Templom

Tornerans városának közepén magasodik a még gótikus időkben felépült templom. Talán azért is, mert évszázadokkal ezelőtt épült, kissé ridegnek tűnik, ha először szemügyre vesszük. A keskeny, hosszú ablaknyílások legtöbbje sötéten ásít, még a falak színe is szürke kívülről a sok elmúlt évszázad piszkának következtében.
Összesen három hajóból álló templom, melynek közepén a főhajó helyezkedik el, mellette pedig a két kisebb mellékhajó. Ám kívülről mindegy csak az ajtók számából állapítható meg. Összesen hét lépcsőfok vezet fel a bejárati ajtóhoz, melynek sötét színe illik az összképez, fekete ébenfából készült. Mellette jobbról és balról is található még egy-egy ajtó, ám ezek mindegyike kisebb a főbejárati ajtónál, színre, anyagra azonos.
A templomnak, mint minden ilyen építménynek tornya is van természetesen, sőt nem is egy, mindegyik hajó felett magasodik egy-egy az égbe, ám a főhajó fölötti a leghivalkodóbb. Szinte már sértően tör az égbe, teljesen belátja a környéket a tetején álló kereszt. A toronyóra sötét számlapjai már elérték, hogy pár évvel ezelőtt kivilágítást nyerjenek, így éjszakánként is pontosan láthatjuk mennyi is az idő. Ám jobb ha tudjuk, hogy mindig két perc késésben van. Néha a harangok is hangos zenélésbe kezdenek, ám ezek nem ismernek dallamokat, hanem a régi megszokott zengő harangzúgással jeleznek az embernek.
Most, hogy így kívülről körbejártuk a templomot, térjünk beljebb és nézzük meg milyen is odabent.
Ahogyan belépünk a főajtón, hirtelen hűvösséget érzünk, mint a legtöbb vastag falú, ódon épületben. Télen azért természetesen fűtenek is, ám egy ilyen nagy teret meglehetősen nehéz kifűteni. Belépésünk elő pillanatában hatalmas teret látunk, érzünk magunk körül, melyet gyertyák százainak fénye világít meg. Szemben velünk található az oltár, mely mindig fehér színű terítővel van leterítve. Rajta gyertyatartók, melyek aranyos befuttatása a lobogó gyertyafényben szinte szikrázónak tűnik. A két oldalhajó végében egy-egy hatalmas, egész falat betöltő képet látunk, egyik a mennyet ábrázolja, csupa szárnyas angyalkával, míg a másik oldalon a pokol kínszenvedései elevenednek meg a szemeink előtt.
A bejárat fölött található a hatalmas orgona, melyhez egy kis rejtekajtón keresztül tudunk eljutni, ám ezt az utat csak a templom személyzete és a beavatott, rendszeres templomba járók ismerik. A falak mellett sorakoznak még szobrok, szebbnél-szebb festmények és persze az elmaradhatatlan gyóntatószékek is.
Említést kell még tenni a padokról is. A templomba érkező hívek itt tudnak helyet foglalni, a szentmise alatt. Ezek többnyire kényelmesek, párnázottak, és sötét fából készítették őket. Legtöbbjük már elhanyagolt állapotban van - főleg a mellékhajók padjaira gondolok most, ezeken sok belevésett felirat, kép, monogram található annak bizonyítékául, hogy sokan unalmasnak találják a prédikációt.

Templom D04118cd879d648d07609fd72e9a20ea

*Dideregve tér be a hatalmas épületbe, mint egy bőrig ázott, rémült kisbárány, aki eltévedt a nyári viharban. A leírás tökéletesen illik is Gabrielre, annyi pontosítással, hogy ő igazából ember, aki csak egy barira emlékezteti az emberek nagy részét.*
Az egész Miss Robinson levelével kezdődött... Volt tanárnője rendkívül büszke a fejlődésre amiről Gabe beszámolt, így új tanácsokkal látta el tanítványát. Például hogy mozduljon ki egy kicsit az iskolából, és fedezze fel a környéket. Mivel eddig Miss Robinson ötletei sokkal hasznosabbnak bizonyultak mint a lélekturkászoké, a kis szöszi úgy döntött, hogy megfogadja a tanácsot.
Ez eddig rendben is volt, de azért a várost csak nem akarta egyedül felfedezni... Ahhoz ő túl határozatlan és félénk. El is ment Alex szobájához, gondolva hogy ott találja őt is és Evont is, aztán majd szépen megkéri őket, hogy jöjjenek vele...
Még jó, hogy nem kopogott, vagy nyitott be. Főleg az utóbbi nagy szerencse. A bentről kiszűrődő, korántsem halk nyögések és kiáltások ugyanis erősen sejtették, hogy mit is talált volna ott. Még most is ég tőle az arca, ha belegondol.
Valószínűleg olyan mértékben zavarba jött, hogy mire észbe kapott, már valahol a város közepén volt teljesen kifulladva és eltévedve. Tehát a következő történhetett: annyira megijedt hogy gondolkodása lekapcsolt, és öntudatlanul elrohant amilyen messze csak bírt, tudata pedig csak akkor tért vissza, mikor már úgy gondolta, hogy biztonságos távolságban van a sokk kiváltójától.
Pedighát nem mintha ő nem csinált volna már olyasmiket, amit a körlettársai... bár az ő körülményei egészen mások voltak, ráadásul Gabriel tiszta lelke még mindezek ellenére olyan romlatlan tudott maradni, hogy zavarba jön az ilyesmitől.
Mindezek után órákat bolyongott, és egyszerűen nem talált vissza. Már ijedtében pityogni is kezdett, de nem mert senkitől útbaigazítást kérni, mikor pedig valaki megszólította, rémülten szaladt el - még akkor is, amikor amúgy az illető jó szándékú volt.
Kábé két-három óra szerencsétlenkedés után aztán jöttek a felhők, velük meg a vihar. Az eső pillanatok múlva ömleni kezdett, az eget pedig betöltötték a villámlások és dörgések. Gabriel pedig annyi mindentől fél, nem csoda hát hogy a vihar nem kivétel. Addíg szaladt, míg végül egy olyan helyet nem talált, ahová úgy gondolta, biztonsággal behúzódhat: egy templomot.
Így került hát ide a küszöbre, reszketve ázott ruháitól, de mégjobban a félelemtől. A magas terem néma áhítattal tölti el, és szinte tart attól hogy belépjen... végül egy különösen hangos égzengés győzi meg, hogy maga mögött tudja a nehéz faajtókat.*

