Télikert

Ha felmennek az első emeletre, akkor egy cseresznyefa ajtón keresztül a télikertbe juthat be a diák vagy éppen egy tanár. Amint belép, gyönyörű látvány tárul a szeme elé. A mennyezet el van varázsolva és mindig süt a nap, de persze pár felhő is van az égen, hogy még valóságosabb legyen a helység. A padlót fű borítja, az egész tényleg gyönyörű. Szebbnél szebb virágok és növények találhatóak a télikertben, melyek egész évben virágoznak és méghozzá nagyon kellemes az idő is. Bármikor lehet piknikezni vagy csak beszélgetni. Természetesen padok is rendelkezésre állnak a diákok számára, ahol bárki nyugodtan megpihenhet.

Leírás: Zondar Cyrien

*Amelie csendben lépkedett Emmeline mellett. Nem volt kedve egyiküknek sem beszélgetni, a saját gondolataikba merültek. Pár napja volt, hogy összeismerkedtek, s a lány úgy döntött, hogy megpróbálja felvidítani a kicsit szomorú tünde-lányt. Még Solmé mutatta meg neki ezt a gyönyörű helyet, s érezte, hogy ez a hely Emre is jó hatással lenne.
Lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót, s előre engedte a másikat, majd gyorsan utána sietve becsukta az ajtót, és csak nézte a tünde meglepett arcát.*
- Ez itt a télikert. Gondoltam, megpróbállak egy kicsit felvidítani, azt hiszem, hogy ez már igazán ránk fért - mosolygott Emmeline-re, majd a fejét kissé elfordítva vidám tekintettel pásztázta a fákat és növényeket.

*Emmeline hallgatagon baktat Amelie mellett, a gondolataiba mélyedve. Pont így, csendesen szokott a húgával is sétálni, amíg... Persze, előtör rajta újra a nosztalgia, de nem hagyja magán eluralkodni, inkább az egyre ismerősebb folyosószakaszra figyel fel. Amint meglátja a cseresznyefa ajtót, már tudja, hova érkeztek. A kísérője, aki egyben a szobatársa, és azon kevesek egyike, akivel két szónál többet beszélt, vidám tekintettel kitárja a télikert ajtaját.*
- Nem is tudtam, hogy tudod, hogy ez itt van! - *fordul lelkesen, és hálásan Amelie felé, és sután megsimítja a másik vállát. Nem gyakran alkalmaz fizikai kontaktust másokkal, főleg olyanokkal, akiket nem ismer minimum ötven éve, de Amelie igyekezete az ő jobb közérzetéért mélyen meghatja.* - Köszönöm, hogy ide jöttünk, tudod, annyira hiányzik nekem a zöld, a természet!
*Táncos, fürge léptekkel bepördül az ajtón, szívből fakadóan felnevet, és elkezd forogni, és csak pörög, amíg el nem szédül. Rádöbben, hogy milyen furcsán vislekedhet, így azonnal megtorpan, és bűnbánóan Amelie felé fordul.*
- Ne haragudj, de tényleg hiányzik, az egész eddigi életemet egy erdőben töltöttem, és furcsa most a négy fal között lakni.
*Teljesen felüdültnek érzi végre magát, és csillogó, pajkos tekintettel kacsint a kísérőjére.*
- Egy versenyt az ösvény végéig?

*Nem zavarta, hogy olyan helyre hozta Emet, ahol már járt. A lényeg, hogy mosolyog, jó kedve van, és örömmel tölti el a tudat, hogy segíteni szeretett volna neki. A kedves simítás után kicsit meglepődik, ő úgy tudta, hogy a tündék sokkal távolságtartóbbak, de sejtette, hogy ez nála többet jelent minden köszönetnél.*
-Igazán nagyon szívesen. Bár én nem érezhetem át, mennyire hiányozhat neked az erdő, a hidegből nekem is elegem van, nagyon szeretném, ha már itt lenne a tavasz, nyílnának a tulipánok és a jácin - folytatta volna, de Em kitörő öröme láttán vidáman felnevetett. Érezte, ahogyan átragad rá is a jókedv, és a bocsánatkérést csak egy kézlegyintéssel intézte el, miszerint tényleg nem zavarja a dolog. A kihívást viszont már nem hagyta figyelmen kívül a lány hangjában, és ő milyen aranyvérű lenne, ha megfutamodna?
- Készülj, mert nem adom meg magam könnyen - válaszolt mosolyogva, majd Em mellé állt, és így kiáltott. - Aki utolsónak ér oda, azé lesz egy béka csókja! - majd elkezdtek szaladni, és Amelie próbált nem arra gondolni, hogy utoljára talán öt-hat évesen játszott ilyet, majd jókedvűen gyorsabb tempóra váltott.

*A békacsókos dolgot nem nagyon érti, de látva, hogy a Amelie már el is indult elkezdi ő maga is szedni a lábait. Szinte repülnek végig a kerten, és meglepődve tapasztalja, hogy még a fajtiszta tündesége - tehát emberfeletti sebessége - révén se tud túl nagy előnyre szert tenni. ~Rendszeresen futhat...~ állapítja meg magában, majd egy pillanattal később mindent el is felejt, ahogy elkapja a versenyláz. Még gyorsabban kapkodja az igen hosszú lábait, szinte alig érinti a földet.
- Mi lenne, ha elütnénk valakit? - kérdezi mosolyogva, de oda se fordulva a lassan kicsit lemaradó lánytól. - Érdemes lenne kipróbálni!
*Egy jó két és fél méteres ugrással az ösvény elágzásánál terem, alig pár pillanattal megelőzve versenytársát. Szinte el se fáradt, csak még jobban felpezsdítette a futás.*
- Még nem találkoztam olyannal, aki így tartotta velem a lépést! - *biccenti Amelie felé a fejét, és rádöbbe, mennyire csak a saját bajával foglalkozott eddig, és ez a nála sokkal kevésbé zárkózott lánynak milyen rosszul eshetett.*
- Leüljünk?

