Egy nyúzott, fáradt tekintetű férfi lép ki a kastély ajtaján, egyesen a parkba érkezvén. Kora reggel ez nem is annyira csoda, igazából elképzelni nem merte, hogy valaha is egy ilyen korán érkező diákot fog bekísérni a kastélyba, és szobába osztani. Valahogy mindenki vagy éjszaka jön meg, vagy pedig valamikor a délután folyamán, de hogy reggel fél nyolckor, az azért már kissé szokatlan ebben az intézményben. Máshol lehet, hogy ez a divat, vagy ki tudja, de itt inkább ritkaságszámba megy. Persze azért a kevésbé rémisztő oldalát igyekszik elővenni a férfi, nevezetesen Gerard Rowne Wayner, hogy utána ne titulálják közveszélyes idiótának… még. Majd később még lesz rá számtalan alkalom, hogy pszichopatának legyen feltüntetve.

A fiú alakja hamar feltűnik, de ami a legszembetűnőbb az az, hogy egy komplett bőrönd kiárusítást is rendezett a megérkezés tiszteletére. Vagy éppenséggel kiállítást, kinek melyik tetszik jobban. Annyira sokat nem kell szerencsére sétálnia, pont jó helyen pakolt le Eric, legalább egy kis reggeli tornától megkímélte a férfit ezzel, mert attól már biztos, hogy felállt volna a szőr a hátán. – Szép napot. Gerard Rowne Wayner vagyok, az iskola igazgatója, egyben a karvezetőd is. Én foglak felkísérni a szobádba, ha nincs ellenedre. És mivel miért is lenne ellenedre, éppen ezért azt javaslom, hogy induljunk, ha bármilyen kérdésed van, akkor azt útközben felteheted – rövid és tömör, lényegre törő. Tarthatna gigászi előadást arról, hogy mennyire jó az iskola, milyen jó, hogy ide jött, és mennyi szuper lehetőség van, de minek, amikor biztos, hogy pontosan ezen okok miatt döntött a fiú a Tornerans mellett? Színtiszta egoizmus, ez vall Gerardra. Na meg persze a túlzott önteltség. Erre láthatunk most is gyönyörű példát.

Edward Lyons ~~

Ilyen fárasztó napok után igazából teljesen mindegy, hogy ki jön ki elém. Részemről akár még az égi tündér is jöhetne, hogy bekísérjen, vagy a hegyi troll, nem oszt, nem szoroz. A végeredmény úgyis ugyanaz lesz: bent leszek a szobában, kinyújtózhatok ágyamon – mely vagy kényelmes lesz, vagy nem –, és minden rendbe jön. Legalábbis azt hiszem. A kisgyerek érkezése így tehát mondhatni, hogy szinte megváltás, a kutyáé viszont átok – allergiás vagyok a kutyaszőrre, így eléggé kellemetlen lesz a találkozás. Kellemesen elmosolyodom, a jó modor miatt, míg a kutyára kissé erőltetettem pislogok, próbálom átütemezni magam a nem veszek levegőt életmódra, több-kevesebb sikerrel.
Inkább kevesebb, pár másodpercnyi szenvedés, és fuldoklás után feladom a küzdelmet szervezetem ellen, és mélyet szippantok az oxigénből, mely a levegő molekulái között kutatva utánuk. Allergiás reakciót még nem vált ki az affér, de ez minden bizonnyal annak köszönhető, hogy a szabad levegőn vagyunk, és nem egy zárt helyiségben. Majd a kastélyon belül már jöhetnek a tüsszögések.

– Szia. Igen, Lorainne vagyok – válaszolok még mindig mosolyogva a kérdésre, majd gyorsan hozzá is teszem – az Edwardsont nyugodtan elhagyhatod, nem szeretem, amikor ennyire hivatalosan a teljes nevemen szólítanak. – Na, igen, kezdek bemutatkozni, melynek hatására kissé el is szégyellem magam, így a pír azonnal megjelenik arcomon. Miért nem maradok inkább csendben? Ez a fiú azért jött ki, hogy nekem tegyen szívességet, és felkísérjen, erre én pedig bunkó módon rögtön azon kezdek lovagolni, hogy első alkalommal hogyan szólított meg.
– Köszönöm szépen – hangoztatom el az első hálás szavakat, amikor látom, hogy Edward eltünteti pár mozdulattal a csomagomat. Azért remélem, hogy még meglesznek, mire felérkezünk a szobába, és nem lopja el addig senki sem – sosem lehetünk eléggé óvatosak, a dolgaimat pedig jobb szeretem, ha csak én fogom meg, vagy egy olyan személy, akiben megbízom, és odaadom neki. Bár azért ennyire bizalmatlan természetesen nem vagyok, de sosem lehet tudni, hogy miféle helyre jöttem én – azon túl, hogy szimpatikus volt első ránézésre. – Tehát Presanella. Majd megpróbálom valahogyan megjegyezni, egy idő után biztos, hogy menni fog – elgondolkozó tekintettel meredek a fiúra. Ha valamit nagyon szeretnék, azt el is kell, hogy érjem, vagy ha nem… hát, megint legyőzött egy akadály. – Örvendek a szerencsémnek, Edward – én nem akadok fenn különösképp azon, hogy ugyanaz majdnem a vezetéknevem, mint az ő keresztneve, ilyen bármikor előfordulhat, véletlenségből. Nem jelent szinte semmit.

A kutya egyre kellemetlenebb, ahogyan ágaskodik rajtam, és már szinte érzem a levegőben a kisebb szőrszálakat, melyek erősen irritálják az orrnyálkahártyámat. Hálásan pillantok kísérőmre, amikor leszedeti rólam az ebet vezényszavaival, és próbálom nem a tudtára adni, hogy mennyire zavart a dolog. Hiszen csak játszani akart Apokalipszis, nem tudhatja, hogy én viszont nem tudom elviselni, betegségemből kifolyólag, ha egy kutya szórakozni akar velem.
– Eléggé korán. De hát sosem lehet túl hamar felnőni – kelek gyorsan a kutya védelmére, ha tehetném, meg is simogatnám a fejét, csak utána nem akarom magamon érezni a felfelé út alatt a szagát. Utána úgyis lezuhanyozom, ez nem kérdéses, de azért próbálom magam addig is kímélni. – Részemről mehetünk, már amúgy is kezdek kissé fáradt lenni. És természetesen előre is köszönöm, hogy felkísérsz. Magamtól nem tudom, hogyan találtam volna fel – igazgatom a hajam, hiszen immáron szabad a kezem, nem kell cipelnem a nehéz súlyokat. – Hát, esetleg annyi lenne, hogy nehéz tájékozódni magában az épületben? Merre van például az étkező, és a tantermek? – ostromlom őt nevetséges kérdéseimmel, de nem lehet egy szava sem, ő ajánlotta fel, hogy bármire szívesen válaszol.