfogni sincs ideje. Annyit bír csak ordítani:*
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ *S a következő pillanatban már teljesen elsötétül előtte a világ. Ebben a világban nem léteznek fájdalmak...csodálkozik is, mert mintha azt álmodta volna, hogy nekiment egy fának...aztán pedig csend lett, s valami szörnyű fény perdült táncra a szemei előtt, s hiába kapott feje elé, tudta, hogy bántani fogják az ágak. Ehhez képest, most nincs semmi...Csak a tökéletes nyugalom, némaság és az álmok...Azt álmodja, hogy leesett a bicikliről, bizonyára csak álmodta az egészet, hiszen igazán nem jellemző rá, hogy ajándékokat vegyen. Álmodta, álmodja most is ezeket a kavargó színfoltokat csukott szemhéja mögött. Azt álmodja, hogy elvesztette az eszméletét...vajon nem lenne jobb a teljes sötétség? Mert itt azért mozognak az árnyalakok...megérintik, olyan gyengéden. Ezt csakis képzelheti, az élete sem lehet valóság talán. Most minden olyan meseszerű...színes és kedves...nem csoda, hiszen az anyjáról álmodik. Nem Lyonsnéről, hanem Mickey anyjáról, akiről sosem gondolta volna, hogy az övé is...Talán, talán beszélhetne vele pár szór, annyi mindent szeretne mondani, s nem őrjöngni, utálkozni, ahogy eredetileg szerette volna. Milyen furcsák az álmok...egészen boldog tud bennük lenni az ember, hiszen ő is megmondhatja neki, hogy megbocsátott, noha megkérdezi, amit mindig is szeretett volna: Miért pont engem adtál el? Ki tudja, kimondja-e hangosan. De szeretné azt hallani, hogy nem azért mert selejt volt, esetleg nem szerették. Talán pont azért, mert szerették...s noha így nehezebb, de sokkal jobb. Most is sokkal jobb, hogy azt álmodja, itt van vele, s még utoljára megölelheti, talán el is búcsúzhat tőle.*

Tárgy: Re: Főtér Vas. Jan. 10 2010, 20:14

// Hajnalom és szerény személyem Very Happy

//

Derültségem oka nem más, mint a mellettem morgolódó kis méregzsák, aki csak mondja a magáét.
- Talán cukorból vagy, és elolvadsz egy kis hógolyótól? - vigyorgok rá jókedvűen, majd magamhoz húzom, és nyomok a feje búbájra egy puszit, és egy pillanattal később már el is eresztem, és zsebre vágom kezeimet.
Láttam, hogy milyen örömet szerez neki, hogy belementem ebbe a bolondos dologba, és vagyok olyan galád, hogy ezt egyszer majd a javamra fordítsam.
- Ha hátad fordítok neked, akkor cserébe megmasszírozol? Mindig tudtam, hogy egy angyal vagy - merengek el egy pillanatra, majd egy fél vigyorral pillantok le rá. - Ne morgolódj annyit, mert hamar ráncos leszel - oktatom ki, miközben néha a házak felé lesek.
- Olyan házba kell bekopognunk, ahol a kertben látsz egy hintát, vagy egy kis biciklit, esetleg egy-két elszórt játékot - sóhajtok, mert eddig egy ilyet sem láttam. - Amúgy nem hiszem, hogy kihajítanának minket, olyan jóképű vagyok, hogy bármelyik anyuka rábeszélné a férjét, hogy kölcsönözzék már nekünk egy fél napra a szánkójukat - egoizmusomnak nincs határa, de ezért vagyok az, aki.
Kíváncsian pillantok le Hajnalomra, majd megválaszolom egy előbbi kérdését.
- Tudod, vannak nagylányok, akiknek nem degradáló velem flörtölni, és eddig még tudtam úgy viselkedni, hogy ne utasítsanak vissza. Ismered Danát? - nézek rá vigyorogva.
Hát persze, hogy ismeri, egy karba járnak.
- Kérdezd meg majd tőle egyszer, milyen vagyok, ha igazán el akarok érni valamit, ha már nekem nem hiszel - kacsintok rá. - De, ha azt mondja, hogy romantikus is voltam és egyéb maszlagok, ne higgy neki, azzal csak színesíteni akarná a kis ciklon a történetet - nevetek fel.
Szerencsére lábam is végül hamar rendbe jött, és nem lettem egy életre bicegős. Azt a hiúságom már nem bírta volna ki.
- Te is megtudhatnád, hogy milyen is tudok lenni, ha tudnál kicsit lazulni, de te túl szigorú vagy és erkölcsös - merlin, mondjátok, hogy most nem öltöttem rá ki a nyelvemet?
Többet nem iszom.
Az egyik ház mellett megtorpanok, mintha gyerekzsivajt hallottam volna...
- Várj meg itt - mosolygok rá magabiztosan, miközben kinyitom a kertkaput, és bekopogok a házba.
A zsivaj halkul, s egy majd két méteres varázsló nyit ajtót. Most még talán leléphetnék, "téves" felkiáltással. Amúgy sem nekem van megmentési kényszerem...
Aztán a feleség is csatlakozik, én pedig lassan elmagyarázom, hogy miért is zavartam meg az estéjüket. Az első kérdésük az, miszerint tisztában vagyok e vele, hogy mennyi az idő?
Megrázom a fejemet, igazából fogalmam sincs.
A második kérdésük, hogy miért bíznának meg bennem?
És ekkor jött elő az az énem, amit Hajnalom nem ismer. Újra bemutatkozom, és egy névjegykártyát nyomok a férfi kezébe, amit aztán az asszonykája kezébe nyom. Sandán méreget, nem hisz nekem, látszik rajta, én pedig kezdem feladni a játékot, majd keresek egy másik szomszédot. Lassan megfordulok, hogy ott hagyjam őket, de a feleség utánam kiált, mire megtorpanok és visszasétálok.
A szánkó ára egy nemes bor, mert a férjének jó ízlése van ilyen téren és egy egynapos borkóstoló valamikor a nyáron a mi pincészetünkben.
Meg kell hagyni, borsos árat kérnek érte, de rábólintok, mire a férfi ott hagy minket, majd fél perc múlva egy kétszemélyes szánkóval tér vissza, amit a kezembe nyom, de a lelkemre köti, hogy holnap estére hozzam vissza. Kezet nyújtok a férfinak, kézcsók a hölgynek, s már itt sem vagyok.
Hajnalom előtt leteszem a szánkót, majd magabiztosan rávigyorgok.
- Szóval már az első alkalommal kihajítanak, mi? - nevetek fel, miközben a kezébe nyomom a szán madzagját. - És csak a személyes sármom elég volt hozzá - lódítok nagyot, de ezt neki nem kell megtudnia.
Valószínűleg itt sopánkodna nekem egész este, ha megtudná, mibe is került egy napra ez a szánkó.
- Most viszont te jössz. Tudsz olyan helyet, ahol szánkózni lehet? - vakarom meg a fejemet, ahogy eszembe jut, vajon hol is vehetnénk hasznát. - Add csak vissza! - kiveszem a kezéből a madzagot, majd a szánkóra mutatok. - Ülj rá, és mondd, hogy merre menjek - mosolygok rá féloldalasan.
- De, ha ezt bárkinek elmeséled, letagadom. Amúgy sem hinnék el neked.
Igen, címeres marha vagyok. Tudom.

Tárgy: Re: Főtér Hétf. Feb. 01 2010, 22:13

*Hideg, tél, hideg, hó, hideg, jég, és ami a legfontosabb...*
~HIDEG VAN!~
*Üvöltözök magamban, ahogyan a kék árnyalatos sálat feljebb húzom az államon. Ha nem fogyott volna ki a teakészletem, meg a hűtő, akkor száz százalék, hogy bent feküdnék a szobámba. Ahogyan az a viccben is van, sapka, sál, kesztyű, minden megtalálható rajtam. Még egy vastag fekete-szürke függőleges csíkos sídzsekit is magamra vettem, de mindez úgy látszik feleslegesen, mert még mindig fázok. Pedig még vastagabb farmer nadrág van rajtam. Bélelt bakancs, semmit se ér, mert a még így is beázik a varrások mentén.
A főtéren sétálva a szökőkutat nézem, amiből most nem folyik víz. gondolom a város nem akar egy kis csőfagyást, majd törést. Körülbelül bő 10-15 centis hó van körülöttem, és a letaposott ösvényeken pedig sorakoznak az emberek.*
~Eh... Hogy fogok én így eljutni a boltig?~
*Kérdezem, már-már kétségbe esve magamtól, de nem adom fel. Egy kis hó nem állíthat meg. Max felrobbantom. Kutató tekintettel nézek körbe, hogy merre találok egy olyan hirdető táblát, hogy "CBA a mindennapok megoldása", de mint lenni szokott, itt nincs ilyen. Oké, akkor cseréljük fel a listát, és legyen az első a teabolt. Járok egy kört a kút körül, de egyik utcában sem látok olyan fatáblát, amin teabolt felirat állna.
Ha a padokon nem állna centikben a hó, leülnék rájuk, és várnám az isteni jelet, hogy merre. De mivel a padokat legalább 10 centis hó fedi, így kénytelen vagyok állva megvárni a jelet, hogy merre haladjak tovább a város utcáin.*