*Amelie jókedvűen szaladt az ösvényen, egyenletesen lélegezve. Pár napja minden reggel beütemezett egy kis futást, ami igazán jól esett neki, sokkal frissebben vágott neki a napnak. De itt azért igazán szednie kellett a lábát, Emmeline nagyon gyors volt. Amikor a tünde megkérdezte, hogy mi lenne ha elütnének valakit, majdnem megállt, annyira nevetnie kellett, de kitartott, és végül két-három lépéssel Em mögött szintén beért a "célba". Kissé elfáradt, a sprintet nem kedvelte annyira, főleg nem bemelegítés előtt, de jó móka volt, és őszintén bevallotta magának, hogy ezt bizony botorság lett volna kihagyni. Em dicséretére kihúzta magát.
- Köszi, elég sokat futottam otthon is, és az iskolában pár napja elkezdtem újra edzeni. Szeretnék formában lenni, és segít tisztábban gondolkodni - válaszolta. - De téged igazán nehéz lett volna legyőzni, szinte repültél, nem is futottál - jegyezte meg, majd mélyet lélegzett, és az ismerős illat megmosolyogtatta. - Valahol a közelben virágzik a jácint, te is érzed az illatát? - kérdezte, majd Em kérdésére így válaszolt. - Persze, szívesen maradnék még egy kicsit - majd pálcáját előkapva gyorsan elővarázsolt egy nagy plédet, törökülésben leült, s várta, hogy Em is csatlakozzon hozzá. - Végül a múltkori beszélgetésünkkor nem derült ki, de van háziállatod? - kérdezte kíváncsian.

*Emmeline körbeszimatol, és valóban megérzi a jácint jellegzetes illatát, nem messze tőlük.*
- Egy pillanat - *int az ujjával, majd elindul az illat forrása felé. Pár lépés után meg is látja a növényt, és a pálcáját előkapva egy apró cserepet varázsol elő, amelybe egy kis növénykét tesz, némi földdel együtt. Visszasiet a szobatársához, és félénk mosollyal átnyújtja a cserepecskét a virággal, majd letelepszik, maga mellé dobva az elmaradhatatlan feneketlen tarisznyát.* - Úgy vettem észre szereted, és talán tarthatnánk a szobánkban, hogy jobb legyen a közérzetünk, meg a levegő is. Nos háziállatokat nem tartok, de volt egy ló, aki közel állt a szívemhez. Egy kis sete-suta kanca, akit a ménese eleinte nem akart befogadni. Apám talált rá, még csikókorában, és segítettünk neki visszaszokni, de gyakran megengedte, hogy fölüljek rá. Nagyon szerettem vele végigvágtatni az erdőn. Te hol töltötted a gyerekkorod? A szüleid varázslók?
*Olyan jókedvűnek érzi magát, amire csak nagyon régen volt példa, nem jön zavarba, örömmel kérdez és felel.*

*Meglepődött, amikor Em ahelyett, hogy leült volna mellé, eltűnt a növények között. Nem tudta mire vélni a dolgot, de amikor visszaért a tünde, és átadta neki a virágot, örömmel vette át.*
- Nagyon köszönöm, igazán kedves tőled - élvezettel szagolgatja a virágot, majd amikor Em mesélni kezdett, letette maga mellé, hogy teljesen a másikra tudjon koncentrálni. A lovas története megható volt, biztosan nehéz volt elengednie barátját, ezért tisztelte a lányt.*
- A gyermekkoromat javarészt Birminghamben töltöttem, pár hónapja viszont Leedsbe költöztünk - egy pillanatra elsötétedett a tekintete, majd folytatta. - Igen, a szüleim varázslók, aranyvérűek, no, nem mintha nekem számítana a származás - jegyezte meg. - Apu a bájitalban jeleskedik, anya az SVK-ban. Sokat tanultam tőlük, és persze a magántanároktól is - mosolyodott el. - Jól sejtem, hogy a mágia használatban már van tapasztalatod? - kérdezte, mivel sejtette, hogy egy ilyen szép virágcserepet nem olyan könnyű elővarázsolni.

*Elgondolkodva hallgatja a lány szavait, és meglepődve hallja a lehelletnél is hajszálnyibb élt a hangjába, amikor a származás kerül szóba. ~Ezek szerint neki sincs teljesen rendben minden otthon...~ gondolkodik el, majd rájön, hogy kérdeztek tőle valamit, és nem akarván udvvariatlan lenni, előbb arra felel.
- Az elmúlt pár évtizedben nekem is jó oktatóim voltak - *mosolyog vissza.* - Ráadásul, apa mindig azzal jön, hogy csak akkor érvényesülök, ha tanulok, tehát nagyon komolyan vizsgáztatott otthon.
*Szinte maga előtt látja apja rosszalló arcát, ha egy kérdésére nem felelt tökéletesen, és azt a mókás szemöldökránmcolást, ha ezen elnevette magát.*
- Jut eszembe, tudsz úszni? Vagy vívni tanultál? Járunk majd együtt futni? Tudod, reggelente mindig eljárok... Vagy, a jóga nevű keleti mozgásművészetet ismered?
*Egészen belemelegedik a kérdezgetésbe, mivel Amelie olyannak tűnik számára, aki szereti a sportokat, főleg ha egy kis versenyszellem is társul hozzá. Tiszteli a lányt, mert érzi, kevés embernek van ekkora türelme, hogy egy szeszélyes tündét ilyen könnyen elviseljen*

