- Aaargh, uuunaaalmaaasss..
*Tovább rúg maga előtt egy eldobott ásványvizes kupakot, és véletlenül sem esne ki a farmerzsebéből. Igazság szerint most sem lehetne azt mondani, hogy túlzottan nőiesen öltözködött volna. Mint ahogy általában sohasem. A szoknyákról rossz emlékei vannak, az apja szerette mikor szoknyát hord. Ebből egyenesen következik az, hogy ő következetesen távol tartja magát mindentől ami nem nadrág. A melegre való tekintettel ujjatlan pólót húzott, a fekete színről azonban most sem volt hajlandó lemondani. Kezeit a farmerzsebébe süllyesztve ballag végig a bazársoron, ahol már alig vannak néhányan nyitva, és ember sem túlzottan sok cselleng errefelé, mert hát maga a környék sem egy olyan része a városnak ami túlzottan hamar belopná magát az erre tévedő turista szívébe. Szájából most már mit napi.. órai rendszerességgel lóg ki a cigaretta, és ha egy végleg elhasználódik, már kerül is elő a következő. Legalább ott a Dunhillnál jól járnak. Ahogy BéBé szerencsétlen lúzer apja is megmondta "Megnyugtató a tudat, hogy a cigaretta azelőtt megöl, hogy minden rosszra fordulna."
Bár rosszabbra nehezen fog. A lány jelenlegi véleménye szerint legalábbis. Erin ugyanis ki nem állhatja a meleg időt. Ezt a tikkasztó hőséget pedig ami ma volt és ami az elkövetkezendő napokban várható, azt egyszerűen gyűlöli. Borzasztóan utálja. Mindenki izzad, forróság, száraz levegő, és nem hordhat feketét anélkül, hogy meg ne döglene benne. Ráadásul nyáron gyakrabban találkozik felnőttek megrovó pillantásával. Talán mert ezekben az ujjatlan cuccokban meglátszik az a nonfiguratív tetoválás ami a bal lapockáját szinte teljesen beteríti, és felkapaszkodik egészen a válláig. A felnőttek meg nem szoktak azzal szimpatizálni, ha egy 17 éves kölykön ilyen van. Őt sem a véleményük érdekli csak idegesíti mikor bámulják. Nem tehet róla, agresszív lesz tőle.*
~Na de koncentráljunk a feladatra.~
*Hja, végül is ezért szánta el magát, és mászott el a városba, hogy egy tollast vegyen. Utálja az állatokat. Tapasztalatból tudja, hogy valami ismeretlen okból kifolyólag azok a dögök sem szimpatizálnak vele. Hiába, az állatok nem szeretik az olyan embert, akinek "halál-szaga" van.. úgymond. Bár ez kissé nyers megfogalmazás, de némileg helytálló.*
~Azt mondták erre van. Baszki, ha átvágtak visszamegyek, és feldugom a seggükbe a sörösüvegeiket.~
*Befordul a sarkon, és áháhá, meg is látja az olyannyira keresett cégért. Állatkereskedés. Lépteit megszaporázva trappol el egészen a bejáratig, ahol is egy igazán unszimpatikus felirattal találkozik. "Zárva". Idegesen rúg is egyet az ajtóba, már csak a miheztartás végett is.*
- 'szom. Ezért szenvedek itt két órája?
*Muszáj tollast szerezni, mert mint kiderült az iskolai dögökre nem bízhat levelet. Legutóbb is valami öreg madárra tuszkolta rá a levelet, azt tizenöt méter után a tollas bemondta az unalmast. Ment volna nyugdíjba, alig győzte összeszedni az udvarról az üzenetét, nehogy más találja meg.*

[Főmesélőbácsi]

*Akármilyen érdekes is a lány , arról neki sajnos nincs tudomása. Bár, ha lenne akkor se tudna sok mindent kezdeni vele, hiszen az ember nem tud magától tanulgatni valamit, amiről elképzelése sincs milyen lehet, és amiről a könyvek is csupán csak körvonalakban írnak, mert ez a mágiaág bizony ha nem is tiltott, de valahol mégiscsak tabunak számít. Olyan, minthogy ünnepi vacsoránál az emberek nem esznek kézzel. Nem azért, mert nem szabad, bármikor megtehetnék, hogy leteszik a kést és villát, aztán kézzel esnek neki a fogásnak. Mégsem teszi senki, mivel nem illő, mivel a társaik kinéznék emiatt. A nekromantákhoz is nagyjából így áll a varázsló-társadalom és titkon örülnek annak, hogy igencsak kevesen vannak. Milyen ironikus, hogy Erin így is szándékosan különcködik és vonalat húz maga és a többiek közt, és többnyire minden erejét és akaratát ebbe a folytonos devianciába öli, közben meg nem lenne rá semmi szükség, hiszen így is más.