Tárgy: Re: Főtér Hétf. Feb. 01 2010, 22:23

*Csönd, és meghitt nyugalom. Pont erre van szükségem, amit a fölém tornyosuló fa takarása boldogan teljesít. Eszkimóként ülök a főtér közepén, magányosan álldogáló fa tövének dőlve, miközben élvezem, miként hullanak arcomra a hópelyhek. Honvágyam van. Mikor mindent hó lep be, gonosz és kritizáló énemre rászáll a hazavágyás, hiszen ilyenkor minden szülőhazámra emlékeztet.
Csönd, és meghitt nyugalom. PLACCS! Némi jobbra dőléssel élvezem a képemet eltaláló hógolyó olvadását. Lehunyva tartom a szemem, azonban arcomon már jól láthatóak az idegroham kitörésének nyomai. Nyaki ereim megduzzadnak, fejem vörössége rákként sugárzik ki a hófehér mindenség közepéből. Az arcomra hullani akaró hópelyhek már akkor elolvadnak, mikor képemtől félméteres távolságban megcsapja őket a düh gőze. Kezeim meditáló Buddhaként emelem térdeimre, mélyről jövő sóhajt eresztve nyugtatom le felszökő adrenalinszintemet. PLACCS!*
-Nyamvadt kis kölykök! Nem látjátok, hogy én itt komoly eszmecserét vitatok önmagammal?
*Arra eszmélek, hogy ziláltan állok, és ordibálok a semmire. Zavartan körbenézek, türelmetlenül keresem nyugodtságom gyilkosait, de ember ittlétének még csak halvány jelét sem látom. Mikor a tarkómon egy újabb hógombolyag landol, hümmögve csapom magam homlokon. A fa ágaira pillantok, ahonnan egyre gyakrabban szöknek meg az összegyűlt hópelyhek. Tehát egy fához beszéltem.*
-Áááá!!!!
*Ordítom el magam, majd egy bal lábassal elintézem a harcot köztem és a fa töve közt. A fejem fölött zavart reccsenés hallatszik, az ág megadja magát, s jókora üvöltés hagyja el ajkaim, mikor a hótömeg maga alá temet. Prüszkölve, hóembert imitálván állok fel, kivéve a fejemet, ami még mindig rákvörös.*
-Az ember még itt se leli nyugalmát. A TERMÉSZET IS FELLÁZAD ELLENEM!! Uram! Mit tettem?
*Rogyok térdre szánalomra méltóan, hogy arcostul beledőljek a hóba. Kínszenvedéseimet léptek ropogó zaja töri meg. Biztos a környékbeli gyereket jöttek szánkózni, és most nekem, kiszolgáltatott férfiúnak, ellátják a bajomat. Mivel büszkeségem miatt ezt nem hagyhatom, vigyorogva gyúrok hasam alatt egy jókora hógolyót. Felállok. Meglendítem a karom, és dobot. PLACCS. Az illetőt képen találta.*
-Elnézést tanárúr. Arcának szépsége odavonzotta a hógolyót.
*Tátom el számat megszeppenve, Chevalier tanárúr arcáról lecsöpögő hómaradék láttán. Most repül egy ártás.*

Tárgy: Re: Főtér Hétf. Feb. 01 2010, 22:39

*Isteni sugallat? Egy hógolyó? Az arcomba? Komolyan, manapság egy babérlevél, egy fehér galamb, vagy csak egy sima kis napsugár a megfelelő utca felé. Jobb kezemmel letörlöm arcomról a maradék havat, és a vizet. Biztos valami kisgyerek szórakozik...
Vagy nem.
A kisgyerek körülbelül 18-19 évesen, ráadásul pont az egyik diák. Jobb kezemet felemelve integetek felé.*
-Ugyan már, semmi baj sincs.
*Leeresztem a kezemet, és a pálcatartóból kiszedem a varázspálcámat. Egy egyszerű varázslattal felemelem a havat, és gömb formájúvá formázom. Bal kezemet hátrarakom, és végzek a varázslattal, minek következtében a hógolyó a kezemben landol. Pálca vissza a tartójára, jobb kezembe át a támadó eszköz, és reménnyel teli szívvel vágok neki. Remélem Daeron nem vett belőle észre semmit, mert akkor már ő is készül valami hasonló tervre.*
-Vigyázz, megint támadnak!
*Mutatok bal kezemmel a fiú mögé, hátha beválik a tervem, miszerint hátra néz, és tarkón vághatom a hógolyóval. Mindenesetre, megcéloztam a célpontot, majd egy jól irányzott szögben eldobom felé a hógolyót. Remélem eltalálja a srácot, mert végül is, ha megdobnak kővel, dobd vissza téglával.
Leguggolok, hogy egy következő hógolyót gyúrhassak, immár a két kezemmel. Nem lenne fair mindig varázslatot használni. Amint meg van a kezemben lévő "töltény", egy pad mögé húzódom, amit remélhetőleg használhatok barikádként az elkövetkezendő percekben.*

Tárgy: Re: Főtér Hétf. Feb. 01 2010, 22:56

*Még mindig karikásak a szemeim attól, amit látok. Ennyire gyenge lenne a képzelőerőm? Képtelen vagyok felfogni, hogy az egyik tanárom arcába vágtam teljes erőmből egy hóember nagyságú hógolyót. Kiutat keresve pislogok körbe a főtéren, de csak a rozoga fa nyújthat nekem menedéket Chevalier gyilkolási kísérlete elől. Beiszkolok a vastag törzs mögé, meglátván a tanár kezében vigyorgó varázspálcát, ami meglehetősen jó nagy adag havat próbál fegyverré formázni.*
-Ajjaj!
*Nyikkanok fel orrom alá, fülemet, farkamat behúzván guggolok le monícióért, mikor nyakon talán Remy gyilkos hógömbje. Az érkező lendülettől hátraesem, kezemben tartott havat az arcomba szórom sikeresen. Dühösen és szitkozódva állok fel, szinte letagadhatnák életkoromból öt évet. A halálos röhögésben szenvedő tanáromra pillantok. Ez SVK-t tanít nekem? Ezezezez? Aki az imént dobott meg egy hógolyóval?*
-Tanáruram. Látom, nem volt része gyerekkorban.
*Vágok vissza gonoszul, hiszen ha megdobnak kenyérrel, dobd vissza háromhetes száraz zsömlével, ami fájdalmat okoz. Jobb kezemben megformázva tartom hófegyverem, de kétlem, hogy a következő dobásom fölülmúlhatná az iménti arcontalálósat. Bal kezemmel a hátam mögé nyúlok, hogy nadrágövemből előhúzhassam pálcámat, s azzal kísérletezzek. Miközben eldobom a kezemben tartott hógolyót elterelésképp, a tanár háta mögött elhelyezkedő, bőséges mennyiségű havat próbálom meg felemelni, s ráejteni Chevalier fejére. Ártatlanul elmosolyodom, végül PLACCS.
Futásnak eredek, de nekiütközöm a fának, s fájdalmasat nyögve landolok a hátamon. Kezemből kiesik a varázspálcám, én pedig ott maradok kiszolgáltatottan, egy gyilkos tanár kénye-kedvére.*