*Látta, hogy Em furcsán nézett rá, amikor a származásáról beszélt, ezért úgy döntött, hogy ezt minél előbb tisztázza.*
- Ne érts félre, büszke vagyok a származásomra, a családommal együtt, de nem hiszem, hogy emiatt feljebb való lennék, érted? - kérdezte, remélve, hogy így már érti a lány az előbbi megjegyzését.
*Az emlékein elmosolyodott, náluk is hasonlóan mentek a dolgok.*
- Apu is csak a helyes és pontos válasszal elégedett meg, s ha nem tudtam, addig kellett tanulnom, míg ő úgy nem gondolta, hogy megtanultam a leckét - mosolyodott el. - Nem bántam a dolgot, mert szerettem tőle tanulni - vallotta be.
*A sok kérdés hallatán kuncogni kezdett. Furi egy tündével ismerkedett össze, de talán az ő kötetlensége segíti majd őt, hogy ne legyen mindig olyan komoly és komor.*
- Akkor sorban válaszolok a kérdésekre, jó? - kérdezte vidáman, majd kezeit előre emelve számolni kezdett, hogy minden kérdésre válaszoljon. - Igen, tudok és szeretek is úszni. Vívni is tanultam, bár azt inkább csak hobbi szinten, mert Anyu nem igazán örült neki. Már két tündével is lejátszottam egy barátságos csörtét, és állítom, hogy csak tanultam tőlük - egy pillanatra elmerengett az emlékeken, majd folytatta. - Én is reggelente járok futni, csak nagyon korán, még reggeli előtt, lehet, hogy ezért kerültük el egymást. Örülnék, ha csatlakoznál, majd inspiráljuk egymást a keményebb edzésekre - nevetett fel, majd egy hajtincsét kezdte csavargatni, miközben a közelükben felfedezett ismeretlen növényt kezdte nézegetni. - Jóga? Igen, ismerem, régebben sokat is gyakoroltam, de már vagy éve nem szakítottam időt erre a kedvtelésre, pedig igazán jót tett ez a fajta mozgás, talán ennek köszönhetem, hogy olyan hajlékony vagyok - fejezte be a kérdésekre a választ. - Akkor, elkezdjük már holnap a közös edzéseket? Tudod, én még előtte be szoktam melegíteni, hogy utána ne legyen izomlázam. Jó lesz, ha a tó körül futunk majd? Szeretem a víz illatát - kérdőn nézett a lányra, várva a válaszát.

*Emmeline örömmel hallgatja, hogy Amelie is olyan sporos típus, mint ő maga, és hogy szinte az összes kedvencét műveli is.*
- Futás a tó körül holnaptól? Jól hangzik, legalább adddig is a levegőn vagyunk, de előtte persze melegítsünk be. Tudsz valami alkalmas helyet? - *mosolyog a lányra.* - Nem is tudtam, hogy ennyire vizicsibe vagy, te is ennyire szereted a vizet. Nem megyünk el egyet úszni? Akár most is, ha szeretnél és van kedved, vagy valami...
*Szinte meg sem várja a választ, máris elmerül a fenektlen tarisznyájában, megnézve, van-e nála úszáshoz alkalmas öltözet, de ezúttal csalódottan húzza ki a táska mélyéből a fejét.* - Tudod, azt hittem, van nálam fürdőruha, de úgy látszik, tévedtem. Tehát, ha van kedved, előtte mindenképp fel kell menjünk a szobánkba. Bár ahogy látom, te se ahhoz öltöztél. Már ha van kedved - *mosolyodik el, végignézve Amelie valóban nem túl úszáshoz ideális öltözetén. Ő maga is meglepődik, hirtelen milyen határozottá vált, de elhessegette magától az aggódást, egyszerűen végre csak jól akarta érezni magát, jó társaságban.*

[Ireth & Castor]

*Pár perccel ezelőtt érkezett a Télikertbe, vállán táskájával, melyben különféle könyvek rejtőznek, mindenféle műfajban. Egyenlőre nem tudta eldönteni, hogy mit is van kedve olvasni, így hát többet is magával hozott. Lassan sétál a kis úton, közben pedig mindent jól megnéz magának. A télikertben sem sűrűn volt ez idáig. Talán kétszer-háromszor összesen. Most azonban kedvet kapott olvasni és meglepő módon ma valahogy a szobájában sem találta meg a helyét. Persze jó pár órának kellett eltelnie, mire kimászott onnan, de hát a lényeg, hogy most éppen a télikert puha füvén lépked, szemével pedig egy alkalmas padot, vagy egyéb kényelmes helyet keres, ahová elhelyezkedhet olvasni. Jelenleg azt sem tudja eldönteni, hogy a kényelmesnek tűnő pad és a puhán simogató zöld fű közül melyiket válassza. Annyira hihetőnek és igazinak tűnik, el se tudja hinni, hogy mindez csak illúzió, valaki pár bűbáj után meg tudta alkotni ezt az egész termet. Még az illatok is igazian hatnak, mintha a természetben lenne. Egyébként ott most már biztosan plusz fok alatti hőmérséklet uralkodik, így tehát Ireth legalább tudja, ebben az egyben jól döntött. Végül a zöld fű mellett marad így egy fa tövében lévő kellemesnek ható kis zöld foltra telepedik le. Szoknyáját maga alá hajtja, bár kétségtelen, nem tud eléggé nőiesen ülni ebben a helyzetben.* ~Lehet jobb lett volna valami nadrág~ *Végül lábait maga mellé téve elhelyezkedik, sóhajtva kutatni kezd a táskájában, hogy mit is olvasson. Bár tudja, ha igazából olvasni lenne kedve, azt már rögtön el tudta volna dönteni mit is vegyen kézbe. Inkább valami más miatt bújt elő a szobájából, talán megadni a Sorsnak az esélyt, hogy tegyen valamit... Most azonban könyékig a táskájában matat és erősen morfondírozik a probléma megoldásán.*