**Jelige** : Messire **Hozzászólások** : 73

*Az utolsó hívet is sikerült elküldenie.
Hogy a templomban vadászhasson (amit csinál, bátran lehet vadászatnak nevezni), sajnos meg van az ára. Cserébe amiért meg van a lehetősége arra, hogy a gyengébb akaratú fiatalokat befolyásolhassa, és nap mint nap közel sem keresztényi dolgokkal tömje.. a fejüket, el kell viselni a mélyen vallásos időseket. Pont egy ilyen nénit küldött az imént el, végül, mikor a hatalmas faajtó záródik, egy bosszús sóhajjal lerogy az első sorba, és felkönyökölve maga elé a hatalmas keresztre pillant és a felfeszített aranyból formált grandiózus Krisztus szoborra. Hátul összefogott hosszú hajának végét ujjai közé csippenti, és azt piszkálja, miközben arcára egyre szélesebb vigyor ül ki.*
- Uram…
*Minden megvetése, lenézése és gyűlölete bele van sűrítve ebbe az egyetlen gúnyos szócskába, szinte már maga a szó sérti az egész hely szentségét. Odakint még az eső is eleredt vízzel árasztva el a város utcáit, szavait elnyeli az ablakhoz csapódó kövér esőcseppet százainak hangja.*
- Meg tudsz engem állítani egyáltalán?
*A tapasztalatok szerint nem. A tapasztalatok szerint a hit ereje közel sem elég erős az általa felkínált örömökhöz képest. Semmit sem ér. Az ég világon semmit, és most is Jezebel fog győzni, mint ahogy győzött 250, 500 vagy ezer évvel ezelőtt. Épp készülne felállni és visszavonulni a szobájába, mikor nyílik a bejárat ajtaja, és valaki belép rajta. Elsőre nem is figyeli, hogy kicsoda, inkább az köti le, hogy mégis mit keres a templomban fél tízkor. Ilyenkor már senki sem jön, pláne ilyen viharban. Vagy létezni ilyen megszállott keresztényi jellem?
Nem.
Ez csak egy ázott fiúcska. Figyeli, ahogy a szőke beljebb oldalog. Szőke. Még egy szőke. Mióta itt van majdhogy nem mindig ezzel a hajszínnel akadt össze, bár a legutóbbi rendkívül szórakoztató társaságnak bizonyult végül. Főleg, hogy még a lelkét is megkapta. Tekintetét végigfuttatja az ázott báránykán.*
~Ártatlan. Ugyan nem érintetlen, de ... hm. Ritka darab.~
*Most miért tagadja? Jezebel az embereket úgy válogatja össze magának, mint egy sznob gazdag ficsúr a ruhákat valami elit boltban. Gabriel szabása pedig tetszetős, és megfelelő. Nincs vele sok nyűg, ahogy elnézi nem is az a fajta, aki túlzottan pimasz vagy arrogáns lenne. Nem. Ez a fiúcska a megtestesült alázat és ártatlanság.
Tehát akkor mégis akad még ma valami a horogra. Remek, ez igazán remek. Szívmelengetően kedves mosolyt varázsol az arcára, miközben Gabriel felé indul.*
- Jöjj csak beljebb, látom eláztál, isten háza menedéket gyújt az eső elől betért lelkeknek is.
*Dicséretre méltó, hogy még egyszer sem nevette el magát az ilyen szövegek alatt. Több ezer éves gyakorlat ide vagy oda, de ez még egy magafajtának is nehéz feladat néha. Főleg ilyen szituációban.*
- Hogy hívnak?

*A terem grandiózus mivolta és erős díszítettsége teljesen elvonja a figyelmét, így észre sem veszi, hogy nincs egyedül. Tekintete végigsiklik először a színes üvegből kirakott ablakokon, melyek most minden villámcsapásnál hirtelen furcsa mintázatokat és árnyakat festenek a templom belsejére. Így jobban szétnézve igazából az egész terem elég hátborzongató. Az amúgy békésnek és megnyugtatónak szánt szentek és angyalok szobraira minimális fény vetül, így vonásaik pedig kimondottan mogorvák, dühösek, ijesztőek. Az üres térségben kong a csend, ami még talán rosszabbá teszi a kinti égzengést.
Komolyan megfontolná, hogy inkább távozik, de itt legalább a villámok elől védve van. És ugyan, mégis mi támadná meg itt? Tudja jól, hogy nem létezik hogy az árnyak hirtelen életre keljenek... De álljon meg a menet, hiszen varázslóvárosban van. Mi garantálja, hogy az árnyak nem fognak életre kelni?
Kezd lassan tényleg pánikba esni. Ráadásul betéved egy kimondottan sötét részbe, és a falnál tapogatózva igyekszik kijutni a világosba megint, amikor hirtelen megint becsap a közelben egy villám, felvillantva előtte a falon lévő festményt. Gabriel szerencséje, hogy az pont valami pokolbéli démont ábrázol...
Rémülten kiált fel, már ha az ilyen halk és rémült megnyilvánulásokat lehet egyáltalán kiáltásnak nevezni. Hátrafelé botladozik, és lehet hogy el is esne, ha nem állna mögötte valaki. Persze amilyen állapotban van, szinte az ájulás kerülgeti a rémülettől, hogy most mégis ki van mögötte, és egy pillanatig komolyan azt gondolja, hogy egy életre kelt árny, esetleg egy démon fogja megtámadni.
Ha tudná...
De mikor a háta mögötti illető megszólal, és még a hangja is kedvesen cseng, hatalmasat sóhajt. Bár még mindig reszket mint a nyárfalevél, megfordul, hogy múlófélben lévő rémülettől, döbbenettől, és megkönnyebbüléstől tágra nyílt búzavirágszemeit az idegenre függessze.*
- Köszönöm... uram... Gabriel C. Griffith.
*Hangja még mindig remeg kissé, de a kedves mosoly, és a tudat, hogy nincs egyedül, megnyugtatja. Egyébként sosem járt templomba, de az ismeretlen öltözékéből úgy ítéli meg, hogy ő a pap. A papokat pedig az emberek általában megbízhatósággal és kedvességgel társítják, így úgy véli, mostmár nem történhet semmi baj.*

**Jelige** : Messire **Hozzászólások** : 73

*Kissé gúnyosan figyeli a fiúcska szerencsétlenkedését a sötétben. Mintha túlreagálná ezt az egész "sötét van és még esik is" szituációt, aztán mikor az poklot ábrázoló festményt megpillantja a villámlás fényében, megtántorodik, és..
.. Jezebel el sem hiszi, hogy ezt csinálja, de elkapja. Persze ez is hozzátartozik a szerepéhez. Légy kedves és hősies, és az emberek majd megbíznak benned, és senkinek egy rossz szava nem lesz rád. Ez eddig remekül be is vált, mert minden helyzetben sikerült fenntartania a látszatot. Gabriel teste pillakönnyű, mintha nem is lenne súlya, csak valahogy a gravitáció ellenére sikerült volna a talajon maradnia ahelyett, hogy pár centivel felette lebegne. Nem is meglepő, hogy könnyű megtartania ezt a karcsú kis testet, mikor az hátraesik felé.
Aztán mikor a kék szemek egyenesen rá merednek, már biztos benne, hogy ezt a zsákmányt sem fogja egykönnyen kiengedni a karmai közül. Pedig néha előfordul, hogy félúton meggondolja magát, aztán az egészet hagyja a fenébe mikor úri kedve úgy tartja. Van elég ereje ahhoz, hogy megtehesse azt, hogy válogat, mint egy finnyás kölyök. Régen nem volt ilyen könnyű, az embereket sokkal nehezebb volt eltántorítani az igaz hitről, és attól, hogy az ártatlanság és becsület útját járják. Ez a mai világban már sokkal könnyebb feladat. Inkább már csak szórakozás, olyan könnyű egymás ellen fordítani őket. Bezzeg anno a görögöknél mennyit szenvedett egy-egy csatáért. Szörnyű, hogy milyen egy makacs nép volt az.
A halvány mosoly továbbra is az arcát marad, de közben gyengéden átfogja Gabriel vállát, és a padok felé vezeti őt, hogy leülhessen.*
- Szép neved van, Gabriel.. Egy arkangyal nevét viseled, igazán szerencsés vagy.. "Isten embere" ..
*Valójában egy cseppet sem izgatja a név. A legkevésbé sem érdekli, az, hogy a középső neve Cain, már annál inkább. Bűn, nem bűn - már ha egy démonnál előfordulhat bármi ami a "nem bűn" kategóriába sorolható -, de Jezebel beletúrt kicsit a szöszke elméjébe, csak hogy szétnézhessen. Szóval testvére is .. volt. Ohh, kellemes emlékek. És micsoda bűntudat. Amíg Gabriel előtte halad, a padokhoz, akaratlanul is megnyalja a szája szélét.
Valódi kis kincset talált most.*
- És mit takar a C?
*Természetesen nem állja meg, hogy rá ne kérdezzen. Már csak azért sem, mert mostanra azt is tudja, hogy a fiú mennyire gyűlöli a középső nevét. Mégis.. van egy olyan érzése, hogy élvezet lesz nézni a reakcióját.*