Tárgy: Re: Főtér Kedd Feb. 02 2010, 20:15

*A találatom sikeres volt, és egy tarkólövéssel ki is végeztem a fiút, akire még a saját maga által készített félkész hógolyó is rázuhant. Kellemetlen, de hát csak nem kap arcüreggyulladást. A mondatára felfülelek. A fára pillantok, ami mögött megláthatom a töltény készítő srácot.*
-De volt részem gyerekkorba, és nagyon is kedveltem.
~Ezért sem akarok felnőni.~
*Mondjon bárki, bármit, gyereknek lenni az igazi, amikor még semmiért sem kell felelősséget vállalni. Későn kapcsolok, és már nem tudok elugrani a hógolyó elől, ami felém érkezik, és PLACCS!
Fájdalmasan görnyedek össze, mivel sikerült egy olyan pontot eltalálnia, ami igen érzékeny.*
-Hehe, tökre pontos vagy!
*Üzenem Daeronnak, ahogyan egyik kezemmel támaszkodok a padon, míg a másikkal, a támadott részt védelmezem. Kezdenék kiegyenesedni, de akkor bőséges mennyiségű havat érzek a nyakamon, melynek nagy része a kabátom alá is bejut. Hideg.
Megrázom magamat, és két kezemmel próbálom kiszedni a "fogságba esett" havat. Szemeimmel közben a srácot keresem, mivel furcsának tartom, hogy nem érkezett több hógolyó. Egy fél pillanattal később meg is tudhatom, hogy miért. Daeron elfeküdve, egy havas fa alatt. Biztos napozik...
A pálcámat előszedve a faágaira célzok, majd egy bűbájt használva megrezegtettem azokat. És Newtonnak még mindig igaza van, a gravitáció működik! Ennek következtében Daeron felé, a fa tartalmának körülbelül egy harmada, egy negyede zuhan most felé.*
-Hívom Lassiet, hogy ásson ki téged.
*Ugyanis ha nem vette észre időben a "hóátkot", akkor valószínűleg élve lesz eltemetve a hóban.*

Tárgy: Re: Főtér Kedd Feb. 02 2010, 20:53

*Brutál bá nagy örömére nem vettem észre. Annyira figyelmes és pontos vagyok, hogy nem. Jelenleg a fejem körül repdeső madarakat próbálom elhessegetni, valamint a szédülést, amit a fával történő ütközés váltott ki, próbálom enyhíteni. Jéghideg kezeimet -mivel természetesen mindenre kellőképp odafigyelek- még kesztyűm sincs, homlokom fájó pontjára nyomom, hogy lefagyasztjam fájdalmam. Ajkamba harapva dőlök oldalra, felhasított homlokomból apró vércsík serken ki, bepirosítva az egyébként is kifestőkönyvhöz hasonlító arcomat. Kellemetlen.
Meg se rezzenek a rám omló hótömeg miatt. Sejtettem, hogy kapok a kis tanárgyilkos akciómért cserébe, de azt nem, hogy lefejelek egy fát menekülés közben. Köhögve kiáltok "jóakarómnak", legyen már szíves kikaparni engem onnan, ahová kerültem, ha nem akar gyerekgyilkosként elfutni, s hagyni, hogy elvérezzek egy ötcentis vágáson keresztül. Annyi biztos, hogy nem magamnak okoztam a bajt, hiszen Chevalier jött ide provokálni, s én csak meg akartam magam védeni. Alibi kitalálva, s vigyorogva bukkanok fel a hóban.*
-Asszem vérzek.
*Ha nő lennék, bizonyára elsüllyednék szégyenemben, de mivel tudtommal havi bajom nincs, s Chevalier se hiszi ezt rólam, nyugodtan tápászkodok fel a földről, nagyokat nyögve a fájdalomtól. A szédülés mellé enyhe hányingert kaptam, de annyi még kitelik erőmből, hogy a kezemben rekedt havat Chevalier képébe nyomjam.*
-Szadista!
*Vetem oda félvállról, s sértődötten indulok meg a pad felé, hogy elégedetten vágjam rá magam. Ujjam hegyéről lenyalom értékes véremet, ha már ilyen köcsög vagyok, nem hagyhatom magam meghalni!
Érdeklődve pillantok fel tanáromra, aki ha tényleg a pálca nagymesterének mondja magát, produkál nekem egy sebforrasztó varázsigét, vagy elővarázsol egy hordágyat, s kényelmes fenekemet felcipeli a gyengélkedőbe, hogy nyugodtan halhassak hősi halált.*

Tárgy: Re: Főtér Kedd Feb. 02 2010, 21:32

*Se Rágcsávók, se Babe, se Lassie nem jönnek a fiú megmentésére. Mi van manapság az állat szuperhősökkel?
Bár nem is kell sokat gondolkodnom, hogy mi Superman személyi hívószáma, mivel Daeron felbukkan a hóból. Felvonom a bal szemöldökömet az állítására, és első látásra nem látok semmit... Ja, meg van, a homlokán. Én első hallásra valami komolyabbra gondoltam, de egy fának való neki futás után az ember inkább törődik azzal, hogy az agya mennyit mozdult el a helyéről, mint sem azzal, hogy vérzik. Bár egy vámpír most valószínűleg örülne a fiúnak.
Segítséget nyújtanék, ha nem érkezne egy újabb adag hó az arcomba. Túlzottan vonzom idén a havat. A megnevezésre nem mondok semmit, csupán egyszerű mozdulatokkal letörlöm az arcomról a rajta maradt havat, és vizet. Nem mentősnek készültem, de hát egy ekkora sebbel már egy ifjonc varázsló is elbánik.
Daeron elé lépek, majd a pálcát a kezemben tartva, gyorsan elhadarok egy sebgyógyító varázslatot, ha már az uraság annyira meg akar halni.*
-Ennyi volt... Bocs, de cukrot nem tudok adni.
*Ajkaimon egy félmosollyal fűzöm a helyzetjelentéshez a további szavakat. Végül is, örömmel kell, hogy eltöltsön az a tudat, hogy megint megmentettem egy emberi életet.*
-Amúgy mi járatban vagy kint?
*Ha már így összehozott minket a sors, vagy valami más, akkor miért ne beszélgethetnénk? Pláne egy hógolyó csata után, ami majd nem tragikus véget ér.*
-És mi volt ez a nagy hógolyó csata kezdeményezés?
*Meg sem várom, hogy válaszoljon, inkább felvont jobb szemöldökkel tekintek a fiúra, hátha kapok választ a kérdésemre.*

Tárgy: Re: Főtér Vas. Feb. 14 2010, 13:34

• • Február 14; 11

A stílusomba vágó pontossággal állítok be a város főterére, a találkozó kereken 11 órára volt megbeszélve, én itt is vagyok, felzselézett hajjal, lazán gombolt, feltűrt ujjú fehér ingben, valamint fekete farmerben. Kezemben pontosan 9 szálból álló vérvörös rózsa pihen, ízléses elrendezésben. Szüleim elértek nálam valamennyit a szigorú etikett betanításával, az ősi angol szokások szerint 10 alatt hoztam, és persze páratlanul, ahogy azt illik.. vagyis inkább illett Angliában 100-150 évvel ezelőtt. Hát igen, a Bloxham család mindig egy kicsit különc volt, hagyományápoló, szinte senkinek nincs olyan szép, régies brit kiejtése, mint nekünk. Ez utóbbi rajtam is remekül észrevehető, imádom az angol nyelvet, és magam is igyekszek, hogy helyesen, szépen beszéljek. A tradíciók meg az illem betartása nálam nem kényszer, nem gondolkozok ezeken, úgy belém nevelték, hogy nálam ez a természetes, s bár kevés nálam buli szeretőbb fiatal él az iskolában, ezeknek a hagyományoknak, szokásoknak az ápolását mai napig könnyedén fel lehet rajtam fedezni, még akkor is, ha én gyakran nem tudom magamról, vagy nem veszem észre, hogy így viselkedek.
A téren remekül elvagyok, körül se nézek, lehet, hogy már megérkezett, nem tudom, azzal vagyok elfoglalva, hogy a fehér ingre felvett vékony, de meleg kabátot hogy igazgassam el úgy, hogy jól nézzen ki, és a fehér ing is látható legyen. Lehet, hogyha valaki rám néz, azt hiszi, randizni jöttem, de ez nem így van. Vagyis de, de egyben nem. Is-is, így a legegyszerűbb. Mikor utoljára Juliettével találkoztam, megbeszéltünk egy konkrét időpontot, pont mára, pont „mostra”. A vörös rózsa szerintem nem a szerelem jelképe, virágot meg illik vinni, ha lánnyal találkozunk, nem? Tehát egyrészről inkább nevezhető szimpla baráti találkának, másrészről meg nézve, hogy én milyen csajozó-mániás személyiség vagyok, s most először mondanám azt őszintén, hogy „tetszel”, eddig a bók csak jött, hogy legyen egy jó éjszakám a kollégiumban, de most nem mondom. Miért? Felnőttem volna? Nem, kizárt, én fiatal vagyok, fiatal akarok lenni.
Fejemben hasonló folyamatok játszódnak le, de próbálkozok kizárni a hasonló, hangulatrontó gondolatokat a fejemből, kényszerítem magam, hogy felnézzek, s mikor egy lágy szellő megsimogatja az arcomat, még egy magabiztos mosoly is megjelenik az arcomon. Elkezdek körülnézni, hátha megpillantom valahol a lányt, de nem találom sehol. Lehet, hogy felületes körülnézésemnek köszönhető ez, s itt van valahol, de lehet, hogy még nem érkezett meg. Rápillantok karórámra, majd gitártartómat leakasztom a vállamról – hisz szinte sehova sem megyek nélküle -, kiveszem belőle a fekete, gyönyörű szépséget, rápillantok a rajta álló gótikus feliratra (The beautiful queen), s a megfelelő pózba helyezkedek. Mielőtt hányingert kapnál a nyálasságomtól, ha róla van szó, hadd nevezzem meg köznapi nevén is, ezt a tökéletes, és csodálatos hangszert: gitár.
Előkeresem a pengetőt, s belekezdek a hangolásába, hogy gyönyörűen szólhasson, ha esetleg szükség lenne rá a nap folyamán.