*Komótosan sétál a kastélyban,szerencsére nincs hűvös az épületben, így kedvenc magas szárú sportcipője, szokásos farmere és egy régi, kinyúlt póló minden ruházata, és persze az elmaradhatatlan bőrnyaklánc és ezüst karperec. Gondolataiba merülve szinte céltalanul rója a folyosókat és az emeleteket.Néha-néha elmosolyodik, a fellobbanó fáklyák fénye vezérli egy számára eddig még fel nem fedezett területre.Ezelőtt még sosem járt erre, bár úgy hitte már szinte mindenhol járt az épületben...ott is ahol nem kellett volna.Erre a gondolatra elmosolyodik, de ez csak amolyan szórakozott-fáradt mosoly.Megvakarja a feje búbját és benyit az ismeretlen terembe.Enyhén meglepődik azon a látványon ami fogadja.Az éjszakából a kellemes reggelbe röpítette valamilyen mágia a termet.Mintha az egész világegyeteme flórája és faunája bepréselődött volna egy terembe.*~Biztos valami tértágító bűbáj lehet a rejtély kulcsa~*Motyogja félhangosan, majd alaposan szemügyre veszi a "termet".*~Ejha, rengeteg kihívást és lehetőséget rejt ez hely.Hogyhogy nem fedeztem fel korábban ezt a helyet?*Teszi fel magának a költőinek szánt kérdést.*~Vagy legalább mesélhettek volna róla a többiek.~*Folytatja bosszúsan, majd mérgelődik egy sort azon, hogy a barátai nem értesítették, hogy van egy ilyen fantasztikus helye az amúgy ritka unalmas sulinak.*~Jobban meg kellene válogatnom a barátaimat.~*Dörmögi majd elvigyorodik, szinte egy barátja sincsen, igazi hús-vér barát pedig egy sem.Egy pillanatra a tekintete megakad egy ruha szegletén, ami egy bokor takarásában lévő egyénre utalhat.*~Talán egy szoknya darabkáját láttam volna?Hmm, ennek jó lesz utána nézni~*Jegyzi meg magában mosolyogva és adrenalin lökettel megsegítve megindul a valószínűsíthetően nőnemű személy felé.Halkan a bokorhoz lopózik, amikor papírlapok súrlódására lesz figyelmes.*~Hmm, tehát olvas vagy rosszabb esetben tanul...az utóbbi típussal vigyázni kell.~*Elmosolyodik és már egész közel ér a bokorhoz mikor egy ismerős virágillatra lesz figyelmes.*~Ireth~*Hasít bele a felismerés és hirtelen szívdobogás jön rá és egyből iszonyú zavarba is jön, nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel.Így igyekszik leleményesen megoldani a dolgot és egy kis kavicsot hajít a lány könyve felé a bokor takarásából.*

*Végül az egyik verses kötet mellett döntött, így hát a választott könyvet a lábára teszi, a többit pedig visszapakolja a táska sötétjébe. Ez megint az a szokásos, szénfekete bőrkötéses, szinte már szénné olvasott Baudelaire kötet. Itt-ott már szakadozott borítólappal. Valahogyan nem is a könyvet olvassa, hanem inkább issza a szavakat, beléjük merül, bújik. Csak forgatja a lapokat, érzi a finoman ismerős papír illatát és megborzong a sok őt körülvevő és őt érő impulzustól. Mintha a levegő elektromossággal telne meg, s ő pedig egyre mélyebbre kerül a betűk tengerébe. Nos igen, szeret olvasni és nem is csak a történetek miatt, hanem az érzéstől is. Persze a környezet is hozzájárul ehhez, a napfény, pedig éjszaka lenne, a kellemes meleg, az illatok. Halkan sóhajtva és mosolyogva ereszti le a térdére a könyvét, hátát pedig a fának dönti. Hirtelen fülelni kezd, mintha valami mocorgást vagy suhanást látott volna oldalról. S ebben a pillanatban egy szürke kis fényes kavics hullik a könyvére, onnan pedig lassan az ölébe csúszik. Oldalra fordítja a fejét, szépen ívelt szemöldökét kissé összehúzva figyel a bokor felé, ahonnan a kő eredetét sejti. Lassan leteszi a fűre a könyvet, a lapjaira fordítva, tenyerébe rejti a kis követ, majd megmozdul, hogy felálljon. Kissé nehézkesen hámozza ki magát a kényelmetlen pózból, melyben eddig ült. Észre sem vette, de el zsibbadtak a lábai, ez az amire sose figyel oda ha olvas. A legrosszabb, amikor órákon át mozdulatlanul ül egy helyben és a végén szinte megmozdulni is képtelen. Most szerencsére ennyire nem vészes a helyzet. Amennyire tőle telik, annyira gyorsan feláll, közben elhúzza a száját, hiszen mintha több ezer hangya futkosna a lábain. A bokor felé pillant és így felegyenesedve már többet lát.* ~Castor?~ *Suttogja magában, ahogy meglátja a fiú haját, először ez tűnik ugyanis a szeme elé. Persze ennyiből még nem ismer rá, inkább csak reménykedik. Végül mikor teljesen felegyenesedik, elmosolyodik, ahogyan meglátja a fiú többi testrészét és így már valóban megismeri.*
- Öööö... szia. *Mondja kisé zavartan, kezében szorongatja a kis követ, melyet feltehetőleg a fiú dobott oda neki.*

*Elvigyorodik mikor észreveszi, ahogy Ireth minden testrészét szemrevételezi, hogy megállapítsa, hogy vajon ő maga Castor vagy valami kis siheder a Pugnaxból.Mikor meglátja a pici kavicsot megcsillan a szeme, újabb kis huncutságon töri a fejét.*~Reszkess Ireth~*Elmosolyodik újfent.*
- Ó, látom megtaláltad a kis kavicsom, az előbb csak úgy kiröppent a kezemből és nem is tudom miért, de a bokor túloldalán ért földet.Ejej, milyen huncutok a kis kavicsok manapság.*Viccesen Irethre kacsint, majd hirtelen észbe kap.*
-Szia!*Köszön gyorsan, majd magában végiggondolja a kötelező lépéseket.*~Kinézet, kedélyállapot.Rendben~
-Hogy vagy?Hogy telik a napod?*Kérdi érdeklődve majd szégyenlősen végigtekint a lányon.*-Nagyon csinos vagy, jól áll neked a napfény is, hirtelen annyi kis új színt fedezek fel rajtad.*~Anyám, ez mekkora hülyeség volt...talán kékre-zöldre-lilára verték tegnap óta?Még hogy új színek...jesszusom.~*Motyogja magában, majd tekintete Ireth könyvére téved.*
-Mesélj, mi jót olvasol?Gondolom vagy nagyon izgalmas és érdekfeszítő vagy nagyon romantikus.*Elmosolyodik és kíváncsian várja a lány válaszát.*

