Főtér

Tárgy: Re: Főtér Pént. Feb. 19 2010, 19:59

Always the forbidden fruit tastes the sweetest

Na egy kicsit álljunk csak meg. Tény, legyen, legyen sok befolyásod, hatalmad, pénzed és minden egyebed, de ezekkel mit érsz el? Azt, hogy a világon mindenkit magad mellé tudsz állítani, hogy nem lesz gondod, nem éhezel és egyebek. De ki lesz melletted olyan, aki nem a pénzedért, a hatalmadért fog veled lenni? Senki. Mert mindenki megszokja, hogy nem érdemes azzal törődni mit érzel, - mivel nem is fogod nekik kimutatni-, inkább törődnek azzal, hogyan csaljanak ki belőled pénzeket. Mellesleg nálam semmit se lehet ilyennel elérni. Jó, szép, mindened megvan, de ezekért a dolgokért nem küzdesz, így nem is tudod, hogy milyen az élet igazán. Nekem pedig küzdés kell. Az, hogy tudjak bizonyítani, hogy fel tudjam mutatni, ’én igenis küzdöttem, azért, amim van”. Mindemellett nekem se kell panaszkodnom. A családnak van pénze módjával, csak én nem vagyok az, aki erre büszke. Nem, nem ez a jó szó, mert igenis az vagyok, csak nem szeretek ezzel kérkedni. Inkább mutatom azt, hogy nem vet fel a pénz. Jobban szeretek nem kérni a szüleimtől, s mivel már 18. életévemet betöltöttem ők is úgy döntöttek, hogy dolgozzak csak meg a pénzemért. Nem azt mondom, hogy teljesen magamra hagytak, mert minden héten felhívnak, hogy kell-e valami, de tudni kell azt mondani, hogy ’köszönöm nem’. Én ilyen vagyok, ha pedig ez valakinek nem tetszik hát tudom sajnálni, de én nem kérek abból az életből, hogy a szüleim által összehozott kereseten éljek.
Visszakanyarodva a Főtérre és az extremusos diáktársra nem bánnám, ha itt hagyva. Vagyis… De igenis bánnám és teljes felháborodással ki is mutatnám neki a véleményemet, de úgy, hogy utána nem biztos megköszönné nekem azt a pár szót, amit hozzá vágok. Aggódni pedig nem kell, tanultam már annyit az életből, hogy kivel állhatok szóba és kivel nem. Mellesleg szerintem, pár percig maradnék csak itt, miután magamra hagy aztán úgy döntenék, hogy jobb nekem odafent a kis szobámban, ahol biztosan nem zavar senki.
- Édesem, nem veszem én sehonnan. Tudom jól, hogy így van… - Kihívó nézés. Igen, kezdem megtalálni magamat, most jön majd az a modor, amit nem biztos, hogy meg fog köszönni nekem. Kicsit erősebb stílusommal pedig nem mást szeretnék elérni, mint, hogy észrevegye, hogy nem egy újabb trófeával találta magát szemben. Mert én nem az leszek, aki beleugrik az ölébe, csak, mert így meg úgy néz ki. Nem, ez nálam nem így megy. Mikor meghallom a nemleges választ, kissé meglepődök. Bár nem is tudom, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán ilyet mondani neki. Még csak fel se tűnt neki, hogy mit hallott, és ez kissé bánt. Pár pillanat erejéig ezért a fejemet is lehajtom, és inkább csak nézegetem a cipellőmet. Aztán úgy tűnik Michael felfogta mit is hallott, és kerek szemekkel tekintek rá, mikor belemegy a dologba és még kezet is, nyújt.
- Kézfogás? Hehh, ne nevettess. – Elmosolyodok, de kezet nem rázok vele. Betartom a szavamat abban biztos lehet, de csak miután végeztem a művemmel és megbizonyosodok róla, hogy tényleg úgy is marad, ahogy én szeretném. Ha nem marad meg, akkor sajnálom, de volt alku nincs alku. Ennyire nem vagyok naiv és becsapható, több eszem van annál, mint amennyit mutatok. S, hogy érdekel-e, mennyire tetszik ez neki? Igen érdekel, nem is kicsit, ezért még mielőtt belekezdenék művem kialakításába, megvárom a reakcióját.
- Na, még a kézfogás nélkül is áll az alku? – Nézek rá nagy szemekkel. Tudom, hogy nem fog tetszeni neki, az, hogy önállósítom magamat, de ha így nem megy bele a dologba, akkor is csak ő veszít. Én kibírom még egy darabig, hogy nem kócos. Egy kis idő után pedig úgyis feladja, mindig mindenki megadja magát. Tehát szépen lassan neki kezdek a műnek, de nem ám csak úgy, hogy egyik kezemmel elkezdem ide-oda mozgatni a haját. Áhh, az túl gyerekes lenne. Igénybe veszem mindkét kezemet, és elkezdem kedvem szerint formázni a haját – már amennyire a zselé engedi. - Nem tudom igazából, hogy mennyi esélyem van, hogy lesz-e egyáltalán eredménye, de a végkifejlet nem az lesz, ami nekem tetszene, nem biztos, hogy hagyom neki, azt a hülyeséget. Legalábbis rögtön biztosan nem, majd esetleg később, mondjuk attól is függ, hogy mit is kéne tenni.
Csak ne valami hatalmas baromság legyen, könyörgöm. Nem lehet ilyen, buta lenne, ha ezt az esélyt, egy óriási hülyeséggel lőné el. Hatalmas kerek és egy kicsit félős szemekkel nézek rá egy pillanatig, majd felveszem a teljes maszkot, hogy inkább ne lásson semmit az érzelmekből és úgy várok tovább a döntésre, hogy akkor most mit is tegyek.

