Varázsfegyvertan terem

No újabb órára jövök,...
Nem mintha ez olyan nehezemre esne, mert a vft órákat kifejezetten szeretem. Milyen jó is látni at, hogy a felállított csapdákban egyes egyének vergődnek.
Na jó, nem vagyok ennyire szadista, éppen csak annyira, amennyire egy állati ösztönökkel megáldott vadásznak lennie kell. Emberségesek a csapdáim, hisz most sem akarok senkit megkínozni...
Na de előtte arról pár szó, hogy most kivételesen nem farmerben, és makulátlanra vasalt ingben, hanem egy szabadidőruhában jelenek meg, mely fekete színű, csak hogy nehezebb legyen észrevenni at, hogy a terem hátsó részébe lépek.Túl sok embert nem látok, de hát elég későn lett meghirdetve az óra, mit várok.
- Szép napot kérem.
Hangom most is morgó, s mélyről jövő, de egyre közeledő, ha látni nem is látnak, hallani hallhatják, hogy lépteim az ajtó felé vezet, s ott ténykedek. Öt kristályt rakok le az ajtó elé, kettőt az ajtó két oldalára, kettőt kicsit feljebb, s egyet éppen szembe a bejárattal, bezárva úgy 2-2,5 négyzetméternyi területet ez által. Középre pálcámmal egy rúnát rajzolok még, mely egy pillanatra felvöröslik. Az As jele ez, bölcsesség, jó tanács, hogy ne késsenek el legközelebb.
Ha valaki belép, itt pár pillanat alatt kővé dermed, s meg sem tud mozdulni. Bármit lehetne vele tenni, úgy, hogy teljesen tudatánál van az illető szenvedő alany.
- Nos ha mindenki felébredt, vagy éppen izgágasága lejjebb hagyott, akkor kezdhetnénk is az órát. Ígértem ugyan egy számonkérést, de azt az óra végére halasztjuk, mert szeretnék pár kérdés feltenni a mai anyagból is, hogy tudjam menyire figyelnek. Első anyagunk az Aura amulett.
Az asztalhoz lépve egy kis dobozt veszek elő, amiben különböző, még nyert medálok, amulettek vannak, s elindulok velük fel a diákok közé, hogy szabadon választhassanak maguknak.
- Az amulettek főként egyiptomiak, mert részemről úgy vélem, hogy az ősi istenek segítenek abban, hogy valakinek az auráját kordában tudjuk tartani. Minden embernek van egy bizonyos aurája, ami jellemzi azt, hogy milyen testi, illetve lelki hangulata van. Meditációval tudjuk ezt változtatni, de az amulettünk pozitív energiákkal árasztja el a viselőjét, így befolyásolva az auráját is. Persze ez csak egy segítség, mert ha valaki nem is akarja, hogy jobb kedve legyen, nem fog sikerülni, hiába tesz bármit.
Visszasétálva egy újabb rúnát kezdek el felrajzolni, égi táblámra, csillagokból, fényesen ragyogót. A Lagu jele jelenik meg szemeik előtt.
- A fiókban találnak egy áttetsző festéket, s hozzá ecsetet. Rajzolják fel a jelet az amulett hátuljára, majd várják meg, amíg megszárad. Végül egy varázsigével erősítjük meg a jel erejét, olyan megpecsételésképp. Tehát az egyiptomi amulett, a rúna és a következő varázsige csak együtt adják meg a hatást, ami pozitívan hat önökre, s egy pár percig láthatóvá teszi az aurájukat is, mely ha jól sikerült a műveletek sora, akkor a zöldnek kell dominálni az aurájuk színében. No de a varázslat.
Újabb szó rakódik ki a csillagokból, utat mutatva a diákoknak, és ki is mondom.
- Aura excepto! Koppintsanak egyszerűen a medálra. S ha sikerül léphetünk is a következő anyagra, ami ugyan emelt szintű, de tudtommal itt mindenki emelten viszi a tárgyat, szóval nem gond.

//Késni egészen a szabad térre vonulásig lehet, de vegyétek figyelembe a későket váró csapdát!! Jó szórakozást mindenkinek Very Happy

//

Száguldó csík.
Ennyit lehet leginkább látni belőle, ahogyan a lépcsőkön rohan lefelé. De közben még a talárját is ráncigálja felfelé, haja lobogva úszik mögötte, táskája néha a lépcsőhöz csapódik. Csoda, hogy még nem törte ki a nyakát. És mást sem lökött még fel, pedig néha csak hajszál híja van a dolognak.
Így jár az, akinek mindenen jár az esze, csak azon nem, hogy órára kellene mennie. Pedig reggel még a fejében volt, hogy majd időben el kell indulnia. És ez mostanában olyan szépen ment neki. Még ő várt a tanárokra nagy kényelmesen. De úgy látszik, hogy ez csak egy ideiglenes állapot volt csupán, hozzá tartozik az is, hogy sehová sem tud időben érkezni. Mondjuk az anyukája azt tanította neki, hogy egy igazi hölgy mindenhonnan legalább tíz percet késik. Igazi kisasszonyok fél órát.
Vajon ennek Owain mennyire örülne, ha benyögném ezt neki?
Útközben elkapja az ideges kuncogás, ami miatt már biztos, hogy bolondnak könyvelik el. Majd el ne felejtse ezt is megemlíteni Robbie-nak legközelebb. Hogy egyáltalán nem tökéletes, magában nevetgél egy saját maga által kreált kis viccen. Vajon ki nyerne akkor az ego játékban? Biztosan ő vinné a pálmát.
A földszinten megáll, és a szívére szorítja a kezét, miközben hangosan kapkodja a levegőt. Eléggé kijött már a gyakorlatból, pedig két hete újra futott. Ez persze nem jelenti azt, hogy teljes valójában visszakapta régi erőnlétét. Még mindig kicsit zihálva most már csak sietős léptekkel megindul a fekete, kilincs nélküli ajtó felé. Mielőtt még odaér, megigazgatja kibontott, hosszú haját, már ha a kezével való beletúrás annak számít, majd közvetlen az ajtó elé állva megvárja, míg az felismeri, és beengedi. Ahogyan kinyílik, gyanútlanul, elfelejtve az előző órákat nyugodtan belép, és beszélni kezd.
- Elnézé... - idáig jut, amikor a csapdának hála megdermed. Arca az é betűnek hála pont úgy néz ki, mintha mosolyogna, de elég csak a sötét teremben jobban megfigyelni a szemeit, és akkor már látszik, hogy egyáltalán nincsen virágos kedvében.
Nehezen szokik hozzá a hirtelen sötéthez, de amint ki tudja venni az emberek sziluettjét, a tanárt kezdi szúrós pillantásokkal bombázni. Sajnos a szemmel veréshez nem ért, így csak kitartóan szuggerálja a férfit.
Hátha sikerül lyukat fúrnia a pillantásával a férfi hátába...

*Mondták már azt az embernek, hogy nehéz visszaszokni a régi kerékvágásba?
Legalábbis én most ezt értem, ugyanis későn jöttem rá arra, hogy egyrészt óra van, arra, hogy a terem lent van, arra, hogy nem jól jár az órám, és arra, hogy valójában lövésem sincs a VTF-hez. De a szándék a lényeg, ahogyan mondani szoktam. És ha már megint itt vagyok, akkor szerzek néhány pontot, úgy sincs jobb dolgom.
Jelenleg rohamléptekben próbálok lejutni a lépcsőkön, hogy… Maradjunk annyiban, hogy beérjek a terembe. Palástomat már a szobámba felvettem, így csak még jobban rám izzad, és gátol a futásban. A tollamat legalább már kétszer elhagytam útközben, de le is tettem róla, és marad a tartalék ceruza, amit az ingem belső zsebébe raktam még indulás előtt, hátha rajzolni is kell majd. Az emeletek utolsó lépcsőfokairól már inkább leugrok, és ezért lehet az, hogy majdnem kiestem a nyitott ablakon. Még jó, hogy voltak előttem, akik lefékeztek.
A földszinti nagycsarnokba érve van időm egy kis lélegzetvételre, majd máris futhatok tovább a teremig. Az emlékeimben őrzött folyosón indulok meg, ugyan olyan rohamtempókba, mint az előbb. E-miatt történhetett az a szerencsétlenség, hogy későn vettem észre azt a takarítót, aki egy páncélt lebegtetett a folyosó kereszteződésébe. Én pedig, mint annak rendje és módja szerint telibe találtam, ezzel alkatrészeire szedve a fém tákolmányt. De a páncél védelme ellenében szóljon, hogy valami hegyes részével sikeresen vágást ejtett a bal arc felemen, és pár lila foltot a karjaimon. Szóval, tipikus mindennapos dolog.
Egy bocsánatkérés után indulok tovább, már lényegesen lassabb tempóban a terem bejárata felé. Karomat fogva sétálok vissza pár métert, mert túl mentem a fekete ajtón, ami a bejáratot szimbolizálná. Végig törlöm a palásttal az arcomat, amin megvágott a páncél, és megszemlélve láthatom, hogy még egy darabig vérezni fog. Mosó házimanók vannak, majd kiszedik a palástomból.
Felpillantva, kis fáziskéséssel látom, hogy az ajtó beenged, majd a szokásos sötétség után egy szoborba botlok, vagy mi ez itt… Mindenesetre még időm sem volt reagálni a dologra, ugyanis én is hasonló sorsa jutottam.*
~ Nézzük a jobbik oldalát. Legalább nem vérzek el. ~
*Utalok most itt arra a kis sebre, amit szereztem, és mintha olyan hatalmas harci sérülés lenne, amit három ork okozott nekem. Ám reményem szertefoszlott, amikor megérzem a kicsorduló vércsepp útját az arcomon.*
~ Ez határozottan nem az én napom. ~
*Morgok magamban, miközben megtapasztalom azt is, hogy a szemeimet is tudom mozgatni. Komolyan, most úgy érzem magam, mint egy ma született bárány. Ahogyan nézelődök megpillantom a másik hozzám hasonlóan pórul járt diákot.*
~ Miért olyan ismerős? ~
*Kérdezem magamtól -mivel mástól most nem tudom-, de nem jut eszembe, hogy mégis honnan. Megpillantom a tanárt is, aki remélhetőleg majd feloldja ezt az átkot, és nem így ilyen hülye értelmetlen fejet vágva kell végig állnom az órát. Jobban szeretek ülve hülye fejeket vágni.*