*Elmosolyodik a fiú vigyorát látva és zavartan álldogál a fa tövében, ám mégis örül, hogy Castor az.* ~A Sors útjai kifürkészhetetlenek.~ *A kavicsot meg közben el is felejtette már zavarában, hogy a kezében van, így maga is érdeklődve tekint le tenyerére, melyben valóban ott lapul a kis kavics. Aztán a fiúra néz és felé nyújtja tenyerében a kavicsot, bár kissé furán érzi magát, mivel köztük van egy bokor.*
- Tessék, visszaadhatom, ha kell... hmm, vajon hogyan kerülhetett ide, a sövényen túlra? *Kérdezi tettetett csodálkozással és bujkáló nevetéssel a hangjában. Majd még mindig kinyújtott kezére néz várakozva, hogy a fiú vegye el a kavicsot, ha kell. Igazából sosem érti meg az erősebbik nem viselkedését, így most ezt a kővel dobálózós dolgot sem tudja még mire vélni.* ~De eredeti, az biztos~ *Aztán válaszolgat Castor kérdéseire.*
- Köszi, jól vagyok. A Te napod hogyan telt? *Majd fülig pirul amikor megdicsérik. Megjelenik a két kis foltocska és zavarában megint nem tud mást tenni, mint a cipőjére pillantani.* - Csak a napfény teszi. *Motyogja nagyon zavartan a lábának inkább, mint a fiúnak. Aztán kissé megnyugszik, amikor a könyvére terelődik a téma. Visszalépdel hozzá és gyorsan kezébe veszi, egyik ujját betéve a lapok közé, könyvjelző gyanánt használva.*
- Öhhh, igazából egyik sem. Ezek versek, szonettek. Charles Baudelaire. *Ennyit mond még és reméli, hogy a fiú számára nem lesz ismeretlen a név. Bár ha nem volt köze eddig a muglikhoz, akkor lehet, fogalma sincsen ki is az a Baudelaire. Miközben mondja pedig a fiúra függeszti tekintetét.*

*Tekintete megpihen a lány kinyújtott tenyerén árván ücsörgő kis kavicson és elmosolyodik.Keze szinte lassított felvételként nyúl az ismerkedés mini eszközéért, de mikor a lány újból megszólal egy pillanat alatt leáll a mozdulat és mint egy pantomimes issza a lány szavait.Szinte el se jutnak a tudatáig az általános kérdések, de azért igyekszik rájuk válaszolni.*
-Köszönöm szépen, én is jól vagyok,egész jó napom volt ma eddig is, na de most...*Majdnem kimondta, de inkább nem mondja, hogy mit érez akkor mikor megpillantja a lány karcsú termetét, elmerül a szemeiben, melyek színe az arany és a csokoládébarna gyönyörű elegye.*~Kész vagyok a lánytól...ajjaj szedd össze magad Castor, szedd össze.~*Tüzeli magát, mint ha egy versenyen lenne és nem egy gyönyörű,igéző lánnyal a télikertben.Mikor Ireth elsétál kicsit meglepődik, kezét is leereszti, minek lógassa a levegőben hiába.Kicsit azért megszeppen, hogy a lány pár pillanatra tovalibben de amint újból visszatér feloldódik.Majd örömteli mosoly terül szét az ajkain mikor meghallja a költő nevét*
-Hm, meglepő, nagyon meglepő, de ha jobban belegondolok, neked jól áll a költészet és versolvasás, te olyan versolvasós, romantikus lány vagy, ugye?*Kérdi csöndesen, majd közelebb lép Irethez.*
-És eredetiben olvasod a verseket vagy műfordításban?Vannak olyan kultúrák, nyelvek, ahol kitűnő műfordítók vannak...bár néha csak a vers jelentése változik meg teljesen.*Elmosolyodik és Ireth keze után nyúl és mikor hozzáér az ujjaihoz újra megszólal.*
-Ugye nálad van a kis kavicsom?*Kérdi és megfogja a lány kezét.Tekintete Ireth pillantását kutatja riadtan, vár valami visszacsatolást, hogy tudja szabad-e neki ilyet vagy csak túl vakmerő volt?De inkább úgy dönt, hogy pár vekenek tűnő másodperc után elereszti a lány kezét, hisz a végén még megijeszti, azt pedig igazán nem akarja*
-szóval a francia költészetet kedveled vagy úgy általában a verseket?*Kérdez valami odaillőt. de zavara totális, ő meg tökkelütött, személyes véleménye szerint egész biztosan az és ennek hangot is ad.*
-Hogy én mekkora hülye vagyok*Dünnyögi halkan, majd mikor tudatosul benne, hogy ezeket a szavakat kiejtette és nemcsak gondolta, úgy érzi el tudna süllyedni, sőt már süllyed is.*~Irány a földszint...padlón keresztül.~*Nagyot sóhajt és zavartan a lányra függeszti újfent a szemét, egy kis félmosoly azért ott huncutkodik még a szája sarkában*