*Hát, lehet hogy néhányaknak úgy tűnik, túlreagálja a helyzetet, és megjátssza szerencsétlenkedését, pedig sajnos egyáltalán nem. Tényleg bámulatos, hogy tud valaki ennyire gyermeki maradni, és ugyanakkor közben felnőni, és olyanokat megélni, melyek közben legtöbben összeroppannának.
De ne csapjuk be magunkat - Gabriel is összeroppant. És bár néhány személy segítségének köszönhetően lelkének egy-egy darabja már össze lett rakva, a károk még így is hatalmasak, szinte helyrehozhatatlannak tűnnek. Pont ezért csoda, hogy még mindig nem keseredett meg, és fordult gyűlölködve a világ ellen.
Nem, Gabriel csak magát gyűlöli, ezt pedig inkább mély, fájó szomorúsággal és kétségbeeséssel teszi, nem pedig gyűlölettel és haraggal, ami kicsapódhatna a másokkal való viselkedésében. Ezért maradt még mindig olyan ártatlan és angyali, mint amilyen mindig is volt, ezért tudja elég jól elrejteni a lelke mélyén felhalmozódott sötétséget és fájdalmat.
Az őt elkapó és megtartó kezeket tényleg úgy véli, hogy valami felsőbb erő küldte neki, hogy ne maradjon egyedül egy ilyen félelmetes helyen. Bár ha jól belegondol, ugyan miért is érdemelne onnan segítséget? Ez csak valami furcsa tév-reménye lehet neki, elvégre múltkor Weekora is azt hitte először, hogy egy angyal. Talán csak azt szeretné, hogy kapjon egy lehetőséget arra, hogy kommunikáljon a "fentiekkel", csak hogy mégegyszer elmondhassa Rafaelnek, hogy sajnálja...*
- I... igen....
*Reakciója már egyeseknek akkor érdekes lehet, mikor angyali neve lesz megdícsérve. Elvégre erről is bátyja jut eszébe. Rafael, a másik arkangyal. Tökéletes név egy angyali ikerpárnak... de akkor miért átkozta el őket Anyukájuk második nevükkel, ha az elsőt ilyen szépen kitalálta? Cain és Abel? És ráadásul pont össze kellett keverni, és neki, a fiatalabbnak adni a bibliai idősebb nevét. Talán ha fordítva történt volna, most ő lenne halott, és Raf élhetne. Bár úgy lenne...
Jezebel érezheti, hogy a kezei között tartott vállak megremegnek, és feszülté válnak a második kérdésre... bár a dolog valószínűleg nem lepi meg. Gabe egy pár pillanatig csak hagyja magát vezetni előre, amíg összeszedi bátorságát, hogy válaszoljon. Nem szokta kimondani ezt a nevét, olyankor ugyanis méginkább szembesül a tettével. Mintha csak meg lenne bélyegezve: testvérgyilkos.*
- ...in...
*Hangja először rekedten csendül, az első szótagot nem is hallani tisztán, így erőt vesz magán, és bármennyire is fájdalmas neki kétszer kiejteni a nevet, megteszi a jóindulatú pap kedvéért.*
- Ca...in.
*Most meg elcsuklik a hangja a név közepén, de legalább ki tudta mondani. Csak remélni tudja, hogy nem kell mégegyszer megismételnie magát. Már így is reszket, mint a nyárfalevél.*

**Jelige** : Messire **Hozzászólások** : 73

*És Gabriel milyen borzalmasan nagyot téved ez esetben. Elvégre Jezebelt egyáltalán nem felsőbb erők küldték. Őszintén szólva őt senki sem küldheti sehová, neki nincs feljebbvaló mestere, vagy főnöke. Oda megy, ahová akar, azt szállja meg akit akar, és úgy formálja a manipulálható emberi elméket, mintha agyagszobrok lennének, ő pedig a művész.
Ez az alapanyag pedig amit Gabriel szolgáltat neki a legtökéletesebb, a leginkább alakítható, a leginkább élvezhető, igazán minőségi és gyönyörű. Mindezt leginkább az a mély gyűlölet emeli ki amivel maga iránt viseltet. A súly amit tudat alatt szándékosan a saját vállára pakol.. hogy ez milyen.. tragikus. Még szánalmasnak is tartaná, ha nem illene ennyire ehhez a törékeny lélekhez. Szinte ordít azért hogy "törj össze" vagy "alázz meg" és mintha ki lenne rá írva, hogy az "áldozatod vagyok, tégy amit akarsz".
És ő miért is mondana ellent ezeknek a néma kiáltásoknak? Szívesen teljesíti őket.
Jól gondolta, tényleg igazán szórakoztató a reakciója a kérdésre. érzi, ahogy először zavarában megfeszül a keze alatt, aztán percekig igyekszik összeszedni magát, hogy kimondhassa. Szóval tényleg ennyire szörnyen érinti ez a név. Mulatságos, nagyon mulatságos. El is mosolyodik a gondolatra, hogy ezzel már meg is van a szöszke beceneve, amit majd még megtart későbbre.*
- Ne félj elmondani. A név nem minden...
*Szerencsére csak saját maga érzi hangja mögött a hamisságot. Persze a név valóban nem minden, de valójában sokkal jobban élvezné, ha ettől függetlenül Gabriel ugyanolyan kínlódva nyögni ki a hírhedt első gyilkos nevét. Igazán érdekes kis történet húzódik a zavar, bűnbánat és önutálat mögött. "Bárcsak ne lennénk ikertestvérek"?*
~Micsoda búcsú.~
*Útközben meggondolja magát, és nem a padokhoz vezeti a szöszkét, hanem az oltárhoz, fel az emelvényre. Az irányváltoztatást közben igyekszik valami átlátszó, de Gabriel számára mégis hihető magyarázattal megindokolni.*
- Ott találunk rongyot amivel megtörölheted magad, nagyon átáztál odakint, és biztosan fázol.
*Még egy alapvetően gyanakvó embernek sem jutna eszébe, hogy Jezebelnek mögöttes szándékai vannak. Elvégre minden a dámon ellen szól. Megnyerő külső, kedves mosoly, papi hivatás. Tökéletes. Gabriel is tökéletes, csak ő éppen áldozatnak, hisz még észre sem vette, hogy már rég csapdába esett, ahonnan már nem menekülhet egykönnyen.*