Rohanás. Állandóan csak rohanás. Ez a világ egy percre sem tud leülni, kényelmesen nézni ki a fejéből, és pihenni. Nem gondolni semmi rosszra, nem menni állandóan, fel-alá, csak átadni magát a relaxáció kényelmeinek, és nagyszerű találmányának. Tényleg zseniális ész lehetett az, aki kitalálta, hogy néha szükséges az embernek a pihenés. Valami nagy koponya biztos. Vagy csak szimplán a szükség víziója szállta meg, és mondta a fülébe félig rekedt hangján: állj. Most, vagy meghalsz. Kezeket fel. Hoppá, ezt biztos nem, az őskorban még nem volt fegyver. Vagy ki tudja… Nincs sok tárgyi emlék, lehet éppen azért, mert hatmillió atombombával felrobbantották a föld jelentős részét. Azért van itt ennyi víz. Tiszta összeesküvés.
Izmos felsőtestem alapos leöblítése után – értsd zuhany – kényelmesen lassú tempóban indulok el a tanterem felé. Varázsfegyvertan. Kések. Remek, ez már tradíció a Trianus családnál. Ahogy hallottam, apa is állandóan késett. Anya nem. Ő eminens volt, mindenhol fél órával hamarabb ott volt. Elképzelni nem tudom, hogy hogyan jöttek össze végül, és tartottak ki egymás mellett. Azaz… tartanak ki egymás mellett, hiszen még most is házasok, boldogságban, békességben, gyermek szívatásában.

Szóval… folyosók, lépcsők, fáklyák, szőnyegek. Ennyi minden dologgal lehet találkozni a kastélyon belül, az óra elkezdése után tízperccel. Lélek sehol. Test sem, bármily meglepő. Bár szellembarátainkra való tekintettel pontos volt megemlítenem magamban a lelket is, melynek manifesztálódó alakja szinte állandó jelleggel köröz a kastély falain belül. Most viszont nem, lehet ők is az előadáson vannak, és érdeklődve hallgatják, ahogy Owain magyarázza az anyagot, és gyakoroltat. Érdekes lehet nekik, főleg, hogy abszolút nem fogják tudni hasznosítani az életben. Vagyis a túlvilági életben.
Nyugodjék békében.
Nagy erőfeszítések közepette mégiscsak megérkezem a terem ajtajához, és mély levegőt véve végigsimítok erőteljesen hiányos hajamon. Fodrásznál voltam, és most kivételen, hála annak, hogy tavasz van, sőt, lassan nyár, majdnem kopaszra nyírattam magam. Hogy jól áll-e, vagy sem, azt mindenki döntse el maga, szerintem jó. Néha kell ilyen is, változtatni kell a stílusomon, a megjelenésemen.
Kipp-kopp, ki van az ajtóban? Robert Trianus, személyesen. Ennek nagy örömére be is lépek a magától nyíló ajtón, és elindulok nagy merészen előre. Illetve mennék. Ajtó zárul, én pedig lefagyok. Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik. Szégyen, nem szégyen, nem tudok megmozdulni. Igazából sosem gondoltam volna, hogy egy tanár ekkora hatással lesz rám, hogy ennyire leblokkoljak előtte, azt pedig végképp nem, hogy az egy férfi legyen. No, mindegy. Majd valamit csak csinál, ha én már egyszer nem tudok.
Passzív rezisztencia.

*Milyen szerencse, hogy ő időben érkezett. Nem mintha olyan gyakran késne, s bár ő még egyszer sem esett bele Owain csapdájába, Kumiko képes mások hibájából tanulni. Arról nem is beszélve, hogy ettől sokkal igzalmasabb a varázsfegyvertan. A tanár köszöntésére illedelmesen válaszol. Ő nem volt kába és nem is aludt. Most is érdeklődéssel figyeli, ahogy a professzor leteszi a köveket, s hiába ül az elsősorban, középről nem igazán látja, milyen kristáylokat tesz le a tanár úr, így hamar a magasba lendül a keze.*
- Tanár úr! Milyen köveket tett le az ajtó elé?
*A rúnát felismerte így azzal nem is foglalkozik, bár a hatás az nagyon is érdekli. Azonban tudja, hogy azt nem kell megkérdeznie mi lezs, hiszen hamarosan - amint az első késő megérkezik - megtudja. Tényleg nem kell sokat várni, hamar meg is érkezik az első áldozat. S a látvány, amit Amelie nyújt bizony mosolyt csal Kumiko arcára. A mosoly bár nem lesz szélesebb ott marad az arcán, ahogy előbb a rég nem látott Raphy majd Robert is áldozatul esnek. Nem tudja mi ez a csel, de nagyon hatásos. Kérdés, meddig tart? Megszűnik magától, vagy valamilyen bűbáj szükséges hozzá? Szívesen feltenné a kérdéseket, mégsem teszi, inkább kivár. Valószínű, ha türelmes, akkor meg fogja kapni a válaszolat. Így inkább a kapott feladatra koncentrál. Egy pillanatig vacilál, hogy szakrabeuszt vagy ankh medált válasszon, amikor elé ér a tanár. Mindkettő érdekes jelkép, épp ezért nehezen választ. Végül persze győz a józan ész és egy szkarabeuszt választ. Ankh mégiscsak férfiaknak való inkább. Igaz ezt kevesen tudják. A szakarabeusz pedig az életerő és a feltámadás jelképe, és ha azt vesszük ő már egyszer "feltámadt", vagyis nagyon közel volt a halálhoz de él. Így ez a jelkép a neki való. Igaz volt több hozzá illő amulett is, de azokat valahogy észre sem vette. Most hogy döntött, az utasításnak megfelelően előveszi az ecsetet és a festéket, s fölrajzolja a számára kedves jelentésű jelet. Igen érdekesnek találja, hogy pont a víz jelét használják, s még az megfordul a fejében, vajon van-e valamilyen jelentősége annak, hogy ő vízjegyű? Ezt persze muszáj megkérdeznie, így hamarosan újra a magasba lendül a keze, előtte azonban a pácáját veszi elő és kimondja a csillagok által is mutatott varázsigét.*
- Aura excepto!
*Mondja ki halkan de tisztán érthetően. Nem igazán tudja, minek kéne most történnie. Nyilván az aurájának kéne látszódnia, s biztos látszik is... Bár ki tudja. Azonban a kérdés még mindig ott motoszkál a fejében, így azt is felteszi.*
- Tanár úr! Tudom, hogy ez inkább rúnamágia, de mivel azt is Ön tartja... Azt szeretném kérdezni, hogy van-e valamilyen hatása a Lagu-nak a víz jegyben szülöttekre, vagy sem?
*Azért bizonytalan, mert nem emlékszik, hogy tanultak volna olyan rúnát, ami a többi elemmel azonos jelentésű. Persze lehet, hogy rosszul emlékszik bár az igen ritka...*

*Bent járt, viszonylag hangos is volt, arról nem tehet, hogy Izzytől akár az egész épületet is el lehet hordani ilyenkor. A fiút nem lehet nem hallani, pláne amikor az öngyújtóval szórakozik, és még a pálcáját is keresi. Elvigyorodik fektében, egy centit sem mozdul, megtalálta a tökéletes testhelyzetet, még h úgy is tűnik, azért kémleli a mennyezetet, mert ott csillagok vannak. Nem, csupán megszokás, ezt tette otthon is többnyire, amikor a temetőben éjszakáztak… vagyis az esetek 95%-ban. Tulajdonképpen aludni próbált, ám ahogy elnézi, jobb, ha erről már most letesz, Izzy mellett pedig amúgy sem akar. Nem ül fel, amikor a fiú odaér, csupán beljebb csúszik, hogy le tudjon ülni.*

-Szevasz! Ettől hangosabban egyszerűen lehetetlen megérkezni. Görcs az nem, aludni próbáltam, de melletted? Kizárt dolog.