*Figyeli Castor arcát, ahogyan a kérdésére válaszol, végigméri minden egyes aprócska kis részletét és mint egy festményt issza magába, a szíve mélyére. Persze ha a fiúra gondol, majd úgysem tud tökéletesen emlékezni rá egészben, akkor majd csak a részletek maradnak meg benne. A száj vonala, a szempillák és az összes többi apróság, ami egyedivé teszi a fiú arcát. Elmerengve futtatja körül tekintetével, öleli körbe kissé elmélázva és arra lesz figyelmes, hogy alig figyel a kimondott szavakra. Pedig szeretne minden egyes szót hallani, megjegyezni és később felidézni, talán egyszer még fontos lehet.*
- Szeretem a verseket, de igazából mindenevő vagyok... mármint olvasás tekintetében. *Teszi hozzá egy félmosollyal, miközben beszél, nem veszi le szemét a fiúról. S amikor az közelebb lép, teljessé válik mosolya. Szereti a közelségét, a testéből áradó meleget, hogy van valaki, akivel beszélhet, akit figyelhet. Mélyebbet lélegzik és már nem csak az elvarázsolt tavaszi illatokat érzi maga körül. Most már tudja, milyen illata van Castornak is. Lassan behunyja szemét egy pillanatra és közben magában suttogja.* ~Mint az őszi eső és a falevelek.~ *S erről máris eszébe jut egyik könyve, egy Faulkner regény, amit éppen most kezdett olvasni. Újra felnyitja a szemét és ismét ott látja maga mellett a fiút. Kissé lassan reagálva, de megszólal.*
- Amit tudok eredeti nyelven, az angolokat vagy a horvátokat. *Jelezve itt egy kis mosollyal, hogy ő is innen való.* - De franciául sajnos nem tudok, pedig egyik legszebb dolog lenne, ha eredeti nyelven elolvashatnám bármelyik versét is. *Mondja lázas tekintettel, majd kissé elpirul, most éppen azon, hogy biztos furcsának fog tűnni, hogy mennyire szereti az irodalmat. Majd még hozzáteszi halkan.*
- És igen, azt hiszem, romantikus típus vagyok. *Itt kissé elmosolyodik ismét, és közben reméli, hogy a fiú nem csak a könyvekre és irodalomra gondol. Aztán ebben a pillanatban mintha villámcsapás érné, hirtelen megborzong. Nem azért mert rossz, hanem mert határozottan kellemes érzés, ahogy a fiú ujjai a kezéhez érnek. Reméli, hogy nem érezte meg a fiú, hogy végigfutott rajta a hideg.* - Igen. *Súgja zavartan, halk hangon. Majd mikor Castor elveszi a kezét, kissé csalódott, ám szemei csillogva fúródnak a fiú tekintetébe, akin látszik, hogy zavarban van. Ireth ettől azonban nem erőt, hanem inkább még több zavart merít és gyorsan elkapja tekintetét és a cipője orrával kezd szemezni. Majd miután egy kis erőt gyűjtött, válaszol is, ám a kérdés meglepi, nem éppen erre számított.*
- Úgy általában minden verset. *Nyögi kissé zavartan és nem is tudja, hirtelenjében merre nézzen, ám ekkor hallja újra Castor hangját. A fiúra emeli tekintetét és elmosolyodik, sőt már majdnem elneveti magát. Majd lassan kezével megkeresi Castor kezét és megpróbálja belecsúsztatni az ujjak közé a kavicsot. Közben pedig végig a fiú szemébe tekint és halkan megszólal.* - Tessék. *És zavartan újra elmosolyodik.*

*Mikor Ireth megérinti a kezét úgy érzi, hogy a szíve kihagy egy pár dobbanásnyi időt, szinte fülsiketítő az érzés ami szétáramlik benne.Minden kis sejtje vidáman kiabál az áramütésszerű érintéstől és a borzongástól, ami végigszalad a testén, a gerincén végig egészen a kislábujjáig nevet a teste.Ereiben táncra perdülnek a vérlemezkék és minden egyes szívdobbanása olyan, mintha az első volna, mintha új életre született volna. Úgy érzi nevetnie kell, de nem tud, mert a torkában egy szorongató gombóc foglal helyet, ami méretéből kifolyólag jelentős oxigénhiányhoz vezet, ezért Castorunk szinte megszédül a boldogságtól.*~Istenem és ez "csak" egy érintés volt, és máris ilyen hatással van rám, mi lesz akkor amikor először megcsókolom...persze odáig el is kell jutni, de eddig annyira természetes volt minden, mintha öröktől fogva éreznénk "valamit" egymás iránt.~*Eszmefuttatása végére már egy kavics pluszban van, de ujjai még mindig ragaszkodnak Ireth ujjaihoz.Határozottan úgy érzik, hogy jól ellennének újdonsült szomszédaikkal.*
-Hmhm, szóval horvát, aham,hm,szóval biztos csodálatos nyelv.*A nyelv szóra önkéntelenül is elpirul, de most már annyira hatalmába keríti a zavara, hogy már a füle vége is vöröslik szinte.Csak Ireth gyönyörű ajkait látja, és ahogy a lány formálja a szavakat.*~Csodaszépek ezek a telt, buja ajkak, kész meghaltam...földet rám.Most már boldogan halnék meg.~*Motyogja magában és elvigyorodik, valahogy egy pillanat alatt felszabadul, úgy érzi újra könnyű minden levegővétel.*
-Tudod, hogy,hmmm, szóval nagyon szép vagy.*Kérdi picit zavarban a lánytól és szabad kezének ujjaival Ireth hajából egy huncut tincset csavar az ujja köré.*
-Gondolom sokan mondták már neked...*Motyogja halkan és most ő is Ireth cipőjét nézi*~Ez a topán tud valamit.~*Dünnyögi*