Hisztiközelben van, szóval a leglogikusabb az lenne, ha most megállna egy kicsit, elszámolna tízig, és megnyugodna. Igen, ez lenne a leglogikusabb. Tehát eszébe sem jut ezt csinálni. Idegesen szusszan és még egyet rúg az ajtóba. Ha máson nem, hát akkor majd azon levezeti a feszültséget.*
~Áh basszus. Ekkora szívást.~
- Heeh?
*Hangokat hallana a fejében? Jó, az egy dolog, hogy valami nem stimmel vele, és jellemileg elég erősen hajaz egy szociopatára, és hogy jóformán magán és legfeljebb a két bátyján kívül senkiről azt gondolni hogy jó társaság.. de hogy már magában beszéljen, mintha valami tudathasadásos köcsög lenne? Az kizárt.
Tehát kizárásos alapon: Valaki volt olyan pofátlan, hogy bele mert mászni a fejébe. Ami nonszensz. Zsebrevágja a kezeit, és gyanakvóan szétnéz a kies utcán, de sehol senki. Aztán szárnycsapások, valami súly a vállán, károgás.*
- Szálljál már le rólam..
*Megrázza a vállát, hogy a nagydarab tollas rájöjjön, hogy nem egy újabb ereszt sikerült eltalálnia, azonban az csak nem akar tágítani. Ha pedig nem volt elég motiváló erő, hogy eléggé határozott mozdulatokkal próbálta elhessegetni, akkor akar valamit. Ha akar valamit kaján kívül, annyira, hogy ilyen kitartóan a vállán üldögél, akkor nem épp normális tollas. Az sem épp normális, hogy a fejében egy hang beszél hozzá. Akkor a nem normális dolgokat összeillesztjük és... megvan a megoldás.*
- Gondolom nem valami sima veréb vagy, mi?
*Másodpercekig fel sem tűnik neki a furcsa érzés, csak mikor elkezdi zavarni, hogy nem érkezik reakció a kérdésére. Azaz hogy nem azonnal. Kellemetlen érzés. Olyan, mintha apró ujjak tapogatóznának odabenn. Apró, hűvös ujjacskák, és Erinnek nem nagyon tetszik ez az újfajta élmény. Ösztönösen taszajtja ki tudatából az idegenét, kicsit meg is tántorodik az erőfeszítéstől amit nem szándékosan generál, nem.. ez most csak úgy jött.*
- Mi a f...t csinálsz?!
*Ezúttal már kezével is megpróbálja lelökni magáról a zavaró, fekete tollast. Rossz érzése van vele kapcsolatban. Olyan, mikor egy ragadozó, egy nála nagyobb és veszélyesebb, és komolyabb ragadozóval találkozik, aki mellett ő csak szelíd kiscicának tűnik.*

*Milyen ironikus nem? Egy ilyen komoly tehetség, egy ilyen lány kezében. Aki egyedül semmit sem tudna vele mit kezdeni, vagy talán még nem fogja fel a hatalom súlyosságát. Esetleg túlságosan is tisztában van vele, és ezért veszélyes nála. Mint egy drótvágó olló a rosszindulatú 5 éves kezében. Viszont annyira hideg és közönyös szemmel tekint a külvilágra, túlontúl érzéketlenné vált ahhoz, hogy megijedjen hasonló dolgoktól. Az a látszólag világgal szembeni kamaszos ellenállás is sokkal inkább egyfajta időtöltés. Amolyan "milyen legyek, ha nem ilyen"? Néha tapintani lehet az ürességet a lányban. Néha pedig mégis ott a vad vérszomj a tekintetében, az utálat, az undor, akármi.. csak épp minden mögött ott van a céltalanság és a motiválatlanság. Szörnyű dolog csak úgy tengődni a világban, de Erin már annyira érdektelen, hogy ennek a sajátos borzalmát sem fogja fel. Feleslegesnek tartja. Mint ahogy feleslegesnek tart minden mást. A gyerek, a kamasz, a serdülő már aznap elcsökevényesedett, mikor az apja először ért hozzá úgy. Azzal a kívülről udvarias és elegánsnak ható, mégis ott a kulisszák mögött beteges mosollyal, mikor lefogta, mikor leszakította a szoknyát, mikor fölé hajolt, mikor meghallotta a magát megadó öv kattanását, a lehúzódó cipzár összetéveszthetetlen hangját, mikor megragadta és...