*Vigyorogva fekszik tovább, előbb-utóbb a barátja is csak leül, ha máskor nem is, majd óra végén. Tayler hangjára viszont már felül, mégsem fetrenghet végig, így ha nehézkesen is, de csak elhelyezkedik rendesen is, persze Izzy mellett. Hogy izgul-e? Nem mondhatná, nem is úgy fest, mint aki halálra aggódná magát. A szerkezet nála, dolgoztak vele eleget, működik, így nagy gond nem lehet. Most már csak az a kérdés, ez mennyire felel meg az igényeknek.*

-Nem, egyáltalán nem. Ne izgulj, nem lesz semmi gond. Kipróbáltuk, minden oké. Jó napot, professzor!

*Szívesen feküdt volna még egy kicsit, no de most fontosabb elfoglaltsága van, mégpedig Izzy összevakarása, illetve lenyugtatása. Bár sokat nem bajlódik vele, majd lesz ez még így se. Végignézi a prof alkotását, érdekes lesz, de megszokta már, hogy aki késik, az cserébe csapdát kap. Amulettek, csodás. Mivel lát a sötétben, felméri a „kínálatot”, hirtelen nem is tud dönteni, hogy Hóruszt vagy Tutanhamont válassza, végül előbbi mellett dönt. A festéket előszedi, és pillanatok alatt festi fel a Lagu jelét A száradásra vár, mikor nyílik az ajtó, és berobog rajta Amelie.*

-Megjött a csibe is… és még egy páran, ahogy elnézem.

*Elvigyorodik, ha a múltkori órára gondol, nem fognak unatkozni. A lánnyal egész jól elvitáztak és elviccelődtek, csoda, hogy Tayler idegei nem mondták fel a szolgálatot. Egyelőre nem végzi el a varázslatot, nem akarja tudni, milyen az aurája, és jobb, ha a többiek sem tudnak róla, továbbá jobban érdekli, Amelie mennyire fog kiakadni. A két srácról nem gondolja, hogy megártana nekik, no de a lány már egészen más történet. Kumikora pillant a kérdésére megrázza a fejét.*

-Nem, a rúnák hiába képviselnek egy elemet, attól az emberre nem lesznek erősebb hatással, hiába születtél a víz elem jegyében. Ezeknek jelentése van elsősorban, különböző variációban és kombinációkban hatásuk, ám nem függnek az egyéntől. Nincsen külön, személyre szabott rúna sem, amulett viszont igen.

*Na igen, a csendes, észrevétlen megérkezés nem tartozik az image-éhez, így egy szemtelen vigyorl, meg egy vállrándítás kíséretében szájal vissza Noelnek.*
-Ha lopakodnék, és ijesztgetnélek, akkor meg az lenne a baj, hogy rád hozom a frászt. Nem vagyok ragadozó, hogy csendben settenkedjek a hátad mögé. Egyáltalán nem tartozik a céljaim közé, hogy elaltassalak. Sem most, sem máskor.
*Szemtelen vigyora lassan elfoglalja a fél arcát, Noel még ebben a sötétben is az összes fogát meg tudná számolni. Végül csak sikerül helyet foglalnia a srác mellett, s míg meg nem érkezik Owain, kispárnának használja a vállát. Amint ez megtörténik, összeszedi magát, és igyekszik normálisan viselkedni, tehát előszedi a jegyzeteit, és felvési a kulcsszavakat. A felkínált amulattek közül fintorogva arrébb turkálja az állatosakat, majd egy teljesen egyszerű, fekete ankh keresztet választ magának. A fiókjából előkotorja a festéket, meg az ecsetet, és a Lagu jelét rányomorgatja a picike keresztre. Amint megszáradt, a pálcája is előkerül, s máris mondja a megadott varázsigét.*
-Aura excepto!
*Egyből fel is veszi a keresztet, és mivel még mindig kicsit izgága, ez valószínűleg jó hatással lesz majd rá. Az, hogy Noel miért nem csinálja végig a procedúrát, szó nélkül hagyja, hiszen barátja mindig is különc volt, és ezt a gesztust most betudja annak.
A késéseket már kezdi megszokni, egyedül Amelie-nek integet lelkesen, a többieket épp csak látásból ismeri.*
-Ha igyekszünk, szerintem most is összeszedhetünk egy jó kis büntimelót!
*Sajnos előző órán kimaradt ebből, úgyhogy ma mindenképp szeretné bepótolni a lemaradását. Jókat vigyorogva a pórul járt későkön, megbökdösi Noel oldalát.*
-Vicces ez a szoborcsoport, nem? Legközelebb úgy kéne, hogy valami hülye pózba fagynak bele. Tudod, a jógában van ilyesmi.

- Achátok Kumiko, négy elemet jelképező és egy ami összekapcsolja a négyet. Persze nem egyszerűek, mert némi varázslat kell hozzájuk. Na de most nem ez a témánk.
Nocsak-nocsak...
Ilyenre még nem is emlékszem, hogy három nebulót is megfogjon a csapdám. Na de csak had élvezzék még kicsit a vendégszeretetemet, legalább jó mélyen szívódik be lelkük legmélyére, hogy nem olyan jó a Vft órákról késni. S hogy még jobban érezzék magukat, fejük felé egy kis csillagot irányítok, hogy halvány fényben ússzanak, árnyat vetve egymásra.
Mindeközben én figyelem a többiek munkáját, nézem, ahogy választanak az amulettek között. Körülbelül mindenki azt választotta, amit tőle vártam, s ráadásul mindegyik több-kevesebb mértékben az élet jelképe, így erősíti a pozitív energiákat. Noel válaszadása néha elég idegesítő tud ám lenni, de lassan megszokom, hogy átveszi az óra felét tőlem. Most is kap egy szúrós pillantást, melyben sok minden benne van. Az elismerés mellett az is, hogy már megint kotnyeleskedik. Na de mi lesz még itt ma, ha kiengedem hozzá a hármast, s Kumiko és Izzy is belekapcsolódik a perpatvarba...káosz, de majd visszakapják, ha kikészítenek. Már ha ez lehetséges, mert eddig nem sikerült.
- Ha felveszik az amuletteket láthatják az aurájukat. Főképp persze egymásét, s pár perc múlva kiderül, hogy pozitívan változik-e. Persze az is előfordulhat jó esetben, hogy semmi szükségük erre az eszközre, mert minden téren kiegyensúlyozottak.
Figyelmemet rájuk irányítom, s figyelem kinek milyen is az aurája, már ha alkalmazza az amulettet, ami ugyebár nem kötelező.
- Áttérnénk a következő tananyagra, ami a Pentákulum lenne, de most egy kis cserét eszközlünk, és a fegyverekkel foglalkozunk. Amihez le kellene ide jönniük, hogy egy újabb rúnakombinációt alkalmazunk egy kardon és egy páncélzaton. Ezek már készen vannak, hisz sosem tudnánk olyan jó eszközt készíteni, mint amilyet a koboldok csinálnak, de tehetjük személyessé, erősebbé a már készeket. Remélem a foglyaink is figyelnek!
Utolsó mondatomat kissé megemelten, ironikusan mondom, hisz tudom, hogy hallanak. Elindulok arra, ahol legutóbb is az asztalunk volt, és fénnyel árasztom el, hogy előtűnjenek a már kész fegyverzetek. Majd mielőtt a többiek elé lépnék, hogy folytassam az órát elveszek egy követ a többi közül, minek hatására megszűnik az átok, s újra mozogni tud a már említett hármas, majd mikor eljöttek helyükről, megmozgatva tagjaikat, a kő visszakerül a helyére. Én pedig mogorván, szúrós hangon szólok rá a csapatra...várva a reakciókat.
- Ne üljenek már le! A többiek is jöjjenek le, hogy folytathassuk az órát!

//Aki tud holnap estig írjon, mert legkésőbb kedden szeretném kiterelni a bandát Very Happy

Késni még lehet, de az első hszben leírt csapda figyelembe vételével. Aki nem ír, az majd reagol utánam...//

-Lehet, de erre nem vennék mérget, pláne, hogy nem tudsz osonni. Azt mertem remélni, különben megbosszulom.

*Vigyorogva nézi végig a szerencsétlenkedést, mígnem Izzynek sikerül becéloznia a széket is, és helyet foglal. Arról nem szól egy szót sem, hogy igen nehezen tudna lopakodni anélkül, hogy észrevenné, mert embernek azt lehetetlen vele szemben. Nem biztos, hogy a legjobb választás kispárnának használni, de nem húzódik el, bár megfordul a fejében, hogy megvicceli a fiút, de akkor meg másra gondolnak a többiek, ha a fiú a hirtelen meglepetéstől bedől az ölébe. Ezt nem kockáztatja, mégis csak órára jöttek.
A medált ugyan felveszi, de a varázslatot nem végzi el, ami nem véletlen, hiszen jelenleg maga sem tudná megmondani, milyen az aurája, azt pedig nem akarja, hogy meglepetést keltsen a többiek előtt. Bár amilyen különc, lehet, már nem is mondanának semmit, azonban kérdéseket vetne fel, amikre nem nagyon akar válaszolni.*

-Nem lesz nehéz, mert ha a csibe is idejön, akkor máris káoszba fullad minden, ami nem feltétlenül rossz, csak az a nem mindegy, hogy a prof ezt hogyan viseli.