Tehát lassan visszatalálok „hercegemhez”. Na jó, ez erős túlzás volt, de mikor megérzem a kisebb szorítást a kezemen, tudom, hogy igenis itt a helyem. Bár nem szoktam ilyen helyzetekben lenni, sőt nem is szeretem az ilyet. Futni se szoktam senki után, mégis, most tudom, hogy jobb nekem itt, mintha valaki mással lennék. Na ezt hagyjuk, kezd egy kicsit csöpögni az egész, ami valljuk be nem az én stílusom.
- Hát mondjuk, hogy egész jól. Bár nem tudom, kissé furán, de minden okés. – És nem engedem el a kezét, úgy lépkedek mellette, hogy egyik kezemben tartom a csokrot, amit kaptam a másikkal, pedig nem engedem, hogy elhagyjon, hogy elfusson, vagy itt hagyjon. Na így viszont nehéz lesz megszabadulnia tőlem az biztos. Kíváncsi vagyok, hogy mit kezd ezzel a helyzettel.
- Na és te? – Igen, jól tudom, hogy sablonkérdés. Tudom, hogy unalmas, de most még nem jut eszembe normális dolog. Majd…Idővel, okosabb leszek ám, de jelen pillanatban, azt hiszem ez a legjobb, amit kérdezhetek, amivel nem szúrok el semmit sem.

Tárgy: Re: Főtér Szomb. Feb. 27 2010, 23:03

Hogy mit érek el velük? Egyszerű. Van két út, egy jobbra, és egy balra. Van egy keskeny, és van egy széles? Melyiket választod? Lehet, hogy én vagyok túl racionális, de én az utóbbira szavazok. Ha van egy kijárt szakasz, azon haladj, s tartogasd erőd a megpróbáltatásokra. Össze kell tartani, mindig egyre többet építeni, majd az utódnak mindezt továbbadni, hogy ő tovább építhessen. Ezzel az egyszerű technikával vált a Bloxham család ilyen naggyá. Ha valamit ingyen adnak, vedd el, neked csak hasznod van belőle… vagy ez ma már becstelenségnek számít? Mindenesetre, ez nekem nem akadály, nem fogok ilyesmivel foglalkozni, szüleimnek van elég, szívesen adják, én meg nem tagadom, hogy szeretek adni magamra, hisz igényesen kell kinézni, igényesen kell élni, s nem fogok limonádét árulni a folyosókon, hogy ezt megtehessem. És el lehet hinni, lesz olyan, aki nem a pénzemért fog szeretni, vagy ha igen, az sem gond, lehet, hogy én is csak azért fogom a leendő feleségemet bírni. Apám is így van vele, anyámon keresztül beolvasztott egy gazdag családot a miénkbe, és jól járt vele, amellett, hogy kerített egy okos nőt, akivel pár év után egészen összeszoktak, és lassan szerelmesek is lettek egymásba, de a fater sosem tagadta, hogy túlságosan hűséges lett volna feleségéhez, egészen addig, amíg meglepődésükre egymásba nem szerettek(ez édesanyámra is teljes mértékben igaz, de ezt most hagyjuk).
Kitárgyalván szüleim szexuális életét, ugorjunk vissza a főtérre, ahol javában folynak az események a „pár” körül. Michael egyrészről gyászolja a frizuráját, amivel oly’ sokat szenvedett a tükör előtt, másrészről meg jobbnál jobb lehetőségek rémlenek fel előttem, programként a mai napra.
- Látom, kezdesz magadra találni, és kezd megjönni az egód – jegyzem meg egyszerűen. S ennek köszönhetően én egy kicsit összezavarodok. Utoljára szerintem a legelső „komolyabb” barátnőmnél éreztem csak hasonló érzést, s bizony érzem, nem vagyok a régi. Őrzöm a titkomat, félve, amiről senki sem tud néhány emberen kívül, és ez tökéletesen van ez így. Nem is szándékozom elmondani egyelőre senkinek sem, majd ha eljön az ideje, akkor meg fogják tudni, akkor se mindenki, maximum egy-két ember.
Érzem az erős stílust, és azt is, hogy ez a valami kezd a ténylegesen, nem idézőjelesen komolyabb felé indulni. Persze ez még enyhe túlzás, csak azt érzem, hogy ez valaminek a kezdete.
Enyhén furán jön, hogy nem hajlandó kezet fogni velem, ez a szerződés legegyszerűbb formája, de ha nem hajlandó, akkor a szavakat is tudom én aláírásnak venni.
- Persze, hogy áll a buli még mindig. Ha nem tartod be az ígéreted, akkor meg vannak az eszközeim, hidd el. Miután végzett a művével, és megbizonyosodott róla, hogy nem áll vissza, egy kaján vigyorral jelzem, hogy itt az én időm. Odahajolok hozzá, s néhány szót suttogok a fülébe.
- Nem fogod te még ezt megbánni, királylány? – pár pillanatig csak figyelem szavaim hatását, s amikor úgy találom, elég félős tekintetet sikerült már varázsolnom arcára, akkor finoman felnevetek.
- Nyugalom, hidd el, nem az lesz ma a program, sokkal viccesebb dolgokat eszeltem ki már – mosolygok rá, és őszintén reménykedek benne, hogy jó lesz ez a nap. Ugyanis a neki mondott szövegem abból a szempontból hamis, hogy még nincs konkrétabb ötletem, a kávén kívül, persze.