Háát, ez rövid és béna lett, de majd még próbálkozok jobbat írni, kezdő reagnak jó lesz. Smile

Tárgy: Re: Főtér Vas. Feb. 14 2010, 14:02

People say that the bad memories cause the most pain, but actually, it's the good ones that drive you insane

Szokások rabja vagyok. Ez meglátszik, ugyanis az egyik rossz szokás jön a másik után a mai napon. Kezdjük azzal, hogy kereken 11-kor kelek fel, ami ha azt nézzük nálam nem egy nagy csoda, de a tudat, hogy megbeszéltünk egy találkát eléggé aggasztó. Tehát jöhet az újabb rossz szokás, elkezdek kapkodni, keresgélni valami normálisnak tűnő ruhadarabot, és most kivételesen még a hajammal se törődök. Semmi kencefice, megyek, ahogy vagyok. Pontosabban, azért az alvósruhát leveszem, és a helyére jön egy farmer, egy póló meg egy vastagabb pulcsi. Talán így is megfelelek majd, ha meg nem, akkor hamar visszatalálok. Ahogy elhagyom a szobámat, felkapok még egy hajgumit, hátha kelleni fog, mivel nem hiszem, hogy ennél szörnyűbben állhatna a hajam.
Tehát végre elindulok. Nem mondanám, hogy elkezdek futni, de a lépteim a megszokottnál jóval gyorsabbak, közben pedig azon gondolkozom, hogy mivel is tudom majd jóvátenni, az immár több mint 10perces késésemet.
Hihetetlen… Saját magamat legjobban így tudnám jellemezni, ami eléggé elszomorító.
A városba vezető úton próbálom magamat elfogathatóvá varázsolni kisebb-nagyobb sikerekkel. Csak reménykedni tudok benne, hogy Michael nem szedi le a fejemet, hogy ő is ennyire összeszedetlen, mint én, mert ha nem akkor eléggé ciki lesz a helyzetem. Amint megérkezek a főtérre többször is körbeforgok, hogy megtaláljam a fiút. Mindig áthaladók, a gitáros egyén felett, mert valahogy nem tudom elképzelni, hogy Ő legyen az. De, amikor közelebb lépek hozzá, eléggé meglepődök. Hiszen eddigi találkozásaink során, egyszer se volt nála. Mert vegyük, az, hogy az uszodába minek is hozta volna magával? Kissé érdekesen nézett volna ki, ha a vízen elkezd gitározgatni. A Télikertben pedig… Lehet, hogy ott volt, csak én nem emlékszek rá? Hát ez megeshet, mert bevallom, hogy én nem igazán azzal foglalkoztam, hogy mi van nála. Inkább figyeltem rá – kivételesen. - Valami vonz ebben a srácban, amit hiába is próbálnék letagadni, nem tudnék. De nem is szeretném. Valahogy most máshogy állok hozzá, mint eddig bárkihez is, és ez egy kicsit megrémít, de hát lesz, ami lesz alapon, nem fogok megfutamodni.
Mikor odaérek hozzá csak egy mosollyal az arcomon figyelem egy darabig, hogy mit is művészkedik, majd, amikor úgy gondolom, nem csinálhatok bajt megjelenésemmel meg is szólalok.
- Ne haragudj. – Igen a köszönés elmarad. Megszokás, rossz szokás, hagyjuk. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem akad ki nagyon, mert jelen esetben nem biztos, hogy tudnék egy ilyen felindulással bármit is kezdeni. Most jönne az, hogy megölelném, de hát ez egy kicsit érdekes lenne, így marad csak a nagy kerek szemekkel való tekintet és a mosolygás, na meg a remény.

Tárgy: Re: Főtér Vas. Feb. 14 2010, 20:46

• •'One good thing about music: when it hits you, you feel no pain.'

Egyáltalán nem zavar, hogy nem ugrik senki oda rögtön hozzám, én ráérek, előttem áll az egész nap. Miközben finoman hangolom a gitárt, halk dallamot dúdolgatok magamban, majd mikor befejezem ugyanerre a zenére kezdek gitározni, még énekelek is hozzá, csak halkan, szinte magamban. Szerencsére nincsenek sokan a téren, és úgy tűnik senkit sem zavar, hogy mugli rockzenét nyomatok, hadd művelődjenek.
Hirtelen odajön hozzám a férfi, szorgalmasan rázogatva fejét a zenémre, s néhány pénzérmét dob a véletlenül nyitva hagyott gitártokba. Felnevetek, felszabadultan, boldogan. Azt hiszik rólam, ezzel akarom megkeresni a kenyeremet? Mindenesetre, meg tudnék belőle élni. Vigyorogva megnézem, hogy mennyit kaptam, majd tovább folytatom a zenélés.
- Ez a Walpurgis leányaitól van? – kiáltja nekem az odajött srác, mire én csak megrázom a fejem. Történetesen a „Don’t stop me now”-t játszom magamnak, vagyis immáron neki is, úgy tűnik, a mágusok nem ismerik a varázstalan zenéket… ő bajuk.
Lassan másik két ember is megjelenik mellettem, majd egyre több és több, látszólag mindenkinek nagyon bejön… kivéve egy bácsinak, aki kiordít, hogy csendet akar. A fiatalok csak legyintenek, de én nagy csalódásukra abbahagyom, és mosolyogva elbocsátom őket. Valamiféle önbizalmat ad nekem, hogy értékelik a zenéimet, s a továbbiakban jó hangulatban pengetem tovább hangszerem húrjait. Persze csak halkan, hogy ne szedje le a fejem a szomszédság pihenni vágyó része. Teljes mértékben az ujjaimat bámulom, nem figyelek a környezetre, így picit össze is rezzenek a lány megjelenésére. Lassan emelem rá tekintetemet, és még így is tud tetszeni, kócos hajjal, smink meg minden nélkül. Bevallom, kicsit fura, eddig, ha találkoztam egy lánnyal, az mindig teljesen kicicomázta magát, smink, gyönyörű, ápolt haj, és mindig zavart volna, ha egy nő nem ad a megjelenésére maximálisan, de most valahogy egyszerűen nem tud. Nem értem miért, de nem is akarom, csak ülök, nézek rá, tovább pengetem a húrokat, s csak pár pillanattal később nyitom ajkaimat szólásra, s akkor is énekhang hallatszik. Tiszta, szép, képzett hang, látszik rajta, hogy egy igazi művészé.
- És megjött a királylány, kócos hajjal, gyönyörűen, s itt termett.
Ugyan a dal dallama igen szép, és az éneklés is, Mike még is nevetésben tör ki, ezúttal saját magát röhögi ki.
- Bocsi, a spontán dalírás és rímfaragás nem az én mesterségem. Ezt karácsonykor már tapasztaltad is – mosolyodok el, visszagondolva December végére, milyen távolinak tűnik így visszagondolva, pedig még két hónapja sincs, hogy megjöttem a kastélyba, s megátkozott egy szellem. - Semmi gond – teszem hozzá.
Igen-igen, a köszönés most nálam is elmaradt, ez van, de a dal felfogható egy „sziá”-nak is akár, nem?
- Na, hova megyünk ma? Üljünk be kávézni? Látom rád férne – mondom a lánynak vigyorral a képemen. Kezemmel megragadom a karját, és finoman magam mellé húzom, miközben a gitár szépen lassan a tartójában találja magát. A magam mögé lerakott csokorról finoman lefejtem a papírt, s a 9 szál rózsát átnyújtom neki, néhány puszi kíséretében.
- Boldog Valentin napot – eresztek meg felé egy mosolyt. – Tudom, hogy nem vagyunk együtt, de csak illik virágot hozni, ha már találkoztunk, nem?
Őszintén remélem, hogy nem borul ki a virág láttán, tudom, hogy nem lenne várható reakció, de most nem egy átlagos csajról beszélünk, hanem Juliettéről, akit elég kiszámíthatatlan típusnak ismertem meg, ezalatt a kevés idő alatt.