*Elneveti magát, a szoborcsoport kérdésére bólint, bár jógázni nem szokott, nem olyan hajlékony, hogy sérülések nélkül megússza. Az hiányozna már csak, ha úgy betekerné magát, hogy egy mentőcsapatnak kellene széthajtogatnia. A szúrós pillantást érti, nem tehet róla, a válasz csípőből jött belőle, nem szándékozott leadni az óra felét. Egy bocsánatkérő félmosollyal pillant Taylerre, az amulettet pedig beteszi az inge alá, akkor talán nem feltűnő, hogy nála nem virít semmi, hiszen úgy fest, mint aki fel sem vette. A fegyverre felkapja a fejét, már fel is áll, de amint elhangzik a páncél szó, nem előre indul el, hanem a terem legvégébe. Őt onnan ki nem imádkozza senki sem.*

-Menj csak… majd megyek.

*Izzynek odaszól még, és lecövekel a legtávolabbi sarokban, egyelőre felméri a terepet. Aztán jut el a tudatáig, hogy nem páncélról van szó, hanem páncélzatról, azért az mindjárt más, így megindul lefelé, de nem olyan gyorsan, mint szokott, a legvégére marad. Ha tiszta a terep, akkor majd megközelíti az asztalt. A hirtelen fénynek nem örül, csupán a szeme égett ki, és még mindig távolról veszi szemügyre, mikről is van szó. Amikor megbizonyosodik arról, hogy egy fia páncél sincs a közelben, így nem fog rátámadni egyik sem, akkor csatlakozik a többiekhez.*

//Ébresztőőő!!!//

*Igazából nincs olyan óra, amin pontosan megjelenne, mostanában főleg nincs, ha egyáltalán hajlandó valamelyik felére bemenni - esetleg. Persze csak olyasmire, ami inkább gyakorlati és valamennyire hasznosnak találja, hiszen nagyon el van foglalva mostanság. A Vft ilyen, noha elkezdte tanulni mielőtt olyasmire vetemedett volna, mint az óra, s jöttek az amulettek, meg rúnák, ő pedig mérgében elaludt a mű fölött. Persze mondta neki Victor is, hogy tanuljon rúnákat, mert az ha hiszi, ha nem kelleni fog majd neki, úgyhogy néhány vizsgát azért csak tegyen le, az állam egyébként sem támogatná, hogy 15 évesen beálljon a szakmába, addig feketén kell melóznia. Nos, ő ezt megpróbálta, szépen el is aludt a tananyagon, ahogy azt kell. Persze annál morcosabban kelt, hiszen megint lekéste az óra felét. Owain csapdáit már megszokta, nem is emlékszik olyasmire, hogy normálisan bement valaha is egy ajtón. Most is így van, ahogy saját magához képest fürgén beesett, megmerevedik. Köszönésig nem jut el, mert nem tervezte csak biccenteni és odamenni a tanárhoz, mint egy kiváltságos úristen, hogy valamint prédikáljon neki az igéből. Most azonban csak áll, mint egy katapsziás roham kellős közepén. Jól ismeri már ezt, mikor a test nem mozdul, merev és béna. Minden felébredés előtt megismétlődik, ez már a második nem mozgás ma neki. Tehát nincs mitől megijedjen, tudja, hogy ez egy csapda és majd feloldják. Most nincs az, hogy azt érzi soha többé nem fog tudni mozogni. Durcás képbe merevedett arca, de ez olyannyira Edes, hogy el sem lehetne képzelni őt másképp, mondjuk teli szájjal vigyorogva. Még a szemei is olyan elszántan villognak, mint szoktak - csak erre mások azt mondják csúnyán néz, pedig nem is. Regisztrálja, hogy mi van, sok gyerek, azzal az amulettel vacakolnak, amiről ő is olvasott, mielőtt bekómált volna. Nem érti minek az a Vfthez, mert addig már nem jutott el, mire jó. Talán most megtudja, ha feloldják végre. Így még aludni sem tud és ezt meglehetősen idegesítőnek találja. Különben is ő beszélni akar a tanárral, hogy hogyan is képzelte órai szerepét. A fegyver már jobbnak tűnik, de biztos nem dobálni fognak, máshoz meg nem ért. Esetleg hasraesni a pajzzsal és úgy megfagyni, mint egy mutáns tini ninja teknőc. Na az szép lenne. Addig gondolkodik. Valami izgalmason. Mondjuk, hogy egy kardot sem bírna felemelni, csak valami könnyű hobbitoknak készültet, meg azon mi történne velük, ha elkezdenék Frodónak csúfolni.*

Lehet, hogy a csapdának "hála" megdermedt, de a füle még tökéletesen rendben van. Utána még kétszer nyílt és csukódott az ajtó. Ezek szerint már hárman rostokolnak itt, és szerencsétlenkednek, mint valami modern kori szoborcsoport.
És persze, hogy Owain nem szabadítja ki őket, hogy a fene vinné el a kioktatós mindenét a tanárnak. De nem baj, olyan szúrósan néz a férfira, amennyire csak tud. Neki aztán mondhatja Noel, hogy a férfi ilyen kedves, meg olyan kedves, ha a fene fenét eszik is, ő ezt akkor sem fogja a fiúnak elhinni. És a fiú nézi őket, és mosolyog. Hát persze, valószínűleg ismeri már annyira, hogy tudja, ez sem lesz egy unalmas óra. Egy pillanatra megsajnálja a tanárt. Szegény, mindig jól kikapja, ha ők ketten megjelennek az óráján... De egy ilyen csapda után nem is kell semmin meglepődni.
A tanár kérdésére megforgatja a szemeit. Természetesen nem figyelt, a saját gondolataival volt elfoglalva, meg a bosszúságával, meg úgy minden mással. Maximum majd utána olvas a könyvekben. Árgus szemekkel nézi a férfit, aki végül elmozdítja az egyik követ, és rajta megszűnik a dermesztő átok. A megkezdett mondatát másképpen folytatja.
- Elnézem magának, hogy már megint bolondot csinált belőlem - dünnyögi az orra alatt, aztán megfordul, hogy meglesse, kik voltak még rajta kívül az áldozatok. De pont rájuk nem számított. Sokkoltan mered a két fiúra, és kínos nevetőgörcs csiklandozza meg a gyomrát. Megrázza a fejét, és valami olyasmit motyog, ami a "nem lehet igaz, ilyen is csak velem fordulhat elő"-re hasonlít kísértetiesen. A volt kedves és a fiú, aki még több is lehet, mint barát, egy ugyanazon helyen botlanak belé. Ironikus...
- Szia Raphy - köszön végül még mindig nagyra nyitott szemekkel, aztán -, szia Robbie - köszön a másik fiúnak is, aztán hátra arc, és elspurizik a lépcsők felé, amikor a tanár hangja eljut hozzá. Idegesen torpan meg, ő nem akar oda lemenni. Lassan felemelkedő kezekkel végre eljut odáig, hogy Izzynek visszaintegessen, jobb későn, mint soha. Egy reszketeg mosoly is megjelenik az arcán egy fintorral egyetemben, amit félig a feje biccentésével jelez, hogy a tanárnak szánja, nem a fiúnak. Aztán nehézkesen megfordul, és lebattyog a tanári asztalhoz. Ahogy Noel csatlakozik hozzájuk, mellé somfordál, és sandán felnéz rá.
- Vajon miért van az, hogy a vft órákon velem mindig történnie kell valaminek? - mintha elvárná, hogy Noel válaszoljon rá, úgy kérdezi.
A ledermedő Ed felé integet egy aprót, szegény fiú sem járt jobban, mint ők. Jobb, ha az ember tényleg nem késik el Owain órájáról...

// kétszer lejavítottam a hszt, mert nem reagáltam le két embert. *pirul* elnézést érte ^^' //