Még mindig sikerül valamennyire érzékelnem a lány érzelmeit, úgy tűnik, jó emberismerőnek megmaradtam. Csöppet ellazul a keze, nincs görcs, se semmi hasonló, így arra tippelek, biztonságban érzi magát, és tudja, hogy nem tévesztette el a házszámot. Ennek nagyon tudok örülni, csak nehogy hirtelen orra bukjak, s csalódjak az én „gondolatolvasási” képességeimben.
- Mi a fura? – teszek fel egy halk kérdést a válasza után, remélve, hogy meg tud bennem annyira bízni, hogy az orromra köti, hogy mégis mit miért érez. És ez nem afféle figyelemelterelő társalgás, se semmi ilyesmi, tényleg érdekel, hogy mi van vele, különben nem lennék itt.
És én is ott tartom az Ő kezében a mancsomat, ezzel jelezve, hogy mi igenis összetartozunk. Persze nem úgy, de azért mégis valami kötöttséget feltételez a dolog, ami egyrészt boldoggá tesz, másrészt megint összezavarttá tesz.
- Én? Én zsírul vagyok. Én bármikor, bárholt tudom magam jól érezni, és bármilyen helyzetből ki tudom hozni a legjobbat.
Nem hazudok… csupán elhallgatok egy apró igazságot a „zsírulság” melletti összezavarodottságról. Tekintetemet újból és újból rá emelem, míg a végén meg nem botlok egy lépcsőben, automatikusan erősebben szorítom Juliette kezét, és esek is. Ha nem rántja ki gyorsan a kezét az enyémből, akkor esik velem, ugyan reflexből úgy irányítom, hogy én essek rosszabbul, és ő rám essen. És én baromi rosszul érek földet. Ha Juliette rám esik, azt már meg se érezném, egyenlőre fájós hátammal tudok csak törődni, ugyanis, hogy a lány kedvéért sikerül valahogy megfordulnom, ugyan tippem sincs, hogy voltam ilyen ügyes.

Ez a reag… ez a reag… ritka szar lett. Bocsi, Júlia.

Tárgy: Re: Főtér Vas. Feb. 28 2010, 00:38

Love is when you not just love to sleep with a guy, but you love to wake up next to him

De néha a kitaposott ösvényen menni túl egyszerű. Nem azt állítom, hogy nekem nem esne jól ha folyamatosan tennék alám a pénzeket, ha folyton én lennék a család kedvence, de nekem sikerült elérni, hogy ne így legyen. A család szó pedig eléggé tággá vált felénk, még pedig azért, mert anyám és apám csak érdek házasok, én pedig hát… Had ne részletezzem, nem véletlenül küldenek el mindig egyre messzebb maguktól, hiszen, ha én ott vagyok velük, annak biztosan csak rossz vége lesz. Testvérem pedig nincsen, miért is lenne, hiszen én se voltam „betervezve”, vagy hogyan is fogalmazzak, de hát erről ki tud? Senki… És nem is szeretném, ha erről tudnának, senki, mert egyszerűen nem tartozik ez másokra, hiszen még én se vagyok tisztában néhány szituációval, ami ezt a családot körbelengi. Egy biztos, engem nem a pénzemért szeretnek az emberek, sőt engem mondhatni nem is szeretnek az emberek, hiszen a modorom nem a legmegfelelőbb, nem társaságba való, amivel persze csak el szeretném rejteni a gondjaimat. De hát ez is kit érdekel? Szerencsére senkit, mert nem is szeretném, hogy érdekeljen másokat, hogy mi van velem. Nekem nem kell a sajnálatuk, a segítségüket és az, hogy jó barátaim legyenek. Szánalmas? Lehet, de már megtanultam nélkülük élni, jó persze vannak itt is barátaim. Vagyis pontosabban egy embert hívnék annak, a többiek csak ismerősök, bár nem tudnak rólam sokat.
Mindegy, repüljünk ismét vissza a főtérre, nem kell elkalandozni olyan messzire folyton. Tehát a hangulat megvan, kezdek magamhoz térni és néha kicsit félő pillantásokkal nézek körbe és körbe és körbe. Hogy mire jó? Ez egy csodálatos kérdés, fogalmam sincs, hogy mit akarok elérni vele, talán csak időt húzni, talán játszani egy picit, talán egyik sem. Nem tudom mindenesetre tevékenységemet néhány percig folytatom, majd tekintetemet visszatáncoltatom Michaelre.
- Talán nem tetszik? – Nézek rá pár pillanatig felvont szemöldökkel majd közelebb hajolok hozzá és halkan a fülébe súgok.
- Nem várhatod el, hogy jó kislányt játsszak, az már túl nem én lennék. – A kiejtett szavak után egy apró puszit nyomok az arcára, majd visszadőlök „saját térfelemre” és úgy nézelődök tovább. Igen, magamhoz tértem, ami azt jelenti, hogy Michael kezdhet „félni”. Ha eddig nem értett semmit, akkor, ezután eléggé oda kell majd figyelnie. Bizony, most muszáj lesz egy kicsit másképpen viselkednem, nem szabad mutatnom neki semmit, az túl… Túl egyszerű lenne, nem én lennék, ha nem kezdenék el kicsit másképpen viselkedni. Megszokás? Igen az, méghozzá eléggé rossz, és javíthatatlan vagyok, majd megszokod.
- Hohohó, eszközök, hmmm, kíváncsi lennék a te „híres” eszközeidre. – Bizony eléggé érdekel, hogy mit is tervezne ellenem, hogy mi is lenne az a hihetetlen nagy eszköze, amit fel tud használni ellenem. Ellenem? Ugyan, nem lenne képes rá, nem hiszem, hogy megtenne bármit is, vagyis inkább remélem.
- Megbánni? – Értetlenül tekintek rá és a szemeim is kikerekednek, néhány pillanatig csak nézem, próbálok olvasni az arcáról, de sikertelenül.
- Mi nem lesz a program kis herceg? – Szólalok meg végül párperces hallgatás után és még mindig értetlenül tekintek rá. Most komolyan tudnom kéne, hogy mire gondolt, igaz? De nem értem, én jó szokásomhoz híven semmit se értek, ami valljuk be eléggé szégyen.
- Honnan tudod, hogy én mit szeretnék? – Teszem fel végül a kérdést, ami akarva akaratlanul is elhagyja a számat. Igenis kíváncsi vagyok, hogy most mi is van, és bizony ezt nem fogom hagyni, csak úgy átugrani.