Akkor repedt meg először a tükör. De nem tört össze azonnal. Először csak halvány, alig látható hajszálrepedések mutatták, hogy már nem a régi. Azonban még ép volt. Még megmutatta magában az előtte álló arcot. Aztán jöttek az újabb éjszakák, az újabb ütések. A repedések egyre nagyobbak lettek. Heves sírógörcsök, agresszív rohamok, erőszakos kitörések.
Egy tabletta. Két tabletta. Három tabletta. Négy. Öt. Tíz. Sok.
Hiába állítja bárki, hogy bátor dolog megtenni. Elmenni odáig, hogy tényleg megtedd, és elfuss. Ez gyávaság. Mégsem menekülés ez, aki okos, az tudja, hogy a halál még nem váltja meg. Egyszerűen bármi jobb volt ennél. Még a halál is. Gyerekfejjel akaratlanul is belesett valami mögé, ami mögé nem kellett volna, és amit hagynia kellett volna ott ahol van. És nem félt, mert csend volt, csend és üresség, ami szinte felszabadította azt a csöpp kis gyermeklelket összekucorodott, és maradni akart. Mégis elhurcolták onnan, vissza a steril, gyógyszerektől terhes kórházi szobába. Ez nem volt szép. Nem volt tiszta. Nem olyan értelemben tiszta, minthogy higiénikus, csak létezett. Az alatta nyikorgó ágy pedig csak szüntelenül azt ordította hogy "élsz! élsz! élsz!". Ő pedig nem tudott válaszolni mást, csak hogy "nem! nem! nem!". Ma is emlékszik a két aggódó arcra az ágya mellett... és a harmadikra mögöttük. Az az arc nem aggódott. Az az arc neheztelt. Dühös volt. A marionettbaba megpróbálta elvágni a zsinórjait. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy a férfi marokra fogta a zsinórokat. Csendben megvárta amíg felépül. Nem törődött vele, hogy ugyan a zsinórok megvannak, a baba rossz, törött, használhatatlan. Pazarlás lett volna, igaz, apu? Onnantól erőszakosabbá vált. Nem kérdezett. "Verebem, kis verebem..." Véraláfutások. Csak csendes zokogás rázza. "Verebem, kis verebem..." A tükör szilánkjai kifordulnak a keretből, hogy aztán a földön ezernyi apró, összeilleszthetetlen darabra törjenek. Meztelen talpak tompa hangja verődik vissza a hideg csempéről. Kacatok közt matató karcsú, kissé csontos kislányujjak. Hangtalanul telepszik a zuhany alá, a víz pedig csak csöpög.
Egy csepp. Két csepp. Három csepp. Vércsepp. Öt csepp. Hat csepp. Hét... Nyolc... Kilenc...
"Ki ölte meg Robint?
Én. - szólt a fecske.
Ki ölte meg a gyilkost?
Én. - Szólt valaki nevetve."
Pedig "Robin" még mindig élt, és még mindig él. Habár csak üresen, csendesen, torzan, ott belül, mozdulatlanul. Mert belül már nem mozdul semmi a tükörben.
Mert nincs tükör.