*Durcás képet vág Noel állítására. Persze, ha reálisan gondolkodna, kitörne belőle a röhögés, hiszen pont úgy tud közlekedni, mint egy troll. Viszont erre nem hajlandó, ez is hozzátartozik kettőjük játszmáihoz, hiszen imádják egymás agyát húzni. Felhúzott orral, hadarva válaszol.*
-Dehogyisnem tudok osonni! Csak még sosem láttál olyan helyzetben, ahol valóban szükség lett volna rá!
*Noel kispárnaként szerinte teljesen jól funkcionál, s még szerencse, hogy nem lát bele a fejébe, mert neki nem a tréfa, hanem egész más dolgok jutának az eszébe. Na de most rendesen viselkedik, hiszen nincsenek egyedül, és ezt látja is, nem csak a hangok mondják.*
-Nincs semmi gond a káosszal, legalábbis annak, aki szereti az ilyesmit. Én imádom.
*Körbevigyorogja a fejét, Csibének még mindig integet. Nála ez nem is kérdés, hiszen Izzy nem az a hideg fejjel gondolkozó, mindenre kínosan ügyelő típus.
Közben figyel ám Owainre is, hiszen mégiscsak órára jött be, nem csak csevegni. A többiek aurája érdekli, gyorsan körbe is pislog, csak padtársa marad ki, s mivel a sajátja is érdekli, és nincs nála tükör, Noel felé fordul, s ott csuda dolgot lát. Először tátva marad a szája, majd elvigyorodik.*
-Tök egyedi, mint amilyen te vagy. Nem is tudom, miért lepett meg! Jahm izé. Nincs egy tükröd? Meg akarom nézni a sajátomat is!
*Na igen, a rózsaszín szemüveg csak ott csücsül az orra hegyén, és lehetne Noelnek akár démonikus aurája is, ugyanúgy imádná, ez alól talán csak egyetlen kivétel van, ha mondjuk mókus aurával, vagy valami egyéb, félelmetes „fenevadéval” rendelkezne. Viszont az amulett hatására kezd lenyugodni, így még mindig csillogó szemekkel, de már nyugodtabban pislog körbe.*
-Megyünk, ha menni kell… ööö… illetveee…
*Már neki is indult, csak útközben elhagyott valamit. Egészen pontosan valakit. Noel pont úgy viselkedik a sarokban, mint amikor Izzynél „mókusriadó” van. ~Ó basszus! A páncélok! Végre, nem az én nadrágom lesz tele hülyeség miatt!~. Vigyorog egy nagyot, bár nem áll szándékába kiröhögni Noelt, úgyhogy komolyságot erőltetve magára ott terem mellette, bár már szegény magától is képes volt elindulni, na de ráfér egy kis bíztatás.*
-Nyah, ebben a tempóban nem érsz oda reggelig sem, az csak egy élettelen fémkupac, nem támad, ne is nézz oda, nézz engem, sőt, kapaszkodhatsz is belém, mert most szépen odamegyünk. Közel, mint a többiek.
*Kitört belőle a szerénység is, így peckesen feszítve a srác mellett szorosan belékarol, és szép lassan araszolni kezd a páncél felé.*
-Ne félj amíg engem látsz, majd én megvédelek!
*Egy páncéltól biztosan meg tudná óvni a fiút, más veszély meg szerencsére nem fenyegeti őket, így széles mozdulatokkal nógatva, odaérnek a többiek mellé. //bocs, hiába volt már kijátszva, kölcsön kenyér visszajár.//*

*Mivel nincs jobb dolgom, így kénytelen vagyok a tanárt hallgatni ha tetszik, ha nem. Bár az utóbbi jobban dominál. Valami zörgést hallok maga mögül… Remélem, hogy nem a texasi láncfűrészes az, mert akkor könnyű préda lennék neki. Gondolataim között elég jól elszórakozok, amikor arra figyelek fel, hogy a tanár szól, hogy figyelünk-e. Most hevesen bólogatnék, és mondanám, hogy „persze tanár úr”, de mivel le vagyok dermesztve, illetve nincs egy papagájom, aki mondaná, így ezeket kihagyom. Tekintetemmel követem a tanár útját, amikor kivesz egy követ, és az eddig elgémberedett végtagjaimat végre megmozgathatom. Persze az első mozdulat az volt, hogy letörlöm az arcomon folyó vércseppeket még hozzá a talárom szélébe. Még mindig van mosógép… szerű valami tisztító manó. Végül egy hang teljesen kizökkent az eddigi cselekedeteimből.*
~ Amelie… ~
*Fut át a lány neve a gondolataim között, majd amikor hátra fordul teljesen megbizonyosodhatom róla, hogy ő az. A köszönésére csak mosolyra vonom az ajkaimat, és végig tekintek rajta. Változnak az emberek, de ő csak szebb lett.*
- Szia Amelie.
*Köszönök végül vissza, majd a vállam fölött áttekintek a mögöttem érkezőre, mivel nem ismerem így teljesen értelmetlen lenne köszönnöm neki. Amíg ezzel foglalatoskodom Amelie elrohan… Én meg utána. Valahol félúton járhatok közte és a tanár között, amikor megtorpan, és megfordul. Rejtett elégedettséggel figyelem, ahogyan közeledik felém, majd termetemnek köszönhetően sikerült pont úgy beállnom, hogy se bal oldalamon, se jobb oldalamon, se alattam, se felettem, ne tudjon átjutni. Közelebb lépek hozzá, majd bal kezemmel gyengéden hozzá érek a csípőjéhez.*
- Azért nem lehetek ennyire ijesztő, hogy így elrohanj. Még két puszit sem kaptam.
*Hangom panaszkodós, és tekintetemen is látszódik, hogy milyen jó őt újra viszont látni. És ha már több hónapon keresztül jártunk ez a minimum, nem igaz? Ha ad puszit, ha nem én azért egy idő után elengedem, hogy előrébb tudjon menni, majd lassan minden léptét figyelve indulok meg utána. Egy kérdést tesz fel amit hallok, majd mögé állok, és kezeimmel újra lazán, kedvesen megfogom a csípőjét.*
- Mert szerencsés vagy.
*Súgom a fülébe, teljes komolysággal, semmi iróniával. Kicsit átgondolom a szavaimat, hogy mit is lenne érdemes mondanom, és, hogy hogyan kéne magamat kifejeznem. Végül egy kis ajakrágás után megszólalok.*
- Sajnálom, hogy el kellett mennem, de romlani kezdtek a jegyeim, és ezért haza kellett mennem. Majd miután apám belátta, hogy otthon meg nem csinálok semmit visszaengedett.
*Képzeletben megrántom a vállamat, jelezve, hogy ez van. A többi diákra nem figyelek, még a tanárra sem. Zavarjon ki, hogy ha neki úgy jobb, én ezt az alkalmat nem akarom elszalasztani.*
- És tudod, te csak szebb lettél, szebb, mint amit én el tudtam volna képzelni. És leírhatatlanul hiányoztál… Az illatod, az érintésed, a csókjaid.
*Kicsit elhalkulok a végére, mivel nehéz elismernem, hogy képtelen voltam elfelejteni Ameliet, akár hogyan is próbáltam.*
- Röviden, én még mindig szeretlek, és kérnék még egy esélyt, hogy bebizonyíthassam, hogy újra boldoggá tudlak tenni téged, mint régen.
*A lány mögött állok, és reménykedve várom a válaszát. A rúnás kardokra vetek egy pillantást, majd a kezembe nyom egyet Owain ha nem figyelnék. Legalábbis remélem.*

Szánalmas. El tudom képzelni, hogy mennyire röhöghet most mindenki magában a teremben, hála ennek a drága kis csapdának, ami minden aktív, és akaratlagos mozdulattól megfoszt. Így gyakoroljon az ember varázsfegyvertanon. Két percet késik, és máris minden lehetőségtől meg van fosztva. Szép kis rendszer, mondhatom. Legszívesebben szárnyalnék ki a teremből kapásból, ha egyáltalán meg tudnék mozdulni, de még a menekülés is akadályozva van. Magamban már hátralévő életemet tervezgetem, melyet itt fogok tölteni, megállva, megdermedve, számolgatom a perceket, vajon még mennyi lehet hátra, mikor fog a szervezetem is elernyedni teljesen, abbahagyva minden folyamatot, mely a létfenntartáshoz szükséges. Egyáltalán hogyan hallok? Elképzelni nem tudom, biztosan valami genetikai csoda.
Minden rosszban azonban van valami jó. Egyrészt nem fogok beégni senki előtt a gyakorlati tudásommal – ami amúgy megjegyzem, semmi –, valamint nem csak nem én vagyok szó szerint szorult helyzetben. Egy fiú áll előttem, ugyanilyen hibernált állapotban, illetve Amelie, és talán éppen emiatt az utóbbi ember miatt sajnálom a legjobban, hogy be vagyok ide zárva, mozgásképtelenné varázsolva. Hogy fogok így köszönni? Még beszélni sem tudunk. Felháborító. Azonnal engedjenek ki innen!

Mintha csak olvasna a gondolataimban a tanár, már el is mozdítja az egyik követ, aminek hatására újra képes vagyok megmozdulni. Nagy lélekjelenlét kell, hogy sikerüljön megállni a két lábamon, hiszen a lendület visz előre, míg az elmacskásodott végtag pedig lefelé. Így is eléggé kínos a helyzetem, a fizika pedig mindig kitol velem, tovább sodorva a szégyen kútjába.
– Sziasztok, jó napot tanár úr. Elnézést a késésért. Szia Amelie – emelem ki külön a tanerőt a magyarázkodás miatt, valamint Amelie-t, a többieket annyira nem ismerem, legfeljebb látásból. Az egyik paddal kezdek szemezgetni, azonban hamar kapom az utasítást, hogy a leülés egy nagyon naiv gondolat és álom, ugyanis erre nem lesz lehetőségem. Követem a tömeget, legalábbis azokat, akik kapásból megmozdulnak – Edward valahogy ebből kimarad, hiszen sikerült neki is felakadnia a csapdába. Átérzem a helyzetét teljesen, nekem sem volt éppenséggel egy páholy.
A látószögembe elsősorban nem az asztal kerül, meg a fény, hanem sokkal inkább egy kéz, és egy csípő, majd egy vigyorgó, nevető arc, fülemet pedig pár szó csapja meg. A kérdés tehát egyértelmű, és világos: az a kéz mit keres ott, azon a csípőn? Nem, nem engem tapiznak – már csak az kellene, biztos, hogy előjönne belőlem az agresszív, törjük-be-az-orrát én, sokkal inkább Amelie-t. Igazából elképzelni nem tudom, hogy miféle érzés csap meg, de az egyszer biztos, hogy nem kellemes. Pulzus felmegy kapásból, nem mintha amúgy nem lenne így is éppen eléggé magas, az agy pedig tovább pörög, mint aki hiperaktivitás elleni gyógyszert szedett – melynek nem hiperaktívokra gyakorolt mellékhatása a hiperaktivitás.