Oldódnék? Igen, az, hogy már nem vagyok fáradt, hogy tudok játszani, hogy kezelni tudok helyzeteket, segít feloldódni. Segít abban, hogy ne pánikoljak be egy-egy helyzettől. Segít abban, hogy biztonságot érezzek, amint lehet később meg fogok bánni, de ezzel jelen helyzetben nem tudok törődni, jobban mondva nem szeretnék ezzel törődni. Nem kell mindig mindenkivel gonoszkodni, mindenkiben a rosszat látni. Lehet, hogy éppen rossz embernél kezdek ezzel az énemmel kísérletezni, de nem hiszem, hogy rossz sülhet ki a dologból. Vagy ki tudja…
- Hát az egész. Minden, például ez, - Miközben kimondom felemelem a kezünket. – Aztán ez is. – És felemelem a másik kezemet, amiben a csokor van. – Én, én nem vagyok az ilyenhez hozzászokva, így nekem ez fura. – Igen, nekem az ilyenek azok, méghozzá azért, mert én már attól is irtózni tudok, ha valaki egy légtérbe kerül velem. Erre itt sétálok vele, aki méghozzá még iskolatársam is. Ez nekem eddig tiszta abszurd volt. Persze tudom, hogy nem jelent semmit, de akkor is tőlem ez mérföldekre van, ami eléggé meg is látszik rajtam, mert ez már nem vagyok képes elrejteni.
- Mond, miért érzem úgy, hogy a „zsírul” szó mögött van valami? – Lehet jobban jártam volna, ha nem kérdezem meg, de most istenem, hagyjam, hogy csak úgy megálljon közöttünk a beszélgetés? Inkább legyen kínos, mint, hogy csend legyen. Tehát a kérdés nem mondhatni, hogy sikert ért el, mivel azt veszem észre, hogy Michael borul méghozzá velem együtt, mert én nem vagyok olyan szerencsés, hogy olyan simán ki tudjam húzni a kezemet. Azért próbálok még annyival segíteni, hogy másik kezemet lerakom – már amennyire a csokor engedi-, hogy esésemmel ne okozzak benne még nagyobb kárt. Szóval esésünk tulajdonképpen filmekbe élő, reményeim azért nem szállnak el afelől, hogy nincsenek sokan erre, néhány pillanatig csak lesek magam elé, majd a fiúra pillantok, és lemászok róla.
- Ugye jól vagy? – Nézek rá aggódva. Igen, én aggódok érte méghozzá, azért, mert túl szépen indult a nap ahhoz, hogy csak úgy véget érjen egy ilyen esés miatt.

-- Thirrin--

*Igen, minden tündét meg szokott lepni, de Thirrin nem tűnik túl lelkesnek, ezért ezt nem is firtatja. Zsebre dugja kezét, úg tesz, mintha a lány szoknyája helyett a kilátás érdekelné jobban, pedig ezerszer látta már, és azon gondolkodik mit is mondhatna, meg hogy feltétlen romantikusnak kell-e annak lenni, mint ahogy Izzy mondta. Említett is valami sötétben mászkálást, aminek nincs különösebb funkciója.*
-Akkor te még friss husi vagy! *Jelenti ki, féloldalasan vigyorogva a lányra menet közben.*
-Na és az első benyomás mennyire pocsék? *Tudakolja, mert, ha az, biztos azért, mert nem ő ment ki a lányért. Kisvártatva persze megérkeznek a főtérre, itt Edie megtorpan, s nagyvonalúan ezt feleli.*
-Szóval sétálni szeretnél, vagy italra menni? *Kérdezi ismét, felé fordulva egy pillanatra. Na és persze igyekszik nem a szoknyát bámulni (bár attól függ mennyire fúj a szél...*