Nincs veréb. -
Már nem is tudja, hány éve annak, hogy az apján bezárták az Azkabanba, de nincs is sok értelme erre gondolni. Erint már csak a pillanatnyi "örömök" éltetik, már amennyire képes örömöt érezni. Dühös, erőszakot, rosszindulatot bármikor. Pedig mint az sejthető, ő sem volt ám mindig ilyen. Egy gyerek nem születik ennyi közönnyel és gyűlölettel. Erinnek épp csak annyi bűne van, hogy ennek a kornak a szülötte. És hogy nekromanta. Mindig ott fog lengni a halál körülötte, érződni fog rajta, és valószínűleg most már nem is bánja. Megszokta. Visszajáró vendégként fogadja. - Sütivel és keksszel, persze. - Jezebel nem is tudja mennyi emléket piszkál fel már csak a jelenlétével, pláne azzal, hogy megpróbál beletúrni a lány tudatába.*
~Ajh, de fölényes itt valaki! ÉN csinállak ki ha nem takarodsz ki innen, megkopasztalak te randa szárnyas.~
*Sosem fog tisztelni senkit. Senkit. Már azt is nehéz elérni, hogy egyenrangú félként tekintsen bárkire, de tisztelet? Esélytelen. Ráadásul ha Jezebel tovább próbálkozik, istenúgyse, visszarugdossa őt abba a pokolba ahonnan előmászott. Nem ijed meg. Kérdés, hogy egyáltalán képes-e félni. Talán a közönyösség egyfajta érzelmi páncéllal ruházza fel, az pedig hogy nekromanta.. elég ha reflex-szerűen képes felhúzni a bástyáit ezáltal. Ejh, ha még tudna is róla a tetejében. De nem tud, így csak a kezdők szerencséje áll mellette.
A démon mégsem adja fel. Sokkal könnyebb dolga lenne úgy, ha a lány kétségbeesne, azzal legalább gyengülne bármit is az odafigyelése. Helyette Erint pont az ellenkezőjét teszi.. mikor Jezebel újabb alkalommal támad az elméjének, körmeivel a saját alkarjába vág, hogy már csak a fájdalom tudatával is megerősítse a jelenlétét.*
- HAGYD MÁR ABBA!
*Ha most valaki erre járna biztos baromi hülyének nézheti, hogy a fekete hajú suhanc a nagy semmivel ordít.*

*Erinnek azért eddig, legalábbis tudtával nem sok köze volt a fekete mágiához. Az apja régen mikor épp nem molesztálta, beszélt neki valami ilyesmiről, de érthető, hogy ezek a dolgok nem nagyon ragadtak meg benne, elvégre... másra koncentrált. Túlzottan rettegett a férfitől ahhoz, hogy egyáltalán felfogja a szavai értelmét. Egy kislány nem tudja kontrollálni a félelmét. Erin viszont már nem kislány, a családfő pedig épp eléggé megnyomorította a lelkét ahhoz, hogy képtelen legyen félelemre. Ez bizonyos mértékben előny, mert így képes arra koncentrálni, hogy az éles helyzetekben mi lenne a legjobb megoldás, a gondolkodását nem béklyózza le az amúgy természetes kétségbeesés, mivel nincs is. Döntő pillanatokban, mikor mások félelmükben elhamarkodottan cselekednének, ő képes dönteni, méghozzá okosan. Most is, miután reménytelenül próbál ütést mérni a szárnyasra, rájön, hogy itt közel sem az az elsődleges probléma, hogy rászállt, hanem hogy a fejébe próbál belemászni. A testébe. Pontosan milyen lényeknek is jó szokása ez? Egyrészről ugye az ártó szellemeknek, akik szívesen bújnak bele élő emberek testébe, hogy ezáltal ők is egy kis ideig újra annak érezhessék magukat. Ez viszont mégis más, nem finom tapogatózó módszer, mintha elgázosítanák az elméjét, és ő szépen álomba szenderülne. Ez a "holló" valósággal feltépi a belső burkot, hogy erőszakkal belemásszon.*
~ Ez egy démon. ~
*Állapítja meg magában, csak hát kár, hogy nem igazán tudja, hogy mit kell kezdenie mikor egy démon próbál befurakodni az elméjébe, így azonban csak ösztönből képes cselekedni, és közel sem biztos, hogy a megérzés be fog jönni. Lehet, hogy épp ezzel fogja megnyitni az elméjét, de az is lehet, hogy sikerül kitaszítania. Körmeivel tulajdonfélkarjába váj, hát az biztos hogy cseppet sem finomkodóan. Úgy tűnik nem igazán sajnálja magát - ha már fáj, akkor fájjon iszonyatosan. Erre a fájdalomra tud koncentrálni, ebből erősíti meg a mentális falát. Egy gyakorlott varázslónak ez a megerősítés élből, azonnal menne, fájdalom nélkül is, Erin viszont csak egy 16-17 éves kölyök, neki kell egy megerősítő inger, amire összpontosíthat, a lány pedig rá jellemző módon, a fizikai fájdalmat választotta.*
- Hagyd abba! Hallod?!