*Ahogy Castor kezébe teszi a követ, ő is valami hasonlót érez, mintha áram futkosna benne, végig a testén. A tarkójától lassan, egészen végig a gerincén, le a talpáig. A fiú szemébe fúrja mindeközben a tekintetét és elmosolyodik újfent. Valami új, eddig ismeretlen érzés áramlik szét benne. Fel se tűnik neki, hogy nem engedte el a kezet, sőt mintha az egész már természetes volna. Lassan úgy tűnik Ireth túl lesz kezdeti zavarán és akkor már kevesebb pirongással fog járni mindez. Aztán lassan mintha mámorító édes köd borulna köréje, becsukja ismét a szemét és azt érzésre koncentrál. Szinte azt sem tudja, mi történik vele, csak hallja a fülében a szívverése ütemes dübörgését, keze nyirkos, arca kipirult. Castor szavaira ismét a fiúra néz, mégpedig a szájára. Ma tűnt fel neki, az előbb, amikor figyelte a fiú arcát, hogy mennyire szép metszésű ajkai vannak. Rögtön el is kalandozik egy pillanatra, ám a fiú szavai visszarántják a földre, egy kellemes rándítással.*
- Őhmm, igen... szép. *Feleli zavartan és ő is elpirul, többet nem tud kinyögni. Úgy érzi valami hasonló járhat most mind a kettőjük fejébe. Így inkább gyorsan egy pillantást vet kezeikre, onnan pedig a mellettük álldogáló bokorra. Majd ismét a fiú szavai törnek utat a fülébe. Mire ráemeli szemeit, meglepetten tapasztalja, hogy a fiú egyik hajtincsét csavargatja az ujja körül.* ~Nocsak, ez már tényleg flört... hmm... hát jó, engem nem zavar, hadd csinálja.~ *Majd a saját gondolataiba is belepirul és halkan kiprésel magából egy szót.*
- Köszönöm. *Aztán már meg is bánja, mert eszébe jut az anyja, aki azt tanította, sosem szabad egy bókot megköszönni.* ~Jahj ne, még most is a fejemben van?~ *Majd gyorsan a fiúra néz, és két pillanat múlva már ismét úgy érzi, a föld felett lebeg. Kissé összezavarodottan megnyalja a száját, amit aztán még nagyobb zavar követ, mert mi van ha a fiú arra gondol, hogy ő bátorítja valamire. Mikor aztán az lehajtja a fejét, és a cipőjére néz, kissé idegesen megmozgatja egyik lábát.* ~Hmm mi fog kisülni ebből az egészből?~

*A pillanat varázsa teljesen a hatalmába keríti, a torka kiszárad, hangja reszelőssé válik. Annyi mindent mondana, de képtelen kinyögni akár egy hangot is, nem hogy szavakat.Gyönyörködik Irethben, lágy vonásaiban, csillogó szemében látja saját arcát viszont.Úgy érzi csak Ireth ajkai olthatnák szomjúságát, ajkai egy pillanat alatt kicserepesednek, s mikor meglátja, hogy Ireth is hasonló gondokkal küzd elmosolyodik.Mindeközben ujjai egyre szorosabban kapcsolódnak a lány ujjaihoz és érzi ahogy Ireth is erősebben fogja a kezét.Eddig a huncut tinccsel incselkedő ujjai kiszabadulnak a selymes. lágy fogságukból és gazdájuk szíve sugallatára útnak indulnak, hogy végigsimítsák a gyönyörű, dúsan a lány vállára omló hullámos hajkoronát.Mikor ujjai a szépséges archoz érnek újra megremeg, nem számított rá, hogy ilyen érzékien puha Ireth bőre és a testéből áradó virágillat totálisan eltölti az érzékszerveit.Minden pórusán érzi, ahogy áramlik a lány a testébe, eggyé válik vele, ebben a pillanatban úgy érzi, mintha a lelkének egy darabját érintené meg.Még egyszer megnyalja az ajkait és elmosolyodik*
-Látod, megint milyen sokáig fent maradtunk, csoda hogy tudsz teljesíteni az órákon...igaz, nekem meg be kellene járnom azokra, a már egyszer bentlakásos iskolába járok...*Elmosolyodik és önkéntelenül is picit közelebb hajol a lány arcához, nem túl közel, nem tolakodóan*

*Ahogy látja Castor arcát, kék szemeit és minden apró vonását maga előtt, teljesen elszédül. Majd mindezek mellett érzi a fiú illatát is, ami teljesen egyedien hat rá, még sosem érzett ilyen kellemes illatot ez idáig. Teljesen elbódul, mintha valami bájitalt itattak volna vele, ami égeti az egész bensőjét, az íze mégis elmondhatatlanul édes és ő egyre többet és többet kívánna belőle inni. Érzi a fiú meleg kezét, minden ujját külön külön az ő ujjai mellet és már ez az érzés is fenséges, ez a közelség, biztonság és ez a megigézett pillanat. Mintha az egészet csak nekik varázsolták volna ide. Ami pedig a legjobb, Ireth tudja, hogy ezt mind a ketten így érzik és ez az, ami végre megnyugtatóan hat rá. Most már rátalált valakire, ezzel együtt pedig egy egész csodálatos dolog kezdetére, legalábbis ő így reméli. Majd amikor Castor ujjaival végigsimít a haján, újra megborzong, a mai este során már ki tudja hányadszorra. Kissé riadt, ám mégis vágyakozó tekintettel nézi fiú arcát, akinek a keze közben az arcát simítja meg. Ireth becsukja szemét és lassú sóhajjal magába szívja Castor testéből áradó minden egyes illatmolekulát, majd miután végigáramlottak a vérén, lágyan kifújja őket. Lassan megborzongva emeli fel a fiúra a tekintetét, majd mikor látja, hogy megnyalja ajkait, halványan elmosolyodik. Aztán ő is megszólal.*
- Esetleg legközelebb... majd mehetnénk együtt a következő órára, ha gondolod... úgy biztosan izgalmasabb lenne. *Majd lejjebb hajtja fejét, hogy ne kelljen Castor két szép végtelen távlatú szemébe néznie. Aztán gyorsan meggondolja magát, mégis ráemeli szemeit a fiúra, az övéibe fúrja őket és máris úgy érzi, elveszett bennük.*