*Na igen, ha tudná, hogy Jezebel igazából kicsoda, és miféle szándékai vannak vele, valószínűleg menekülne, amilyen gyorsan csak tudna... ha egyáltalán tudna.
Vagy lehet, hogy mégsem? Elvégre amennyire gyűlöli magát, szinte akarja, hogy valaki megbüntesse. A hamis pap valószínűleg jól látja azokat a felszín alatti felkiáltásokat, és a vágyat arra, hogy valaki ártson neki és fájdalmat okozzon. Lehet, hogy tárt karokkal fogadná akármi történik, mondva, "megérdemlem"?
Netalán már csak önző szándékkal is elfogadna mindent amit tesznek vele, hogy felejthessen? Nem, ez már kevésbé lenne Gabrielre jellemző... Elvégre szörnyű bűntudata van, úgy érzi, hogy igazságtalanul fosztotta meg testvérét az életétől... Így ő sem érdemli hogy boldog legyen, sőt. Csak azt akarja, hogy valaki segítsen neki bűnhődni... legalább egy kicsit. Azzal lehet, hogy ki tudná engesztelni Rafaelt valamennyire.
Most, hogy itt van, talán rákérdezhetne a dologra. Elvégre a papoknak tudni kéne az ilyesmiről, nem? Valami olyasmit is hallott, hogy nekik tartaniuk kell a kiadott titkokat, így nem kéne attól rettegnie, hogy kitudódnak tettei, és mégtöbben gyűlölik meg...
Engedelmesen bólint a neves közhelyre, de akármennire is szégyenli, nem tud benne hinni. Meg van róla győződve, hogy neve, sőt, egész lénye el van átkozva, és ez a történtek egyik okozója.
Hagyja magát az oltárhoz vezetni, ahogy az egy jó kisfiúhoz illik. Tény, hogy fázik, bár tudja jól, hogy reszketésének nem ez az első számú okozója.*
- Köszönöm.
*Teljesen jószándékúan megköszöni a dolgot, mit sem sejtve, hogy micsoda tervek fűződnek az irányváltoztatáshoz. Mikor aztán megállnak az oltárnál, összeszedi minden bátorságát, és a fiatal pap felé fordul.*
- Umm... Pap úr... Atyám?
*Nem egészen biztos abban, hogy miként is kellene a férfit szólítania, de mintha az utóbbi verzió rémlene neki.*
- Én... csináltam valami nagyon... nagyon rosszat. Valami szörnyűt, és megbocsáthatatlant... Én...nem tudom hogy van-e rá mód, hogy.... bocsánatot kérjek...
*Lesüti a tekintetét, úgy érzi képtelen most a pap szemébe nézni. Az biztosan szörnyen meg fogja fenyíteni, elvégre tényleg nagyon, nagyon rosszat tett...*

**Jelige** : Messire **Hozzászólások** : 73

*Neki aztán teljesen mindegy, hogy Gabriel hogyan bünteti magát, amíg hagyja, hogy Jezebel tárgyként játszadozzon vele, ahogy szokása az emberekkel bánni. Nem nézi le a fajt, és értelmetlenül, egyszerűen gyilkolni sok más fajtárssal ellentétben neki nem szokása. ahhoz már túl régóta van itt, hogy számára a puszta gyilkolás örömet szerezzen. A fizikai fájdalomnál sokkal többre becsüli azt a szenvedést, ami belülről tör fel, észrevétlenül, de fokozatosan szivárog ki a pólusokon keresztül, és fojtogatja a tulajdonosát. Egy ilyen ember pedig ha még van benne bármennyi tartás vagy akaraterő, bármire képes, hogy megszabaduljon ettől a fojtó érzéstől. Akiben pedig nincs más, csupán alázat az bármit megtenne, hogy a szenvedései nemhogy folytatódjanak, de fokozódjanak. Lényegében a végeredmény ugyanaz. Jezebel boldogan ítélkezhet fölöttük ahogy kénye kedve tartja. Még hogy nem csodás az emberi elme.
Az asztalon sorakozó tárgyakat félrepakolja, hogy Gabrielnek legyen helye leülni. Ez már magában gyanús lehet, elvégre a papoknál szigorú szabály, hogy különösen erre az asztalra tilos leülni, de a szőke fiúcska ezt nem valószínű, hogy észre fogja venni, elvégre már a megszólításból ítélve elég gyakorlatlan ezekben az egyházi dolgokban.*
- Nincs mit.
*A közelben pont úgy, ahogy emlékezett, talál egy száraz rongyot, amivel elvileg megszáríthatná magát Gabriel, de valójában már tudja, hogy kizárt, hogy eljusson odáig. Egy ilyen lelket elvenni már kár lenne. Vannak olyan lelkek amik kifejezetten vonzónak tűnnek és rögtön akarja őket, azonnal. És vannak olyanok, amikkel még játszadozni akar, mert élvezetes, mert érdekes, mert.. egyszerűen jó nézni.*
- Igen, Gabriel? Mit szeretnél mondani? Isten meghallgatja, itt most csak te vagy, és az Úr. Én csupán egy közvetítő vagyok.
*Mikor a fiú lesüti a szemeit, Jezebela hajára teszi a fehér anyagot, hogy azzal majd megtörölhesse, de közben jobb kezének mutatóujjával Gabe álla alá nyúl, és megemeli, hogy kénytelen legyen a szemébe nézni. A kellemes égszínkék szempárral metsző, hidegkék íriszek néznek farkasszemet megjátszott, de hihető gyengédséggel, és olyan közel hajol a szőkéhez, mintha meg akarná csókolni. Természetesen szándékosan provokálja, de esze ágában sincs (még) ilyet tenni. Kíváncsi a reakcióra.
Végül elhajol tőle és mosolyogva szárítgatni kezdi a haját.*
- Megbocsájtás mindenkinek jár.