*Ordít, mert most már nem igazán tud mást. Jezebel nem egy gyenge ellenfél, ezt még ő is érzi a hozzá nem értésével, szinte mázsás súlyként telepszik rá a démon több ezer -vagy több- éve. Próbálja lelökni magáról a szárnyast, ezzel viszont csak azt éri el, hogy a hajába csimpaszkodó madárlábak még jobban meghúzzák a fekete fürtöket. Fáj ez is. Jó ötlet volt a fizikai fájdalmat választani.. ezzel sikerült kitaszítania pár másodpercre Jezebelt, de tudja, hogy egyáltalán nem győzött. Áh, közelében sincs annak. Hogy győzhetne valami/valaki ellen, akitől még megvédeni magát is ilyen komoly erőfeszítésbe került? Tehát az egyértelmű, hogy megtámadni felesleges. Ha a hollótestet el is pusztítaná, maga a démon továbbra is létezne, szóval nem ez a járható út. Miután a holló felszáll az ereszre, kicsit csillapodnak a kedélyek. Nagy kortyokban veszi a levegőt, miközben a falhoz sétál, és hátával annak támaszkodik. Egyébként Erinnek fogalma sincs arról, hogy ő most tulajdonképpen csatát nyert. Abban a tudatban van, hogy a démon egyszerűen csak megunta a csatározást, és azért hagyta békén ideiglenesen. Bal arcizma megrándul. A fájdalom addig nem zavarta, amíg a segítségére volt, most viszont már egy nem kívánt érzés a bal felkarjában. Zsebéből előhalász egy gyűrött papírzsebkendőt, és elkezdi felitatni a vért, a zihálása viszont csak lassan múlik el.*
- Mégis ki a franc vagy te, ehh? Lehetne ennél jobb programod is.
*Nagy ívben leszarja hova néz a holló. Mégis kit érdekel? Csak válaszoljon, és akkor talán Erin se pöccen be még jobban.*

*Kiskorában még tényleg leste az apja minden szavát, itta magába, mintha az lenne minimum a szent írás. Valódi mintakislány volt világoskék szoknyácskákban, egyberuhákban, befont, fekete hajjal, és kedves mosollyal. Ugye milyen elképzelhetetlen, hogy ez az elvadult huligán, akit kabátban kalappal a fején, és felkötött hajjal félhomályban bárki fiúnak nézhetne, és aki annyit káromkodik, mint csillag az egészen ilyen volt gyerekként. Pedig tényleg.. az emberek nem ok nélkül lesznek olyanok, amilyenek. Persze ez csak nyolc évek koráig volt így. Onnantúl már tudjuk.