Lekéstem. Ez egyértelmű. Fogalmam sincs, hogy most mit tudok tenni, menjek-e oda, vagy sem, legyek-e pofátlan, és zavarjam-e meg az idilli pillanatot, vagy inkább ne, szóval magamban minden egyes elszalasztott percet átkozva fújom ki a levegőt szapora tempóban, mely már szinte lihegésbe megy át. Ha ez éppenséggel nem lenne elég, számat elhúzom, azzal nem is törődöm igazán, hogy a fiú miket mond a lánynak. Mondhatni, hogy meg sem hallom, vagy inkább nem akarom felfogni a szavakat. Pedig lehet, hogy sokkal könnyebb lenne az életem, ha néha figyelnék is a dolgokra, nem csak a saját bajommal törődnék.
Végül mégis úgy gondolom, hogy áttérek a bunkó életstílusba, és odalépek egy határozott mozdulattal Amelie-hez, szememmel szinte felégetve a kezet, persze úgy, hogy a csípőt ne bántsa. – Őőő... – keresem a szavakat, fogalmam sincs, mit mondjak – nem tudod, mit kell csinálni?
Remek, egyszerű, nagyszerű kérdés. Tökéletes ahhoz, hogy most ne csak a lány előtt, hanem a fiú előtt is elássam magam.

Mondom én...tudom én...nem múlhat el VFT óra káosz nélkül.
Megkezdi mindjárt Amelie, a kissé ironikus megjegyzésével, melyre nem lehet nem válaszolni.
- Elnézem magának, hogy megint felvágták a nyelvét!
Ráadásul még nem is arra megy, ahová terelem a társaságot, hanem kisebb fajta diskurzust folytat le a fiúkkal. Na jó, remélhetőleg megtalálják a helyüket, na de ha mégsem, majd teszünk róla, hogy sikerrel járjanak.
Aztán -bár lehet, hogy időben ez hamarabb volt- a Noel és Izzy páros is érdekes viselkedik ott fent, a terem másik végében. Még szerencse, hogy sejtem mi a gond, mert különben már sikeresen félreérteném a légyottot. Már épp elindulnék feléjük, mikor szerencsére hallom lépteiket közeledni, ami nem kis szó, ilyen susogásban.
Még egy késő betoppan, aki Edward. Nagyszerű, ma van dolga a csapdámnak bőven. Úgy látom nem is nyeri el mindenki tetszését, hisz egyesek elég elcsigázottak miatta. Ed még marad ahol van, majd ha arra járok kiengedem, addig csak had figyeljen onnan. Már ha meg is teszi, és nem valami egészen máson jár az esze éppen.
Szép lassan azért mindenki letámolyog az asztalhoz, ami nem egy tanári asztal, hanem egy hatalmas, körülbelül 4 négyzetméternyi pank, azaz munkapad.
- Aki eddig még nem tudná, annak elmondom, aki már igen, annak megismétlem! Az órámon szabad beszélgetni, vitázni is, ha az az anyaggal kapcsolatos! Viszont minden mást illik mellőzni.
Szúrós tekintetet vetek Raphaelre, majd Amelie felé már kevésbé ilyet, hisz nem ő a hibás jelenleg, hacsak azt nem vennénk hibának, hogy csinos hölgyemény. Én is látom...nem vagyok vak.
- Ha nem tud megállni egy lány mellett úgy, hogy ne itt ölelgesse, akkor vagy álljon tőle távol, vagy menjen ki az óráról.
Őszintén szólva nem lennék most a lány helyében, hisz ha nincs észnél két szék között a földre fog huppanni. Mert hát érett férfiként levontam a következtetéseket Robert viselkedéséről is. Persze ezt csak magamnak jegyzem meg, mogorva vonásaimon semmi jele ennek. Valójában semmi nem látszik rajtam, a mogorvaságot leszámítva.
- A feladatra áttérve, mindenki vegyen el egy vésőt az asztalon lévők közül, valamint egy eszközt, amiről úgy gondolja, később hasznára lehet. Aki támadó eszközt választ, az a következő kombinációt rajzolja, majd vésse fel a fegyvere markolata alá eső részre, az eszköz pengéjére:
Természetesen égi táblánkon ismét mozognak a csillagok, s kialakulnak bennük a jelek.

Varázsfegyvertan terem - Page 7 Anglo_saxon_runes_tir

Varázsfegyvertan terem - Page 7 Anglo_saxon_runes_ur

Varázsfegyvertan terem - Page 7 Anglo_saxon_runes_ing

Varázsfegyvertan terem - Page 7 Anglo_saxon_runes_feoh

- Aki védelemre használna valamit, az a következőket vésse fel, tetszőleges helyre:

Varázsfegyvertan terem - Page 7 Anglo_saxon_runes_beorc

Varázsfegyvertan terem - Page 7 Anglo_saxon_runes_ac

Varázsfegyvertan terem - Page 7 Anglo_saxon_runes_daeg

- Lehetőleg ne cseréljék fel, mert akkor nem sokat érnek vele. Azt kijelenteném, hogy ha két olyan eszköz úgymond összetalálkozik, amelyek közül mindkettő el van látva efféle jelekkel, akkor semlegesítik egymás erejét, de például egy egyszerű fegyverrel szemben a rúnákkal ellátott pajzs erősebb, s jobban véd a hagyományosnál. Aki ügyes, az akár egy komplett páncélt és fegyver arzenált is megcsinálhat, bár csak fél órájuk van a vésegetésekre. Más teendő ezzel nincs, a kombinációk megteszik a hatásukat, feltéve, hogy a megadott sorrendet tartják. Megbontásuknál a sorrendtől függően alakulhatnak a problémák, úgyhogy figyeljen oda mindenki. Ha kérdés van, arra munka közben tudok válaszolni. Parancsoljanak nekikezdeni!
Az asztalon bizony elég változatos fegyverek, és pajzsok, páncélok vannak, bár összeállítva egyik sincs, így támadni nehezen tudnának. A változatos alatt kortól és népcsoporttól független választékra gondolok, persze nem roskad össze az asztal a tömegtől, de van miben turkálniuk. S miközben őket figyelem már a következő anyag kerül a mennyezetre, jelezve, hogy azt csak elméleti szinten tanuljuk az éven. No meg elsétálok, hogy kiengedjem végre Edet is fogságából, s halkan rámordulva küldöm a többiekhez..
- Menj te is dolgozni, hallottad mi a feladat.

"A pentákulum, mint a föld, az alap, a szilárdság rituális megtestesítője általában az oltáron vagy a földön helyezkedik el. A középpontját megtalálva a lehetőségeket és az irányokat mutatja meg a mágus számára.A pentagramma megfordítható jelképei a dualitást mutatják meg, nem a jót és a rosszat. Csúcsával felfelé az embert jelképezi, csúcsával lefelé pedig az ördögöt. Előbbi a boszorkányok, utóbbi a sátánisták jelképeként szokott megjelenni.
Az, hogy ki mit nevez jónak és rossznak, csupán attól függ, mi “tetszik” neki, és mi nem. A félelem az ismeretlentől, a kiszámíthatatlanságtól gyakran rossznak mutat dolgokat, amikre pedig szüksége lehet valakinek. Talán csak azért, hogy rájöjjön arra, hogy mégsem azt akarja.
A pentagramma középpontja az ember Középpontja is. Aki ezt megtalálta, az már “csak” lehetőségeket lát a “most”-ban, amiket választ, vagy nem választ. Vannak helyzetek, amikor felfelé, és vannak, amikor lefelé akarunk menni. Minden irány csak az adott jelenben, és csak az adott személy esetében lehet “jobb” vagy “rosszabb” a másiknál."
Varázsfegyvertan terem - Page 7 Penta

"Mindegyik hegye jelent egy-egy elemet és legfölül helyezkedik el a szellem. A szellem irányít mindent és az elemek fölött áll."

Aki végzett, az olvassa át az anyagot, ami fent szerepel, jegyzeteljen is, ha szükségét látja, mert aztán kimegyünk!
De vajon minek is mehetünk ki, hisz eddig nem volt rá példa, hogy én kivezényeljek egy csapat gyereket. Ez majd kiderül kint a karakterek számára.
- Mielőtt azonban még valóban meg is történne a kivonulás, érdekelne, hogy van-e valakinek bemutatni való tárgya számomra.

Megjegyzés:
Kint először párba rendeződve fogtok viaskodni, ha kialakulnak a párok, ha nem, akkor majd mondok más variációt, de én nem fogok párokat rendezni, szóval hajrá!
Névsor érkezési sorrendben:
Noel Wyard
Izzy Maddison
Midorikawa Kumiko előreláthatólag csak hétfőn csatlakozik vissza!
Amelie Clarkson
Raphael Wyld
Robert Trianus
Edward Lyons
Valamint az idézetek innen származnak:
http://aradia.uw.hu/konyvtar/pentakulum.htm
http://bosziplaza.hu/2010/01/pentakulum/

Előreláthatólag Kumiko csak hétfőn csatlakozik vissza, valamint én sem tudok vasárnaptól hamarabb írni, így szombat estig kéretik majd összehozni egy hsz-t és jelezni, ha megvannak a párok:) egy hármas is lehet, hisz nem vagytok párosan, hacsak nem esik még be valaki a csapdámba Very Happy

Utolsó esély a késésre.