*Egyáltalán semmi fogalma nincs arról, hogy a Jezebel-féle démonoknak pont ő a lekívánatosabb áldozatok egyike. Meg se fordul a fejében, hogy egyáltalán létezik ilyen opció. Sőt, a most történő dolgokban sem lát semmi gyanúsat. A pap nagyon kedves, még talán kicsit túlságosan is. Lehet, hogy Gabriel jobban érezné magát, ha az legalább kicsit megszidta volna a neve miatt, vagy ilyesmi... elvége így, hogy nem kapja meg vágyott büntetését, csak mégbűnösebbnek érzi magát.
Az oltárra persze engedelmesen felül, ugyanis amint a démon gondolta, fogalma sincs róla, hogy az ilyesmi itt szentségtörésnek számít. Sőt, inkább orvosi asztalra emlékezteti az emelvény, fehér terítőjével. Olyat viszont sokat látott már, elvégre apjának rengeteg mágikus magánklinikája van a világ számtalan pontján. Elég járatos hát az orvosi szobában, és nem egyszer látta már, hogy mire használják az ottani fehér terítős vizsgálóasztalokat. A beteg oda ül vagy fekszik, amíg a doktor vizsgálja, ellátja. A fiatal pap kicsit emlékezteti is egy jószándékú orvosra, aki segíteni akar a betegeken... csak Gabriel nem fizikailag, hanem lelkileg beteg.
Persze ennek ellenére képtelen megnyugodni... Elvégre most lesz az első alkalom, hogy valakinek legalább vázlatosan és felületesen el akarja mondani, hogy pontosan mi történt azon az éjszakán. Pusztán a gondolattól görcsbe rándul a gyomra, és ha eddig nem remegne, most biztosan elkezdené. Tekintetét elfordítja, és épp örülne, hogy a fejére került törülköző majd eltakarja szégyenteljes arcát, de úgy tűnik, mégsem tud menekülni. Legalábbis mikor az állánál fogva lesz kényszerítve arra, hogy állja a metsző kék tekintetet, képtelen ellent mondani. Szinte áhítattal bámul azokba a szemekbe, szólni nem tud, az arc közelségére pedig pulzusa felgyorsul, lélegzete pedig elakad. Nem, nem azért, mert valami templomba nem illő dologra számítana... hanem inkább attól tart, hogy a papnak van valami különös ereje, amivel egyenesen kiolvas minden gondolatot és érzést a lelkéből, és semmi titka nem maradhat a férfi előtt. Legalábbis az átható pillantás ezt sugallja neki.
Na nem mintha nem találná a férfit különösen vonzónak, de igazából most gondolatai annyira le vannak foglalva, hogy erre nem jut belőlük.
Mikor végre ismét el lesz engedve, és lesütheti tekintetét, valamennyire megkönnyebbül, ugyanakkor meg is remeg a válla, és elkezdenek potyogni a könnyei. Mostmár muszáj beszélnie, képtelen tovább visszafolytani a szavakat.*
- Én... én... az én hibámból.... a bátyám.... meghalt.... mert nem figyeltem.... nem hallgattam rá.... és szörnyű dolgot mondtam neki... sosem fog megbocsájtani... de... mindenki úgy tesz, mintha... mintha... nem is az én hibám... lett volna.... ők nem értik... mert én nem.. nem merem elmondani... én...
*Annak ellenére, hogy eddig kerülte a pap tekintetét, most mégis ő érez rá késztetést, hogy könnyes szemeit a másik arcára emelje.*
- Én nem érdemlek megbocsájtást, Atyám...

**Jelige** : Messire **Hozzászólások** : 73

*Egyelőre nem is kifejezetten a mocskos dolgokra játszik. Igenis meg fogja hallgatni Gabrieltől a történetet, már csak azért is, mert abban a fájdalmas előadásmódban egész biztos sok élvezetet fog találni. Még csak kényszerítenie sem kell a fiút, hogy meséljen, pedig mikor a szemébe nézett, határozott szándéka volt, hogy a helyes irányba fogja terelgetni az elméjét, ám felesleges volt. Csak egy pillantást kellett vetnie a szőkére, és gondolatolvasás vagy sem, de egyértelmű volt, hogy beszélni fog. Bármit. Mindent amit megkérdez, mindent ami a pici szívét nyomja el fog neki mondani, mert már megbízik benne.
A fiú mellé ül, magasságának hála az ő lábai leérnek a földre, míg Gabenek legfeljebb a lábujjai érintik a talajt. Egyik lábát átveti a másikon, miközben fejével elfordul, hogy a szőke ne lássa meg kárörvendő vigyorát.
Látja helyette a Szűz Mária szobor, akinek szórakozottan dob egy csókot.
Vicces helyek ezek a templomok. Papi ruhában az oltáron üldögél, egy összetört gyermek önti k neki a szívét, miközben ő egy Szűz Mária szobornak tesz félreérthetetlen szexuális utasításokat.*
- Szörnyű dolgot mondtál neki mielőtt meghalt? És a figyelmetlenséged okozta a halálát. Akkor valóban a te hibád, és a testvéred úgy költözött a mennybe, vagy a pokolba, hogy magával vitte a rászórt szitkaid. Most egész biztos haragszik rád.
*Amit egy pap mond az szent és sérthetetlen és megcáfolhatatlan egy hívő ember számára. Bár Jezebel ez alkalommal szándékosan hagyta hátra kisit a "semmi sem a te hibád" és "minden megbocsátatik" szöveget. Elvégre az ő ereje a fájdalomból és félelemből, szenvedésből és negatív, valamint kevésbé rossz, de igencsak bűnös érzésekből származik
Oldalra pillant, és ismét szembetalálkozik a búzavirágkék szemekkel, amikkel a szőkeség vizslatja jelenleg kifejezéstelen arcát. Ennek ellenére igyekszik a jellemző ridegséget távol tartani a lényétől egyelőre. Most még ne. Majd később. Majd ha már teljesen a befolyása alatt lesz. Mikor már nem az fogja érdekelni, hogy bízzon vagy ne bízzon benne, mert az utóbbi már elő sem fordulhatna. El fogja érni, hogy Gabriel könyörögjön még a társaságáért, és azért, hogy ránézzen, hogy törődjön vele, hogy tudomást vegyen róla.*
- Igazad van, az ilyen tett nem érdemel kegyelmet, csak büntetést.
*Közli érzéketlenül, ezzel ellentétben mozdulatai mégis továbbra is kedveskedőek ahogy, ismét a ruhaanyagért nyúl, hogy levegye a már félszáraz fürtökről azt.*
- Ha fázol hozhatok neked egy takarót.

*Fogalma sincs róla, hogy itt tökéletesen a démon tenyerébe játszik, és gyakorlatilag öntudatlanul mindent úgy tesz, ahogy az akarja. De pont ez teszi ilyen ártatlanná, naívvá, és szörnyen kihasználhatóvá. Semmit nem vesz észre a vigyorból vagy a dobott csókból, ő épp a lelkét önti itt ki... és bár tudja, hogy az ő hibája, elvégre magának mindig ezt mondja, de azért lelkének mélyén mégis arra számít, hogy a jóságos pap majd megnyugtatja, hogy nem tehet a dologról.
Ehelyett legroszabb rémálmai lesznek igazolva az elhangzó szavakkal. Rafael úgy került a túlvilágra, hogy dühös rá?
Tudta, ó hogy tudta... Azok az üres "nem a te hibád"-ok, melyet másoktól kapott... De ő érezte, hogy nincs bocsánat.
Fejét ennek ellenére kétségbeesetten temeti kezeibe, és bár vállai vadul remegnek, Gabriel pedig levegőt is alig kap, tovább beszél. Úgy érzi, nem tudja elhallgatni a dolgokat a pap elől.*
- Igen.. azt mondtam neki, hogy... hogy "bár ne lennénk ikrek"... De én nem... én nem úgy gondoltam. Úgy gondoltam, hogy bár csak... csak lennénk egyszerű testvérek.... akiket nem hasonlítanak össze állandóan. Vagy... hogy ha már csak az... az egyikőnk élhet, akkor az... az ő legyen... De mégis ő... ő halt meg.... mert én túl gyorsan vezettem, és... és... csúszott az út... havas volt... pedig ő szólt, hogy... hogy menjek lassabban.... Én tényleg... tényleg nem akartam... hogy Rafael...
*Nem is zokog, ahhoz hirtelen túl nagy a fájdalma... egyszerűen csak mintha nem kapna levegőt rendesen. Abban nem kételkedik, hogy testvére a mennybe ment, márpedig a pap biztosan tudja hogy mi történt vele, hiszen neki sokat kell tudnia a mennyről... Így pedig egyértelmű, hogy Rafael gyűlöli. A gondolattal megbírkózni pedig úgy, hogy ezt más mondja a szemébe, sokkal rosszabb.
Igen.... tényleg csakis a büntetés az egyetlen megoldás számára. Nincs más módja, hogy feleljen tetteiért. Talán akkor Rafael is megenyhül... még ha meg nem is fog bocsájtani neki, soha. De talán testvére is jobban érzi majd magát, ha látja, hogy Gabe szenved.
Pont ezért, mikor a fiatal pap felajánlja, hogy hoz egy takarót, Gabriel csak megcsóválja a fejét, és egyik kezével a furcsa köpönyegbe kapaszkodik. Hogy is hívják? Reverenda?*
- Atyám... én... elfogadom a büntetést... de ki fog megbüntetni?
*Ismét felemeli a férfire félelemmel teli gyönyörű kék szemeit, melyek csillognak a könnyektől és lelki fájdalomtól.*