Szóval, mint az már említve volt a lány nem sokat fogott fel az egykori családfő szavaiból. Persze, tudja ő, hogy mi az a nekromancia, minden gyerek, aki máguscsaládban nevelkedett körvonalakban be tudja azonosítani, hogy az egy nem jó dolog. Sőt, meglehetősen rossz. És a XXI. században már tiltott is, ha nincs bejegyezve a minisztériumnál. Meg egyébként is az. Nem szeretik, mert a nekromanta mágiát nem lehet olyan egyszerűen lenyomozni, mintha varázspálcával sütnének el varázslatokat, másrészről az sem törvényes, ha valaki ha ideiglenesen is, de visszahozza a holtakat, és kedvére irányítgatja őket. Ez még a kisebb gond, de régen a nekromanták nagy szeretettel idéztek meg démonokat. Tehát ez a fajta életmód nem éppen szimpatikus a rendes, becsületes, adófizető polgároknak.. sem. Nagyjából ennyit tud. Egyébként meg sosem mélyült el a témában, mint ahogy tulajdonképpen soha semmiben. Mindent csak felületesen csinált, leszámítva a bájitaltant. Az sem érdekli igazán, csak ha látja, hogy valamihez van érzéke, akkor már csak azért megéri rágyúrni, hogy a bénábbakat megalázhassa és kinevethesse. Az apjának pedig soha.. soha nem lesz hálás semmiért. Az egyetlen élőlény, aki a mai napig csontig hatoló, jeges rettegést vált ki belőle. Nem kell megszólalnia, sőt, még megmozdulnia sem ahhoz, hogy Erin sírva könyörögjön azért, hogy hagyja békén. Mindenkinek van gyenge pontja. A lánynak csak egy, és az most történetesen az Azkabanban tölti életfogytiglani büntetését. De még a mumustól is fél, ha az a családfővé változik, még akkor is, ha tudja, hogy ez nem valódi. Egyszerűen csak annyira beleégett a retinájába, a bőrébe, az elméjébe minden, és annyira természetes számára, hogy akármi ami az apjához köthető -legyen az hang, látvány, illat, bármi- arra a berögzült reakciója a félelem. A lány mindig is önálló, és megzabolázhatatlan volt. Senkinek sem sikerült a jó modort beleverni, és mást sem. Kezelhetetlen, taníthatatlan személy, akivel még egy légtérben tartózkodni is nehéz a rosszabb napokon, nemhogy beszélgetni. Mégis, ha az apja csak úgy megjelenne előtte, még elfutni is gyáva lenne, sírna és nyöszörögve könyörögne, hogy ne jöjjön közelebb. Még jó, hogy ez a veszély nem fenyegeti, így néha napján meg tud feledkezni ezekről a nyomasztó élményekről.*
- Hogy mi közöm hozzá? Hogy MI KÖZÖM HOZZÁ?! Az én fejembe próbálsz belemászni! Kurvára van hozzá közöm!
*Najó. Ad 1. Kezd nagyon hisztis lenni, és nagyon kiborulni. Ad 2. Már-már komikus, hogy egy hollóval ordibál, de mást sajnos nem tehet, szóval marad ez.*
~A francokat, ez az ÉN testem, és meg is tartom.~
*Hirtelen súly a vállán, jéh, hát mégsem duzzog? Az előbb még rá se akart nézni, most meg csak úgy rátehénkedik. Najó, innentől nem fog finomkodni, le az ökoharcosokkal és a greenpeace-sekkel, Erin most bizony szépen nyakon ragadja a madarat, és szó szerint lehajítja magáról.*
~Ha kényelmetlen nem fontos itt maradni, el lehet húzni. Rohadt magasról szarom le, hogy mi vagy ki az isten vagy eszem ágában sincs bevinni téged a kastélyba.~
- Menj innen. Hess! Húzzál el!

//Az érkezés//

*Andrew épp apjával ment autóval Tornerasba, mindig valamit kapcsolgatott az öregebb Anrew a varázsautón, az biztos, hogy nem a rádiót, sem a CD lejátszót. Otthontól való utazás körülbelül 2-3 órán át tartott. megalvadt a tej a fiú szájában, mire Tornerasba értek, sőt a hátsó ülésen aludt is. Eléggé rosszul feküdhetett, mert apját majdnem megőrítette a horkolásával. Amikor megérkeztek apa szólt az alvó fiának, de nem ébredt fel a gyerek az ő hangjára, ezért az anyósülésen felejtett háromszöges kék táskával dobta meg a fekete hajú fiú hasát. *
- Végre felkeltél kölök…
- Már itt is vagyunk?
- Itt hát, már kb. 10 perce. Minden meg van, ami kell az iskolához?
- Meg-meg. Ja a pálca nem.
- Ha most nem jutott volna az eszedbe, akkor megkaptad volna Feel bácsi pálcáját…
- NEM, nem kell az, jobb, ha veszünk egyet.
- Akkor gyere.