Tárgy: Re: Főtér Vas. Feb. 14 2010, 22:06

The worst moments with you are still much better than the best moments with someone else

Én csak örülök neki, hogy a tömeg eltűnt Michael körül. Nem biztos, hogy odamentem volna hozzá, ha ekkora tömeggel találom hirtelen szembe magamat. Nekem nyugodt környezet kell, nem igazán bírom a tömeget, nevezhetjük ezt bárminek, nem érdekel. Egyszerűen rühellem, ha nagy nyüzsgés van. Mindegy.
Ahogy meghallom a kis rögtönzött éneket, elmosolyodok. Ilyet se sokan tettek meg még értem. Értem, nem is értem, inkább nekem, ami nem is meglepő, ha már csak az emberekhez való hozzáállásomat is nézzük.
- Igen, tapasztaltam. De ez egész jó lett. – Nevetek vele bár tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy min is nevetünk olyan vígan. Mindegy is, kivételesen még jó is a kedvem, ami valljuk be eléggé ritka alkalmak egyike. Egy sóhajtás közepette beletúrok az amúgy is már eléggé kócos hajamba, majd körbenézek. Mi értelme, azt nem igazán tudom, de azért még egyszer körbenézek, majd tekintetemet visszatáncikáltatom Michaelre.
- Ennyire szörnyen festek, hogy arra a megállapításra jutottál, hogy kávéra van szükségem? – Nagy kerek tekintettel figyelek az előttem állóra, majd gyors pillantások közepette végignézek magamon is. Igen… Nem rólam mintáznának egy szépségkirálynőt az biztos, előbb választanának meg egy zombi királynő versenyen.
- Amúgy nekem igazán mindegy, arra megyünk, amerre gondolod. – Apró mosoly. Nekem tényleg mindegy, ez most rábízom, én jelenleg csak sodródni szeretnék, amíg lehet, mert már kezdem unni, hogy mindig én döntök el mindent.
Aztán érzek egy kisebb húzást a karomon, amin egy kissé meglepődök, arról pedig ne is beszéljünk, hogy mi történik azután, amikor meglátom a kis csokrot. Nem, nem fogok zavarba jönni, de bevallom, hogy a szavam nem kis időre eláll. A puszikat persze én is viszonozom, majd csak némán bámulom a csokrot, majd Michael-t, aztán a csokrot, majd megint Michael-t. Néhány percig pedig csak ezt teszem, ami eléggé gyerekesnek mondható.
- Köszönöm. – Igen, tőlem ennyi telik? Ennyit tudok hosszú némaság után mondani? Igen. Ennyit, mert úgy gondolom, hogy ezzel az egy szóval is sok mindent el lehet mondani. Egy darabig még folytatom a rózsa és a mellettem álló közötti cikázást a tekintetemmel, majd csak úgy megölelem Michael-t.
- Én sajnos, csak ennyit adhatok. – Közlöm a szomorú tényt, mert én ennél többet tényleg nem tudok adni. A szomorú igazság tudtára adta után pedig csak lebiggyesztem egy kicsit a fejemet, és egy újabb sóhajt préselek ki ajkaim között. Tőlem, ennyi telik, én csak ennyit tudok.

Tárgy: Re: Főtér Vas. Feb. 14 2010, 23:23

• •We were given 2 hands to hold. 2 legs to walk. 2 eyes to see & 2 ears to listen. But why only 1 heart? Because the other 1 was given to someone else - we just have to find it

Hát, Juliettével ellentétben én imádom a nyüzsgést, a tömeget, a banzájt. Nem tudok élni nélküle, ez a mindenem, szeretek állandóan a középpontban lenni, persze néha nekem is jól jön egy kis nyugalom, egy kis csend. Ám a sorsnak van egy oly’ furcsa fintora, mely ezt nem biztosítja nekünk. Gyakran, mikor bulira vágyom, senki sincs ott mellettem, viszont ha egyedül szeretnék maradni, mindenhol ott vannak az emberek, és nyüzsögnek.
Örülök, hogy az improvizációmmal elértem nála egy mosolyt; ez is valami, jól indul a nap. Ha jókislány lesz, talán még improvizálok neki többször is, én a többi emberrel ellentétben el tudom fogadni az embereket, úgy, ahogy vannak, s szeretni tudom őket. Ez egy csodás ajándék, nem tanulható teljesen, erre születni kell. Persze gyakran megszabadulnék tőle, szeretnék átlagos lenni, azt sokkal jobb adománynak tekinteném a sorstól, de ha egyszer nem jött össze, akkor nem fogok szomorkodni miatta. Egyes egyedül magamat nem tudom elfogadni, mindig mással van problémám. Egyben vagyok érző lélek, vérbeli, ravasz extremusos, bulizó fiatal, s ezek ellentétek. És én utálom, ha valami nem racionális, ha valami nem normális. Akkor magamat is utálom? Nem, természetesen nem, tisztában vagyok a magam előnyeivel, igenis szeretem magam… meg egyszerre nem is. Ennek így kéne lenni? Nem, hát persze, hogy nem, tudom jól.
- Köszönöm, először dicsérsz meg nyíltan, ugye tudod? Ez már haladás- mosolyogva suttogom fülébe a szavakat, államat a vállának támasztva. Mikor beletúr a hajába, hirtelen ötlettől vezérelve, én is beletúrok, a keze után. Kócos haja bizony egyre szerteágazóbb lesz, s ha nem állít meg, egészen sokáig elnyúlik eme átlagosnak csöppet sem nevezhető „Kócoljuk össze a hajadat!” játék. A végén egész művészi formát ölt hajkoronája, mintha valami absztrakt fodrászművész keze munkája lenne.
- Na, a hajad már tökéletes – dőlök hátrébb, távolról is megszemlélve művemet. Viccen kívül megjegyezve, szerintem igenis szép lett, nagyon jól áll egyszerű ruházatához.
- Az enyémhez légyszi ne nyúlj hozzá, fél óráig álltam a tükör előtt, mire ilyen jó lett – simítok rajta végig, tettetett óriási egoizmussal, magabiztos vigyorral az arcomon. – Ez is egész jó lett, Juliette?
- Nem, nagyon jól nézel ki – mosolygok töretlen vidámsággal, s még egy apró csókot is lehelek arcára, hogy biztosítsam erről. – Tudod, te tudsz így is szép lenni, az, akinek két tonna smink kell a szépséghez, az nem is igazán szép. Csupán látom rajtad, hogy álmos vagy, és egy jó fekete kávé… felpörget – fejtem ki véleményemet.
- Igeen, én dönthetek? Akkor hadd gondolkozzam. Esetleg egy kis cukrászda? Vagy dobjalak be egy szépségszalonba, hogy te is elégedett legyél a külsőddel, ne csak én? Jó lesz ez a nap, előre érzem.
A nevetős hangulatot megtartva beszélgetek vele, én kifejezetten szeretek dönteni, szeretem, ha a kezemben van az irányítás, és általában igen jó programszervező vagyok, remélem hát, hogy most sem vallok kudarcot. Vigyorogva figyelem az ide-oda nézegetős játékot, azt hiszem tetszik neki, és ez nekem pont elég. Épp annyira jól esik, mintha kaptam volna egy csomó csokit, vagy egy finom bort. Én mindig jobban szerettem adni, mint kapni, talán azért, mert a gazdagságunk révén nekem semmire sem kellett soha várnom, ha szükségem volt valamire. A pénz számomra csak egy fizetőeszköz, mely feleslegesen gyűlik és gyűlik a számlán, apám tőzsdei érzékének köszönhetően, persze, hogy nem sajnálom senkitől, és semmitől. Az ölelés hirtelen jött, de annak is örülök, finoman visszaölelek, és próbálom az ölelést meghosszabbítani pár másodperccel.
- Nekem ez is bőven elég – mosolygok rá, újból átölelem, és próbálom megnyugtatni, majd visszahozni a boldog hangulatot. Felállok, majd őt is szépen felhúzom a földre, álló pozícióba. Vállamra teszem a gitártartót, s továbbra is kézen fogva vezetem őt, körbe, körbe a Főtéren, néha meg is pörgetem őt, nagyokat nevetve, és vicceket mesélgetve sétálok, remélve, hogy ezzel feledtetni tudom ezt a kis elszomorodós pillanatot.
- Na akkor én döntök, ugye? Meg fogod még te azt a mondatodat bánni, amikor rám bíztad a programot. Kezdjük egy kis tízórai édességgel kávéval és feketeteával.
Egyelőre még nem indulok el, azért hagyni akarok neki valami ellenkezési vagy rábólintási lehetőséget, na meg nem tudom az utat.
- Ööö, izé. Nem tudod, hogy merre vannak az Üzletek? Meséltek nekem róluk, hogy van szépségszalon, cukrászda, meg minden, de térképet nem kaptam róla – elég ciki helyzet, ha egy programszervező nincs tisztában azzal, hogy mi hol van a városban, utolsó reményem Juliette, ha ő sem járatos errefelé, akkor marad a jó öreg túristás-kérdezgetős-eltévedős módszer. Talán utóbbinak jobban is örülnék, sokkal viccesebb, és jobb hangulatú.