//Edward//

-Egyáltalán nem volt pocsék.Látszik nem emlékszel a te első napodra.Vagy neked talán rossz volt?-kérdeztem nevetve.-Ne mond,hogy rossz volt.Úgy se hinném el.
~Felidéztem a percet mikor megérkeztem.Megláttam a kaput és azon belül a nagy kastélyt.A zöld füvet...~
-Menjünk sétálni .-jelentettem ki-Úgy se láttam még a várost most körbe vezethetnél.
Érdeklődve néztem körbe.Kis macskakövekkel kirakott tér volt, a fény cisszaverődött rajtuk azt a hatást keltve mintha nem rég esett volna.A hajamhoz nyúltam,hogy megigazítsam.Ekkor vettem észre,hogy eltűnt belőle a virág.
~Biztosan útközben esett ki.~-gondoltam.
-Effloresco -suttogtam,mire egy kis kék virág tűnt fel a semmiből a kezemben és a hajamba tűztem.Most már szorosabbn nehogy megint elfújja a szél.
~Remélem nem vette észre.Bár nem tudom,miért zavarna ha észre venné.~
Ezért gyorsan kérdeztem valamit:
-Te is ugye elsős vagy?Hogy,hogy máris prefektus vagy?Vagy ez csak nekem furcsa?
~Lehet,hogy csak én túlzom el a dolgokat...Hajlamos vagyok a túlzásra.De nem tehetek róla.Furcsa nekem még ez az iskola.Majd megszokom.Remélem legalábbis,hogy beletanulok majd egy idővel.Remélem nem hangzott túl megbántónak.~
-Biztos csak azért fucsa,mert még meg kell szoknom.-tettem hozzá kicsit később remélve nem értette félre az előzőket.

-Az első napom még nem...de aztán képzeld el, hogy inkább haza akartam menni. *Közli Thirrinnel könnyedén. Bizonyára észreveszi a lány, hogy kicsit fiatal, hogy nem túl magas, próbál rossz fiúnak kinézni, de kisfiú még.Bizonyára nehézségei adódtak a beilleszkedésnél.*
-Rendben, szóval ez itt a főtér és vannak itt jó kocsmák is... *csak azokból őt kirúgják...a cukrászdákat meg szabály szerűen kifossza.*
-Van itt egy templom is *Fűzi tovább a szót.*
-Meg tetkó szalon, ott már voltam is, még akkor mikor ide jöttem...*Meséli, hátha valami érdekli a lányt és elsétálhatnak arra. Közben igyekszik nem sietni, hanem nyugodtan haladni mellette, s hallgatni a lány cipőjének ütemes koppanásait. Elbámul egynéhány kirakat felé, s mire visszafordul Thirrinhez már a hajában trónol egy kék rózsa. Forogni kezd jobbra balra, mint valami lökött szélmalom, de nem lát elsuhanó álarcos herceget.*
-Remélem ezt nem valami fiútól kaptad míg nem néztem oda, bár ha megmutatod merre ment még utolérem és feldugom az orrluykába. *Na igen...nem szereti a konkurenciát...Ha egyszer most ő vitte sétálni a lányt. S Edward bizony tényleg képes lenne rózsaszárt dugni valamely hódoló orrába. Persze az is lehet, hogy a lány magának varázsolta elő, de ez csak később jut eszébe.*
-Bocsi, biztos te voltál...*Közli zavartan, mert most, hogy visszagondol, mintha elhangzott volna egy varázsige. Magában elismétli a "milyen béna vagyok" tényszerű megállapítást, de csak vörösödében adja a lány tudtára zavarát, s ez is zavarja. Edward ilyen vöröslő fajta-féle... Valami roppant érdekeset akar kitalálni, hogy elterelje a lány figyelmét, de ő kérdez valamit, amin kissé elcsodálkozik.*
-Elsős...asszem látszik is *teszi hozzá kissé morcosabban, de nem akar sebezhetőnek tűnni vagy ilyesmi, szóval csak bólogat tovább, mintha valami nagyon okosat mondott volna.*
-Hát...igen engem is meglepett a kinevezés, mert már elég régen kaptam és...nem vagyok szabálybetartó természetemről híres...viszont a Kv úgy gondolta szerintem, hogy jobban beilleszkedem majd így. Persze nem volt igaza, de ez egy másik történet. A lényeg, hogy beleköthetek a nagyokba, nem igaz? *Vigyorog, s kissé ki is húzza magát, hogy magasabbnak tűnjön.*
-Aha...majd megszokod...Asszem kezdem én is...vagy nem tudom...De neked jó itt, nem? *Kérdezi, persze a lány csak első tapasztalatait gyűjtögetheti.*

//Edward Lyons//

-Miért? ~Mi lehet itt olyan rossz ami miatt az ember haza akarna menni?~-kérdeztem,mert el se tudtam képzelni mi lehet az a szörnyű dolog.
-Talán, már az első napon ártást küldtél valakire? -kérdeztem most már nevetve.
~Ahogy ez idő alatt megismertem az is lehet,hogy egy lánnyal kavart....Bár ezt nem akartam megjegyezni,hátha bántaná a dolog...Amúgy is olyan a nagy az egója. Very Happy