*Na persze, nem látta osonni, csak akkor, amikor feltekeredett Fredre, a facsemetére, igaz, olyan visítással, hogy attól a holtak is felébredtek. Mégsem ezen vigyorog, hiszen tudja, milyen a rettegés valamitől, hanem azon, ahogy ezt Izzy előadja. A kispárna szerepét is betölti, ha szükséges, és el is kalandozik cseppet, eltart pár pillanatig, míg rendezi a gondolatait. Amelie tekintete… sugárzik róla, mennyire kedveli Taylert, és ha szemmel ölni lehetne, vérengzés lenne a teremben. Ugyan próbálta megértetni a lánnyal, hogy egy férfitól ne várjon olyan megértést és finomkodó megjegyzéseket, mint ahogy azt a nők csinálják, azonban Amelie is az, így fel is adta a küzdelmet ezzel kapcsolatban.*

-Sejtettem, bár láttad, néha a sátorban is az van, mégis átlátom… egy darabig, aztán elvesztem a fonalat, és akkor muszáj rendet raknom. Mi egyedi? Az, hogy nem látsz semmit?

*Vigyorogva fordul a fiú felé, először az első részen, aztán a másodikon szórakozik. Mivel nem végezte el a varázslatot, így mindene látszik, csak éppen az aurája nem. Addig örülhet, amíg ezt a prof nem szúrja ki. Amelie megjegyzésén halkan felnevet, annyira tudta, hogy nem fogja megállni szó nélkül a csapdát, nem is ő lenne akkor. Tükre nincs, a fiókot húzza ki, hátha abban van egy, de elvonja a figyelmét egy újabb áldozat, mégpedig Ed.*

-Van egy olyanom, hogy a professzor rekordot döntött emberfogásban.

*Odaint a fiúnak,aztán ugye eltűnik a terem másik végében, ahonnan Izzy imádkozza kifelé. Nem hajlandó gyorsabban közlekedni, és még így is tisztes távolságban áll meg, innen egy tapodtat sem mozdul, maximum valaki visz neki egy kardot, de közelebb nem megy. Amelie kérdésére úgy tesz, mint aki elgondolkodik, ám nincs miért, a válasz kézenfekvő.*

-Tudod, Csibe, azt hiszem, ehhez különleges érzéked van. Az lenne a meglepetés, ha nem történne semmi.

*Ártatlan képpel mered a lányra, ebben tényleg van valami. Szerencse, hogy Izzy belekarolt, mert már araszolna hátra, ha tehetné. Helyette csak messziről nézelődik, végül rábök az egyik kardra és az egyik kisebb pajzsra, azokat kérné, ha lehet, de azt tőle senki ne várja, hogy maga induljon érte. Senki nem rángatja a páncél közelébe, nem bízik abban, hogy azok a helyükön maradnak, és nem alkotnak egyik pillanatról a másikra teljes páncélt. Ugyan szegény Izzynek szánja a mondandóját, de úgy szorítja a karját, hogy lehet, nem indul el sehova, mert el nem engedi.*

-Azt a kardot és a kisebb pajzsot valaki ideadná nekem? Megköszönném.

*Ha megkapja őket, akkor már ott sincs, összeszedi a szükséges felszerelést, és ismét a terem másik végében foglal helyet, ott lát neki a munkának. Nem kérdés,a kardot támadásra használná, így szépen rávési a Tyr, az Ur, az Ing és a Feoh jelet.
Aprólékos és precíz, nem sieti el, tudja, hogy ha valami nem pontos, akkor lőttek a kombinációnak. Amint végzett, a pajzsot veszi elő, azokra pedig a Beorc, az Ur, az As és a Daegl jeleket vési fel. Persze ezt is pontosan, ráadásul mindkettőt kiegészíti az összekötővel. Hogy miért, azt nem fejti ki, Tayler minden bizonnyal tudja, és persze nem bírná ki, ha egyszer csak és kizárólag azt csinálná, ami a feladat. A pentákulumra csak felpillant és átfutja, ismeri, így bólint, ahogy a kérdésre is.*

-Igen, professzor. Nekünk lenne egy.

*ami kettőnek indult, de elszórakozták az időt, ráadásul annyit szenvedtek vele, hogy az is csoda, elkészültek. Néha a feladás szélén állt, aztán győzött a józan ész és Izzy, no meg a lelkiismerete. Elméletben működik, tesztelték, próbálták, nem lehet probléma. A kimenetellel semmi gondja, nagy valószínűséggel elsőként hagyja el a termet villámgyorsan, nem törődve semmiféle udvariassággal, elvégre most páncélok vannak a közelében.*

//Lehetünk 3-man, jöhet Ed is nyugodtan, vagy Kumiko, vagy valaki.//

*Hiába van fiúból, azért bizonyos dolgok még neki is feltűnnek, és elkezd kombinálni. Amelie folyton piszkálja Owaint, bár az is lehet, hogy mindennek a fordítottja igaz, de a vége mindig az, hogy a lány szájal, a professzor morog, ergo tuti vonzódnak egymáshoz. Legalábbis szerinte. //bocsi : ))))) // Az már más tészta, ha ez a kis gondolatfoszlány bármelyikük tudomására jutna, akkor elevenen nyúznák meg, no de eddig még nem tapasztalta, hogy a gondolatolvasás képességével rendelkeznének, így valószínűleg nem leselkedik rá emiatt ádáz veszély.
Mondjuk egyből elbizonytalanodik, mikor Raphael áll neki sugdosni, a másik srác meg a védelmező szerepében tetszeleg. Kezd olyan érzése lenni, mintha egy szappanoperát nézne.
No de Izzy nem olyan, mint az ócska bulvárlapok újságírói, nem azért jött ide, hogy értesüljön a legfrissebb, szaftos pletykákról, ezért inkább a hatalmas asztal felé kezd pislogni, Noellel az oldalán. El nem eresztené egy percre sem haverját, hiszen már kihúzta őt számos szorult helyzetből, és ezt most legalább tudja viszonozni. Az meg megint más kérdés, hogy az asztalon lévő fegyverek erősen taszítják, hiszen ő még a légynek sem tudna ártani, így nincs ellenére, hogy Noel nem akar közelebbi kapcsolatba kerülni velük, hanem csak mutogat.*
-Nyah, figy, majd én szerzek cuccost. Nem megyek el, és el sem kell engedned, de csak a praclidat fogom.
*Legalábbis azt tervezi, hogy Noel kezét szorongatva lép az asztal közelébe, s addig nyújtózik, míg a két vésőt, a kijelölt pajzsot és kardot be nem gyűjti, s nem szerez magának is egy pajzsot. Neki elég csak védekezni, biztos, hogy nem fog támadni senkire, és semmire, úgyhogy a négy védelmi rúnát vési fel az eszközre. Jó lassan, és pontosan, mert most, hogy Noellel ennyit kísérletezgettek, megtanulta, hogy nem mindegy, mit és hogyan használnak. Meg ugye aki a védelemre épít, az jobban jár, ha nem szúr el semmit, mert bizony támadni fogják őt. A kérdésre csak bólint, igen, készültek Noellel, és mivel kicsit lámpalázas, ezért egy nyikkot nem szól, csak szépen feláll, és megközelíti a kijáratot. Szeretne már minél előbb túlesni a feladatokon.