Tárgy: Re: Főtér Hétf. Feb. 15 2010, 13:55

When I close my eyes (doesn't matter where I am or what am i doing) I always see you. I'm just wondering how could Ilive with closed eyes?

Naa, én meg a jókislány azért, az két külön világ. Tény, hogy jelenleg még eléggé kihasználható helyzetben vagyok, mivel a fáradtság még itt tanyázik körülöttem, de ígérem, hogy, amint elillan lesz ne mulass. Nem kell félni, nem fogok hirtelen hárpiává átváltozni, de azért majd észreveszi az extremusos kispacsirta, hogy mikor ugrom át a fáradságot. Csak egy kis egészséges egoizmus, önteltség, lenézem a másikat, én ilyen vagyok, ha már átléptem a holtpontomat, bár Michael valahogy mindig el tudja érni, hogy más legyek, és ez néha zavaró tényező számomra. De már kezdem megszokni, bár, nem mondanám, hogy olyan sok alkalommal futottunk volna össze, de én most már beletörődök mindenbe. Megadom magamat, lehet, hogy ezzel hibázok, ezzel ások magamnak hatalmas lyukat, de nem érdekel, változtatnom kell már néhány dolgon, és talán éppen neki kell majd segítenie.
- Ne szokd meg. Tőlem nagy szó ám egy ilyen. – Közlöm vele a nyilvánvaló tényt a dicséretről egy mosoly kíséretében. Igen, tőlem tényleg nagydolog, ha valakire nem csúnyát mondok. Ha valakiben meglátom a jót, az már maga a csoda, így Michael jobban teszi, ha kiélvezi a mai napot, meg azt, hogy jelenleg nem vagyok piszkálódós hangulatomban. Ki tudja, ha következő alkalommal összefutunk már nem biztos, hogy ilyen felhőtlen lesz közöttünk a levegő. Bár, ahogy ismerem magamat, úgyse bírnám ki sokáig, inkább otthagynám, vagy nem mondanék semmit, minthogy konfliktus legyen közöttünk.
- Naaaaa – Egy kis nyafogás közepette vagyok csak hajlandó elviselni, hogy a már amúgy is romokban heverő hajkoronámat még jobban szétszedje. Ez felháborító, mégis vicces, szóval miután látom, hogy nincs más választásom inkább már csak tűrőm szépen csendben, hogy kibontakozzon belőle a művészember.
- Azt hiszem jobb, ha én nem találkozok össze ma egyetlen egy tükörrel sem. – Szomorú megállapításként csak megjegyzem az alábbi mondatot. Ha Ő azt mondja jó, akkor hiszek neki, bár a tény, hogy a saját tökéletesen belőtt haját nem engedi kicsit sem összekócolni eléggé idegesítő, de ha nem hát nem. Nézzenek engem egyedül bolondnak igaza van.
- Nem tetszik. Kicsit lehetnél kócosabb. – Nagy kerek tekintet, hátha sikerül rávenni. Most belegondolt már abba, hogyan nézhet ki mellettem. Én itt vagyok tiszta összeszedetlenül meg minden egyéb, mellettem ő meg szinte ki van öltözve. Jó, az ing meg a farmer nem számít annak, de könyörgöm, csak egy kis kócolás a hajába, igazán nem hal bele. Tehát én csak nézem nagy kerek tekintettel közben meg megpróbálok egy kicsit belekócolni a hajába. Igen, csak azért is, mert azt mondta, hogy ne. Nekem ez felhívás volt, hogy igenis tegyem meg, úgy tűnik azt még nem tanulta meg, hogy általában, amit tiltanak azt a legjobb dolog csinálni. Ejnye.
- Igen a kávé tökéletes lenne. – Na jó megadom magamat. A többin pedig csak így simán átugrok? Na nem, nem lenne szép tőlem, ha csak úgy hiphop átugranám a bókjait. Igaz nem szoktam én az ilyenekhez hozzá, mindig inkább kerültem az ilyesfajta beszédet, de ez most jól esett. Ezért adok én is neki egy puszit. Én valahogy még nem tudok ilyeneket mondani. Meg most mit mondanék neki?
- Nem kell a szépségszalon. Ha téged nem zavar, nekem mindegy, hogy nézek ki. – Szépségszalon azért kicsit túlzás lenne. Nem kell nekem az, ha nagyon azt akarja, hogy tiptop legyek felmegyek én vissza a szobámba és körülbelül fél – egy óra múlva vissza is cammogok hozzá. Na igen, nekem valahogy ennyi kéne ahhoz, hogy elfogadjam magamat. Nem azért, mert, hogy annyi vakolatot tennék az arcomra, vagy a hajamat váltogatnám összevissza. Sokkal inkább azért, mert lassan sétálnék, hogy még ezzel is húzzam az extremusos agyát.
- Köszönöm. – Súgom ismét a fülébe, miközben az ölelést visszakapom. Egyenlőre nem tudok mást mondani, tenni. Nem is igazán szeretnék, hiszen már maga az is csoda, hogy nem futottam még el, hogy még nyugodt vagyok és nem kezdtem el pánikolni. Nekem ez szokatlan, nem is igazán szeretem az ilyen helyzeteket, de most legyen. Nem szeretném azt játszani, hogy itt hagyom, aztán utána ha összefutunk valahol, akkor csak átnézünk a másikon. Nekem az nem menne.
A felhúzás közepette egy kis egyensúlyvesztés, de szerencsére csak pár pillanat erejéig. Amilyen szerencsés emberke vagyok simán elestem volna, ha Michael nem fogja a kezemet. Apropó fogja a kezemet, amelyet én automatikusan elhúzok tőle és közben tekintetemet az arcán táncoltatom. Hogy miért is húztam el? Nem tudom, ez egy ilyen hirtelen mozdulat volt, majd talán kicsit később még én fogok azért „könyörögni” neki, hogy fogja a kezemet, de most ez a hirtelen felindulás, azt súgta, hogy inkább szerezzem vissza a kacsómat.
- Remek, nekem ez most megfelelően hangzik. – Bólintok egyet a reggelizős-kávézós gondolatra. Éppen erre van szükségem, mint azt már korábban taglaltuk, a kérdés már csak az, hogy merre is menjünk. Hogy én vezessek, hogy nekem kéne tudom, mi merre van? Abszurd, ez volt az év egyik legnagyobb vicces, éppen ezért csak nagyokat tudok pislogni a mellettem állóra.
- Hát én egyáltalán nem tudom. De induljunk el, majdcsak kikötünk valami megfelelő helyen. Őszintén szólva viccesebb lesz, de felőlem kérdezősködhetünk is. – Spontán dolgok jobbak, mint az előre megtervezettek. Valahogy nincs hangulatom az embereket megállítani és kérdezősködni tőlük, hogy mi merre, meddig. Sokkal jobban szórakoznánk, ha csak mennék, amerre gondoljuk, A viccesebb, mint bármi, mert ahogy magamat ismerem tuti teljesen rossz irányba indulok el, mint kéne.

Tárgy: Re: Főtér Hétf. Feb. 15 2010, 20:58

• •There’s something about you, my heart has been searching for...