*Egy férfi koptatja a horizont sarkát, mikor már éppenhogy a nap kezd lejjeb húzodni, s láthatóbb lesz minden napszemüveg nélkül is. Zsebre dugott kézzel mászkál a város házainak falai közt, elkerülve a rémisztő, rossz emlékekkel teli sikátorokat, s minden olyan helyet, ahol messziről sem nézne meg igazán, majd odaér a templomhoz.
Óvatosan nyitja ki a még eddig ismeretlen épületet, majd elcsodálkozva nézi a templom beljesét. Hatalmas, s a freskók ugyanúgy pompáznak, mintha csak 100 évvel ezelött lennénk. Nos igen a férfi természete szereti a gyönyört [nem félreérteni] és a szépséget.
Azzal néhány lépést tesz egy ajtó felé, ami zárva van, de hát a kiváncsiság. Egy nagyon rossz dolog.*
-Direectus!
*Mondja ki azajtónyitó varázslatot, majd óvatosan lesétál a lépcsőn, ami egy kriptába vezet. Varázslatos, s egyben rejtelmes is a hely, de ami még fontosabb, kissé félelmetes is. S hát valljuk be, Paolo is halálra rémülve, ha pont itt, pont most valaki megérintené a vállát. Talán ő lenne a következő aki itt marad a kriptában*
~Vajon kik fekhetnek a ládákban?~
*Kérdi önmagától a férfi, majd halad folyamatosan a folyósón keresztül, ami épp a szeme elé tárult.*
-Mi a manó?
*Szólal fel, mikoris megpillant egy szentéjnek mondható kis üreget, s belép oda. Rengeteg még ép állapotban lévő freskó, gyertyák, s egy könyv. Benne latin szöveggel. S illusztrációkkal.
-Mi ez? Talán el kéne vinnem.
*Gondolkodik hangosan a férfi, s lapozgatni kezdi a könyvet.*

*Lola a mai nap második sétáját teszi meg. Idáig olvasgatott aludt egy keveset és legfőképpen unatkozott. Még mindig a fekete trikó és a fehér hosszú nadrág van rajta ami nem túl jó döntés ilyen melegbe de neki ez így tetszik. Most magával hozta a pálcáját is mert úgy gondolta ha unatkozik legalább tudja gyakorolni az általánosban tanult varázslatokat. Átsétál a városon nagyokat szippant a friss levegőből aztán megpillant egy nagy épületet…a templomot. Kis habozás, nézelődés utána kinyitja az ajtót és belép. Körbenéz de senkit nem talál. Csak freskókat gyertyákat padokat meg egyéb jelentéktelen dolgokat lát. Aztán valami szemet szúr neki az egyik ajtó nyitva áll előtte.*
~Hm…valaki biztos van oda lent~
*Gondolja magában aztán bemegy a nyitott ajtón szépen halkan és nem utolsó sorban lassan. Szépen egyenként szeli a lépcsőket lefelé aztán végre leér. Körbenéz de senkit nem talál. Elég félelmetes ez a hely de ő nem valami ijedős és úgy gondolja hogy ha valaki megérintené a vállát egyszerűen megfordulna és bokán rugná aztán elfutna. Tehát emiatt nem nagyon aggódik. Bízik magában. Végig megy a folyósón továbbra is egészen halkan és lassan aztán meglát egy kis üreget vagy valami olyasmit és benne egy alakot. Közelebb megy és benéz a lyukba. A férfi háttal áll neki. Kíváncsian nézi hogy mire készül*
~Ez valami rabló vagy mi a fene? Mindenesetre jobb ha rejtve maradok még egy ideig~
*Amikor meghallja, hogy a férfi magának beszél és arra készül, hogy elvigyen valamit akkor már bizonyossá válik neki, hogy valami szelídebb tolvaj lehet*

*Paolo teljesen nyugodtan olvasgat, s nézi a latin betüket, mikor már messziről meghal néhány lépést. Ekkor kezd el jobban ügyelni arra hogy ki is jön, s mikor felméri hogy a léptek halkak voltak, tudja hogy nem férfi aki jön, s ha az is, akkor is könnyed és fiatal.
Majd megfordul Paolo mikor maga mögött egy kis zajt hall.*
-Ki vagy?
*Kérdi, miközben megfordul nem túl gyorsan.*
-Ki vagy és mit keresel is?
*Nyomatékosítja a szavait, majd rátekint a lányra. Nem lehet idősebb 18-nál. Ráadásul biztos hogy diák. Elvégre a környéken nincsen túl sok fiatal, aki nem a Torneransban tanul*
~Vajon ki lehet?~
*Gondol bele s figyeli a lányt, addig amíg az nem tesz semmit ez ellen.*

[Bocsi, de nincs több ihletem ehhez a hsz-hez, majd a következő Smile

]

*Lolát minden fajta óvatosság ellenére észrevették. A férfi megfordul és Lola azonnal észreveszi, hogy valami nagyon ismerős benne.*
~Olyan ismerős feje van…mintha láttam volna.~
*Aztán meg akad a lélegzete tátva marad a szája de a gondolatai tovább peregnek*
~Ez egy tanár! Na szép kellett nekem sétálgatni. Most vagy sarkon fordulok és elfutok amit vagy hagy vagy utánam fut és nagyvalószínűséggel elkap amivel csak rontanám a becsületem értékét. Meg különben is ha elmenekülök később úgyis észre fog venni az iskolában vagy akár egyik óráján és tuti elkap. Tehát előbb vagy utóbb bajba kerülök. Jobb lenne inkább előbb és még a becsületem is megmarad. Kitudja lehet nem is szigorú és nem feltétlenül büntetés lesz a vége…na próbáljuk meg~
*Miután mindent végiggondolt végre sikerült felébrednie a döbbenetből és végre szóra tudja bírni ajkait*
-Jó napot! Én Lola Kalmen vagyok! Signumus!
*Mutatkozik be egy halvány és zavart mosoly kíséretében*
~Még hogy én mit keresek itt. Ezt én is kérdezhetném te lopós~
*Gondolkodik el magában még jó hogy neki inkább az esze jár nem a szája ha ezt kimondja a későbbiekben nem nagyon várhatna túl sok jót*
-Háth én csak körbenéztem a városban és a templom volt az a hely ami a legjobban vonzott. Aztán egy ajtó nyitva volt és azt hittem valaki betört ide…
~Háth most nem azért de jól is hittem~
-Gondoltam utána nézek