Már miért sikerülne neki valamit egyszerűen és nyugodtan kivitelezni, anélkül, hogy valaki is ráirányítaná a figyelmét? Torkában hevesen kalapáló szívvel veszi tudomásul, hogy csapdába esett, mint egy riadt nyuszi. Vagy űzött vad? Mindkettőnek érzi magát jelenleg. A csípőjére finoman simuló kézre felvonja a szemöldökét, de nem tud semerre sem mozdulni.
- Ugye most viccelsz velem? - suttogja el kérdését, és toporogni kezd.
Nem szereti a magánéletét ennyire a nyilvánosság előtt élni. Márpedig úgy érzi, hogy most mindenki őket figyeli. Nagyot szusszant, s hogy gyorsabban szabaduljon, egy gyors puszit nyom a fiú arcára úgy, hogy az tényleg csak puszi legyen, miközben magában megfogadja, hogy ezért még számolni fognak.
Gyorsan surran el a fiú mellett, és áll meg végül Noel mellett. A válasz nem éppen az, amire várt, de arcán megjelenik egy mosoly, ami az ugratásnak és a lehetetlen helyzetnek köszönhető, és nemes egyszerűséggel nyelvet ölt a fiúra. Mert megint nem tud vele vitába szállni. Bosszantóan mulatságos.
Raphy megjegyzésére ciccent egyet, és féloldalasan hátra pillant.
- Én nem mondanám magam annak, főleg nem a mai napon - suttogja, aztán a pillantását visszakapja a tanár felé, és egy gyilkos pillantást küld a férfinek.
Ez az, ha eddig még senki sem figyelt fel az eseményekre, akkor most, hálaaaa neki, biztosan elkezdenek majd filózni...
És a fiú keze újra a csípőjén pihen. De pillantása most valaki másét keresi, aki konkrétan a rajta pihenő kezet perzseli fel éppen tekintetével. Ajkain egy tétova mosoly jelenik meg, és egy apró csillanás a szemében, de újra elvonják figyelmét. Félig hátrafordul Raphy felé és meghallgatja. Hónapokig ő volt a minden számára, ennyit még megtehet. De a szavak, amik eljutnak hozzá, fejrázásra késztetik, egyre hevesebbre.
- Ezt most ne itt, és ne így - óvatosan kibújik a kéz alól. - Beszélhetünk, de négyszemközt - a hangja kissé kijózanító, bár egyáltalán nem durva. Nem tudna az lenni. Kijózanító abból a szempontból, hogy tőle nem érkezett semmilyen vallomás.
A melléjük lépő Robbie-ra rámosolyog halványan, a feltett kérdésre pedig zavarodottan megrázza a fejét.
- Nem figyeltem rá eddig. De ezt ne áruld el neki, mert már így is paprikás - suttogja a fiúnak egy cinkos pillantással, majd a két fiú közé áll. Nem feltűnő. Kicsit sem...
A tanár szavai aztán végül eljutnak hozzá. Az asztalon heverő tárgyakra fordítja figyelmét, majd a rúnákra. A pálcát jól forgatja, de néha jól jön egy plusz védelem. Viszont a fegyverek nem tartoznak a kedvencei közé, így egy pajzsot vesz el, és egy vésővel elkezdi szépen a rúnákat felvésni. Néha felpillant, hogy leellenőrizze, jól halad e, néha pedig a két fiú között ugrál tekintete.
Igaza van Noelnek. Nem is én lennék, ha nem történne velem mindig valami...

// Izzy nagyon bátor. xD Szerencse, hogy Amy nem okklumentor. : )) //

khm...khm...khm...kéretik írni annak, aki tud, vagy jelezni ha nem tud!

*A lépcsősorokon állva, csak teljes komolysággal tudom meggyőzni Amelie-t. Ajkaimon sehol egy mosoly, és minden egyes mimikából látszódik, hogy komolyan gondolom, és nem viccelek vele. Kicsit zavaró, hogy ennyire elgondolkozik és így őszintén megvallva a kérdése is furán jött ki. De ha úgy vesszük, amit kértem azt megkaptam, bár jobbra számítottam. Kicsit megkésve, de igyekszek viszonozni a puszit, de ez már csak a levegőt érte.
Elengedem magam mellett, majd zsebre rakom a kezemet.*
~ Most mi van? ~
*Kérdezem magamtól, ahogyan lesétálok. A tanár szavaira csak vállat rántok, és áldom az eget, hogy szemmel nem lehet ölni, vagy hátba szúrni. Meg amúgy is 18 éves vagyok, hagy tegyem azt amit szeretnék. Amelie mondatára egy kicsit megremeg a mosoly az ajkaimon.*
~ MI VAN!? ~
*Üvöltöm magamban, de erre nem tudok mit mondani. Újabb gondolatok szállingóznak át a fejemen, ezért nem is igazán figyelek a tanár szavaira. Csak arra, hogy ha akarok, akkor kimehetek. De ezt jelenleg nem hagyhatom annyiban, ezért úgy teszek mintha semmit sem hallottam volna. A lány reagálására egyre jobban elbizonytalanodok. Csak bólintok egyet a szavaira, és érzem ahogyan kibújik a kezeim alól. Egy pillanatra összevonom a szemöldökeimet, és nem tudom eldönteni, hogy most abban a helyzetben vagyok, hogy mindent értek vagy abban, hogy semmit sem értek. Bár inkább az utóbbi felé hajlok. Kicsit hátrébb állok, és a kezdeti lelkes mosolyomból most már semmi sem maradt, csak az elkeseredés.
Felvont szemöldökkel nézek a srácra aki kérdezett. Egyáltalán mikor jött ide? Ez még nem is zavarna. Inkább ott pattan el bennem valami, amikor Amelie válaszol neki, na meg tegyük hozzá a közénk állást. Most őszintén vaknak tűnök? Egy pillanatra összeszűkítem a szemem, majd nemes egyszerűséggel közbe szólok.*
- Viszlát!
*Jelenleg egyáltalán nem érdekel, hogy bunkónak találnak-e vagy sem, de nekem ebből elegem van. Ellenben a tanár nagy örömére most már az órára figyelek. Ha már lefagyasztott akkor adjon pár pontot is azért, hogy megjelentem és dolgoztam.
Hátat fordítok a párosnak, és az asztalról egy vésőkészletet veszek el, és két pajzsot. Valamelyiket úgyis elfogom rontani, így jobb ha kettő van kéznél. Levágom az egyik asztalra a két pajzsot, majd leülök. Felpillantok a "táblára", és vésni kezdem a pajzsba az adott jeleket. Elég hamar végzek, bár itt-ott van egy kis hiba, de remélem működni fog. Magam elé veszem a sima pajzsot, és az előzőről másolva igyekszek pontosabban másolni. De ezen is találhatóak kisebb hibák. Hát ez van, maximum orrtörésre fogom alkalmazni.*

*A kérdésre kapott választ sebesen lefirkantja a jegyzetei közé, aztán a tanár szavának engedelmeskedve feláll és a munkapadhoz sétál. Az eközben lezajló jelenetek között több is van, ami megbontránkoztatja, de ez csak az arcán átsuhanó egy-egy fintorból érezhető, az is csak azok számára, akik az ő arcát tanulmányozzák, márpedig ilyen nem sok van a teremben. Az első, ami nem tetszik neki, az Amy viselkedése. Ahogy beszél a tanárral... aztán a fiúk körülötte... A késés is olyasmi, ami Kumiko szerint megvetendő - bár mivel már vele is előfordult kevésbé szigorú e téren. És közben a jelenet egyre csak fokozódik. Nem kéne ezzel foglalkoznia el is fordul, hogy ne lássa mi lesz ebből. Helyette inkább a vésőt veszi a kezébe, majd nézelődni kezd, milyen eszközökből is lehet válogatni. Végül megakad a szeme egy olyan "fegyveren", ami szerinte a leginkább illik hozzá. A kunai egy apró ásó volt eredetileg, de a nindzsák "továbbfejlesztették" a használatát. Igaziból dobásra és szúrásra alkalmazták, de állítólag védekezésre sem volt rossz. Kumiko persze támadó fegyverként kívánja használni - ha egyáltalán lesz erre lehetőség.
Visszasétál a helyére, szépen felrajzolja a megfelelő rúnákat, aztán vésésbe kezd. Nem sieti el, a precíz és pontos munkához idő kell, és ő nem szeretné elrontani. Amikor elkészül, akkor ellenőrzi, hogy minden tökéletes-e majd a kezébe fogja újdonsült fegyverét, s úgy tesz, mintha kipróbálná, de természetesen nem dobja el.
Szépen leteszi a pad szélére, majd a második feladatra koncentrálva jegyzetelni kezd, rajzot készít - az ő jegyzeteiből bárki kitűnőre vizsgázna...
Végül pár után kell néznie. Noelhez szívesen beállna, de Izzy már ott van és ez egy kicsit zavarja. Bizonyos feladatok szempontjából Izzy nem éppen megfelelő partner. Ugyanakkor mást nem nagyon ismer. Na jó Edet. Meg Amyt. És Raphyt. Robertet épp hogy egyszer látta.*
~Vajon Amy melyik fiúval lesz párba?~ *Kezd el gondolkodni, ahogy ismét körbe néz.* ~Raphael azt hiszem megsértődött valamin.~ *Állapítja meg, mivel elég távol van egymástól a hajdani párocska. Mivel Amy nem a szíve közepe, inkább a Raphael mellett dönt. Még emlkészik, amikor kinevezték az extremus prefektusának, akkoriban beszélgettek és a fiú órákon is egész jól teljesített, leszámítva a hősködés... De ki tudja, talán az elkövetkezendő feladat szempontjából ez még jól is jön ki. Így végül feláll kezébe veszi a kunait, amin a tökéletes véset szerepel, és Raphyhoz lépked. A fiú válla fölött néz rá a pajzsokra, majd halkan megszólal.*
- Kár, hogy az a vonal egy kicsit ferde lett... Különben jó lenne. Szerinted veled akar majd párba lenni, vagy Robertet választja majd? *Kezd bele, mintha csevegni szeretne, majd áttér arra a témára, ami az ő érdekeit szolgálja. Az utolsó kérdésnél Amelie felé pillant, egyértelművé téve, kire gondol.* - Csak mert szükségem lenne egy párra a következő feladathoz, és gondoltam dolgozhatnánk együtt...*Nehéz lenne megmondani, hogy most ő kér szívességet, vagy épp ő tesz egyet. Mindenestre Raphaelen múlik, hogy Kumikonak lesz-e párja. Mármint biztosan lesz, mert ha a pugnaxos nemet mond, akkor majd keres mást, esetleg beáll valahova harmadiknak. De feltételezi, hogy oka van annak, hogy páros munka lesz - ergo ha hárman vannak, az akár hátrányt is jelenthet. Az pedig nagyon nem lenne jó...*