Kár lenne érte ha elveszítené.~
-Na és ha voltál a tetkó szalonban gondolom van tetkód is...
~Ez jellemző lenne rá.~
~Észre vette a virágot...Hát igen talán eléggé feltűnő,hogy egyik pillanatban még nincs semmi a hajamban aztán egy ...~
-Szívesen megnézném ahogy feldugod az orrlyukába. -mondtam nevetve. -Igen én voltam a virág varázsoló. -mondtam még mindíg nevetve a fiú kirohanásán.
Amikor azonban megláttam hoy a fiú elvörösödik abba hagytam a nevetést.
-Elsős?Majd meglátjuk.. -mondtam és oldalba csípem és kicsit távolabb futok nehogy visszakapjam.Onnan válaszolok neki:
-Hát az már előre meglátszik rajtad...Persze hogy jó itt vagy nem úgy látszik? -mondom kacéran a fiúra pillantva.
~Örülnék ha utánam futna.Már régen nem futottam.~

**Thirryn**

*Kicsit vállat von a lánynak, igazából ez roppant bonyolult, inkább a cipőjét fürkészi, mint a tekintetét, tudja, hgy választ vár és ez arra készteti, hogy nyögjön valamit, még ha az a valami hülyeség is.*
- Először nem, de aztán haza akartam. *Sokszor, már a lovagi torna után az elején. Ment volna vissza az anyja szoknyája alá, dehát férfinek tanult, azt hitte nem okos dolog megfutamodni. Tényleg nem, csak azt felejtette el, hogy még gyerek hozzá. Sajnos az élet úgy hozta, hogy meg kellett tanulnia harcolni, s néha feladni, amikor már túlságosan elkeseredett volt a küzdelem. Egyszer fenn, egyszer lenn, dehát mindenkivel így van ez. Most kifejezetten élvezni óhajtja a lány társaságát nem pedig a szomorú dolgaival zaklatni, másrészt nem is tehetné, mert azok túl szörnyűek ahhoz, hogy ne üldözzék el, s vannak olyanok is, amelyekre gondolni sem mer.*
- Az elsőn még nem *Somolyog rá vissza.*
- De a másik sulimban már az első napon! Csak itt nem szabad, mert senki sem veszi poénnak...és mindenki inkább ütődöttnek nézne miatta, nem jó fejnek...*Mormolja, de megígérte magának, hogy nem a lányon fogja leverni depresszióját, így gyorsan témát vált.*
-Csak azért nem, mert amikor jöttem, még azon a héten részt vettem egy lovagi tornán és ott nem szabadott pálcát használni, csak dárdát lehetett. Képzeld el, hogy le is győztem Konidiket, pedig két évvel idősebb mint én, sőt az is lehet, hogy két és féllel. *Úgy mondja, mintha nem hármas fizikuma lenne, hanem százas, még mindig nem érti különben honnan merített ahhoz annyi energiát, de Thirrinnek nem kell tudnia a részleteket, csak a kihúzott hátú kiskamaszt, aki mellette caplat, mintha igazi lovagnak képzelné magát néha.*

-Van bizony, csak nem szoktam mutogatni, mert elég necces szimbólum és még lecsuknának. *Magabiztos mosolyt vet a lányra, tényleg már csak az ego mérő hiányozna hozzá, csak az lesz gáz, ha Thirrin keresni kezdi a bicepszeit. Egyébként nem csak nagyzol, ott trónol karján az a tetkó, még az is lehet, hogy Thirrin ki tudná csalni belőle, Ed pedig szívesen megmutatná, hogy nagyfiú legyen a szemében.*
- De ha gondolod veled kivételt tehetek. Persze ez szigorúan titkos, mert tényleg bajom lehetne belőle...valami elvakul Potterista kiakasztana a város közepére. *Gondoljunk csak bele...kellemetlen lenne.*

-Fel is dugnám, de neked nem fogom...*Vet rá egy zavart vigyort, a sajátjába sem szeretné, aztán mikor a lány nem nevet, rámered, hogy vajon mi lelte. A pírt persze elfelejtette levarázsolni az arcáról Jön az oldalba csípés, amitől először összerezzen, aztán kissé megugrik, s kell neki még kerek egy másodperc, hogy felfogja a lány szó szerinti csipkelődését és a nyomába eredjen.*
-Miért, te harmadikos? *Rohan utána, bár nem szeret futni, ezért megéri, játszadozni nagyon szeret.*
-Ugye, hogy ugye, te se szereted a szabályokat? *Végre valaki észrevette ősi tehetségét a szabálytalankodáshoz, perszehogy rohan utána, igyekszik elkapni oldalról, de egy tünde bizonyára fürgébb lesz, úgyhogy cselhez folyamodik és igyekszik a kör alakú kúthoz terelni.*
-Jól is fogod magad érezni, ha rajtam múlik! *Vigyorog rá kissé pimaszul, majd elkezd az ellenkező irányba rohanni, hogy a lány pontosan a karjaiba fusson bele.*