*Paolo sokáig nézi a lányt, mivelhogy látszik rajta a kétség. Az is hogy menekülne, meg nem is, de a férfi nem túlságosan zavartatja magát. Ha a lány el is fut, úgyis elkapja. A természet minden erejét elsajátította a férfi, ezért nem nagyon tudna a lány menekülni, Hiszen a férfi csak a szél támasztja fel, s Lola máris megáll, s talán hátra is repül.
S végül sikeesen megszólalt a lány*
-Jó napot Kalmen! Hmm... Signumus. Inkább lennél Pugnaxba való. A talpraesettséged, és a bátorságod. Na meg a kalandvágyad, nem éppen az okos jó kis Signumusos lányokéra hasonlít.
*Jegyzi meg a férfi, majd figyel, s koncentrál. S a legilimenciájával együtt még tudja azt is hogy a lány mire gondol, de csak elmosolyodik a férfi*
~Provokatív. Igencsak.~
*Gondolja, s tekintetét a lányról a könyvre szegezi*
-Nos, én viszont Paolo Marquez lennék, természetmágia tanár. S hát, a kiváncsiság idevonzott. Majd ráleltem erre a szentéjre. S úgy gondoltam érdemes ezt a könyvet, kódexet elvinni, mert lehet benne érdekes és fontos dolog is, ami hasznos lehet számunkra. Nem lopni akartam, megnyugtatlak.
*Teszi hozzá gúnyos mosollyal, majd kedvesen rámosolyog a lányra.*
-Óvatos légy a gondolataiddal. Bárki "kiolvashatja" belőled. Míg ilyen fiatal vagy, s diák, olyan vagy mint egy nyitott könyv
*Mondja, majd elindul a könyv nélkül felfelé.*
-Jössz te is?

*Lola figyelmesen hallgatja a tanárt és az okoskodni valóját*
~Na jól van légyszi mond el még azt is hogy csak poénból vettetek fel az iskolába~
*Gondolja magában elszomorodva most belegondolt abba hogy talán a Signumusosok kitagadják a viselkedéséért vagy kiderül hogy a Pugnaxba sem illik és rájönnek hogy nincs helye az iskolában. Azonban valami furcsa és durva dolog megtöri a szörnyű gondolatait*
~’’Nem lopni akartam, megnyugtatlak’’…na már csak ez hiányzott olvas a gondolataimban. Mint egy nyitott könyv. Ennél nagyobb bajba nem is sodorhattam volna magam de mért gondolkodok amikor most is hall mindent?~
*A lány újra kétségbeesett de aztán látja hogy a férfi csak mosolyog egyet aztán tovább halad*
~Megúsztam volna? Vagy hazudott arról hogy olvasni tud a gondolataimban?~
*Gondolatmenetét a tanár úr hangja zavarta meg. Lola felnéz és így szól*
-Igen persze megyek! De egyébként hogy érti? Most még fiatal vagyok…tehát van rá mód hogy elkerüljem hogy a fejembe lássanak? Meg tud rá tanítani?
*Nézz a tanárra áhitatosan csillogó szemekkel*

//folyékony nitrogén...//

*Edward jelenik meg egyszer csak a templomajtóban...Nem tudni mi ütött belé, mert már ránázére sem egy hittérítő fajta...Arcán trónoló gőgös fintora pedig szépen közrejátszik abban, hogy még véletlenül se merüljön fel az emberben a szárnyas anygalka fogalma... Ő maga nem tűnik meglepettnek, mikor belép, hogy éppen ide tévedt...sőt...mintha ide készült volna. Könnyed, ám annál határozottabb léptekkel indul el a sorok között, farmerja alul kissé susog, s cipője is csikorgó hangot hallat. Kezeit kissé lóbálja maga mellett, ám ninncs benne imakönyv, vagy rózsafüzér. Egyszeriben bepattan az egyik padba, kezeit összekulcsolja, fejét pedig ráhajtja eme pózba kényszertített két végtagjára. Nem ad ki hangot, nem mormol semmit, le sem regálja mi történik, mégis úgy tűnik, mintha imádkozna...Valóban lehetséges az ilyesmi, vagy csak az arra járó emberek szeme káprázik?*

*Cseppet sem ide illő lányka érkezik a templomhoz. Lehet, ha lenne itt valaki, be sem engedné, ugyanis ma fekete, elég bő ujjatlan felsőben van, meglehetősen rövid, ugyancsak fekete szoknyában. Lábán az elmaradhatatlan necc harisnya és bakancs, amibe természetesen a pálcája is bele van tűzve, alig lóg ki a cipő szárából. Nyakában most is elég sok nyaklánc, mindkét keze tele van aggatva karkötőkkel. Haja kibontva omlik a vállára, szeme meg vastagon ki van húzva feketével. Szóval cseppet sem templomba illő jelenség. Az ajtóban megáll, és körbenéz. Áll csak egy darabig mozdulatlanul, míg minden részletet alaposan meg nem figyelt, ekkor látja meg Edwardot. Az a fura mosoly jelenik meg az arcán, aztán megint elkomolyodik, és elindul a fiú felé. Leül mellé, és az ölébe teszi a kezeit. Eszébe nem jut összekulcsolni, nem imádkozni jött ide. Edwardhoz nem szól, csak ül mellette. Egy idő után csak észreveszi, ha meg nem, hát amikor indul vissza.*

* Haja kicsit nagyon összekócolódik, ahogy homloka mentén végighalad összekulcsolt kezeivel, üstöke irányába, s végül beletúr. Egy sóhaj kíséretében ereszti le kezeit, s mered egyenesen előre az oltár irányba, egy jól szuperált fintorral szája szegletében. Ahogy oldalra fordul, s tenné át súlyát egyik lábáról a másikra, hogy felegyenesedjen és kiszálljon a padból, hökkenten visszazuhan a fenekére. Valaki ül mellette, ráadásul még ismeri is azt a valakit...Villámgyors modorváltás szükségeltetik Kathleenhoz, borzasztóan zavarná ugyanis, ha a lány ijedt lurkó képében pillantaná meg. Senki, de főleg nem ő... S most áldja az eget (lehet azért jött be a templomba) hogy a lány a sivatagban nem volt ott vele és Viviennel...Nem, mert Kathleennek is ahogy másoknak, ahogy mindenkinek nem az imádkozó Edet kéne megismerniük, ha egyáltalán azt csinélta. De minden jel erre utal. Arca kissé gúnyos kifejezést ölt, újra visszakúszik vonásai közé az örökké gőgös vagyok...mert emlősnek születtem kifejezés. Futó pillantás csak a lány szemeibe, aztán kissé visszafordul az oltár felé, hogy Kathleennek féloldalt legyen.*
-Nocsak...te egy templomban? Nem gondoltam volna, hogy pont itt futunk össze. Bár...*Kissé visszasandít a lányra, s úgy tesz, mintha végigmérné. Talén tényleg szemügyre veszi, de csak futólag...nehogy megint olyan hatás alá kerüljön, mint a múltkor és elkezdjen mondjuk hebegni. Nem... Edward Lyons nem hebeghet, nem pirulhat el, olyannak kell lennie, mint egy terminétor kettő.*
-Egészen elmennél apácának *Folytatja megkezdett mondatát, nem kis somolygás kíséretében.*
-Vagy megbánjuk a bűneinket? *Hát igen...még mindig roppant kedves. De itt máris a lány talán nem is létező kedveseire gondol, akkikkel olyan nagy jóindulattal bánt a jégmanó...Vagy jégelf. Ed fontolgatja eme második megnevezést is.*