Hát igen… Én mindig el tudom érni a többi embernél, hogy azt csinálják, amit én akarok. Szónoklás, buzdítás mindig ment, ugyan nem sokat gyakoroltam, de a nőknél gyakorlás nélkül is sikert tudok aratni. A múltkori két alkalommal sokat prédikáltam neki megváltozásról, meg mindenről, de most nem szeretnék. Örülök, ha az a kettő elért valamicske sikert, de megint próbálkozni nem fogok, hatása úgysem lesz.
- Tudom – felelem egyszerűen, mindenféle kerítés nélkül, örülök, hogy eddig nem bántottam meg őt semmiféle általa túlreagálható (amire igen hajlamos) mondattal, hát nem fogom feleslegesen gyártani neki a választékot, hogy most melyiken boruljon ki. Őszintén tudok bízni abban, hogy ez most nem csak a fáradtság hangulata, hanem egész nap, tényleg ilyen lesz. Lehet, hogy nem kávé kéne neki, hanem nyugtató, a legjobb az álmosan tartó gyógyszer lenne, de azt tudtommal még nem találták fel – sajnos.
A lány nyüszítésére oda sem figyelve folytatom a hajkócolást, s bizony hihet is nekem, jól teszi, ugyanis a véleményem teljesen őszinte volt. Bizony-bizony, ez egy vicces tevékenység. Remélem, hogy senki sem készít rólam fényképet, még a végén címlapra kerülnék a városi lapban. Manapság egy félreérthető varázsfénykép egy fantáziával rendelkező újságíró kezében bizony veszélyes lehet, oda lenne minden – még alig létező – hírnevem.
- Huh, nem is tudtam, hogy még ilyen művészeti ágakban is jó vagyok – nem, egyáltalán nem bírom ki anélkül, hogy odategyek egy kis egoista megjegyzést, az is-t erősen megnyomva. – Amúgy nyugodtan tükörbe nézhetsz. Vagy majd kérünk a reggelihez egy pohár vizet, és abban megnézed magad – nevetek, reménykedve, hogy megnyugszik, és leszállhatunk a kinézet témáról.
De persze nincs ekkora szerencsém, szóba kerül az én csodálatosan belőtt séróm, de azt nem fogom hagyni. Nem áám, az az enyém, csak, és kizárólag az én tulajdonom, és nem fogom engedni, hogy elrontsák.
- Nem! – közlöm kurtán, de azért mosolyomat alig sikerül elrejtenem. Talán még látszik is. Ismerem én a fordított pszichológiát, én is gyakran csinálom pont annak az ellenkezőjét, mint amit mondanak. Csak úgy dacból, ellentmondásból, mert az egy jó dolog. Ha tovább szeretne foglalkozni a témával, mutatóujjamat finoman az ajkához közelítem, jelezve, hogy nem szeretném ha beszélne.
- Ha továbbra is beszélsz erről a témáról… - álfenyegető tekintet – akkor kénytelen leszek komolyabb szankcióhoz nyúlni – igen, jól látod, ez most szándékosan fordított-pszichológia, remélem, hogy Juliette nem fog hallgatni rám, bár még nem tudom, hogy mi lesz az a súlyosabb következmény, amit ígértem.

Már teljesen úgy nézünk ki, mint egy nyálas szerelmespár, suttogunk egymás fülébe, csókokat lehelünk egymás arcára, és én remekül érzem magam. Remélem, hogy Violettát sem fogja az különösebben izgatni, amúgy sem olyan emberként ismertem meg, akit olyan nagyon érdekelne, hogy más mit gondol. A válaszára elmosolyodok, a kávé kipipálva, első napirendi pont, és még egy apró jutalmat is kapok a bókokért. Alakulhatnának ennél jobban a dolgok?
- Szívesen – felelem egyszerűen vissza, a sablon köszönetre a sablon választ. Szerencsére most minden olyan egyszerű és kellemes, bár mindig ilyen lenne… szép álom. Érzem, hogy egy pillanatra elveszti az egyensúlyát, automatikusan biztosabban fogom, ami nem is tetszik neki, ugyanis rögtön miután újra biztosan áll, elrántja kezét az enyémtől. Nem zavar különösebben, csupán felhúztam, nem is gondoltam, hogy rögtön kézenfogva fogunk járkálni a városban, elméletben mint barátok vagyunk itt, nem olyan baj, ha legalább néha tartjuk magunkat ehhez.
Sejtettem, hogy ő sem lesz tisztában az úttal, hát marad a hagyományos megoldás.
- Öh, szerinted merre induljunk el? – kérdezem halkan, ám a választ meg sem várva mutatok egy mellékutcára, amerről jöttem. Ha jól emlékszem, láttam egy étterem-szerűséget arra, nézzük meg, maximum ha rosszul láttam, akkor kezdjük előröl. Amúgy is, mint férfi van nekem tájékozódási-készségem, nem fogunk – olyan nagyon – eltévedni, szerintem. Ha rábólint az általam kijelölt irányra, akkor már indulok is. Nem kezdeményezek kézfogást, átkarolást, semmit, majd ő kezdeményez, ha akar, nem merem feszíteni a húrt nála, hátha elpattan ez a jó hangulat.

Tárgy: Re: Főtér Kedd Feb. 16 2010, 23:03

He caught my glance & smiled back. Does he know he caught my heart as well?

Na azért nem kell ám elszállni magunktól, nem igazán hagyom magamat befolyásolni még az uraságnak se. Még??? Nem, inkább soha, szóval a reménykedés is hiába való lesz. Az tény, hogy vele másképpen viselkedek, de csak azért, mert nem szeretnék én mindenkit elüldözni magam mellől. Vagy ha szeretné, csak egy mondatába, sőt egy szavába kerül és a „szelíd báránykából” hirtelen tudok ám átváltozni egy gonosz kis ördöggé, aki tönkre teszi szavak nélkül is a napját. Mert igenis képes vagyok rá, akár hiszik, akár nem. Bár az itteni „ismerőseim” csak a rosszat tudják felmutatni mellettem, szóval ez inkább egy rossz példa volt.
A hajkorona készítése úgy látszik jó kis játéknak bizonyult. Amint látom, nagyon elvan vele, mint a gyerekek a mugli ovikban egy-egy autóval. Érdekes, nem tudtam megérteni soha, hogy miért is jók az ilyen apró kis kilengések az emberek életében. Bár talán jobb is ha nem értem meg, abba is csak belekötnék, mint általában mindenbe.
- Büszke lehetsz magadra, hogy ilyesfajta vonásokkal rendelkezel. – Igen hangomon teljesen hallatszik az irónia, a nem tetszőség kimutatása. Nem igazán nyeri el ezzel a tetszésemet. Főleg mikor szinte fejemet veszi, ahogy megemlítem, hogy az ő haján is csinosítani kéne. Ha nem hát nem… Nekem mindegy, így inkább visszahúzom a kezemet és nézegetem egy darabig a rózsákat. Az ÉN rózsáimat, amiknek igenis örülök, és ezt leplezni se nagyon tudom. Sőt nem is szeretném, mert tudom, hogy neki is jól esik, ha látja rajtam, hogy tényleg örülök valaminek, amit tőle kaptam. Eltalálta, most sikerült eltalálnia, hogy mit szeretek, szóval büszke lehet magára.
- Aham, tehát szeretnéd, hogy még beszéljek a témáról. – Hümmögök egyet, kettőt, majd nagy kerek tekintet és egy mosoly kíséretében igen, bele sétálok a „csapdájába”. Már csak azért is mert tudni szeretném, hogy mi is az a hűű, de komoly szankció, amit bevet ellenem.
- Szóval, tegyünk bele, csak egy kicsit, naaaa. – Nagy kerek tekintet. Azért se állok le, közben pedig nézem a reakciót. Körülbelül úgy nézhetünk ki, mint két civakodó kisgyerek, de nem igazán tud zavarni a dolog. Nem engedem, hogy mellettem ilyen rendezett hajjal mászkáljon, tehát a végén kénytelen lesz megadni magát, különben én tényleg képes vagyok egy ilyen miatt kivágni a hisztit.
- Egyezzünk meg. – Nézek rá komolyan, vagyis a legkomolyabban, amit a szituáció megengedhet. Ez gyakorlatilag most egyenlő azzal, hogy majdnem elröhögöm magamat, miközben ezt a két szót szegezem hozzá.
- Szóval vállalom bármi hülyeséget találsz ki, csak had csináljak már valamit a hajaddal. – Igen, képes vagyok ilyet bevállalni, tehát most okosnak kell lennie, mert ismét összetalálkozhat egy olyan esettel, mely ritkán adatik meg. Ha okos, akkor kihasználja a dolgot, de ha ennyire ragaszkodik a belőtt séróhoz, hogy egy ilyet elszalasszon, akkor csak sajnálni tudom a kis extremusost.