*Kiszálltak mindketten a kocsiból. Kicsit nehezen hitték el az emberek, hogy ők egy családba tartoznak. A fiatal, vékony fiú, kicsit alacsony fiú, apja pedig kicsivel magasabb, és sokkal nagyobb hassal rendelkező egyed… Hát igen… Míg a frissen ébredt srác rövid szakálla van, az öregének bajusza, de azért felismerhető nagy nehezen, hogy ők apa és fia. Bementek a Pálca boltba és egyből megpillantották a komótosan mozgó, öreg elf eladót.
- Jó napot! Pálcát szeretnék venni!
- Aki ide bejön, az mit keresne, ha nem pálcát? – inkább nem szólt semmit az ifjú. – Nyugodtan nézz körül fiatalember.
*Egyet bólintott Anrew és egyből a sarokban levő pálcákkal kezdte. Mindegyik pálca szabványdobozban volt és egy polcon minimum 1000 doboz volt egymás hegyén hátán. A bolt mindegyik falára csak polc volt felszerelve. A fal színét nem is lehetett látni. Gyorsan kihúzta az első dobozt a diáknak készülő gyerek, felnyitotta azt és apja így szólt.*
- Ez hasonlít Feel bácsikád pálcájára. Suhincs egyet fiam.
*Így is tett, erre meg kirobbant az ablak az utcára. A szemei elkerekedtek. A járó-kelők csak nézegettek befele, hogy mitörtént, de az öreg eladó nem is figyelt rá, mintha meg se történt volna.*
- Ez nem csak hasonlít, hanem szinte ugyan az. Emlékszel, amikor Feel bácsi egy suhintással varázsige nélkül szétrobbantotta a kamion rakterét a sztrádán? Ezt biztos nem vesszük meg.
*Gyorsan visszatuszkolta a dobozba a Feel bácsi féle pálcát és egy újat húzott elő a bolt másik sarkából. Suhintott egyet és egész jónak tűnt a pálca. Tologatta az egyik éjjeli szekrényt, majd a 4. suhintásnál a szekrény megindult és egy polcot elintézett vele.*
- Hát fiam ez még nem a te napod.
- Hát nem…
*Szomorkásan visszarakta a pálcát a helyére, s kivett egy újat, de egy másik kiesett a helyéről mellette alig egy méterre. Visszarakta a kezébe levőt és felvettem a másikat. Kinyitotta a dobozt, kihámozta a pálcát a lila selyemből. Kicsit eléggé érdekesen nézett ki a pálca, de az nem zavarta a fiút. Ahogyan megfogta a markolatot valami kisebb dübörgő érzés fogta el, mintha szívdobogást hallana. Mintha kapcsolat alakulna ki a pálca és ő között. Odament a törött üvegdarabokhoz és suhintással egy-egy nagyon kicsi darabot összeillesztett. ~ Egész jó... ~ - gondolta magamban. Hirtelen észrevette, hogy az öreg elf a bögréjéért nyulkálkat, de nem találja épp olvasta a napi újságot. Valami nagyon érdekeset olvashatott. A bögre ott volt az asztalon fél méterre az elf kezétől. *
- Miért ne… - mondta hangosan az ifjabb Andrew.
*Suhintott egyet és nem állt meg a bögre egészen a újságig.*
- Nahát, megtalált a pálca? – mosolyodott el az elf.
- Ezt kérném.
- Dobozba vagy a nélkül?
- Nélkül. - felelte az idősebb Andrew.
*A bunkó, de gondos apa elővett egy érdekes tartót, egy övre csatolhatót. Ifjabb Andrew ráakasztotta a tartót a saját övére és bele a leendő pálcájátt. ~ Akár a Western pisztolytartó. ~ – gondolta magámban.
- Jól is áll. – mondta az elf, s apám szintén elmosolyodott.
- Mennyünk. – az apuka megfogta a gyereke vállát s elkísérte.
*Össz-visz egy bőrönd és egy kék táskája volt a menetelő diák. Hintók haladtak el az utcán. Apját hosszasan megölelte. S az apja is elviharzott, sietnie kellett dolgozni. Az utolsó hintó megállt és a benne ülő diákok alig bírtak helyet szorítani, csupán a holminak jutott hely. Nem kellett apja segítsége, feltuszkolta maga a csomagokat...*

// folytatás: https://tornerans.hungarianforum.com/a-kastely-koruli-park-f16/kastely-koruli-park-t17-165.htm#3898//