//Edward Lyons//

Talán egy kicsit túl mélyre mentem a kérdezésködéseimmel.-gondoltam mikor az a cipőjét kezdte fixírozni.
Így nagyon örültem mikor kicsit másfelé terelte a beszélgetést.Bár ebből csak mégjobban lehetett látni,hogy zavarja a dolog.
-Én nem néznének bunkónakna persze ha rám küldenéd...- mondtam és próbáltam kissé mérgesnek tűnni de nem igatzán sikerült.Így elég furán nézhettem ki miközben a nevetésem próbálom vissza fojtani és közbe próbálok mérges fejet vágni.
-Dárdát?- k érdeztem kissé megütközve.
~Lovagi torna?Ezt se néztem volna ki ebből az iskolából...~
-Ki se néztem volna belőled.- mondtam hogy kicsit felbosszantsam a fiút.De szavaimból érzhető volt,hogy csak játszadozom.
-Hát igen biztos itt bújt el valaki a bokrok mögöt és majd előgrik és elcipel amint meglátja.- mondtam gúnyosan.- De azért megmutathatod.- mondtam félig mosolyogva.
Nem igazán értettem miféle szimbólum lehet ami miatt felakasztanának valakit..Ilyen ügyekben nem voltam túl jártas de próbáltam minél tájékozottabbnak látszani,így nem kérdeztem, semmit.
-Majd megsiratlak...ha ettől jobb- mondtam most már nem is palástolva ,hogy fel akarom boszantani.
-Még jó,hogy nem nekem...Lány vagyok de attól még nem vagyok gyáva egy ártást küldeni a képedbe.
-Ki szerti a szabályokat?- kiáltottam miközben hátra pillantottam.Ez okozta a vesztem.Pont a karjaiba szaladtam.Belenézetem a szemébe és elmosolyodtam....

- Á, csajokat nem átkozom. *Vigyorodik el. Példa még nem volt rá...mégis hozzáteszi:*
-Általában. *Nehogymár úgy tűnjön, hogy pipogya (vagy valami) az hogy átkozott az előző sulijában volt, 12 évesen, még nem voltak gátlásai, öregszik az ember... most már megnézi kit nem szabad bántani. A dárdára csak szaporán bólogat, talán félig leheverd az a vigyor, bár a lány arckifejezéséből sejti, hogy csak szívatja, úgyhogy csak rejtélyesen megjegyzi:.*
-Nem minden az, aminek látszik. De amúgy ezért ja...könnyen lehet! *Húzódik a lányhoz kicsit közelebb, rájátszva a dologra.*
-Nagyon durva...*Próbálja felpankálni tetkója érdeklődését.*
-Attól sokkal jobb, ha bőgne utánam egy rakás csaj. De akkor szervezz valami körmenetet, vagy fáklyás felvonulást? Tudod, egy dárdás tetkós halála...csak jelentene valamit. *Szivatgat vissza és beleütközik a lányba, elölről...ártást a képébe? Milyen kis gonosz...*
-Próbáljuk ki...meglátjuk melyikünk jár rosszul. *Kacsint a lányra és persze közelebb vonja magához. Magára talált...csak egy kis friss levegő, meg figyelemelterelés kellett neki.*

**Hozzászólások** : 24

~ Gerry

Hétfő van. Egy átlagos hétfő. Egy sima, egyszerű hét kezdete. Esik az eső, lemossa a hetek óta poros utakat. A madarak össze-vissza szálldosnak, ugyanazt a dallamot csicseregve a párjuknak. A gyerekek rohangálnak és visítoznak, játsszák elvetemült játékukat. A felnőttek sutyorognak, kibeszélik egymást, mintha ez felnőtti kötelességük lenne. Ugyanaz a monoton ritmus, mint bármelyik más hétfő délután. Mindennek és mindenkinek. Még nekem is. Napok, hetek óta járom az utcákat és sikátorokat, hogy találjak valami nyomot. Egy nyomot, amin továbbindulhatok. Egy nyomot, amivel megtalálhatom. Mert szükségem van rá, mert kell, mert akarom. Most. És a kulcs? Egy fülbemászó név, egy irritáló alak, egy zavaró tényező. Gerard Rowne Wayner.

Gerard. Látszatra egy úriember, aki kedves és édes szavakkal kényeztet, akit vagy bálványozni, vagy végtelenül gyűlölni lehet. De az igazat megvallva ez hazugság. Egy maszk, egy gondosan összerakott kép. Egy kép, ami elferdíti az ocsmány valóságot. Mert a valóság bizony, csúf és groteszk. Gerard nem más, mint egy köpönyegforgató. Egy csaló Egy tolvaj. Egy galád színész, egy romlott lélek, egy szörnyeteg. Élete egy édes mézes madzag, mit kedvére lóbál, ha kell. Egy valósághű mosoly, mi csillog, ha értékre feni a fogát. Egy bársonyos kéz, mi eltereli a figyelmet, míg a másik meglop. Látszat és valóság, a kettő nem ugyanaz. Sőt, mindig különböznek.

Régóta ismerem. Először Londonban találkoztunk, három évvel ezelőtt. Tavasz volt, talán május vége. LeVieux régiségboltjában futottunk össze és ugyanazt a tárgyat szemeltük ki magunknak. Licitáltunk, amit természetesen végül én nyertem. Azóta több ízben is összefutottunk, megismertük egymást és én bolond bízni kezdtem benne. Tavaly felkértem, hogy keressen meg nekem valamit egy bizonyos összegért. Gerard megtalálta, de sosem kézbesítette. Elfutott a pénz felével és a jogarral. Még levelet is hagyott. Azon a decemberen felesküdtem, hogy Gerard a pokol tüzében fog égni, az idő végéig.

A főtéren kellős közepén vagyok. A szökőkút szélére támaszkodva gondolkozom vajon merre mennyek. Vajon melyik irányba? Vajon mit keressek? Vajon megtalálom-e? Az emberek jönnek-mennek, egy szabálytalan ember-masszát alkotva. Sietnek, hiszen az eső kezd zuhogni. Az emberek kezdenek elszivárogni, hazamennek meleg kandallóik társaságába. Én nem. Itt ülök és várok. Figyelek. Gondolkozok. Vajon merre, hová? Hol lehet? Mit keressek?
Meg kell találnom. Muszáj. Kell. Rögtön. Most.