*Elmosolyodik és mikor megérzi a jázmin, a levendula és a frézia illatának különleges elegyét, ami Ireth hajából szinte árad felé és körülöleli bensőjét, behunyja a szemét és felemeli a fejét, mélyen beszippantja az illatorgiát és úgy érzi a teste elemelkedik a földről és csak a lány kezei tartják a földön.Talán repülni is képes lenne, érzi a határtalan energiát ami szétárad a testében.Ireth jobb kezét a mellkasára helyezi, nagyjából a szíve fölé, közelebb lép a lányhoz, most már egész közel, a testük szinte összeér, Ireth lélegzetét érzi a bőrén, a nyakán.Az a kis fuvallat is képes felkorbácsolni az érzékeit, amik amúgy is olyan állapotban vannak, hogy szinte pöccre indulnának, ha egy újabb érzéki impulzus éri a fiút.Lehajtja a fejét és arca megmerítkezik a lány hajában, úgy érzi akár még úszni is tudna ezekben a hullámokban.Arca szorosan a lány arcához simul, ajkai pont egy magasságba kerülnek Ireth füleivel, aki tisztán hallhatja ilyen közelségből, ahogyan Castor szaggatottan veszi a levegőt, mint aki egy kilométert futott volna. Mikor megpillantja a féltünde lányka különleges kis fülkagylóját elmosolyodik, és egy lágy csókot lehel Ireth fülére.*
-Nincs kedved leülni valahova?Akár egy padra vagy valamelyik fa tövébe?*Kérdi suttogva a lánytól és most már újból azokba aranycsokoládé szemekbe néz.Miután kérdését feltette, homlokát Ireth homlokára hajtja és úgy nézi tovább a gyönyörű arcocskát.*

*Ahogy Castor megmozdítja a kezét, egyszerre végigfut rajta a hideg és meleg, úgy érzi mintha apró kis korbácsütések érnék testét, melyek meglepő módon nem fájdalmasak, inkább egyre többet és többször akarja érezni őket. Mikor keze a fiú mellkasához ér, érzi a szívének dobogását, ahogyan apró kis ütésekkel mutatja a ritmust Ireth tenyere alatt. Ahogy Castor közelebb lép, a lány egy pillanat alatt elbódul. Szinte gondolkozni sem bír, egyszerre annyira sok érzékszervére van hatással ez a mozdulat. A fiú illata kellemesen lengi körbe, elnyomva minden mást körülötte, ez pedig kellemes hatással van a lányra. Behunyja szempilláit és lassan mély levegőt vesz. Amikor újra kinyitja szemét, a fiú nyakát látja maga előtt. Ütemesen dübörög a vére a vénáján át, ez még így szabad szemmel is látható, és ez az ütem megegyezik a tenyere alatt érzett ritmussal. Közben pedig a fiú szinte belebújik a hajába, az arcuk lassan összeér és Ireth erre az érzésre újra becsukja a szemét. Ahogyan a fiú szakálla kellemesen csiklandozza az arcát, ahogyan a ritmusos lélegzése, a forrón kilehelt levegő a fülét éri, telesen megborzong. Elfelejt gondolkozni és csak bújik, legszívesebben így állna itt örökre a fiúhoz bújva, egyetlen szó nélkül. Aztán a fülén megérzi Castor csókját, ettől kissé összerezzen, ám szemeit továbbra is csukva tartja. Mit csinál itt? Vajon mi ütött belé? Minderről fogalma sincsen és legnagyobb szerencséjére ilyen kérdések az eszébe sem jutnak. Csak élvezi az érzést és örökké tartónak akarja meghagyni ezt a különös pillanatot. Mintha Castor szívdobbanásaihoz már az ő szívének ritmusa is igazodott volna. Majd kinyitja szemeit, és tekintetét a fiú opálosan fénylő kék szemeibe függeszti. Castor hangjára elmosolyodik és összeérintett homlokkal állnak még egy pillanatig míg Ireth válaszol. Lassan szólal meg, minden egyes szót jól megforgatva a szájában, mielőtt kiejtené őket.*
- Leülhetünk. A fűbe... ahol ültem, ott jó lesz? *Hangja lágy és csendes. Majd kissé elemeli fejét a fiúétól és a fa tövében fekvő táskára és könyvekre néz, mintegy ezzel mutatva, hová is gondolja azt a leülést.*

*Abba az irányba pillant,amit Ireth ajánlott és megnézi magának a kis zugot.A lány papírjai, könyve és a táskája már a földön hever, nem szerteszét, hisz Castor nem nézne ki Irethből egy szeleburdi kislányt.*~Bár ki tudja?~*Teszi fel magának a cseppet költői kérdést, majd halkan megszólal és közben lelkesen bólogat.*
-Hmhm, igazán nagyszerű hely, árnyékos, sem nem hűvös, sem nem meleg, olyan kellemesen tavaszias a levegő.Kicsit se romantikus,áááá*Dörmögi és az utolsó mondat után elmosolyodik.Teste elválik a lányétól és kézen fogva elindulnak az árnyat adó fa tövéhez.Már az első lépéseknél érzi azt a kínzó, szinte bénító érzést, amit a lány testének távolsága okoz neki.Legszívesebben magához rántaná Irethet és ölbe kapva vinné oda, mosolya nem lohad, hisz végülis olyasvalakivel van együtt, aki igazán különleges hatással van rá.*~Csak ne lenne ily távol tőlem fizikailag~*Motyogja magában kicsit durcásan és ujjait szorosabban a lány ujjai közé kulcsolja.*
-Hmhm, talán bizony még fel is olvasol majd nekem pár szonettet?*Kérdi mosolyogva Irethet, bár Castorunk gondolatai jóval érzékibb örömök körül bolyonganak, mint az irodalom gyöngyszemeinek élvezete.*