[

*Ül a padban, nem is néz Edwardra. Nagyon úgy tűnik, hogy ez valami szokás nála, hogy nem néz az emberekre. Előrefele bámul. Persze ez nem jelenti azt, hogy a szeme sarkából nem követi a fiú minden egyes mozdulatát. Jó látni, hogy a fiú nem változott múltkori találkozásuk óta. Legalábbis ő jól szórakozik. Azért arra kíváncsi lenne, hogy mikor ébredt fel Ed, és mit gondolt, hova tűnt.*
- Nehezen mehetnék apácának. *Vonja meg a vállát, míg a fiúra pillant, aztán megint vissza az oltár felé.*
- Nem gondoltam volna, hogy te ilyen imádkozó típus vagy. *Biztos benne, hogy Ed imádkozott. Nincs olyan ember, aki idejön összekulcsolt kézzel, nagyon elmélyülve, és nem imádkozik. Talán van, de azt kényszerítik rá, a fiú viszont jól láthatóan egyedül van.*
- A tieidet. Nekem nincsenek bűneim. *Jelenti ki nemes egyszerűséggel, pedig hajaj! Mennyi mindent megbánhatna. Amúgy kedvesei tényleg nincsenek. Minek az? Teljesen felesleges, és csak meg van kötve. Őt aztán senki nem fogja visszatartani, azt csinál, amit akar és akkor, amikor akarja. Ments isten, hogy valaki dirigáljon. Vagy akár csak megpróbálja.*

*Fejét ő is előre kapja, azzal, hogy ha a lány nem néz rá, akkor ő nem fogja bámulni. Persze, nyomban felröhög. Azonnal, ahogy meghallja Kathleen kijelentését nem lenne jó apáca. Hát persze, hogy nem, szívózott csak, mert ő azt nagyon tud…már az arckifejezése is az a hű, de én vagyok az irónia királya…Pedig még csak herceg… *
-Most, hogy mondod…*Gúnyosan vigyorog egy szűzanyaszoborra, de a lány következő mondata következtében egészen véletlenül jó erősen ráharap nyelvére.Az arckifejezés nyomban elenyészik, fájdalmasan nyekken fel.*
- Nem, dehogy…nem szoktam, ateista vagyok! *Igazán próbál nem selypíteni…Már csak azért is ateista , mert vallásos nevelést kapott, s igyekszik mindenben lázadni. Erről mélyen hallgat persze, pedig még az is lehet, hogy szívesen szidná vallási fanatikus szüleit…Ed elcserélt gyerek, bizonyéra, csak akkor mi az ördögért imádkozott? Rejtély…*
-De ha mér itt tartunk, te miért jöttél be? Vallásos vagy? *Könnyednek szánt hangon kérdezi, csak úgy mellesleg, a szűzanyát bámulja, mintha a válasz nem is érdekelné. Igyekszik a lehető legegykedvűbb benyomást kelteni. Némi csend…nyelvét közben tornásztatja, de szerencsére nem komoly a baj, nem kell kivágni. Persze nem a lányra vág fura fintorokat, mindent a szobornak csinál, mely még nem létezésében is igen „kedvelheti”*
-Hoh, hát persze! Te vagy Mária magdolna, csak jól titkolod *Röhög fel ismét. Milyen vicces ez a hangulatváltakozás is. A lány egyik mondata kétségbeejti, a másik feldühíti, a harmadik megnevetettei a srácot. Talán ezért is szeret vele lenni, ő aki imádja a változatosságot.*
-Akkor mehetnél apácának…Lehet, csak félreismertelek és egy kis ártatlan szentfazék vagy. De azért örülök, hogy nem fojtottál vízbe, amíg aludtam…*Jegyzi meg, gyorsan kiszabadítva ujjait az összekulcsolás béklyójából. Ő maga is kérdezne ezzel kapcsolatban…Némi habozás, egy nemtörődöm és egy gunyoros pillantással vegyítve aztán.*
-Honnan tudsz te hajót vezetni? *Feltételezi, hogy a lány kormányozta ki a szerelvényt…S ez igen nagy teljesítmény, tekintve, hogy ő csak kínlódott. Kezeit villámgyorsan vágja zsebre, hogy nehogy véletlenül megint összekulcsolja őket. Méghogy…ő vallásos…Pedig csak elbeszélgetett az öreggel Xd.*

- Akkor miért imádkozol? *Kérdez vissza egyből. Érzi Edward változásait, de különösebb jelentőséget nem tulajdonít nekik. Pedig azért azt jó lenne tudni, hogy miért vág pofákat. Mindegy. Ő halál nyugodt, nem zavarja, ha a másikat feldühíti, vagy zavarba hozza, vagy megnevetteti. Lehet ő tényleg nem alkalmas a társasági életre. Eddig a fiúval való minden találkozás ezt bizonyítja.*
- Én? *Néz most a fiúra, és tényleg elmosolyodik. Az jó vicc lenne. Igaz, templomokban sokban járt, de csak mert szereti. Békés, nyugi van, és nem beszélnek az emberek. Nálunk senki nem jár, járt templomba, legalábbis a családjában senkit nem ismer. Sőt, egyenesen tagadnak mindent, aminek köze van hozzá.*
- Nem. Várok valakit, de korán ideértem, a templom meg itt volt, gondoltam bejövök. És láss csodát, kit találtam? *Pillant a srácra, aztán megint vissza előre. Érzi a srác feszengését, nem nehéz. Mondjuk ő általában észreveszi, hogy mi van a környezetével, és mindig olyanokat tud meg, amit kevesen. Ezért van rengeteg titok a birtokában, persze egyik sem érdekli. De nehéz helyzetekbe jól jöhet. Ha kell valami, felajánlja a segítségét, és már meg is kapja. Feltéve, hogy csere nélkül nem sikerült neki.*
- Ó, igen. Olyan szent életem van, ne tudd meg... *Felnevet ő is. Azért ez így vicces. Köze nincs hozzá, de nem baj.*
- Lehet, hogy félreismertél. Honnan fogod megtudni? *Ugyan ő azt sem hiszi, hogy a fiú ismeri. Sőt. Nem tud róla semmit, vagy csak azt, amit mutat. Abban a hitben él, hogy őt senki nem ismeri, és ez nagyon valószínű, hogy így is van.*
- Hajózni? Az Atlanti-óceán mellett nőttem fel. Muszáj volt. *Muszáj talán nem volt, de ő imádta, lehetősége is volt rá, hát megtanulta. Apjának úgyis van több hajója is. Rendszeresen kint volt a vízen. Sokszor suli helyett is. Sokkal jobb elfoglaltság, mint az iskolapadban ülni, és hallgatni az unalmas tanárok mégunalmasabb tantárgyait.*