Tehát a teljes képhez már csak az ölelgetések kellenének, és akkor igazat adok, mint egy minta pár, akik fülig szerelmesek egymásba. Nekem ez a helyzet szokatlan, így úgy gondolom, hogy joggal ijedek meg. Nem kell félreérteni, voltam már ilyen helyzetben, de nem sokszor. Szerencsére. Nekem eddig soha nem az volt a fontos, hogy mennyien voltak mellettem, hanem, hogy meddig és, hogy miért. Ezért is van az, hogy nehezen engedek közel magamhoz embereket. Nem tudom megmagyarázni, de, mivel mindenki fél a csalódásoktól, szerintem ilyen korban már jobban elgondolkoznak, mint fiatalabban.
- Szerintem erre. – És igen, én elindulok automatikusan a másik irányba, méghozzá úgy, hogy nekem fel se tűnik néhány pillanatig, hogy Michael bizony nem jön mellettem. Kissé meglepődve megállok és hátrafordulok. Fejemet egy picit jobbra döntöm és úgy nézem a még nekem háttal lévő iskolatársamat. Kíváncsi vagyok neki mikor tűnik fel, hogy mi nem igazán mentünk egy irányba.
- Azt hiszem ez így nehéz lesz. – Állapítom meg kissé csalódottabb hangnemmel, majd elindulok feléje. Reménykedek, méghozzá abban, hogy megvár és nem hagy ott, mert bizony akkor lesz ne mulass. Amint odaérek hozzá szépen megragadom bal kezét és rátekintek kerek szemekkel.
- Így talán nem vesztesz el, bár nem tudom, hogy hogyan jársz jobban. – Igen. Én megfogom az Ő kezét. Azt a kezet, amelyből nem is olyan régen hirtelen gyorsasággal vettem el sajátomat, mintha megsértődtem volna. Pedig nem így van. Csak nekem kell egy kis idő, amit talán elfogad.

Tárgy: Re: Főtér Csüt. Feb. 18 2010, 20:11

• • Just because I don't like to fight, doesn't mean that I can't

Befolyás… érdekes téma. Szinte mindenki azt gondolja magáról, hogy ő befolyásolhatatlan, még a legnaivabbak is, akikkel oly’ könnyű elhitetni, hogy ők csöppet sem irányíthatóak, és egy ilyen egyszerű csavarral mindent megtesznek nekünk. Juliette… nem, ő nem ilyen. Az lehet, hogy befolyásos embernek számítok a mugli világban, hiszen a Bloxhamek családi kasszája… talán még a királyi família kincsestárával is összehasonlítható. Bár ki tudja, lehet, hogy sokkal több pénzük van, sőt, valószínű, de az én családomnak is van mivel büszkélkednie. A sok jóképű fiú sarjon keresztül rengeteg más brit gazdag családfák végződnek bennünk, főleg azok, akiknek utolsó leszármazottjuk nőnemű volt. Gyakran végződtek a Bloxham-tőrök egyes fiúk szívében, kiknek nem volt más bűnök, minthogy megszülettek, s fent tarthatták volna saját vezetéknevüket, ami bizony az őseimnek nem jött volna valami fényesen. Persze az idők során az eszközeink barátságosabbá változtak, de sosem vallottam, hogy egy olyan családba születtem, ahol megvetik az ármányt. A finom úriemberség mögött más is rejtőzik. Száz szónak is egy a vége: A varázstalan népek között bizony a befolyásom elég nagy méreteket tud ölteni. De itt..? Itt még nem, csupán az van nekem jelen pillanatban, amit én építettem fel, és amit kitűnő beszédkészséggel meg tudok oldani. Na meg a gének. Egy alma ritkán esik mesze a fájától, ha valakinek autószerelő az apja, akkor egyszerűen a génjeiben van a gyereknek a szerelés, bármit össze tudnak rakni. S ez így van nálunk is. Egyszerűen a vénánkban a szavak megfelelő használata, a meggyőzés, s a cselek és ármányok használatára való remek képesség.
Egyelőre nagyon örülök, hogy ilyen hangulatában találtam őt, és eszemben sincs provokálni, bennem is van egy minimális félelem, hogy egy szavamat vagy mondatomat túlreagálja, vagy egyszerűen begurul. Akkor pedig itt hagyom őt, nem fogom hagyni tönkretenni ezt a napot. Vagy nem is tudom… képes lennék rá egyáltalán? Lepasszolni őt, hogy csak magára számíthasson? Még összefut valami rosszarcú férfival, aki elrabolja, vagy még rosszabb.
Hirtelen szinte felpofoznám magamat. Mintha kinyitottam volna egy ajtót, és rajta kaptam volna magamat valami szörnyűségen. Én… én, aggódok egy lányért. Egy egyszerű lányért, akikre eddig csak úgy tekintettem, mint a szórakozás és a fajfennmaradás eszközére. Szerelmes lennék? Lehetetlen, azt érezném. Lehet, hogy még nem voltam sosem az, de azt egyszerűen észrevenném.
- Oh, köszönöm, milyen kedves vagy – mindenféle iróniát nélkülözve mondom ezt. Persze azt azért észre lehet venni, hogy észrevettem az iróniát, de úgy döntöttem most az egyszer elsiklok felette. És igen, büszke is vagyok magamra, őszintén tudok örülni, nem is annak, hogy a lány boldog, hanem annak, hogy kaptam valamiféle megnyugtatást, hogy még nem változtam teljesen meg. A régi iskolámban mindenben benne voltam, és aztán szépen rákentem az egészet a „bűntársaimra”, vagy egy ártatlan diáktársamra. Persze voltak esetek, amikor engem is megbüntettek, volt olyan, hogy bedrogozott kobakkal mentem órára – ilyen már itt is történt, csak részegen -, meg még sok más ínyencség. Na meg a szoknyavadászat. Pont emiatt kellett elhagynom a régi iskolámat, amikor már majdnem minden az évfolyamon tanuló csinosabb lánnyal jártam egy keveset, sőt, néhány alsóbb évfolyamossal is összejöttem már, akkor az otthagyott lányok nagy része szívből gyűlölt, néhányan be is olvastak nekem az „összetörted a szívem, te se**fej” dumával. Valóban eldöntöttem, hogy változtatok az életmódomon, kicsit Bloxhamesebb életmódot folytatva, aztán hogy mennyire sikerült… maximum majd ha apám elhalálozik, és én leszek a családfő, akkor majd eszközölök néhány újítást, hogy mindent az irányításom alá vonhassak. Ő is ezt csinálta, hát miért ne lépnék a nyomdokaiba?
- Honnan veszed ezt? – szinte rémülten pislogok rá, ahogy ismerem, képes kiharcolni, hogy nekem is kócos fejszőröm legyen.
- Nem, nem és nem. Már döntöttem – Az ajánlatra már nem is figyelek, hallom, de közben azon kattog az agyam, hogy mégis mi legyen az a nagyon súlyos szankció. Kitalálom, s éppen kezdeném végrehajtani, amikor felfogom, hogy mit ajánl egy csöppnyi kócolásért a hajamba.
Fogadd el, fogadd el, muszáj elfogadnod! Tényleg jó büntetést eszeltél ki, de majd felhasználod máskor, amúgy se tud semmit csinálni vele!
Kész csatát vívok magamban, és végül hallgatok magamra, elfogadom, nézve, hogy a varázsvilágban kapható legerősebb és legminőségesebb varázszselét kentem rá, a doboz szerint még egy víz alá merülést is kibír, és hogy csak a megfelelő varázsigével lehet „kikapcsolni”. Ugyan ezt nem próbáltam ki, de tényleg elég sokat átvészelt, hát remélem, hogy ha Julie összekócolja, akkor visszaáll utána normálisra, ahogy írták. Ha meg nem, akkor többet nem veszek ilyen zselét.
- Benne vagyok – ezekkel a szavakkal kezet nyújtok, pecsételjük meg az üzletet, nehogy meggondolja magát, vagy ilyesmi. Azért a Megszeghetetlen esküre nem tartok igényt, bízok benne annyira – remélem nem oktalanul. Miután végzett a hajammal, halkan imádkozom, hogy normálisan viselkedjen a zselé, és végezze szorgalmasan a visszaállító munkákat. Elvégre azért jó, hogy mágiával készült, és nem a muglik könnyen szétjövő, szín-elrontó trutyiját kentem fel magamra.

Érzem valamennyire Violetta félelmét, és minden erőmmel próbálkozom őt megnyugtatni, finoman hozzáérni, lassan ellazítani őt.
Nekem se tűnik fel túlságosan, hogy mind a ketten más irányba indulok el, sőt, még szólok is hozzá, s csak feltűnő hallgatagsága miatt pillantok rá, vagyis arra a pontra, ahol lennie kéne. Kicsit hirtelen ér a kézfogás, épp akkor markolja meg mancsomat, amikor hátranézek, hogy nem-e került valahogy át a másik oldalamra. Elmosolyodok a szavaira, s egy pillanatig megszorítom a kezét.
- Igen, reméljük, így kevésbé vesztjük el egy mást – vigyorgok, és bizony örülök annak, hogy kicsit lazább lett, és nem sértődött meg.
- És, hogy érzed magad ma? - kell valami kiindulási téma, amiből el lehet indítani egy társalgást, hátha ezzel a sablonos kérdéssel találunk valami jó témát.