Esik. Esik az eső. Csepp, csepp. Hideg van. Csepp. Csepp. A madarak elhallgattak. Csepp. Csepp. Csepp. A gyerekek elszaladtak. Csepp. A felnőttek utánuk rohantak. Csepp. Csepp. Esik. Csepp. Csepp. És én nem tudom. Nem tudom. Csepp. Merre?

~ ~ ~

note: Rövid, szar, borzalom. Bocsi, majd belejövök ^^

Az ablakok… Leskelődhetünk rajtuk keresztül a szomszéd iránt. Megfigyelhetjük, hogy gyermekeink éppen milyen játék segítségével próbálnak az idegeinkre menni. Néha azonban átkozni lehet a percet, ugyanis olyan dolgokat is megláthatunk rajtuk keresztül, amire egyáltalán nem számítottunk, vagy nem szerettük volna, ha bekövetkezne.
Eső.
Minden gond okozója. Mindené. Egyáltalán mi haszna van neki? Mondhatni, hogy semmi sem. Rendben van, néha ellátja a növényeket elegendő vízzel, így nem kell annyit locsolni, nem száradnak ki, minden egyes termesztő boldog lehet, hogy minőségi árut adhat el. De ha jobban megvizsgáljuk, már csak ebben sem mindegy, hogy mennyit kap az a bizonyos virág, zöldség, gyümölcs vagy fa. Hiszen ezeknek sincs szükségük egy árvízre, márpedig ha nagyon belejön az eső, akkor képes elárasztani akár több hektárt is.
Gonosz egy alak.

Mivel a szomorú tény egyre jobban teret nyer a tudatomban, úgy gondolom, ideje lenne, ha lemennék egy esernyőért, vagy valamiért, ami megvéd attól, hogy csurom víz legyek. Hát igen, döntésemen nem változtatok: ha törik, ha szakad – és most inkább az utóbbi van érvényben, hála az esőnek –, el kell mennem a városba. Hogy minek? Nem tudom. Majd valamit csak találok, ha nézelődöm. Mert valami mindig van. Csak nem mindig az, ami kellene. Sőt, pont akkor nincs az a valami, amit keresünk, amikor kellene. Éppen emiatt, ha céltalanul keresgélek, talán lesz. Bízzunk benne.
Különös, mennyire sok formája létezik a rablásnak. Vannak olyanok, akik élesben betörnek egy házba, és ellopnak onnan minden egyes értéktárgyat, illetve készpénzt. Van olyan, hogy kicsalnak egy kis pénzt a másikból, átverve őket, majd otthagyják, és nem is foglalkoznak vele, hogy egy embert tönkretettek. De létezik egy olyan válfaj is, amelyben egy felbérelt ember lóg meg az előleggel és a megszerzett dologgal. Duplán árulás. Csúnya.

A főtér. Jobban belegondolva már régen nem voltam itt. Sőt, meg sem tudom mondani, hogy mikor. Vagy nagyon rossz a memóriám, vagy csak egyszerűen annyira a távoli múltban volt már, hogy nem tudnám még véletlenül sem megmondani. Az igazi válasz igazából az, hogy mindig csak átfutok itt, most azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni a helyet. Sajnos nem. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne átvágni rajta ismét, nem nézve semmire. A szökőkútra. A mellette álló nőre. Jane Frances Carringtonra.
– Mindig öröm téged látni, Jane, főleg, hogyha hozod magaddal az esőt – szólalok meg kissé nyers hangon. Nem várt találkozó, nagyon nem várt. Igazából ezzel az apró mondattal megszegtem minden egyes etikettet. Ha valakit meglopsz, ne szólj hozzá soha többet. Ne mosolyogj rá, ne is akarj tőle semmit. Csak nézd levegőnek. Mintha ott sem lenne. Én bezzeg? Mosolyogva állok a nő előtt. – Mi járatban errefelé? Nem is hallottam róla, hogy licitálás lenne most a városban, pedig biztosan mennék rá.
Mocsok módon elevenítem fel a gyönyörű múltat. Igazából tényleg egy görény vagyok. Jól mondják az emberek: börtönbe vele. Vagy teljesen mindegy, hogy hova, csak el, messze, ne is lássuk. Valahová, ahol nem tudja érvényesíteni az akaratát.
Tévednek. Én mindenhol ki tudok teljesedni. Az álarc nem nyugszik. Soha.

Edward Lyons

-Tiszta udvariasság...A lányokat nem szabad átkozni,mert duplán visszakapod.-mondtam huncutul.
-Majd megvédelek-nevetem el magam.Bár ez a fiuk dolga lenne így sokkal viccesebb.
-Na?Akkor megmutatod?-kérdezem.Most már tényleg kíváncsian mi lehet a tetkója.Egyáltalán nem tudom elképzelni.
-Ja ja.Tűzijáték is lesz.Nagy szomorúságunkban még iszunk is... -mondom és közben nézem,hogyan reagál.- ...és koccintunk.Na és ki enne az a csomó csaj?-kérdezem.
-Próbáljuk te ugyebár úgyse támadsz lányokra..-nevetem el magam és játékosan felemelem a pálcám és úgy teszek mint aki ártást akar a másikra küldeni.